Három színdarab, amelyek a honlapon teljes terjedelemben megtalálhatók:
            Don Quijote utolsó kalandja
            Madarak
                   A sárga telefon

Színdarabok időrendben

Színdarabok ABC sorrendben

Színdarabok Részletes adatokkal

A hosszú előszoba Madách Színház 1972 április 15
Színjáték két részben
Rendező: Kerényi Imre
Díszlet: Köpeczi Bócz István
Jelmez: Mialkovszky Erzsébet
Zene: Kocsár Miklós
Szereplők: Garas Dezső, Domján Edit, Simor Erzsi, Némethy Ferenc, Almási Éva, Zenthe Ferenc,
Tímár Béla, Mezei Mária

A műfordítónő hét vacsorája készült: 1959 (Egyfelvonásos) Nem került színpadra

A sárga telefon Játékszín 1984 február 7
Társadalmi lidércnyomás két részben
Rendező: Berényi Gábor
Dramaturg: Bárdos Pál
Díszlet: Fehér Miklós
Kosztüm: Kemenes Fanny
Szereplők: Mádi Szabó Gábor, Kézdy György, Márton András, Miklósy György,
Schubert Éva, Kránitz Lajos, Csongrádi Kata, Gyurkovits Zsuzsa
Megjegyzés: Tévére alkalmazta: Berényi Gábor, azonos színészekkel,
kivéve Schubert Éva helyett Molnár Piroska.
Sugárzás: 1988 december 30.
Rádiójáték sugárzás 1979

Árnyékod át nem lépheted Jókai Színház 1960 december 21
Rendező: Simon Zsuzsa
Díszlet: Rajkai György
Szereplők: Ajtay Andor, Hacser Józsa, Dajka Margit, Szabó Gyula, Kovács Károly,
Inke László, Bánhidy László

Don Quijote utolsó kalandja (1956-1957)

Jókai Színház 1962
Rendező: Egri István
Díszlet: Rajkai György
Jelmez: Schäffer Judit
Zene: Sárközy István
Szereplők: Rátonyi Róbert, Dayka Margit, Horváth Teri, Rozsos István, Horváth Gyula,
Keleti László, Kovács Károly, György László
Pozsonyi Divadlo Színház 1962

Gyulai Várszínház 1986 június 20.
Rendező: Kerényi Imre
Székesfehérvár, Veszprém, Balatonfüred, Tihany 1986 nyarán
(A Gyulai Várszínház és a veszprémi Petőfi Színház közös előadása)
Díszlet: Götz Béla
Zene: Kocsák Tibor (már próbálták a darabot, amikor V.E. megírta a
          "Hét stanza az Utolsó Kalandhoz " c. verset, ezt zenésítette meg
          Kocsák Tibor, s ezt énekelte a kórus a jelenetek elején)
Jelmez: Füzi Sári
Szereplők: Don Quijote: Gellei Kornél, Sancho Pansa: Borbiczki Ferenc,
Dulcinea: Szemes Mari, a Herceg: Szoboszlay Sándor, Vivaldo: Jászai László,
Lucinda: Antal Olga, Dolorosa: Tarján Györgyi
Fordítások: Cseh: Kosnár Sándor (Divadlo Slovenského), Szlovák:
Galandova (Pozsony 1963)
Tévésugárzás 1970 febr. Rendező: Dömölki János. Adatokat lásd Televízió.

Ember a szék alatt Pécsi Nemzeti Színház 1965 január
Lírai komédia az akarat győzelméről
Rendező: Sík Ferenc
Díszlet: Pintye Gusztáv
Jelmez: Gombár Judit
Zene: Nagy Ferenc
Szereplők: Karikás Péter, Farkas Gabi, Paál László, Szabó Samu

Fekete bárány Jókai Színház 1957 május 23
Rendező: Békés András
Díszlet: Neogrády Vilmos
Jelmez: Vincze Zsuzsa
Szereplők: Görbe János, Bara Margit, Csákányi László, Hacser Józsa,
Szabó Gyula, Agárdi Gábor

Hajnali beszélgetés József Attila Színház 1963 március 16
Rendező: Benedek Árpád
Díszlet: Neogrády Miklós
Jelmez: Schäffer Judit
Szereplők: Sinkovits Imre, Szemes Mari, Soós Lajos, Velenczei István,
Sólyom Ildikó, Náray Teri

Kapupénz (1975) nem került színpadra

Kettévált mennyezet Győri Kisfaludy Színház 1968 március 29.
Hétköznapi tragédia. Történik 1953 és 1955 között.
Rendező: Várady György
(Dunántúli Színházak Szemléje Kaposvár 1968)
Díszlet: Baráth András
Jelmez: Nagyajtay Teréz
Szereplők: Tallós Endre, Pálffy Gabi, Mihók Éva, Balogh Emese
Filmre vitte Gábor Pál 1981-ben "Kettévált mennyezet"címen

Le az öregekkel! Nemzeti Színház 1987 február
Keserű komédia két részben
Rendező: Sík Ferenc
Jelmez: Schäffer Judit
Díszlet: Csányi Árpád
Zene: Simon Zoltán
Dramaturg: Bereczky Erzsébet
Szereplők: Béres Ilona, Kállai Ferenc, Agárdi Gábor, Hirtling István,
Lukács Margit, Götz Anna,
Raksányi Gellért, Erdődy Kálmán

Madarak Nem került színpadra. A Petőfi Színház munkatervében szerepelt
Lendvay Kamilló zenéjével, 1963/64 évadban, a színház megszűnése előtt.

Statisztika  Irodalmi Színpad 1967 március 21
Dráma egy felvonásban
Rendező: Simon Zsuzsa
Díszlet: Török Iván
Jelmez: Meluzsin Mária
Szereplők: Gábor Miklós, Vass Éva, Básti Lajos, Zolnay Zsuzsa, Solti Bertalan,
Koncz Gábor
Tévé sugárzás 1967 október 4., az Irodalmi Színpad előadása

Szuperhallás (1975) Győri Kisfaludy Színház 1979
Keserű komédia két részben
Drámapályázat első díj
Dramaturg: Berényi Gábor

Üvegcsapda  Katona József Színház 1969 március 7.
Drámai groteszk
Rendező: Iglódi István
Zene: Bácskai György
Jelmez: Vágó Nelly
Díszlet: Varga Mátyás
Szereplők: Kállai Ferenc, Törőcsik Mari, Blaskó Péter fh., Őze Lajos, Daniel Vali
Megjegyzés: Rádiószínház közvetítés 1969 szeptember 7-én a Katona József színházból

Varjú doktor  Madách Színház 1959 november 6.
Rendező: Ádám Ottó
Zene: Endre Emil
Jelmez: Mialkovszky Erzsébet
Díszlet: Jánosa Lajos
Szereplők: Pécsi Sándor, Tolnay Klári, Lőte Attila, Vass Éva, Kiss Manyi, Gyenge Árpád,
Árva János, Lelkes Ágnes, Pádua Ildikó, Dajbukát Ilona, Bakay Lajos, Körmendi János
Megjegyzés: Rádióváltozat: Vadrózsa utca

Veszelovits Anna (Hétköznapi dráma két felvonásban) Nem került színpadra.
Szerződés a Játékszínnel 1986-ban, Berényi Gábor.

Nyomtatásban megjelent színdarabok
(dráma, hangjáték, tévéjáték, novella vagy kisregény formájában)

A hosszú előszoba

A műfordítónő hét vacsorája nem jelent meg

A sárga telefon

Alapanyagok "A sárga telefon"-hoz:
Időzített villámcsapás

Nyulacskáim

A titkárnő

Árnyékod át nem lépheted nem jelent meg

Don Quijote utolsó kalandja

Ember a szék alatt

Fekete bárány

Hajnali beszélgetés

Kapupénz

Kettévált mennyezet

Le az öregekkel!

Madarak

Statisztika

Szuperhallás

Üvegcsapda nem jelent meg

Varjú doktor

Veszelovits Anna

Drámák, amelyek csak
más műfajban jelentek meg

Drámák, amelyek nem jelentek meg
A műfordítónő hét vacsorája
Árnyékod át nem lépheted
Üvegcsapda

Színpadra vitt művek, amelyek
az Életmű sorozatban nem jelentek meg

Drámakötetek tartalomjegyzékei

A titkárnő 1956 Szépirodalmi
A titkárnő

Két komédia 1963 Magvető
Don Quijote utolsó kalandja
Madarak

A Piros Oroszlán 1971 Magvető
Don Quijote utolsó kalandja
Ember a szék alatt
Fekete bárány

Miért nem szóltatok? 1986 Magvető
Hajnali beszélgetés

Új életmű kötet drámái. (Nyomdakész állapotban átadva a Magvető Kiadóban
Hegedős Máriának 1988 augusztusában.
Az Életmű szerződés a Magvető Könyvkiadóval utóbb megszűnt.)

"Színház" melléklete 1984 augusztus
A sárga telefon
"Film, Színház, Muzsika" melléklete 1958
Fekete bárány
"Tizenöt évad" 1985 Magvető
A sárga telefon

Lefordított színdarabok

Utószó a Két komédia című kötethez

Kora fiatalságomban a költészet pányvája rántott az irodalomba, aztán felfedeztem a prózát mint vadászterületet. Azt hittem, ezzel megúszom. A birtokbavétel pubertásos ideje elmúlt, mikor kapaszkodó férfikoromban látszólag minden előzmény nélkül írtam egy drámát, hogy ezzel újabb megpróbáltatásokat szabadítsak magamra. Ez a darab, noha egyik színházunk műsortervébe került, soha nem jutott a közönség elé, s nyilván csak annyi szerepe volt, hogy baljós előjelként szolgáljon, figyelmeztetve a titkos aknazárra, amely terv és megvalósítás, mű és színre kerülés között húzódik.

De az első dráma csak látszólag született előzmény nélkül. Először is, szinte gyerekkorom óta a színházi karzat legfelsőbb rekeszének látogatója voltam, s mint ilyen, igenis álmodoztam arról, hogy valaha szerzőként lépek a csodálatos deszkákra, noha még nem gondoltam rá, hogy egyébként is író legyek. Színházi szerzőnek lenni, az egyenértékű volt a gyermekábrándozásban a hadvezérséggel, a hajóskapitányi ranggal, a filmszínészi, feltalálói és egyéb rögeszmével. A másik előzmény, most már tudom, a költői gyakorlat, maga a vers! Ahol sikerült valamit elérnem a drámai műfajban, ott legalábbis keresztszülőként a költő őrködik a kisded bölcsője mellett. Ezzel, persze szubjektíven, saját gyakorlatomra utalva, a vers és a dráma rokonságát szeretném bizonyítani. S amikor a vers és a dráma meghitt közösségét említem, nem a versben írt drámákra gondolok elsősorban, tehát nem a kézenfekvő példákra, de a rejtett és biológiai rokonságra, amely már a két műfaj sejtrendszerével kapcsolatos.

A versnek is, a drámának is - az epikával ellentétben - a villámlást kell kifejeznie, az elektromosságot, a vakító fényt, az idővel alig mérhető sebességet. Ezért rendkívüli gondolati és nyelvi tömörségre van szüksége mindkettőnek. A költő is, a drámaíró is, ha igazi művész, a kiválasztás mesterének bizonyul. És annál inkább, minél hétköznapibb egekben fedezi fel a maga villámfényét, olyan horizonton, amit sokan jelentéktelennek éreznek, s nem veszik észre benne a nagyszerűt, az elbűvölőt, a tragikusat vagy éppen az oldalfájdítóan nevettetőt. Sem az égbolt, sem a villám nem mindig jelentkezik saját képében, azt meg kell találni, sőt, ki kell találni. A vers és a dráma ilyen közel van egymáshoz az én magánesztétikámban, mivel bennem amúgy is a vers az egész világmindenség mérőeszköze, szükségesebb és elsődlegesebb még a tudománynál is. De ez a rokonság, hadd ismételjem, szövettani. Mert lehet valaki nagyszerű költő, anélkül hogy drámaírásra adná a fejét, vagy anélkül hogy a drámai tömörítés és szerkesztés tudatosan izgatná, ám a drámaíró egész izomrendszere és légzőszerve a költőé, még akkor is, ha soha verset nem írt.

Mi az a másnemű, amit a drámában éreztem? Az a meghökkentő, ijesztő és egyben gyújtó érzés, hogy az ember ezredmagával egy időben élheti át saját munkájának immár indulatokba, állásfoglalásba transzformált hatását, és hogy ebben az átlényegülésben, amelynek eszköze idegen emberek agya, szíve, idegrendszere, vérmérséklete, minden áttételesség nélkül közvetlenül építhet vagy rombolhat valamit az író. Magyarán: a drámaíró mindenkinél jobban érzi önmaga felelősségét, tanúja lehet az elszabadított szellem alakváltozásainak. Ebben az akusztikában a mondatok és szavak értékrendje megváltozik, sőt, az egész mondanivaló átcsoportosulhat. A legizgalmasabb kaland az elsötétített nézőtéren ezzel a felismeréssel szembekerülni. E kényszerű előzmény után hadd mondjak valamit erről a könyvről is, amely még magamnak is szokatlan, az újdonság fanyar izgalmát rejti, noha a benne kinyomtatott két komédia tudatosan társult egymáshoz, minden más színdarabot kirekesztő szigorral, a gondolati és műfaji cél érdekében. Nem egyszerűen két színdarabot akartam megjelentetni, noha ez lehet írói, könyvkiadói, sőt olvasói igény is. S nemcsak az volt a célom, hogy a színpad illékony anyagából maradandóbb halmazállapotba mentsem át ezt a két munkámat, de szükségét éreztem, hogy könyveim között, mint sorsom és utam jelzője, ez a két színdarab jelen legyen, mert mindkettő célom felé mutat, s abból az anyagból való, amiből verseimet, prózai írásaimat kifejtem és kidolgozom.

Ez eddig még - a színészekéhez hasonlóan - írói jutalomjáték is lehetne, ha nem igazolódik a két komédiában a szándék, amely egy-egy furcsa fénytörésben nemcsak aktuálisan mai, de szélesebb értelemben: korszerű problémákat akar kifejezni.

A Don Quijote utolsó kalandja nem a cervantesi mű dramatizálása, és nem is pusztán tolvajkulcs bonyolult zárak kipattintására. Filozófiai alapgondolatát Thomas Mann sugallta. Emigrációba indulván a nagy német, hosszú hajóútján Európa és Amerika között, újból kézbe veszi régi olvasmányát, a Don Quijotét, s egy útinaplót és tanulmányt egybefoglaló esszében hosszan elidőzik a cervantesi sors tragikumánál. A Don Quijote írójának sorsa legalább olyan tragikomikus, mint hőséé. A mű első kötetének kedvező fogadtatása után ugyanis fellépett egy csaló, aki megírta a folytatást, s legalább akkora sikert aratott, mint maga Cervantes. Az embertelen csíny mögött Lope de Vega kegyetlenségét sejti az irodalomtörténet. Ennek kapcsán Thomas Mann eltűnődik az igazi és a talmi viszonyán, érvényesülésük esélyein egy adott kor viszonyai között. A Don Quijote utolsó kalandjában is ez a legfontosabb, az igazi és a hamis küzdelme. Ezt a filozófiai magot akartam kibontani annak bizonyítására, hogy milyen reménytelen olykor az igazinak a maga erkölcsi és szellemi elsőszülöttségét bebizonyítania, sőt, hogy bizonyos emberellenes konstrukciók érvényesülése idején szinte lehetetlen is. Nem tévednek tehát azok, akik ennek a darabnak a szellemi élményanyagát, az újra-átélést, az ötvenes évek elejének atmoszférájában keresik. A mondanivaló azonban szükségszerűen túlmutat ezen a korszakon, és nem egyszerűen a "személyi kultuszt" akarja kifejezni.

Nem titkoltam egy percig sem e tragikomédia korszerű tendenciáit, és bíztam abban, hogy végül is nem ellenzéki allegóriának, de a haladás irányába mutató munkának minősül. Ez a reményem igazolódott, s a Don Quijote utolsó kalandja végül is színre került, ha nem is abban a nagy színházban, ahol előadásra elfogadták, és kitüntető elismerések mellett esztendőkig fektették, de egy mozgékony kis színház jóvoltából, amely felismerte a kellő pillanatot, amikor az asztalfiók színpaddá tágulhat.

A másik darab, a Madarak, ugyancsak világirodalmi fogantatású. Egyetlen mondatban kifejezhető igazsága: aki megszökik az emberi világból, aki megtagadja az emberséget, az soha többé nem nyerheti vissza. A mindennapi életben ugyan akadnak talán ellenpéldák, de a költői komédia hadd vigye végig a maga következtetését a teljes igazságszolgáltatás szellemében.

Ezt a komédiát 1958-59-ben írtam, s végül 1962 nyarán, e könyv számára fejeztem be. Az arisztophanészi komédia, ez a dús gyökérzet, szüntelenül löki magából fölfelé a tápanyagot: a végletesség iróniáját, bátorságát, leleplező szenvedélyét, s így inspirációt ad a mai írónak, hogy a költői vakmerőség és játékos szeszély jóvoltából, sőt mondhatnám, a féktelenség derűjével összeütköztesse, váltogassa, egymással helyettesítse a reálist meg az irreálist, a szűkre mért józanságot és a fantasztikumot, annak az érdekében, hogy egy gondolat ezúttal jókedvűen kitombolhassa magát. Én ugyanis ebben látom a komédia lényegét, akár ókori, akár mai. Ez az a kiindulási pont, ahonnan a napi aktualitást a végtelen égre lehet felröppenteni. Mindezzel azt is mondom, hogy a komédiát, éppen lehetőségeinek költői végtelenje miatt, korszerűbbnek tartom, mint valaha, noha minden kor drámairodalma előkelő helyre tette. Korszerűsége abban rejlik, hogy az ellenpontozás, a szembeállított végletek segítségével, a teljes költői igazságra törekedhet. Szemlélete humánusan ironikus, formája játékosan hajlékony. A gondolati igény szigora és világossága nagy szerepet juttat az áttekinthető szerkesztésnek s még nagyobbat a nyelvnek, amely éppolyan fénytöréses, villódzó, mint a szituációk, amiket felöltöztet. Nem csodálható hát, hogy Arisztophanész komédiáinak ma is Arany János legélőbb s nyelvi humorban is legfrissebb fordítója.

Mai irodalmunk valójában kevéssé él a komédiával mint lehetőséggel. Komédián persze nem bohózatot vagy középfajú vígjátékot értek, hanem költői és filozofikus játékot, shakespeare-i értelemben, s amelynek külföldön olyan művelői voltak és vannak - hogy két teljesen ellentétes írót említsek -, mint Giraudoux vagy Dürrenmatt.

Holott hitem szerint a modern költői komédia ösvényt nyithatna - természetesen nem a kizárólagosság értelmében - drámairodalmunk megújulása felé. És összekapcsolhatna bennünket drámában is - a mai világirodalommal.

Mindez, amit elmondtam, lehet hogy ürügy, "magam mentsége". De csónakommal nagy hajók nyomába eredtem. A többi a tüdőn is múlik, az izmokon is meg az evezőkön. S így ez az utószó előszó is lehet - a következők elé.

Utószó Vészi Endre: Két komédia című kötetéhez (Don Quijote utolsó kalandja - Madarak), Budapest, Magvető Kiadó, 1963