48. Hazai egyházmegyék Mohács előtt nyomtatott zsinati határozatai

A magyar bibliográfiai szakirodalom több olyan nyomtatványt is tart nyilván, amelyben hazai egyházmegyék zsinati határozatainak szövegét publikálták. Szabó Károly és Hellebrant Árpád négy ilyet regisztrált:

RMK III. 28. Constitutiones synodales ecclesiae Strigoniensis. Bécs 1494.

RMK III. 60. Constitutiones synodales ecclesiae Strigoniensis. H. n. XV. sz.

RMK III. 473 Constitutiones synodales ecclesiae Strigoniensis. Bécs 1560.

RMK III. 476. Statuta synodalia ecclesiae Nitriensis 1494. Bécs 1560.

Immár három évtizeddel ezelőtt már foglalkoztam a fentiek közül az első kettővel.[1] Ennek során igyekeztem a hely és év nélkül megjelent kiadás fel nem tüntetett nyomdahelyét és nyomdászát meghatározni, ill. datálni: Velence 1482 táján Nicolaus de Francfordia.[2] A korábban csak a szakirodalom alapján közölt 1494. évi bécsi kiadásból pedig a Zágrábban őrzött példány alapján sikerült az előzőeknél biztosabb leírást adni. Az utóbbihoz ma még az tehető hozzá, hogy belőle további példány került elő a pozsonyi ferencesek könyvtárából, [3] amelyből csupán az első, feltehetően üres levél hiányzik. Így mód volt a szövegkezdő lap rekonstrukciójára, amely Zágrábban erősen csonka.[4] A pozsonyi példány azóta Turócszentmártonba került.[5]

A fenti listából kiderül, hogy amíg a 15. század utolsó évtizedében kétszer is közreadták az esztergomi főegyházmegye zsinati határozatait, de azt követően legalább két emberöltőnyi időn át ilyen korábbról nem volt ismeretes. Ha a hazai szakirodalomban nem is, de a külföldiben mégis található két további ilyen kiadvány a 16. század tízes éveiből.

I

Essling hercege monumentális kiadványában foglalkozott a metszetekkel díszített, korai, velencei nyomtatványokkal, ahol is az esztergomi zsinati határozatoknak egy további kiadását írta le a velencei Biblioteca Nazionale di San Marcóból.[6] E könyvtár segítségével az Országos Széchényi Könyvtár immár mikrofilmmel rendelkezik a „Miscellanea 1104(15)” jelzetű nyomtatványról, amelynek segítségével az alábbiak voltak megállapíthatók Essling pontos bibliográfiai leírásának megerősítésén felül.

A negyedrét alakú kiadvány 14 számozatlan levelet tartalmaz.[7] Címlapján (1. ábra) felül a következő szöveg olvasható: „Constitutiones Sinodales Alme Ecclesie Strigoniensis.” A lap közepét álló téglalap alakú fametszet tölti ki, amely az angyali üdvözletet jeleníti meg,[8] alatta pedig a „Noviter impresse” szöveg olvasható. A címlap hátán Szent Ágoston ábrázolását látni alul a következő, ugyancsak metszett felirattal: „Ora pro nobis beate pater Augustine.”[9] Amíg a címlap fametszete szignálatlan, a szent képének jobb alsó sarkában apró oszlopot (esetleg tornyot) ábrázoló kis művészjel látható.

A laponként 45 sort tartalmazó, kéthasábos szöveg az a2a lapon kezdődik, és a d2a-n fejeződik be. A végén a következő kolofon áll: „Impresse Venetijs. M. D. XIX. Die primo Decembria.”. Az utolsó lap üres. A nyomdász nem tüntette fel nevét. 1519 tájt a magyarországi használatra készült velencei kiadványok Peter Liechtenstein és Luca Antonio Giunta segítségével készültek. E nyomon haladva lehetett rátalálni az esztergomi zsinatoknak erre a kiadására az utóbbi személy kiadványainak bibliográfiájában.[10] Ennek magyarázata az, hogy bár Giunta neve nincs feltüntetve, Camerini szerint azonban az esztergomi zsinati határozatok nyomtatásának munkáját ugyanabban a műhelyben végezték, mint ahol az Ordinarium Strigoniense 1520. június 27-én befejezett kiadása készült,[11] amelyen látható a neves velencei kiadó neve. Miután azonban Giunta kiadó volt, a nyomdász meghatározásánál az általa leginkább foglalkoztatott officinákat kell számításba venni: Giacomo Penzio, Giorgio & Cesare Arrivabene és Agostino Zani.[12]

Visszatérve a kiadvány szövegére, már a címlapon hangsúlyos kiemelést nyert ezzel kapcsolatban, hogy megismételt kiadásról van szó. Miután korábbról két ilyen is ismeretes, szükségesnek látszott megállapítani, hogy vajon melyik nyomán rendezték ezt 1519-ben újra sajtó alá. Az összevetés a két 15. századi kiadás szövegével azt mutatta, hogy a most ismertetésre kerülő 16. századi nyomtatvány nem az 1494. évi bécsi, hanem az ennél kb. egy évtizeddel korábbi és ugyancsak velencei, első kiadás alapján készült. A szövegnek viszonylag hű utánszedésében csupán néhány helyen észlelhető eltérés.

Ezek közül a legszembeötlőbb a bevezetőben az esztergomi prímás megnevezése. Amíg a korai velenceiben[13] Szécsi Dénes érsek (1440–1464) neve olvasható az 1449. évi zsinat alapján, az 1519. évi kiadásban ezen a helyen az alábbi szöveg áll: „Nos Thomas miseratione divini tituli sancti Martini in montibus sancte Romane ecclesie presbyter Cardinalis strigoniensis ac Patriarcha Constantinopolitanus primas Regni Hungarie et apostolice sedis legatus de latere etc.” Bakócz Tamás, aki Estei Hippolittól vette át az esztergomi főegyházmegyét, 1521-ben bekövetkezett haláláig töltötte be a legmagasabb magyar egyházi méltóságot. Az 1494. évi bécsi kiadásban ugyanezen a helyen Estei Hippolit (Hippolytus Estensis de Aragonia) neve található,[14] aki 1485 és 1498 között volt magyar prímás. Tehát az esztergomi zsinati határozatok elejére az egyes kiadásokban a mindenkori érsek nevét tették, jóllehet a lényegében változatlan szöveget a 14. századba lehet visszavezetni.[15]

Az 1494. évi bécsi és az 1519. évi velencei nyomtatvány a szöveg vége felé[16] egyaránt kihagyta a korai velencei kiadásban szereplő Dénes érsek nevét.[17] Azonban a most ismertetésre kerülő velencei kiadásban két helyen mégis árulkodó nyom maradt az első kiadásból történő átvételnek. Előbb „per… Johannem… archiepiscopum predecessorem nostrum” olvasható (c4b1), majd „Nos dionysius” (d1a). Miután az 1494. évi kiadásból az elsőt gondosan kihagyták, a másodikat pedig Hippolit nevével helyettesítették, ezekből is bizonyos tehát, hogy az 1519. évi kiadás a 15. századi, első velencei kiadás szövegét vette át.

Érdekes többlet figyelhető meg a Bakócz nevével jelölt kései kiadás végén. A zsinati határozatoknak korábbról átvett szövege befejeződött a d1 levélen, így e füzetben a vele párt alkotó második levél teljesen üresen maradt volna. Hogy a helyet – legalább részben – kihasználják, „beati Jacopini” közismert „Cur mundus militat” kezdetű himnuszának szövegét nyomtatták oda. (A hátlap így is üresen maradt.) Giacopo de Benedetti (Jacopone da Todi) eme verse igen kedvelt volt a későbbi korokban is hazánkban. Magyar fordítása „Mit bizik e világ ő álnokságában” kezdettel már viszonylag korán (1574-től) és többször is napvilágot látott nyomtatott formában.[18]

Most tehát immár három különböző érsek nevével három, Mohács előtt nyomtatott kiadásban is ismeretesek az esztergomi zsinati határozatok. Az első, Velencében nyomtatott kiadás szövegét Batthyány Ignác jelentette meg az akkori császári könyvtárban, Bécsben őrzött példány alapján,[19] valamint Dankó József,[20] a Bécsben készítettét pedig Batthyány[21] és Péterffy Károly[22] Bár Batthyány mind 1505 tájáról, mind 1510-bő1 közölt esztergomi zsinati határozatokat,[23] ezek azonban semmi összefüggést sem mutatnak a most ismertetett, 1519. évi velencei kiadással, amelynek nincs szövegkiadása.

II

Péterffy[24] ismertette az 1494. évi nyitrai egyházmegyei zsinat határozatainak szövegét, amelyet Bornemisza Pál püspök rendezett sajtó alá, majd 1560-ban Bécsben nyomtatott formában is közreadta.[25] Olvasható Péterffy gyűjteményében az 1515. évben Veszprémben tartott egyházmegyei zsinat döntéseinek kissé hiányos szövege is,[26] amelyet egy Zágrábban őrzött, rongált kézirat alapján közölt. Azonban a brünni Egyetemi Könyvtárban fennmaradt ennek egy Bécsben két évvel későbben nyomtatott kiadása is.[27] Az Országos Széchényi Könyvtárban rendelkezésre álló másolat[28] alapján most lehetővé vált a korábbról ismeretlen kiadvány bibliográfiai adatainak és a szövegére vonatkozó legfontosabb ismereteknek publikálása.

A negyedrét alakú nyomtatványt tíz, egyenként négy levélből álló füzet alkotja, amelynek jelölése: A–K. A kis könyvben lapszámozás is található, de csupán a B-betűvel megkülönböztetett, második füzettől kezdve az utolsó füzet közepéig. A címlevél fonákja és az utolsó lap üres. A teljes kolláció ezek szerint így szól: A4–K4 = [8] + 68 + [3] pag. – 4° A most említett tízfüzetnyi terjedelem alapján úgy tűnik, hogy ezt a nyomtatott kiadást talán már korábban is ismerték. Katona István ugyanis arról írt, hogy „decreta haec ultra 10. philyras excurrunt”.[29] A régi tudósok számára nem volt lényeges, hogy forrásuk írott vagy nyomtatott volt, így Katona sem közölte, hogy a dekrétumok milyen formában voltak olvashatók. Nem zárható ki persze, hogy éppen tíz ív terjedelmű kéziratot használt.[30]

A címlapon (2. ábra) az iniciáléval kezdett „Constituciones sinodales ecclesie Vesprimiensis” szavak olvashatók, alattuk 149×108 mm méretű fametszet áll, amelyen kettős keretben a veszprémi egyházmegye védszentje, a sárkányt tipró Szent Mihály arkangyal látható két pajzzsal: az egyik kezében királyi, a másikban püspöki címerrel. A második lapon kezdődő bevezetés élén olvasható: „Nos Petrus Beriislo episcopus ecclesiae Wesprimiensis, eiusdemque loci comes perpetuus, reginalia majestatis summus cancellarius, ac serenissimi domini Wladislai… regis thesaurarius, ac Dalmatiae, Croatiae & Sclavoniae banus &c.”. A továbbiakban Beriszló Péter veszprémi püspök előadja, hogy az esztergomi zsinati határozatokat vették át, amelyeket most kiegészítve foglaltak össze. Az 1515-ben megtartott veszprémi, egyházmegyei zsinaton Statileo János, felsőörsi prépost, királyi titkár elnökölt, mert a püspök a törökök elleni háborúban volt. A bevezető az ott elfogadott határozatokat hirdeti ki, amely azután az A3a lapon fejeződik be, és lényegében az esztergomi dekrétumokat összefoglaló kiadványok első bekezdésének feladatát hivatott betölteni. Külön részben szedték – az előzőhöz hasonlóan három lapon (A3b-A4a) – a „Charissimi patres domini ac fratres sacerdotes” megszólítással az Esztergom részére készült nyomtatványok második bekezdésének, valamint a harmadik első felének szövegét. A fentieket egy lap terjedelemben (A4b) lapszámra hivatkozó tartalomjegyzék követi.

A szorosabb értelemben vett zsinati határozatok szövege a második füzettel kezdődik. Innen fogva a lapok tetején lapszámozás és a „constitutionum sinodalium” szövegű élőfej látható. A laponként 27 sornyi szöveg túlnyomó részét Péterffy zágrábi, hiányos kézirat alapján tehát már kiadta.[31] A most rendelkezésre álló ép nyomtatvány alapján megállapítható, hogy a Péterffy által jelölt hiányok sok esetben téves feltételezések, mert a szövegkiadás egyes fejezetei e helyeken is teljesek.[32] Más esetekben Péterffynek a hiányokra utaló megjegyzése indokolt: a nyomtatott kiadásból most azután ezek kiegészíthetőek.[33] De nem csupán az ilyen, jelentősebbnek feltüntetett kimaradás, de a pontokkal jelölt, kisebb szövegtörések is immár rekonstruálhatók.[34] Amíg Péterffyénél a végén „Istae sunt constitutiones s. ecclesiae de Besprimio, in s. synodo celebrata per d. Petrum Berisloo episcopum Vesprimiensem, quas omnes habere & tenere debent & studeant” áll, a nyomtatvány a következő sorokkal fejeződik be: „Impressum Wiennae Austriae per Hieronymum Vietorem. Anno domini M. D. XVII. Mense Junii. Die XI.” (K4a).

A bécsi nyomdász, aki e munka elkészítésekor már Krakkóba történt és hamarosan bekövetkezett áttelepülésével lehetett elfoglalva, nem hozott létre tökéletes munkát. Különösen a lapszámozásban[35] és az élőfejben[36] végeztek műhelyében hanyag munkát. A kiadványt – a címlapon látható fametszeten kívül – számos fametszetes iniciálé[37] díszíti, amely sorozat Vietor korabeli kiadványaiból jól ismert.

A szövegnek fentiekben említett, korábbi hiányait Lukcsics József igyekezett rekonstruálni, aminél az 1493. évi esztergomi és a következő esztendőben tartott nyitrai zsinat határozataiból indult ki.[38] Az új rendelkezések közül különösen azt lehet kiemelni, amely a plébánosoknak előírta, hogy a megkereszteltekről külön könyvet vezessenek pontosan megjelölt adatok beírásával.[39] Ezt Schwartner a hazai anyakönyvezés első jeleként értékelte.[40] A határozatok között számos helyen „Additio” megjelöléssel olvasható a hangsúlyozottan veszprémi eredetű kiegészítés, amelyben feltűnő az anyanyelv szerepének többszöri említése.[41] Egyes szakírók a szükség esetén történő szabad gyóntatóválasztásról szóló rész jelentőségét hangsúlyozták.[42]

Érdemes még kissé megvizsgálni a zsinat vezetésével kapcsolatos kérdéseket. A bevezető részben az olvasható, hogy a törökök ellen viselt háborúval súlyosan elfoglalt püspököt Statileo helyettesítette. Az 1515. esztendő mindkét férfiú számára különösen mozgalmas volt. Beriszló ez év elején vesztette el természetes fiát, akit a török gyilkolt le.[43] A püspök egyben dalmát, horvát és szlavón bán is volt, aki szinte állandó csatározás során igyekezett megvédeni a hozzátartozó területeket az oda újra és újra becsapó törökök ellen. Beriszló, mint egyben a legmagasabb gazdasági államigazgatási feladatot ellátó kincstárnok sem tudott elegendő pénzt biztosítani ehhez. Így állandóan ostromolta a pápát anyagi támogatásáért. 1515 márciusában azután meg is érkezett Rómától a segítség, de ekkor meg a szlavón rendek tagadták meg az engedelmességet, mert nekik Beriszló külön még nem tette le a báni esküt. Ulászló közbeavatkozására azután májusra rendeződött ez a kérdés.[44] Májusban a velenceiekhez fordult Beriszló támogatásért. Mivel a boszniai basa immár a stratégiailag igen fontos Jajca várát fenyegette, júliusban azután Perényi Imre nádor is beavatkozott seregével a bán támogatására. A törökök így augusztusra felhagytak az erőd elfoglalására irányuló erőfeszítéseivel, így ettől kezdve Beriszló a vár megerősítésével és készleteinek feltöltésével volt elfoglalva.[45]

Ilyen körülmények között nem csodálható, ha a veszprémi püspök nem tudott az egyházmegyei zsinaton elnökölni. Megbízásából ezt a feladatot – a határozatok sajtó alá rendezésével együtt – Statileo, a későbbi erdélyi püspök végezte. Bizalmasa számára Beriszló eszközölte ki éppen az 1515. évben, hogy királyi titkár legyen.[46] E kapcsolat legfőbb biztosítéka a rokonság volt. A 16. század folyamán a magyar főpapok egész sora került ki a dalmáciai Trau városából származó Statileo-család sorai közül. A veszprémi püspök Beriszló Péter édesanyja Magdolna, Statileo-leány volt. Az ő fivére Mihály volt Statileo János apja, így a két főpap unokatestvérei voltak egymásnak. Statileo 1515. január 7-én kapott Miksa császártól Máté bátyjával egyetemben birodalmi nemességet.[47] A most említett Máténak szintén János nevű fia a Mohács előtti években sümegi főesperes volt. Máténak Margit nevű leánya férjhez ment az ugyancsak dalmát származású Verancsics Ferenchez. Házasságukból született Antal a későbbi esztergomi érsek és Mihály, akinek Faustus nevű fia a 16. század végén csanádi püspök. Beriszló Péter Domitio nevű fivérének azonos nevű unokája pedig, akit Jeromosnak is neveztek, a század derekán egri nagyprépost volt.[48]

Ebben az egymást igen hatékonyan támogató családba tartozott tehát Statileo János, aki az 1515. évben, mint királyi titkár tavasszal Pozsonyba, majd később Bécsbe kísérte Ulászlót. A pozsonyi tárgyalások során jött létre a Habsburg és a Jagello-ház közötti kettős esküvő, amelynek megkötésére azután július 22-én Bécsben került sor.[49] Ilyen előzmények után kézenfekvő, hogy a Statileo által összeállított zsinati döntések kinyomtatására 1517-ben a bécsi Vietor-nyomdában került sor. Az elfoglalt Beriszló ez 1515. évi határozatok megerősítésére a következő esztendőben érkezett Veszprémbe.[50]

Hátra van még a címlapon álló fametszeten látható címerek megvizsgálása. Szent Mihály arkangyal jobb kezében négyelés útján kialakított címert tart, amely az Árpádok sávjai és a kétfarkú cseh oroszlán ismétléséből áll, az ennek közepén levő szívpajzs a Jagellók sasát ábrázolja. Ulászló király címere tehát egyértelmű. Az arkangyal bal kezében püspöksüveggel fedett címert szorít, amelynek címertanilag jobb oldalán három balharánt pólya, a balon pedig két csúcsával felfelé mutató meztelen kard között ötszirmú rózsa látható. Pontosan megegyezik ez a Veszprémben legutóbb előkerült sírkőtöredéken található Beriszló címerrel.[51] A fentiekből bizonyos, hogy a bécsi nyomtatvány címlapjára került fametszet kifejezetten ehhez a most ismertetett kiadványhoz készült.

Gedruckte Synodalbeschlüsse der Diözesen von Ungarn vor 1526

Laut früherer Fachliteratur sind von den Diözesen von Ungarn in gedruckter Form herausgegebenen Synodenbeschlüsse die der Esztergomer (Graner) Synode unter dem Titel „Constitutiones synodales ecclesiae Strigoniensis” aus dem 15. Jahrhundert in zwei Ausgaben: 1484 Venedig und 1494 Wien bekannt gewesen. In der jüngsten Vergangenheit ist von demselben Werk auch eine 1519 in Venedig gedruckte Ausgabe aufgefunden worden.

Außer dem Esztergomer ist zum ersten Mal der Synodalbeschluß eines anderen Bistums von Ungarn: „Constitutiones sinodales ecclesiae Vesprimiensis” aufgetaucht. Es wurde 1517 in Wien, in der Werkstatt von Hieronymus Vietor hergestellt.