7. Néhány bécsi ősnyomtatvány magyar vonatkozásai

Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1963–1964. 179–186.

Több éve foglalkozom a XV–XVI. századi bécsi nyomtatványokkal, különösen azok magyar vonatkozásaival. Ezek közül néhány az alábbiakban két történeti esemény köré csoportosítva kerül ismertetésre: az első az 1493 szeptemberében a horvátországi Udbina közelében a törökök ellen vívott csata, a második III. Frigyes császár ugyanez év decemberében Bécsben tartott temetése.

I

Vizsgálódásunk első tárgya az az ív alakú nyomtatvány, amely maga nem árulja el nyomdászát, de a betűtípusok és az iniciálék egyértelmű tanúsága szerint a bécsi Winterburger műhelyben készült. Mint ilyet mind az ősnyomtatványokkal[1], mind a régi bécsi kiadványokkal[2] foglalkozó irodalom már korábban is nyilvántartotta.

A kétleveles kis mű első lapján VI. Sándor pápa 1493. október 2-án kelt, Miksa császárhoz intézett latin nyelvű levelének szövege áll. Ebben a pápa segítség nyújtására szólította fel az uralkodót a török ellen, amely betört Horvátországba. A második lapon – mintegy a pápai irat mellékleteként – Antonius Fabregnes pápai nuncius két latin nyelvű jelentése található, amelyeket 1493. szeptember 8-án és 13-án írt a pápának Zenggből, az akkori Magyarország legfontosabb tengeri kikötővárosából. Ebben részletes tájékoztatást nyújtott a Horvátországba betört törökökről, valamint a szerencsétlen végű udbinai csatáról. A kis Winterburger-féle nyomtatvány harmadik lapján az első lapon levő pápai levél szövegének német fordítása található, míg a negyedik üres.

A három lapon található négy irat kétféle nyelven problémákat okozott a bibliográfusoknak. Így Walter Dolch a két levelet külön-külön regisztrálta.[3] Még komplikáltabban járt el a Gesamtkatalog der Wiegendrucke szerkesztősége az egyleveles ősnyomtatványokról kiadott bibliográfiájában, ahol is minden lapot önálló kiadványként fogott fel, és három tétel alatt[4] vette nyilvántartásba ezt az egyetlen bibliográfiai egységet. A fenti négy irat együttes megjelentetésének tényét teljesen megnyugtató módon bizonyítják a reánk maradt példányok,[5] amelyek mindegyikében a két levelet együtt őrzik.

A négy irat szoros tartalmi egységet is alkot, hiszen valamennyi a törökök elleni harcra kíván mozgósítani. Megjelentetésének mozgatóerőit nem lehet világosan látni. Elgondolható, hogy az ősi újságok, az ún. Neue Zeittungok módjára kívánt beszámolni a Karintián keresztül most már az osztrák örökös tartományokat fenyegető török veszedelemről. Ezt a feltételezést látszik erősíteni a pápai levél német fordítása, amelynek segítségével az még szélesebb körben volt terjeszthető.

A nyomtatásban megjelentetés indítóját azonban sokkal inkább Miksa császár politikai törekvéseinek alátámasztásában lehet keresni. Ugyanis éppen 1493-ban kezdett a császár behatóbban foglalkozni a törökök elleni háború gondolatával. Miután 1493. május 23-án békét kötött VIII. Károly francia királlyal, fokozottan érdeklődött, hogy miképpen lehetne a török veszedelmet elhárítani.[6] Tette ezt részben romantikus lovagi gondolkodásmódjának megfelelően, részben a fenyegetett osztrák örökös tartományok miatt. Azonban nem lebecsülendő szerepet játszott terveiben az a morális és anyagi előny, amelyet egy ilyen, az egész kereszténység nevében megindítandó vállalkozás részére jelenthetett.

1493. szeptember 17-én Innsbruckban kiadta az osztrák Szt. György lovagrend testvérületének alapító okiratát. A lovagrendet még apja, III. Frigyes császár alapította 1468-ban, ugyancsak a törökök elleni hadviselés elősegítése céljából. Azonban a cél megvalósítása érdekében sok nem történt, mint szervezeti keret azonban jó lehetőséget biztosított Miksának. Ezért szélesítette ennek a kis létszámú lovagrendnek anyagi és személyi alapjait az említett testvérülettel.

Ebben a helyzetben nyilván kapóra jött a császárnak a pápa felszólítása a törökök elleni harcra. Miután az osztrák Szt. György lovagrend, illetve ennek testvérületének propagálására a nyomtatást meglehetős széles keretek között vették igénybe,[7] joggal elgondolható, hogy a bécsi Winterburger-féle műhelyben készült kiadvány is a fenti nagyvonalú politikai-, gazdasági célkitűzések jegyében látott napvilágot.

Visszatérve magának a nyomtatványnak tartalmi vizsgálatára, magyar szemmel a legfontosabb az a két levél, amelyet a pápai nuncius Zengg városából küldött a pápának.[8] Az első írás 1493. szeptember 8-án kelt, és abban a bán közlése alapján arról számolt be a főpap, hogy a betört törökökkel szemben a „Banus” és „Comes Angelus” felveszik a harcot. Az öt nappal később kelt második jelentésében Antonius Fabregnes már az Udbina közelében lefolyt csatáról tudósított, amelyben a törökök megsemmisítő vereséget mértek a magyar-horvát-német csapatokra.

Hogy a fenti eseményeket megfelelő történelmi összefüggésbe lehessen helyezni, szükséges röviden vázolni ennek a török betörésnek közvetlen előzményeit is. Mátyás halálát követő időben a törökök – kisebb nagyobb csapatokkal – minden évben újra és újra betörtek Magyarországra. Így 1490 októberében Boszniában, a következő év tavaszán Erdélyen át behatolt portyázó csapatokat Nagyvárad közelében kellett megsemmisítenie Kinizsi Pálnak. Ugyancsak ő verte vissza 1492-ben a Szörény melletti török támadást. Ugyanebben az esztendőben a Bosznián át északnyugatra kalandozó törökök egészen Celje, Tarvisio, Ljubljana és Villach városokig nyomultak elő. Az osztrák rendek azonban sikerrel állították meg őket, és visszatérésre kényszerítenék a betört csapatokat. A központi hatalomnak Magyarországon Mátyás halálával bekövetkezett szétesése, elsősorban a „fekete sereg” szétverése szinte vonzotta újabb és újabb vállalkozásra a törököket. 1493 elején azután újra betörtek Erdélybe, de itt komoly ellenállásba ütköztek, és véres fejjel kellett távozniok.

Mindezek után került sor Jakub basa mintegy 8000 főnyi seregének támadására még ugyanennek az esztendőnek nyarán. Jajca várának őrsége kitérésre kényszerítene ugyan a támadókat, de ezek átkelve az Unna folyón Slunj városán keresztül haladva elérték a Kulpa folyót. Sőt ettől északra Dél-Stájerországban is mintegy két hétig dúltak és fosztogattak. Azonban a Székely Jakab vezette csapatok közeledtére visszafordultak. Derencsényi Imre horvát bán – félretéve az egyes helyi főnemesekkel folytatott viszályt – seregével, amelyhez számos horvát főúr (Frangepánok, Blagayak stb.) is csatlakozott, igyekezett elvágni a zsákmánnyal megrakott törökök visszavezető útját. Kövekkel és kidöntött fákkal elzárta tehát a Krbava-medence déli részén levő Sadbar-hágót. Ezekről az előkészületekről tudósította komoly derűlátással a pápát Antonius Fabregnes a szeptember 8-án kelt levelében.

Azonban jogosnak tűnt optimizmusa súlyos csalódáshoz vezetett: a törökök megállásra kényszerültek ugyan, de ügyes erőátcsoportosítást hajtottak végre, a keresztény csapatok ráadásul a lovasság szempontjából rosszul választották meg a harcteret. A vereség alapvető oka mégis abban rejlett, hogy a különböző eredetű csapatok egymástól elszigetelten, saját elképzelésük szerint harcoltak. Az így megosztott erejű keresztény csoportokat a törökök egyenként semmisítették meg borzalmas mészárlás keretében. A hatezer főnyi seregből alig 300 ember tudott csak megmenekülni, a többit néhány fogoly kivételével mind lekaszabolták. Az elfogott horvát bánt az 5700 elesett keresztény levágott orrával, mint a győzelem jelképével Jakub basa Konstantinápolyba küldte a szultánnak, aki Derencsényit egy szigetre száműzte, ahol az néhány hónap múlva meg is halt.

A pápai nuncius második, szeptember 13-án kelt levelében az udbinai csatáról számos részletet örökített meg. Ennek a tudósításnak forrásértékét történészeink felismerték, és a milánói állami levéltárban őrzött korabeli iratból másolatot készíttetett az akadémia történelmi bizottsága. Ezt – elsőként – Óváry Lipót publikálta rövid kivonat formájában[9]. Ennek nyomán később már a latin eredetiből közölt bővebb részleteket Thallóczy Lajos és Barabás Samu.[10]

A nyomtatott, korabeli bécsi kiadásban – nyilván az ismeretlen nevek olvasása nyomán – több hibás névalak is szerepel. (Cetui – Cetin, Fraiapanibus és Frigiapanibus – Frangepanibus).

A Fabregnes-féle tudósítás több személyt is említ, ezek azonosítása a korabeli nevezetesebb személyiségekkel általában nem problematikus. Így elsősorban a Frangepan-család négy tagja – az említett Thallóczy-Barabás-féle oklevéltár segítségével tisztázva – a következők: „Comes de Cetin” – Frangepán VIII. János (1466–1493), „Nicolaus de Fragepanibus” – Frangepán Miklós (1466–1498), „Bernardinus de Frangepanibus” – Frangepán Bernát (1460–1527), „comes Angelus” – Frangepán VII. János Angelo (1426–1513). A „Banus de Hiareza” kifejezésnek Derencsényi Imre dalmát-, horvát-, tótországi bánra kell vonatkoznia, bár a névelferdítés itt döbbenetes.[11] A pápának szóló levél még említést tesz a Blagay-család két tagjáról is, akik a csatatéren lelték halálukat. Ezek személyazonosságát pontosan Thallóczy Lajosnak sem sikerült megállapítani:[12] „Blagay Gergelynek és II. Antalnak vagy testvérei, kiket oklevéltárunk nem említ, vagy a vodicsai atyafiak közül ketten”.

Értékes és hiteles forrás a bécsi nyomtatásban is közzétett Fabregnes-féle tudósítás a szerencsétlen udbinai csata pontos időpontjára vonatkozólag is. A török krónikák[13] ezt szeptember 19-re helyezik, ami azonban téves. A nuncius szeptember 13-án kelt levele a vereség napját ugyanis pontosan közli: „nona praesentis mensis Septembris”, vagyis szeptember 5.[14] Ezt a dátumot tévesen oldotta fel Josef von Hammer[15] szeptember 9-ével, mert a római időszámításban használt „Nonae” szó a hónap derekán álló „Idus” előtti kilencedik napot és nem a hónap kilencedik napját jelentette. Az említett török forrás – téves közlése ellenére is – a szeptember 5-öt erősíti meg, amikor győzelmük napjaként a csütörtököt jelölte meg: 1493. szeptember 5. ugyanis valóban csütörtökre esett.

II

Ugyancsak szépszámú magyar vonatkozású adat található azokban a bécsi nyomtatványokban is, amelyek az 1493, augusztus 19-én elhunyt III. Frigyes császár december 7-én tartott gyászünnepségének eseményeiről számoltak be. Ez a két gyászmisével együtt a bécsi Szent István székesegyházban zajlott le. Három bécsi nyomtatvány ismeretes, amely ezekről készült: a gyászünnepség leírása latinul[16] németül[17] és Bernhard Perger latin beszéde, amelyet ugyanez alkalommal mondott.[18]

A latin és német nyelvű tudósítás szövege, ha nem is szó szerinti fordítás, igen közel állanak egymáshoz, így magyar vonatkozású részeik együtt tárgyalhatók. Ezek egy részének rövid ismertetésére Apponyi Sándor katalógusaiban már sor került.[19]

Magyarországot a temetésen hivatalos delegátusok képviselték, akik mint II. Ulászló király küldöttei vettek részt. A már abban az időben ís rendhívűl pontos protokolláris előírások igen előkelő helyet biztosítottak a magyaroknak. Miksa király, a pápai legátus és a francia megbízott után következtek; megelőzve a német lovagrend képviselőit, Edward angol herceget, Velence követét stb.

A magyar delegátusok személyére vonatkozólag a német nyelvű tudósítás nem közöl részleteket, de a latinban ez megtalálható (1b lap, 28–29. sor): „Ep(iscop)us Agrien(sis) or(ator) Ladislai reg(is) hungarie & bohemie – Nicolaus dux de li(m)bach or(ator) Ladislai re(gis) hu(ngariae) & bo(hemiae)”. A két személy azonosítása azonban a szakirodalomban egymástól eltérő eredménnyel történt.

A Bonfini-féle históriás könyv[20] az egri püspök kísérőjét Bánffy Miklósban jelölte meg. Istvánffy Miklós[21] alsólindvai Bánffy Miklós mellett Orbán püspökről írt. Azonban Nagylucsei Orbán 1487-től csak 1491 végéig, illetve a következő év elejéig volt egri püspök, ezen túlmenően az alábbiakban ismertetésre kerülő korabeli adatok is más útmutást nyújtanak. Így a későbbi kor történészei[22] az egri püspök nevét immár helyesen Bakócz Tamásként oldották fel. Követtársaként Bánffy Miklóst tartották, aki mint pozsonyi főispán és főpohárnokmester szolgálta előbb Mátyást, majd Ulászlót egészen 1501-ben bekövetkezett haláláig.

Más következtetésre is lehet jutni, ha a gyászszertartást ismertető latin és német szöveget veti össze az ember. A gyászmise felajánlási része során tizenhat, a császárhoz, illetve az ausztriai házhoz tartozó ország képviselői vonultak fel a következő csoportban: egy nemes zászlóval, másik sisakkal, a harmadik címeres pajzzsal, két további egy fejétől a földig feketével letakart lovat vezetett, ezek előtt pedig feketébe öltözött nemesek égő fáklyát vittek. Az egyes országokat felvonulása során „Austria Antiqua” és „Austria Nova” után és az „Imperium” előtt haladtak Magyarország képviselői. A nyomtatásban megjelent korabeli tudósítás ezek közül többet név szerint is megnevezett. Így a címerespajzsot vivő a latin leírásban (3b lap, 16. sor) „Nycolasch dux Li(m)bacen(sis)”, míg a német nyelvű kiadásban (8a lap, 18. sor) „Sechsze Nicolasz” névvel szerepel ugyanez a személy. Miután a latin kiadásban, mint fentebb láttuk, ugyancsak „Nicolaus dux de li(m)bach” volt megjelölve az egri püspök követtársaként, az Apponyi-katalógus[23] „Nicolaus Szécsy von Felső Lindvá”-val azonosította azt. Ha a német nyelvű beszámolóban nem történt tévedés, vagyis ha nem tévesztette össze a király egyik követét a címerpajzsot vivő személlyel, úgy ez a következtetés helyes. Sajnos azonban nem lehet ezt a feltételezhető hibát kizárni, mert a limbachi Miklós gróf kifejezés talál mind az alsólindvai Bánffy Miklósra, mind a felsőlindvai Széchy Miklósra.

Abban a magyar viszonylatban ritka szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Bakócz Tamás úti előkészületeiről a korabeli feljegyzésekből részleteket is megtudhatunk. Az ő 1493. évi számadáskönyvéből értesülünk arról,[24] hogy ebben az esztendőben november 19-én Eösy György udvarbíró, aki az egri udvartartást vezette[25] a lovászmestert a püspök Budán át Bécsbe vezető útjára 24 lóval, kocsikkal és 600 dénár költőpénzzel látta el. A kocsisoknak 200 dénárért lábvédőket vettek, további 100 dénárért pedig „heweder”-t a lovak számára, 25 dénárért matlasszal borították a kocsikat, 5 dénárt pedig a viasz tisztítására szövetért adtak ki.

Bakócz Tamás bécsi tartózkodásáról különben a milánói követ 1493. december 12-én kelt jelentése is beszámolt.[26] A fentiek alapján tehát teljesen bizonyos és egyértelmű, hogy Ulászlót a bécsi gyászszertartáson Bakócz Tamás, akkor egri püspök képviselte.

Visszatérve magára a gyászünnepségre, ott a fentiekben említett felvonulásban részt vevők sorát magyar részről, aki a zászlót vitte, a nyomtatott beszámolók szerint „Joh(ann)es de Ellerbach”, illetve „Her Ellerbach” nyitotta meg. A monyorókeréki Elderbach (Ellerbach) család e sarja (III. János 1471–1499) később szoros kapcsolatban állott Bakócz Tamással.[27] A könnyelmű, fiatal főúr ugyanis teljesen eladósodott, és adósságaiból éppen Bakócz váltotta ki. 1496-ban azután testvérül fogadták egymást, amelynek következményeképpen Elderbach halála után özvegye csak mint haszonélvező maradt birtokain, mert azok tulajdonjoga a későbbi esztergomi érsekre szállt.

Elderbach személye egyben átvezet az említett menetben részt vett többi magyar főúrhoz is. Apjának Bertoldnak ugyanis mostohatestvére volt a már fentebb szerepelt Széchy Miklós főlovászmester, aki pedig veje volt kővendi Székely Jakabnak, aki a gyászmenetben a sisakot vitte. Ez utóbbi a bécsi temetési szertartás latin nyelvű ismertetésében (3b lap, 15. sor) „Zackel Jacob”, a németben pedig (8a lap, 17. sor) „Zeckel Jacob” névformában szerepel. A magyaroknál nyolc nemes vitt égő gyertyát a feketével leborított ló előtt, akiknek neveiről a nyomtatásban is megjelent tudósítás nem emlékezett meg. A lovat vezető két személyről viszont igen: a latin változat szerint (3b lap, 17–18. sor) „Kyach Krabater et Gewardus Lasla”, a német szerint pedig (8a lap, 19. sor) „Kisch krabat vnd gepirt Lasla”. Az első név azonosítása nem okoz nehézséget: Kis-Horváth (Halapsich) János. A másik név feloldása nekünk nem sikerült.

Elderbach János, Székely Jakab és Kis-Horváth János Széchy Miklóssal és Bánffy Miklóssal egyetemben azok a nyugat-magyarországi főurak voltak, akik a szoros érdekszövetségen felül még – mint feljebb láttuk – rokoni kapcsolatban is álltak egymással. Mátyás király halála után Corvin János pártján találjuk őket, majd a csonthegyi csata után (1490. VII. 4.) átálltak Miksa oldalára.[28] A pozsonyi béke megkötésekor (1491. XI. 7.) a Habsburgok egyik követe éppen Kis-Horváth János volt.[29]

A temetési menetben a Habsburg-házhoz tartozó országok között Magyarország szerepeltetése éppen az említett pozsonyi békeszerződésre támaszkodhatott, amely az 1463. évi békekötés számos pontját megerősítve elismerte Miksa jogát a magyar királyi cím viselésére és örökösödési jogát a magyar trónra, ha Ulászlónak, vagy valamelyik utódjának fiúörököse nem lenne. A gyászszertartáson Magyarország színeit a menetben csupa olyan főúr képviselte, akik Miksa hívei voltak még ezekben az években is.[30] Így feltételezhető, hogy a Bakócz vezette hivatalos magyar küldöttség elhatárolta magát ezektől a főuraktól, akik hazánk függőségét a Habsburgoktól a felvonuláson hangsúlyozták. Ezek alapján valószínűnek látszik a fentiekben már említett hiba, amely szerint a nyomtatásban megjelent német nyelvű beszámoló – és nyomában Apponyi – tévesen azonosította a menetben címeres pajzsot vivő Széchy Miklóst Bánffy Miklóssal. Ez utóbbi lehetett Bakócz követtársa, amint ezt a korai források is (vö. 20. jegyzet) közölték.

Jakob Unrest „Österreichische Chronik” című munkájában a nyomtatásban megjelent tudósítással csaknem azonos szöveggel örökítette meg III. Frigyes temetési szertartását. A bécsi Nationalbibliothek és az alsó-ausztriai Landesarchiv őriz ezen felül egy-egy további korabeli kéziratot (utóbbi megjelölése Streun), amelyekben ez a beszámoló ugyancsak megtalálható. Az Unrest-féle krónika kritikai kiadása azután összevetette ezeket a szövegeket.[31] A temetési menetben Magyarország jelvényeit vivő csoportban részt vett főurak nevei az Unrest-féle szövegben „Sechse Nicolas, Herr Ellerbach, Herr Jakob Zeckl, Risch(!) Grabat, Gebit Lasla”, a Streun-félében pedig „Setsche Wiblet, Khitsch Rebat, Gabriel Lasla” formákban szerepelnek.

A gyászmenetben püspöksüveggel felvonult prépostok névsorában szerepel a német nyelvű nyomtatott kiadásban (6b lap, 18. sor) „Der probst von geren”. Az Unrest-féle krónika említett kritikai kiadása[32] a „geren” városnevet „Gran”-nak, vagyis Esztergomnak oldotta fel. Ez már az első pillanatra valószínűtlennek látszik. A gondosabb vizsgálat csak megerősíti, hogy tévedésről van szó. A többi hét említett prépost ugyanis mind az osztrák tartományokból való, a bécsi Nationalbibliothekben őrzött kézirat pedig a fentiek után még négy további ausztriai priort sorol fel. A nyomtatásban megjelent latin nyelvű beszámoló (4b lap, 4. sor) „Ex gorus” megjelölést használ a „geren” helyén. Ezek szerint Esztergom helyett az alsó-ausztriai Geras premontrei, a felső-ausztriai Garsten bencés és az ugyancsak alsó-ausztriai Gars ágostonos rendházak vezetői jöhetnek számításba, akik ebben az időben mind jogosultak voltak a püspöki süveg viselésére.

A gyászmisét a bécsi Szent István dómban 1493. december 7-én a salzburgi érsek celebrálta, az azt követő és Szűz Máriának szóló misét pedig a veszprémi püspök mondotta, amint erről mind a latin (2a lap, 13. sor), mind a német (4b lap, 12–13. sor) nyelven nyomott szöveg tudósít. Ez a személy nem más, mint ifj. Vitéz János, az egykori esztergomi érsek unokaöcscse, aki maga is neves humanista volt. Mátyás megbízásából számos diplomáciai küldetésben járt el, majd előbb szerémségi, később veszprémi püspök lett. Amikor Miksa 1490 őszén benyomult a Dunántúlra és Veszprémet is ostrom alá fogta, Vitéz azzal a feltétellel adta fel a várat, illetve állt át a Habsburgok oldalára, ha azok támogatják igényét a bécsi püspökségre. Ennek vezetését 1493. február 8-án valóban el is nyerte. Nyilván ebből a hivatalából kifolyólag mondotta III. Frigyes gyászszertartásával kapcsolatban az ünnepi misét.[33]

Ugyancsak III. Frigyes temetési szertartásán hangzott el[34] Bernhard Pergernek a fejezet bevezetőjében említett latin nyelvű gyászbeszéde, amelynek egyik nyomtatott kiadása a bécsi Winterburger-féle műhelyben látott napvilágot (vö. 18. jegyzet). A szónok, aki a bécsi egyetem kurátora volt, nekrológjában a császár érdemeit sorolta fel és magasztalta tetteit. Ezek között megemlítette (2b lap), hogy Frigyes – nyilván az 1463. évben kötött szerződésre célozva – Magyarországot szorosabb kapcsolatba hozta az ausztriai házzal. Ugyanezen a helyen még kiemelte Perger azt is, hogy milyon állhatatos volt Frigyes a magyarokkal szemben vívott hosszú és véres háborúkban. Beszédét a törökök elleni biztos győzelem reményének hangoztatásával fejezte be (4b lap), amelynek során Magyarország természetesen ismét szóba került. Aligha tévedünk, ha ezt a fordulatot, amely a beszéd végső kicsengése volt, a szónok Miksának a fentiekben már említett és éppen ezekben a hónapokban igen időszerűnek tűnő ama elképzelései támogatására szánta, hogy a törökök ellen szervez hadjáratot.

Einige auf Ungarn bezügliche Wiegendrucke aus Wien

Der Artikel behandelt die ungarischen Beziehungen vierer Wiegendrucken die im Zusammenhang mit den folgenden Ereignissen des Jahres 1493 in Wien herausgegeben wurden: am 5. September wurde eine Schlacht gegen die Türken bei Udbina, unweit von der dalmatinischen Küste gefochten. Am 7. Dezember desselben Jahres wurde eine Trauerfeier zum Gedenken des verstorbenen Kaisers Friedrichs III. im Wiener Stephansdom abgehalten.

Die zwei im Zusammenhang mit der unglücklichen Schlacht geschriebenen Briefe des päpstlichen Nunzius, datiert beide in Zengg am 8. bzw, am 13. September 1493, wurden dann in Wien abgedruckt und sind auch als geschichtliche Quellen als wertvoll zu betrachten. Im Artikel wurde ein Versuch gemacht die in den Briefen befindlichen Angaben (Namen, Daten, Orte, usw.) auszuwerten.

Über die Trauerfeier zu Ehren Friedrichs III. sind die folgenden zeitgenössischen Wiener Drucke bekannt: ein Bericht in lateinischer, und einer in deutscher Sprache, ferner eine aus diesem Anlass abgehaltene Ansprache von Bernhard Perger. Die Identifizierung der teilnehmenden ungarischen Persönlichkeiten bleibt teilweise jedoch problematisch. Als Vertreter Ungarns sind nämlich an der Feier nicht nur die Mitglieder der amtlichen, den König Vladislaus den II. repräsentierenden Delegation erschienen, sondern auch die zum Kaiser Maximilian übergegangenen Magnaten. Die Darstellung dieses einzigen Ereignisses genügt um sich ein Bild über das Verhalten der zwischen den Jagellonen und Habsburgern gespalteten Hochadliegen zu machen.