3. Két Peraudi-féle nyomtatott búcsúlevél az Országos Levéltárban

Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1959. 279–291.

Országos Levéltár középkori (antemohácsiana) gyűjteménye, az ún. DL., több mint százezer dokumentumot tartalmaz. Ezek között mindössze másfél tucatnyi nyomtatványt találunk. Ennek magyarázata elsősorban az, hogy a XV. század közepe előtt nyomtatványokkal természetesen nem számolhatunk. A kis szám magyarázatául szolgál továbbá az, hogy a nyomdatermékek – akárcsak ma is – elsősorban könyvtári gyűjtés tárgyai, hiszen céljuk a széles körben történő terjesztés volt. Levéltáraink ezzel szemben mindenek előtt a természetes és jogi személyek tevékenysége során keletkezett egyedi iratokat őrzik. Ennek megfelelően az Országos Levéltárban található korai nyomtatványok olyan iratok, amelyeket vagy azért nyomtattak ki, mert széles körben kívánták közzétenni (pl. császári pátens), vagy sokszor ismétlődő, azonos szövegű okmányok, ahol már korán bevezették a gyakorlatban hamar bevált űrlap formát (pl. búcsúlevél).

A reánk maradt korai nyomtatványok közül általában igen kevés az egyleveles: a Gesamtkatalog der Wiegendrucke berlini szerkesztősége által nyilvántartott mintegy 40 000 ősnyomtatvány között alig szerepel kétezer.[1] Ha az egyleveles, alkalmi nyomtatványok felhasználási köre akkoriban még talán nem is volt olyan széleskörű, mint ma, kétségtelen, hogy sokkal-sokkal több készült belőlük, mint amennyiről ma tudomásunk van. Azonban az ilyen nyomtatványok általában rövid lejáratú, gyakorlati célt szolgáltak (naptár, búcsúlevél, hirdetés stb.), amelynek teljesítése után csaknem kivétel nélkül megsemmisültek. Hiszen ki őrzi meg – akárcsak néhány évig is – az elmúlt évek falinaptárát, elmúlt események meghívóit stb.? Hogyan számíthatnánk tehát ilyenekre félezer év után?

Ezek után nem lehet csodálkozni, hogy a könyvtárainkban őrzött mintegy hétezer ősnyomtatvány között[2] még tíz egyleveles sem akad. Ezeket részben a szakirodalom egy másik, külföldön őrzött példány alapján már számontartotta,[3] részben azonban eddig még ismeretlen kiadások.[4] Nyugodtan állíthatjuk tehát, hogy egy-egy ilyen korai egyleveles nyomtatvány külön-külön ritkaságszámba megy. Szinte a véletlennek köszönheti fennmaradását az a kevés ilyen nyomtatvány, amely reánk maradt. Ezekből is zömükben csupán egy-két példányt ismerünk az egész világon. Leginkább a könyvek kötéstáblája volt az, amelybe mint makulatúrapapírt ilyen aprónyomtatványt beragasztottak. Erre általában kétféle esetben került sor: vagy összeragasztottak mintegy tucatnyi papírt és ebből készítették a könyvtábla kemény fedelét, vagy – főleg a XV. századi fatáblás kötéseknél – ezekkel ragasztották le a könyvkötések belső lapjait. Viszonylag sok korai aprónyomtatványt mentettek meg számunkra a levéltárak iratkötegei. Előfordul azonban olyan érdekes eset is, mint például egy Magyarország számára készült 1496. évi falinaptár,[5] ahol mint ottfelejtett könyvjelző maradt reánk közel félezer év után egy fóliánsban.

Pedig az ilyen, zömükben igénytelen külsejű egyleveles nyomtatványok gyakran igen nagy kultúrtörténeti értékkel és fontos bizonyítóerővel bírhatnak. Erre legjobb példa az az 1480-ból származó pozsonyi búcsúlevélnyomtatvány, amely meggyőző módon tanúskodik arról, hogy Hess András budai műhelyén kívül a XV. században még egy másik nyomda is működött hazánkban.[6]

Miután az ilyen korai egyleveles nyomtatványok mind nyomdásztörténeti érdekességük, mind magyar vonatkozásaik miatt különleges figyelmet érdemelnek, az alábbiakban kísérletet teszünk az Országos Levéltárban levők, elsőnek két Peraudi-féle nyomtatott búcsúlevél, ismertetésére. Ahol ez helyesnek és szükségesnek látszik, a nyomtatványok megjelenésének, terjesztésének stb. körülményeit is behatóbb vizsgálat alá vesszük.

I.

Mint már annyi elődje, VIII. Ince pápa (1484–1492) is több alkalommal hirdetett kereszteshadjáratot az egyre fenyegetőbb török veszedelemmel szemben. Ehhez tartozott abban az időben a harcban résztvevőknek, illetve az azt támogatóknak hirdetett búcsú is. Ennek lebonyolítására esetenként és meghatározott országokra szóló búcsúbiztosokat nevezett ki a pápa.

Ilyen minőségben tevékenykedett Németországban már 1486 decemberétől 1488 őszéig[7] a francia származású Raimundus Peraudi.[8] A búcsúhirdetésre kitűzött határidő lejártával, 1488 őszén Peraudi visszatért Rómába, ahol hamarosan az előbbivel azonos jellegű megbízatást kapott. VIII. Ince ugyanis 1488. XII. 11-én újabb, 1489. II. 2-től 1490. július végéig tartó[9] búcsút hirdetett a törökök ellen, és terjesztésével Németországban, a skandináv és balti államokban ismét Peraudit bízta meg, aki tehát az előző alkalommal nyilván beváltotta a hozzáfűzőtt reményeket.

Peraudi kezdettől fogva rendkívüli érzéket tanúsított a nyomdászat által teremtett lehetőségek iránt. Már az 1476 óta végzett franciaországi búcsúbiztosi tevékenysége során, mint a saintes-i dóm kanonoka, nyomtatásban adta közre az általa hirdetett búcsú feltételeit,[10] illetve annak részletes magyarázatát.[11] A fentemlített első németországi tevékenysége során (1486–1488) is számos alkalommal igénybevette a gyors és nagy példányszámban történő sokszorosítás lehetőségét. Így nyomtatásban közreadta az új búcsút meghirdető pápai bullát,[12] az előző búcsúbiztosok visszahívásával kapcsolatos iratokat,[13] a neki szóló pápai breve-ket,[14] beosztottainak készült utasításait[15] és végül magukat a búcsúleveleket.[16]

Ilyen előzmények után szinte természetes, hogy újabb németországi megbízatása teljesítéséhez Peraudi még a korábbiaknál fokozottabb módon igény bevette a nyomdákat. Ismét megjelentette a búcsút meghirdető bullát,[17] illetve saját különleges felhatalmazásáról szóló két további pápai iratot.[18] Most sem maradt el a búcsú magyarázata, amit ez alkalommal egy bővebb[19] és egy rövidebb[20] fogalmazásban bocsátott közre. Magából a bullából is készült nyomtatott formában rövidített kivonat latin,[21] német,[22] sőt svéd[23] nyelven. Nyilván korábbi tapasztalatai alapján jónak látta, hogy a búcsúval kapcsolatos tudnivalókról külön tájékoztatót adjon a gyóntatóknak mind bővebb,[24] mind összevont fogalmazásban.[25] Rövid tájékoztatás is jelent meg nyomtatásban ezen kívül a búcsú elnyerésének lehetőségeiről,[26] Ince pápának a törökök ellen hirdetett búcsúiról általában,[27] valamint külön utasítás a tisztítótűzben szenvedők javára nyerhető búcsúkról latinul[28] és németül.[29] Legnagyobb számban azonban természetesen a búcsúlevél-űrlapok bizonyítják Peraudi ekkori élénk tevékenységét, amelyekből máig is több mint negyven különféle kiadású nyomtatvány[30] maradt fenn.

Ezek közül egy az Országos Levéltár gyűjteményében[31] található, ahová az 1934-ben a Magyar Nemzeti Múzeum ún. törzsanyagából került.[32] A 270×205 mm nagyságú búcsúlevél haránt-fólió alakú, és mint nyomtatvány a szakirodalomban már ismeretes volt ugyan,[33] de ezt a példányt nem tartották nyilván. Az eddigi unikumot, amelyet ugyancsak hártyára nyomtak, Hannoverben őrizték.[34] A betűtípusok, illetve a kezdő lombard tanúsága szerint e búcsúlevél Georg Stuchs nürnbergi műhelyében készült. Az űrlapot eredetileg az 1489-es évszámmal nyomtatták,[35] de példányunkban a római számmal leírt évszám kilenceséből kikaparva az „i” betűt, azt tízesre javították. Így a dátum: 1490. február 20.

A Stuchs műhelyében készült búcsúleveleket először nyilván Nürnbergben használták fel, ahol e búcsú 1489. IX. 29. és XI. 11. között zajlott le.[36] Ennek részleteiről – hála a krónikásnak – meglehetősen pontosan vagyunk tájékoztatva.[37] Így tudjuk, hogy ez alkalommal hétezer „Beichtbrief”-et bocsátottak ki, egyenként 70 pfenniges áron, ami önmagában 1960 forintot jelentett. A gyűjtőládákba összesen 4380 forint került, amelyből ötszázat az új kórház, százat pedig a lelencek segélyezésére fordítottak.[38]

Az említett búcsúlevélen kívül a következő évből további négy, azonos tartalmú Peraudi-féle nyomtatványt ismerünk, amelyek ugyancsak Stuchs sajtója alól kerültek ki.[39] Sőt maradt reánk még az ő későbbi búcsúbiztosi tevékenysége során kiadott nyomtatványok közül is egy,[40] amely ugyanennek a nürnbergi műhelynek a terméke.

Az ismertetett búcsúlevelet – hely megjelölése nélkül – „Reverendissimus dominus dominus Johannes Sybenhiertt magister generalis ordinis sancti Georgii Pataviensis dioecesis progenitus” számára töltötték ki, amint az alábbiakból kiderül, feltehetően Wiener-Neustadtban, amely város abban az időben Mátyás király birodalmához tartozott. Érdekes véletlen folytán mód van egy ősnyomtatvánnyal kapcsolatos adalékot közölni a fentemlített nagymesterről. A Gutenberg Jahrbuch 1960. évi kötetében került ugyanis publikálásra e sorok szerzőjétől[41] az Österreichische Nationalbibliothek-ban őrzött és 1495-ből származó, eddig ismeretlen egyleveles nyomtatvány, amelynek kiadója: „Johannes dei gratia ordinis militie sancti Georgii generalis magister.”

Johann Siebenhirterről, akinek a részére tehát az ismertetett búcsúlevelet kiállították, ismereteinket – a magyar vonatkozások kiemelésével – a következőkben foglalhatjuk össze.

Régi nemesi családból, amely eredetét az alsó-ausztriai Siebenhirten an der Zaya faluból veszi, született 1420-ban.[42] Már 1456-ban mint császári asztalnokmester („Küchenmeister”) III. Frigyes környezetében találjuk.[43] 1460-ban Kismarton és Fraknó várak parancsnoka lett.[44] 1462 őszén a császárt a Burg-ban ostrom alá vették az ellene felkelt bécsiek. Siebenhirter ekkor is kitartott Frigyes mellett és a kétszáz főből álló védőcsapat között volt.[45] A császár e szorongatott helyzetében tett fogadalma szerint alapította a törökök elleni harc céljából – a johannitákhoz és a templomosokhoz hasonló szervezettel – az osztrák Szt. György lovagrendet,[46] amelyet 1469. I. 1-én II. Pál pápa III. Frigyes jelenlétében hagyott jóvá ünnepélyes keretek között a Lateránban.[47] Ez alkalommal történt Siebenhirter ünnepélyes beöltöztetése és fogadalma is; a hálás uralkodó ugyanekkor lovaggá ütötte, a pápa pedig a zászló átadásával a lovagrend nagymesterévé avatta őt.[48]

E tiszte ellátása mellett továbbra is parancsnoka volt Kismarton és Fraknó várának.[49] Hamarosan ingatlanokat is szerzett a környéken.[50] Itteni működéséről több írásos emlék is maradt reánk.[51] Siebenhirter jövedelmeinek fokozására a tizedet is igénybe vette, ami azután a győri püspökkel nézeteltérést okozott.[52] Ezt hosszas tárgyalások útján sikerült rendezni: a felek egyességre léptek.[53]

Siebenhirter kismartoni tartózkodásának és működésének sok emlékét őrzi az ottani plébániatemplom, amelynek építésénél a nagymester jelentős szerepet játszott. Már az említett római útja alkalmával a templom építését segítő búcsút eszközölt ki Il. Pál pápától.[54] A lovagrend és első sorban Siebenhirter szerepét az építkezésnél a nagymester kőbe vésett címere,[55] továbbá a lovagrend jelvénye[56] bizonyítja. Ugyanebben a templomban található Siebenhirter egyik szolgájának sírköve is, aki 1467. XII. 17-én halt meg.[57]

Kismartoni működése során a nagymester – ha csak rövid időre is – meghonosította ott a Szt. György lovagrendet. A filiálé tagjai közül némelyiknek a nevét és működését is ismerjük.[58] A lovagrend azonban Kismartonban csak rövid ideig tudott gyökeret verni.

A környék Mátyás király állandó katonai és politikai nyomásának volt kitéve. E réven Siebenhirter a magyarokkal való csatározások és tárgyalások gazdag, közel két évtizedes tapasztalatával rendelkezett. Így, amikor 1477. VI. 12-én ismételten háborúra került sor Mátyás és Frigyes között, a nagymester megbízást kapott a császártól kedvenc városa, a fekete sereg által veszélyeztetett Wiener-Neustadt parancsnoksága átvételére, ahová a lovagrend központja is átkerült idő közben a karintiai Millstadtból.[59]

Sem a háború, de a béke sem tartott sokáig. Az újabb harcokra történő felkészülés során a következő év májusában a nagymester Wiener-Neustadt megerősítésére igénybe vette Kismarton és Fraknó zselléreinek robotmunkáját is. 1478. V. 6-án Siebenhirter, aki ekkor a lovagrend kismartoni házában tartózkodott, utasítást kapott, hogy térjen vissza Wiener-Neustadtba. A nagymester eleget is tett a császári felszólításnak, de nemsokára visszament Kismartonba, hogy a magyarokkal ismét fenyegető háború elől a lovagrend tagjait visszavezényelje. Ezt az intézkedését utólag a császár is jóváhagyta.[60]

Bécs bevétele után Mátyás fokozta nyomását Wiener-Neustadtra is. Siebenhirter tehát közvetlen tárgyalásokba bocsátkozott a magyarokkal, amelynek eredményeképpen fegyverszünetben állapodtak meg.[61] Ennek értelmében a rend birtokait mintegy semlegesítették a császár és a magyarok közötti háborúban. Jóllehet nem esett szó az egyezményben arról, hogy a nagymester egyben Wiener-Neustadt parancsnoka is, a hadifoglyok kölcsönös szabadonbocsátása ezt kétségtelenné tette. Siebenhirter kötelezettséget vállalt, hogy a wartensteini uradalom emberei nem fognak a király ellenségeinek semmit sem szállítani. A nagymester háborítatlanul szerezheti be szükségleteit a Mátyás fennhatósága alá eső területekről, de semmit sem továbbíthat a császárnak. A fegyverszünet felmondására hat hetes határidőt jelöltek meg.[62]

Siebenhirternek sikerült elérnie, hogy Mátyás királlyal Wiener-Neustadt bevétele után is (1487. VIII. 17.) jóviszonyt tudott fenntartani. Sőt a király bizonyos kedvezményekben is részesítette a lovagrendet. Így egy 1488. III. 28-án kelt rendeletében utasította hivatalnokait és vámszedőit, hogy a rend borszükségletét Wiener-Neustadtba adó- és dézsmamentesen hozhassa be. Így szerepel: „amplificatoribus, confirmatoribus patronis praecipuis ordinis huius loci … Huniadi Rex Mathias”[63].

Mátyás király időközben elfoglalta mind Fraknó, mind Kismarton várakat, és azokat – pl. Fraknót az erődítést önként átadó várnagynak – el is ajándékozta. Frigyes császár erre, hogy a helyzet változását jogilag el ne ismerje, mind két várat a Szt. György lovagrendnek adományozta[64]. Siebenhirter, hogy kényes helyzetét tisztázza, 1488. II. 13-án egyességre lépett Mátyással.[65] Ennek értelmében a nagymester lemondott Kismartonnal és Fraknóval kapcsolatos minden jogáról, aminek fejében a király neki adta Trautmannsdorfot és Wartensteint. Siebenhirter természetesen egyidejűleg a császár kegyeit is igyekezett megtartani. Valóban el is érte, hogy Frigyes 1489. IV. 30-án a rendnek adományozta az említett Trautmannsdorfot, és ezzel a maga részéről is elismerte a nagymester megállapodását Mátyással[66].

A fentiek után nem csodálkozhatunk, hogy 1491-ben, Mátyás halála után, amikor Frigyes hercegi rangra emelte Siebenhirtert, kikötötte, hogy a nagymester a jövőben nem léphet semmiféle, a császárral ellenséges szövetségre. Erre neki hűségesküt is kellett tennie[67]. Siebenhirter 1494-től, ahogy ezt a fentebb idézett, ősnyomtatványban reánkmaradt dokumentum is tanúsítja, élénken támogatta Miksa császár törekvéseit, amelyekkel az a lovagrend fellendítését szorgalmazta a törökök elleni harc érdekében[68]. 1503-ban kelt felhívásával ugyancsak készséggel segítségére volt a császárnak, hogy lehetővé tegye Miksa számára a Peraudi által hirdetett jubileumi búcsú bevételeinek felhasználását[69].

Johann Siebenhirter 1508-ban hunyt el 88 éves korában Millstattban, ahol sírköve halála pontos dátumát is megőrizte: „X tag herbstmond”, azaz szeptember 10[70].

Visszatérve Peraudi németországi búcsúbiztosi tevékenységére megállapíthatjuk, hogy emellé kényes és sokrétű diplomáciai feladatokat is kapott a pápától. A török elleni eredményes harc kibontakoztatásának egyik legfőbb akadálya ugyanis az egyes keresztény uralkodók egymás elleni állandó háborúskodása volt. Ezek megszüntetése érdekében fáradozott Peraudi, és nem minden eredmény nélkül. Sikerült neki 1489 során békét létrehoznia VIII. Károly és Miksa között[71]. Ez év végén, és a következő elején a legátus jelentős erőfeszítéseket tett a császár és Mátyás király kibékítésére, ahogy erről ő maga számolt be a lengyel királyhoz Linzből 1490. I. 20-án kelt levelében[72]. A magyar udvarnál tevékenykedő nuncius, Angelus de Orte közreműködésével Peraudi végül is elérte, hogy 1490. II. 19-én olyan megállapodás született a szembenálló felek között, amely szerint az év szeptember 8-ig feltétlenül fegyverszünetet kötnek[73].

II.

II. Sándor pápa (1492–1503) a törökök elleni harc megszervezésében követte elődjeinek módszerét. Így – többek között a német birodalmi gyűlés ismételt kérésének engedve[74] – 1500. X. 5-én kelt bullájával az az évi jubileumi búcsút a törökök elleni harc javára kiterjesztette. A szentévi búcsú előkészületeként már 1498. IV. 12-én pápai bulla felfüggesztett minden egyéb teljes búcsú lehetőséget a jubileumi búcsú befejeztéig[75]. Az új búcsú németországi, dániai, norvégiai svédországi és poroszországi meghirdetésével a pápa ismét Peraudit bízta meg, aki időközben gurki püspök (1491), majd bíboros lett (1493).

E búcsúnak két olyan vonása volt, amely jelentősen kihatott annak egész lefolyására: egyrészt a pápa eleve lemondott a kereszteshadjáratok céljaira befolyó pénzekből történő részesedésről, másrészt az akció váratlanul érte mind a császárt, mind a birodalmi kormányzatot[76]. Ezért Peraudinak magának kellett tisztáznia a búcsú hirdetésének lehetőségét, különös tekintettel a várható összeg megosztására közte és a császár között[77]. E célból a legátus 1501. május utolsó napjaiban Innsbruckba érkezett, hogy tárgyaljon a császárral. Július 30-án levelet írt Ulmból a birodalmi ülésnek ez ügyben, amelyet azután nyomtatott formában is többször megjelentettek[78]. A végső tárgyalások Nürnbergben zajlottak le, ahová a bíboros augusztus 16-án érkezett. A többhetes megbeszélés a szeptember közepén aláírt megállapodáshoz vezetett, amelynek értelmében a befolyt összeg egyharmada – a búcsúhirdetés költségeinek címén – a legátust illette, míg a további kétharmad a törökök ellen tervezett hadjárat költségeinek fedezésére szolgált.[79] A birodalmi hatósággal (Reichsregiment) történt megegyezés a jubileumi búcsúhirdetés számos részletkérdését tisztázta[80]. Ezek közül a mi szempontunkból a legérdekesebbek azok a pontok, amelyek pontosan limitálták a búcsúhirdetés során igényelhető összeget. Ez nagyban és egészben az érintett személy, illetve család egy heti ellátására fordított összeg volt.

A jubileumi búcsú meghirdetése tehát gyakorlatilag csak 1501. szeptember közepe után kezdődhetett meg. Ezt támasztja alá az a számos adat is, amely ez ügyről Dél-Németországban reánk maradt[81]. Sőt egy érdekes feljegyzés arról tanúskodik, hogy Peraudi még 1501 utolsó napjaiban a Nürnbergben levő hét gyűjtőládából, amelyekbe a befolyt összegeket helyezték, már fel is vette az őt illető harmadot[82]. Erre nyilván már sürgős szüksége volt, hiszen több mint egy éve úton volt anélkül, hogy búcsúbiztosi költségeinek fedezésére pénzhez juthatott volna.

A bíboros a nyomdákat ez alkalommal is számtalan esetben foglalkoztatta, amint ezt már korábbi működése során is láttuk. Érdekes ezzel kapcsolatban a birodalmi kormányzatnak 1501. XII. 29-én kelt rendelkezése, amely a búcsúlevelek nyomását a legátus engedélye nélkül megtiltotta. Az utánnyomás veszélye elsősorban az állandó pénzhiányban szenvedő Miksa részéről állott fenn[83].

Peraudi 1501–1504. években megjelentetett nyomtatványairól azonban távolról sem rendelkezünk olyan jó áttekintéssel, mint a korábbiakról. Ennek az a magyarázata, hogy az ősnyomtatványokat 1500. XII. 31-vel bezárólag tartják nyilván nemzetközileg, míg a következő évek ilyen jellegű nyomtatványairól csak igen keveset és akkor is csak szétszórtan, illetve kevésbé áttekinthető módon publikáltak. A rendelkezésünkre álló adatok egy része onnan származik, hogy több datálatlan nyomtatványt tévesen XV. századinak minősítettek és így ősnyomtatványként ismertették.

A búcsút meghirdető bullát egy 1502-ből származó speyeri kiadásban ismertették[84], az ebből készült rövidített összeállítás pedig mind latin[85], mind német nyelven[86] megjelent. Ez utóbbi magyarázatából egyedül a müncheni Bayerische Staatsbibliothek három különböző kiadással rendelkezik[87]. Több felhívást ismerünk a búcsú kisebb beosztású terjesztőinek toborzásáról[88], sőt maradt reánk az ezeknek szóló utasításból[89] is. Nyomtatásban jelent meg az az érdekes Peraudi nyilatkozat is, amely szerint a szegények pénzadomány nélkül, imádsággal juthatnak a búcsúhoz[90]. A nyomtatásban megjelent és publikált búcsúlevélformulák száma – a fentemlített oknál fogva – lényegesen kevesebb[91], mint amennyit a bíboros korábbi németországi tevékenysége nyomán ismerünk.

Nyomtatásban jelentette meg a legátus részletes beszámolóját is, amelyet 1502. XI. 20-án küldött meg a pápának[92]. Kölnben 1503-ban Hermann Bungart műhelyében készült a bíboros Legende decem milium martyrum c. munkája[93]. Ugyanekkor és ugyanott örökítette meg nyomtatott formában az egyházi tized körül szerzett érdemeit is[94]. A méretekre, ahogyan a legátus egyes nyomdákat foglalkoztatott, igen jellemző az a húsz tételből álló megrendelés, amelyet 1503 decemberében Speyerben Peter Drach der Mittlere-nek adott[95].

Az említett búcsú alkalmával készült és az Országos Levéltárban levő[96] búcsúlevél tudomásom szerint még publikálatlan. A harántfólió alakú egyleveles hártyanyomtatvány mérete átlagosan 245×180 mm. Mint az egyleveles nyomtatványok zöme általában, ez sem közli az impresszumadatokat. A betűtípusok vizsgálatának segítségével azonban itt is meg lehet állapítani a műhelyt, ahol nyomták. A nagyobb méretű betűk ugyanis a nürnbergi Hieronymus Hoeltzel-nek a Haebler-féle típusrepertóriumban nyilvántartott 2. típusával[97], míg a kisebb betűk ugyanennek a műhelynek 1. típusával egyeznek[98].

Nürnberg mint a nyomtatás helye igen reálisnak tűnik, ha figyelembe vesszük, hogy Peraudi – amint erről fentebb szó volt – a birodalmi kormányzattal folytatott tárgyalásait, illetve alkudozásait éppen Nürnbergben folytatta és ugyanott az év végén – ahogy ezt már láttuk – a begyűlt pénzből is részesedett. Hieronymus Höltzel tevékenységébe is jól beleillik ez a nyomtatvány, hiszen csak a kisszámú XV. századi termékei közül is több egyleveles produktumát ismerjük[99], sőt kettő közülük nyilván ugyancsak Peraudi rendelésére készült[100]. Egyleveles, hivatalos nyomtatványok előállításával a későbbi években is foglalkozott[101].

Magának az ismertetett nyomtatványnak bibliográfiailag pontosabb leírása – a Gesamtkatalog der Wiegendrucke által alkalmazott módszer szerint – a következő:

Peraudi, Raimundus: Ablassbrief zum Besten des Kampfes gegen die Türken. 1501. [Nürnberg: Hieronymus Höltzel] 2°       
1 Bl. einseitig bedruckt. 727×202 mm 30 Z. Typen: 1:80 G, 2:130 G. Init: e (?)  
Z. 1: (R)aymundus miseratõe diuina Tituli ſancte Marie noue. ſancte Romane eccleſie preſbyter. Cardinalis Gurcenſis advni║uerſam… Z. 4: … Notum facimus þ ſanctiſſimus in xýo pater ² dñs noſter dñs Alexander diuina üuidentia papa ſextus et ║ modernus … Z. 22: … Datum ſub ſigillo noſtro ad hoc ordinato die                  menſis                 Anno dñi. M.ccccc.j. ║ Forma abſolutionis in vita totiens quotiens. ║ … Endet Z. 30 … remittēdo tibi penas purgatorij in à tum claues ſancte matris eccleſie ſe extēdunt. In noĩe patris et filij et ſpirituſſancti. Amen. ║           
Budapest, Staatsarchiv (DL 46 527)

A búcsúlevelet, amelyen sem pecsétet, sem aláírást nem találunk, „Kungund Dyemyn et Jeronimus sax nepos” részére állították ki. A nyomtatástól szabadon hagyott hátlapon pedig a következő írást találjuk: „Kungunde Dionim Hansz glockengiesserrs Schwiger 1500”, majd egy másik kéztől: „et Jeronimus Sax nepos, 1501”. Feltehető, hogy ezt a nürnbergi nyomtatványt ugyanott is használták fel. Megerősíteni látszik ezt az a körülmény, hogy az említett személyek, illetve családok Nürnbergben e korban ismeretesek voltak: Hans Glockengiesser neves harangöntőmester volt[102] a Sax család pedig talán azonos a költő Hans Sachs-éval.

Érdekes problémát vet fel a búcsúlevél datálása. A szedett szövegben eredetileg – római számmal – 1501 állt, amelyet azonban utolsó betűje kivakarásával 1500-ra alakítottak át. A hátlapon is a nevek után először az 1500-as évszámot írták, de egy későbbi kéz ez alá az 1501-et jegyezte oda. Felmerülhetne ezzel kapcsolatban az a feltevés, hogy az 1501-i dátummal ellátott és akkor kibocsátani szándékozott búcsúlevélformulákat már az előző esztendőben kinyomtatták, és a vártnál nagyobb érdeklődés miatt ezek felhasználására már korábban – jelen esetben 1500. X. 26-án – az évszám korrigálásával sor került. Ekkor azzal az érdekes jelenséggel lenne dolgunk, hogy egy 1501-es évszámmal ellátott nyomtatványt mégis ősnyomtatványnak lehetne minősítenünk, mert bizonyíthatóan már a XV. században kinyomták. Sajnos ezt a tetszetős feltételezést – a már fent körvonalazott történelmi előzmények miatt – el kell vetnünk, hiszen Peraudi csak 1500. X. 26-án utazott el Rómából Németországba[103]. Tehát pontosan azon a napon, amelyre az ismertetett búcsúlevelet kiállították. Ez az egyezés felveti további olyan feltételezések lehetőségét, amelyet azonban – adatok híján – sem bizonyítani, sem cáfolni nem áll módunkban. Talán a bíboros még Rómában tett ígéretet a búcsúlevél kiadására, amelyben azután majd egy évig akadályoztatva volt. Vagy talán a búcsú hatékonyságát kívánták – akár a kiállító, akár a búcsúban részesültek részéről elődatálással fokozni: pl. valaki a kedvezményezettek közül éppen a közbenső esztendőben halt meg és így kívánták elérni, hogy a búcsú reá is vonatkozzék. Ki tudná ezt ma már megmondani?

Peraudi’s two printed letters of indulgence in the Hungarian National Archives

Numerous rare broadsides, dating back to times before 1526, are preserved in the special collection of documents of the Hungarian National Archives. From among these the author is now describing two letters of indulgence, published by Raimundus Peraudi, who was one of the most fervent supporters of the proclamation of indulgence in the interest of warfare against the Turks.

One of these broadsides was already made known in the literature of early printed documents (Einblattdrucke des XV. Jahrhunderts. Halle a. S. 1914. Nr. 1143.) It was described on the basis of a Hannover copy, up to then held to be a unique one. The article, therefore, in concerned with Johann Siebenhirter in first line, in whose name the form was made out in 1490. Siebenhirter was Grand Master of the Order of St. Georg of Austria; the study reveals the relations of Siebenhirter and of this Order to Hungary, which are mainly connected with the towns of Wiener-Neustadt and Kismarton (Eisenstadt, Austria).

The other broadside resulted from Peraudi’s activity in organizing the indulgence on the occasion of the Jubilee Year 1500 of Germany. The type used shows that this broadside was made by the press of Hieronymus Höltzel in Nuremberg. The date filled in was 26 October 1500, which meant that actually this broadside could qualify, as an incunabulum. But the historical background, which is more exactly defined in the study, proves that the correct date of filling in the form was 26 October 1501 and that it could have been printed, at the most, a few weeks before this date.