1936-1944
Még tegnap este részeg volt a hinta,
festett hajója csillagig repült,
és lám, e béna délelőttön mintha
meghalt volna szegény, dermedtre hűlt.
A tarka szalagok a földre hulltak
s most söprik lenge szemetét a multnak.
Elhervadt öröm gyűlt itt garmadába,
mint fonnyadt lányok kihulló haja,
egy jegy, valamely mozi páholyába,
egy vasárnapi hírlap oldala.
Kis perec-maradék, fogatlan fésű,
tegnapi múlt, halálos ölelésű.
Nincsen már senki, ki szólni tudna,
ki elmondaná könnyű álmait.
Ne nézzetek a bús hullámvasútra,
a fény ellopta víg hullámait,
gerince sorvad, némasága őszi,
egy agyonfestett rossz kerítés őrzi.
Ne menjetek a plasztikon felé sem,
a figurákról olvad a viasz,
a gyilkosok arcán riadt szemérem,
mintha kiáltanának: "Nem igaz!"
Ne sétálj finom kavicsán az útnak,
az utak is becsapnak, visszafutnak.
A bábszínházban győz a gonosz törpe
s a jó vitéz örökre elbukik.
Ne nézz sose a torzító tükörbe,
igaz világunk benne búcsúzik.
Már nincs varázs, jó elvarázsolt kastély,
nem gyöngyözik fel benne fényes estély.
Nem forognak útvesztőiben lányok,
keressük őket, árva férfiak,
elporladnak a sziszegő talányok ...
Ó, jöjjenek, egyetlen este csak,
csettintsenek parázs-nyelvükkel ujra
a csillagos ég bokraiba bujva.
Így megyek s ime hallom én: "bekaplak".
Ó, merről jött a hang, tudom, tudom,
az ablaktalan házon nyílt egy ablak
és tátogat rám, mint a fájdalom.
Már szédülök feléje, álmot árul,
belébukom és örökre bezárul.
Úgy várt Anyám, jövök-e már?
mert késő este volt,
mikor a mester is bezár és elalszik a bolt.
Mikor a műhely is pihen
s a tüskés, rossz szavak
szétfoszlanak a semmiben,
bizony, szétfoszlanak.
Nagy körutakon mentem át
s a fény elkábított,
úgy szorított a kiskabát,
pedig nem volt csukott;
kormos olaj űlt, mint a láz,
makacsul arcomon
s fölöttem szállt egy kávéház
és ezer lampion.
A hold - bámultam - úgy forog,
mint esztergakerék
s tüzes acélként sustorog
fejem fölött az ég.
"Az eget esztergáljuk ám!"
- hallottam mesterem
s megérződött komoly szaván,
hogy nem tréfál velem.
"Úgy vigyázz! - intett - úgy vigyázz!
Ne kapjon el a kés,
egyszerre munkás, csillagász
légy!" - szólt keményen és
kezembe nyomta az eget,
hogy forrt, hogy zenélt!
Kivéstem rajta képeket
s ahogy álmomban élt,
szegényeket befogadó
lágyölű völgyeket,
inas létemre alkotó,
álltam az est felett.
"Elég!" - kiáltott mesterem.
"Még nem!" - lázadtam én
s otthontalan szegényeken
simult a fény, a fény!
1939
Hideg folyók megmosdattak,
erdők fái megtöröltek,
karos szelek megforgattak,
megáldottak a szegények,
hegyeken mezítláb másztam,
nyurga esőkben megáztam,
hideg földeken aludtam,
sipkám holdra akasztottam.
Éles kövek borotváltak,
lomha békák kiabáltak,
fára, lombra rügyet varrtam,
mezőt fűvel betakartam,
megfürdöttem jószagokban,
tücsköt dalra tanítottam,
a madaraknak jeleztem,
hogy jöhetnek, - megérkeztem.
Hatvanéves. Öregasszony.
Kimart kezem ötszázéves,
fájó karom ezeréves,
jó, hogy mind a halálé lesz.
Nem marad, csak rossz emlékem,
pedig én is anya voltam,
kis arcok fölé hajoltam,
piszkos padlókat súroltam,
vizes rongy volt a kenőcsöm,
így maradok itt a földön
mindig-mindig folytatódva,
s így gondolok a jövőre,
szegény munkásasszonyokra.
Szegény vagy, mert ez a sorsod,
igyunk - mondod - még egy korsót.
Dolgozol és nincsen ára,
leheveredsz a szalmára.
énekelsz? majd átkozódol.
Élni mersz? majd meghúzódol.
Verset költhetsz, elhallgatják.
Élsz vagy meghalsz? nem kutatják.
Jársz a hegyen? lezuhanhatsz.
Vízben úszol? megfulladhatsz.
Jársz az úton? eltévedhetsz.
Nyájat őrzöl? elszéledhet.
Fúrsz és faragsz, vésel, ásol,
sorsod vasként kalapácsol.
A reggel nem reggel néked,
tested uj robotra ébred.
Este rázuhansz az ágyra,
bütykös, kemény szalmazsákra.
Korán meghalsz, ez a sorsod,
igyunk - mondod - még egy korsót!
(NAPLÓRÉSZLET)
Akkor a Korong-utcában lakott;
én hozzá mentem,
vasárnap délután volt, fútt a szél,
hideg volt, december felé járt az idő.
Egy manzárd szobában lakott,
csigalépcsők vezettek hozzá.
Magas nő nyitott ajtót,
szép, büszke arca volt, mint a szobroknak,
szeme is hideg volt.
József Attila urat keresem,
mondtam félénken,
beszélni szeretnék vele.
A nő beszólt, aztán csendesen mondta:
tessék bejönni.
Kis szoba volt és sivár.
Szemembe tűnt egy ágy, az ágyban
egy férfi feküdt,
rozsdás kis bajusszal a szája felett.
Petőfire hasonlított,
arca sovány volt, ádámcsutkája kiálló.
Leültem. Fázva beszélni kezdtünk.
Ő kérdezett, mint aki híreket gyűjt
a külvilágról.
Akkor szóba került sok minden,
hogy a P. N. hat hónapig heverteti
a verset és hogy másutt is
két hónapig melengetik
és így nem érdemes adni sehová se.
Az asszony hidegen, majdnem személytelenül
kalácsot és vörösbort tett elém.
S míg én a szavaktól, a szobától
és a költőtől meghatottan majszoltam
s iszogattam,
Attila Kosztolányit olvasott fennhangon.
Még sokáig üldögéltem ottan,
ő előszedetett velem egy Medvetáncot,
beleirt valamit, kijavított egy sajtóhibát,
aztán hazamentem.
1938
Zöld lángra gyújt majd a vidék
s a sűrű ködök szövetét
a reggel kése tépi szét.
Ó, látod, miként fekszem itt,
lesem az álom kebleit,
pedig tudom, hogy nem segít.
A karcsú fűzfák hajlanak,
s a víz alatt a kék halak
az álmaimba siklanak.
Álmomban halak, angyalok ...
Fülemben csöndes kardalok,
révedező és jó vagyok.
Jöjjetek tavasz lángjai,
a légben fények ágyai,
madarak mennyországai.
E táj, e révület betölt,
a Nap, mint madáranya száll
s a héjjas bánatból kikölt.
Pásztor Béla emlékének
Megtalálni többé nem tudom,
elindult egy kanyargó uton,
vadvirág viharzott oldalán,
fű, kövér és ösztövér csalán.
Elindult, kék szalagot viselt,
homlokán a nap is útrakelt,
lábain zöld cipő kopogott,
mely az ég homokján hágy nyomot.
Keresem, ti is segítsetek,
útrakelt, veszélyben él, beteg,
tengeren hányódik, csónakon,
pusztaság emészti? Nem tudom!
Elindult és útrakelt a hold,
házikónk, amely sohase volt,
árnyait is elvitte, szelíd
énekét és lágy ösvényeit.
Hol az út, mely messzevitte őt?
kutatom, mint süppedt temetőt,
amelyen a homok-századok
növesztik a néma bánatot.
A szökevény milyen útra lelt?
és az út? az út is útrakelt.
Mély vízbe hulltak lépteid
és elveszett tekinteted,
utadra többé nem terít
a holdam ezüstszőnyeget
és napom nem virágzik át
éjeid sötét vánkosán,
mint kő oly idegen a szád
mint kő oly idegen a szám.
Nem kovácsolok csillagot,
hajadba lámpás ékeket,
tétlen-magamba bámulok,
számolgatom az éjeket.
Vésőmön rozsda csikorog
és múltamra hull veretnek.
Most már tudom, hogy hű vagyok,
és szégyenlem, hogy szeretlek.
A vízről lassan imbolyog
első utad, ó gyermekút!
hűs fodrok őrzik lábnyomod,
s én, mint akire köd borult,
csak ringatom e fodrokat
s a fodrokon túl tégedet,
akit szégyenem letagad
s kit rejtegetni nem lehet.
A múlton túl őrizlek én
tűzkorszak emléke gyanánt,
te hűtlen, riadt őzikém,
emléked mindig visszaránt.
Miért vésődtél így belém?
Növök mint televésett fa,
s bennem te is, úgy ahogy én,
sejtelmes mitológia.
Gyöngyházszíned elém dereng,
gyöngyházszíned s nehéz hajad,
s szavad nyomán a lepke csend,
s a lepke csend nyomán szavad.
Karod, ahogyan átkarolsz
s melled rugalmas vánkosa,
széthullt a tűzben, mint a gyolcs,
volt évszakaid mosolya.
1
Kik alusznak könnyű szívvel,
karjaik kinyújtják,
boldogságuk áramában
ringanak az új fák,
sajkaforma lapulevél
lepi el a szájuk,
szép fejükön lombos erdő
őrzi a haláluk.
Karjaik mint ágas folyó,
szívük rigófészek,
mellük domború mezején
juhok legelésznek,
vékony, füstös kéménytorok
orgonasíp nékik,
sóhajukat könnyű hárfán
kislányok kísérik.
Jöttek ők az alvilágból,
felvilágba mennek,
felvilági kastélyokba
végső kegyelemnek,
felvilági leányokhoz
forró szeretőnek,
meddő anyák gyermekének,
örök teremtőnek.
2
Akik nehezen alusznak,
bénák és fehérek,
úszik utánuk a bánat,
s három veszett véreb,
úszik utánuk az álom
kocsonyás uszállyal,
vesztett kártyacsaták, gyilkos
pálinkák szagával.
Sorvadt lépcsők, rossz lakások,
sanda lámpafények,
ott ragyognak csillag helyett
páncélján az égnek.
Vékony gyerekhang lopakszik,
dermedt ölelések,
mint a lázas jégvirágok
ablakán az éjnek.
Felvilágból érkeztek ők,
alvilágba mennek,
álmodói boldogságnak,
édes szerelemnek,
énekeltek s szájuk béna,
s bennük béka vartyog,
ismeretlen zsarnokoknak
fizetik a sarcot.
1943
1
Édes-kedves Istenem, tengerek veszélye,
jaj keserves Isten, partok végzete,
édes-kedves Isten, varázslat segítsen.
Jaj, be nagy az Isten, nem bírok vele.
Eljön angyalokkal, piros trombitákkal,
bárányokkal jő el, fekete
bikákkal,
eljön csendes dallal, hogy zenére bírjon,
édes-kedves Isten,
épp csak velem nincsen.
Vannak leányai, hosszúhajú szüzek,
vannak szűz borai, lányai a
tűznek,
vannak oly kertjei, melyben árnyék nincsen
s mély árnyai vannak
fényes kertjeinkben.
Én már kitaláltam őt és ő is engem,
azért tébolyít meg, hogy így elviseljem.
Hatalmas folyókkal, szelíd lágy tenyérrel,
sötét fekélyekkel, kicsobbanó vérrel,
nagy vágyakozással büntet és jutalmaz:
halandó nem hallja,
értelmes nem érti,
félig zsenge gyermek,
félig pedig férfi.
2
E nagy napokban üvöltsetek rekedt trombiták,
csattanjatok fel az égig sűrű pocsolyák,
okádjatok tüzet, lávát, kráterek, kemencék,
hogy az emberek ez időt soha ne feledjék.
Kiáltsatok: édes Isten, aki szikla vagy,
hallasd sziklás robbanásban néma hangodat,
nyújtsad karod, noha béna, üssél szét keményen,
kőből való szelíd Isten, te vagy a
reményem.
Én csak húsból vagyok, akit dúl a fájdalom,
nékem harsány jajgatásra van egy-két okom.
Te pedig csak fenn trónolsz a Rigóhegység csúcsán,
azt várom, hogy erdőiddel már mikor borulsz
rám.
Azt várom, hogy lágy patakod homlokomra fond,
s miről szólni sem merek én, te bátran
kimondd,
mossad szemem egész éjjel szép világos kékre,
hadd tekintsek ártatlanul országra, megyékre.
Hadd tekintsek e világra, gyújtva, mint a nap,
s számlálgassam seregem, a hős csillagokat,
akik most az eget védik szörnyű földünk
ellen,
hirdessem a szabadságot és konok szerelmem.
A világ beteg most, - nem én,
a világ szíve fáj,
nem én sorvadok, - a remény,
nem én tűnök, - a táj.
A ház, a hegy, a völgy, a hon
új éjt visel magán,
mint sötét ruhát alkonyon
egy elhagyott leány.
A szó, a gondolat, a tett
nyálkásan meglapul
s önmaga csigaháza lett
a szellem is, balul.
Szabadság? Ó, mennyi lator
szájában forgatott!
Így aljasitott el a kor
minden gondolatot.
Hát mit keresek, mit kíván
szívem, milyen italt?
ha szomjú torkom és a szám
nem zengheti a dalt,
mit is kívánnék még? - Tilos -
ó, vers, ez a neved
s a könyv csak balga papiros,
amely a betűket
úgy hordja hátán, mint a rab
kegyetlen kényszerét,
mint sziklás hegy a vájt utat,
mint felleget az ég.
A kényszer ellen lázadunk
világ bordái, mi,
költők! Szegény nép, nem hagyunk
a mélybe hullani!
1943
Költő vagyok, hát verset
költök,
kényem és kedvem így lelem,
velem már hiába pöröltök,
elbukom, ez a fegyverem.
Üvölt a zsarnok és a gyenge,
ámde fölöttem nincs erő,
megfulladok a szerelemben,
nem bírsz velem, leteperő.
Múzsám a hegy, e gazdag múzsa,
lantom a hold, a mély egem
még a nap is az igám húzza,
dalra tanít az értelem.
Ez a világ ha áll, ha elvész,
megőrzi minden lábnyomom,
költő vagyok, ki kutat, cserkész,
túl a tűnő világokon.
Letörlöm a jégrajzú múltat,
ezüst világom sustorog:
akik egy eszmét hordva hulltak,
őrzik őket a csillagok.
Nincs szavam, nincs hatalmam,
szerelmem van, dalom van,
napom, egem, sajátom.
Nem látom. Kitalálom.
S ha értem jön az ördög,
én egy oroszlánt költök
s megmutatom a Rémnek:
költött oroszlán véd meg.
Már nem a szelíd béke kell nekem,
hadd virágozzék csöndes életem,
most döntse el,
ki tart velem, ki harcol ellenem.
Szép gyermekkép a falon messzetűnt,
nagy piros tűzvész borítja egünk
s az almafán
a piros alma helyett bomba csüng.
Oly könnyű lenne megbocsájtani,
de súlyosabb és nemesebb,
ami most harcra hív:
segítsetek igazat vallani.
1943
Verset írnék reggelig,
ámde nem lehet,
folytasd eső konokul,
kezdett versemet.
Sző a pók ezüst ruhát,
kedvesem, neked,
tömzsi pók, ó sződd tovább
lenge versemet.
Sárga lámpafény lobog,
táncol, mint gyerek,
kedves sárga lepke te,
táncold versemet.
Sír a szegény kisbaba,
sír és kesereg.
apró ajkán nyál lapul:
sírja versemet.
Konok sereg gyűl alant,
olyan bál lesz itt,
hogy a néma halak is
csak ezt zenghetik.
Részeg jön, ki üdvözült
mámorban lebeg,
kiáltsd el, mit énnekem
sohasem lehet.
Keményen mondd, szegénysor,
vádad, panaszod:
mint páncélos bogarak
lepd el a napot,
mint hangyák a fa tövén,
mint völgyön a köd,
bizseregjél, szétterülj
reggelük fölött,
mint kísértet, visszatérj,
álmuk ne legyen,
derűs csendjük ne legyen
pillanatra sem.
Tán majd ép marad a sor,
rím s a gondolat:
folytassátok versemet,
ahol nem szabad.
Hát lassan mentem fölfelé, míg jöttek birkanyájak,
ezüst magány és kék derű színezte át a
tájat,
mormoltam kedves nevedet s gondoltam: egyszer vége ...
mért nem mehet, ki nem riad, a végzetnek elébe?
Kis utakon, sziklákon át, közel az égi tájhoz,
oly békés csöndet leltem én, minőt csak a
halál hoz,
a fogolytemető szelíd, a szuvas kerítésen
átbujt a fű, a gyom, virág: sárgán,
pirosan, kéken.
Kis fejfák, furcsa, bús nevek, Iván, Maxim, Alexej,
ezerkilencszáztizennyolc, százötven végső fekhely,
orosz és olasz katonák, ragály vert szét közöttük,
szájukon sűrű nyál tapadt, összeszorult az
öklük.
Kísér a hegy tovább, a nyár a völgyi mélyben rekken,
ó, vándorolnék egyre csak, szelíden, ismeretlen,
ó, mennék nagy hidakon át, felhők alatt a
réten,
s úgy ringana szegény szívem a szédület hevében,
míg ismeretlen vándorok szegődnének
nyomomba,
száz kerekarcú vadvirág, száz gömb-kalapú gomba.
S így mennék egyre fölfelé, csak fölfelé, magasba,
s gondolnék láng-kohókra és gyöngyöt sistergő
vasra,
emelne föl az indulat, szegényekért hevülve,
patak vizében gázolón, lágy szénaágyra dűlve,
s amíg hangyák, legyek, szúnyogok, békakuruttyok szállnak,
csak cipőm sarka hágy nyomot a sűrű, lanyha
sárnak.
ESZTERGOMTÁBOR, 1943
1945-1952
Igyatok e fényből, igyatok e napból,
ide-oda hullám, szédít a világ,
merjetek a borból, igyatok a csapból,
jöttetek a télből, annyi éven át!
Emberségem titkát, mint az unt kalitkát
tárom e tavaszba, nincs szívemben félsz:
hadd igyák a napfényt, kik a penészt itták,
nyugtalan hajósom jó honodba térsz.
Lányok kacagását zümmögi az alkony,
föveny ideadja pihe-hűs ölét,
s igát aki vontál, mint a sovány, vak ló,
szabadságot érzel szállni szerteszét.
Szabadság szagával nyílnak a virágok,
szabad lobogással integet a lomb,
lágy füveket bujtat lejtő, lanka, árok,
szelíd mosolyával a tehén borong.
Távol fehér lécek: mint a dermedt bóják,
annyi ember tűnt el már a föld alatt:
biztatom a Nemlét millió lakóját
ám ők nem üzennek, semmit mondanak.
Kik a szabadságért moha-lenni estek,
nem hulltak hiába! Mennyi száj mered!
Kik a szabadságért halni voltak restek,
készítik-e végre már a mérleget?
Dolgozó természet mindent újra épít,
ám az ember, mondd meg, tanul-e, okul?
Dideregve látom, hogy a sír se békít,
s reményekre készen várok botorul.
Reményekre készen! Fejem fölött felleg,
ezüst suhanással száll a délután,
s megtelik az élet, csordultig a serleg,
melyre tapad szomjan örökszomjú száj!
1946 ÁPRILIS
Ó, mégis jó a föld,
hát vess belé magot -
mert élted nélküle
már meg nem oldhatod.
Nagy ősz! A ködgomoly,
a pára szerteszáll,
ó, mégis jó a föld
a szörnyű vész után.
Tífusz és annyi más
betegség vágtatott -
de mégis jó a föld,
hát vess belé magot.
Vetésed dombjain
virul a sarjú-zöld:
szolgából most szabad,
egész hazád köszönt!
E város épül, mondtam én a csendben,
mely szállt felettünk, mint egy nagy madár,
s így lágy szemedben félig elpihentem
és szóltam volna többet is, de már
a korcsma tokás ura jött borával.
E város, mondtam, hídja, háza épül.
Ne félj szegénykém, kértem csendben én,
mert sajnáltalak, hogy már menedékül
szívedben nem maradt egy kis remény.
A holdnak hűvös zöld világa áradt,
és lábrakaptak omladék-romok
és Buda biedermeier-mosolyának
nyugalmát viselték az asszonyok.
Mert álom, mákony, füst és köd az élet,
de szól az üllő, szól a kalapács,
s a napsugárban eltűnnek a rémek,
a korhadóra zuhan a csapás,
s ki állatiból emberképet formál,
a romból házat: áhít a jelen,
minket segíts, te velünk vívd a tornát,
velünk, a népért: fényes értelem.
Vittelek egy ladikon, ladikon,
vizírózsák hajadon, hajadon.
Énekeltünk: ladilom-ladilom,
nincsen nekünk, nincsen nekem
sebajom, sebajom,
Sebajom sincs, hej de fényes, violás,
ne szakadj ki a szívemből
zokogás!
1
Szentendrére érve lassan este lett,
könnyű árnynak lusta-lomha
teste lett,
akkor téged lágy szemekkel lestelek.
Madariné fönn lakik a vár fokán,
olyan furcsa ez a kép hogy már pogány.
Tűnődöm a rác-világnak
mákonyán.
Édes, jaj ez ódon képen te segíts!
Vad világból lágy világba penderíts,
könnyű hajad
illatával szenderíts.
Néztünk piros-öves görög püspököt.
Lila hegyet ezüstselymű köd mögött.
Kedvedért a Duna estbe öltözött.
2
Leányfalun voltam boldog igazán,
szilaj öröm, szelíd béke a hazám.
Fehér tornác, a víz mosta s a Dunán
remegtek a csónakok, mint lagunán.
Haját néztem, szemét néztem, ajakát,
ötven korall ölelte át a nyakát.
Hazafelé vitt a hajó, dohogott,
lement a nap, kövér piros kanonok.
3
Visegrádon, Visegrádon,
ottan volt csak szép világom.
Meg ne vessetek.
Egész nap csak fütyörésztem,
kétszer a szemébe néztem,
látni az eget.
Tudjátok meg, lágy a hangja.
Feküdtem s nyakamba hangya
mászott, fekete.
Szabóbogár karom hosszán
mint egy parányi oroszlán
s a fák levele
hullott, hullott, mint ki reszket,
láttam távol egy keresztet
s jött a délután
mikor a természet halkít,
azért mondtam halkan: Margit
s fényes lett a szám.
Utószó
Veled vagyok úton mindig
szívem szíveddel színültig,
veled vagyok én.
S ha felettünk varjú szálldos,
őriz ötven alabárdos,
őriz a remény.
Egy kislánykép alá
E finom hegedű-termet
mily gyönyörű, csendes gyermek,
mily szelíd meg halk meg gyöngéd,
kész szenvedni, mamáért, önként.
Be korán érhette bánat;
a Gyermekvédő Ligának
védenceként, idegen, messze,
egy tulipán-mezőből lesve,
vagy gyalult asztalnál ülve,
egy kicsikét előredűlve,
figyelve az utcát, a gangot,
a különös, orron szűrt hangot,
s a hollandus kapitány állva
őt biztatja hála-imára,
s megvillan a nap arany bojtján ...
A papa még hadifogoly tán.
Ha kérdik a kislányt, válasza késik.
Őzike arcát szilfába vésik.
Midőn ezerkilencszáznegyvenötben,
német rabság után, Wels városában,
kórházi ágyon, mozdulatlan, - lélek
helyett a láz csiholt szikrát belőlem,
s egymásból pattanó lila körökben
létezett nékem csupán a világ,
s nem lángolt bennem élet, haza, otthon,
csupán azok a lila karikák,
mint démonok, eszmélet-túli képek:
ők voltak éltem minden funkciói,
s harminchárom kiló volt földi létem,
csontvázam akkor annyi volt, utóbb
megtudtam, így példáztam önmagamnak
és másoknak új anatómiát, -
akkor talán egy nagy tejesüvegben,
vagy imbolyogva zöld növény között,
felém kúszott egy kéz rózsás világa
s valaki mondta: képzeld, pesti újság
azt írja meg, hogy József Attiláról
nevezték el a Tisza István utcát -
s a rózsaszínű kéz is elrepült;
s én hosszú hetek óta most először
nehéz szemhéjam végre fölemeltem
és láttam, hogy fölöttem ég a villany!
1945, WELS
Majd fürdeti az ősz a fákat,
a gyümölcsöknek készít kádat:
de még augusztus-fény ragyog,
a bőség és aszály, ha lobban,
muskátli hervad ablakokban
s a kis szobákban angyalok.
Érzem, a gyűlölet is érik,
s csak néha jut a szenvedélyig,
ám rekken gyáván, fülleteg,
s lapít-hevül: egy-két ruháért
folyik a harc, nem mosolyáért
annak, ki értünk szenvedett.
Ó piros rozsdás kertek, rétek,
hát ennyi bánat fűlt belétek?
hát ennyi kín, mohó harag?
S mert minden-minden mozdulatlan,
még nincs remény, hogy szerterobban
a gyáva rabló indulat.
Mit érsz szegény, ki verítékkel
küzdesz a földdel és az éggel,
ha nem világít értelem?
Ó értelem, te fényes fenség,
jövőbe nyíló végtelenség
maradj velünk, maradj velem.
Pereg a napraforgó magja,
olaját vígan nékünk adja,
meleg kenyérnek szaga száll,
röpül a méh is sárga porral,
birkózom én e lusta sorral:
a szomjas föld esőre vár.
TARCAL, 1946 JÚLIUS
- Te vélem dicsekedjél.
- Tevéled én dicsekszem.
- Édes, ha nem szeretnél ...
- Szeretlek s megöregszem.
- Piros fonál az élet.
- De tűzd hajamba kérlek.
- Egem, napom, sajátom!
- A két szemedben látom.
- Szememben Te vagy mindig.
- Szemem Veled színültig.
- Hiányod ég karomban.
- Szoríts, szoríts te jobban!
- Hajad virágba szökken.
- Virág az ég fölöttem.
- Érzed az illatot ma?
- Folyónak száz a fodra.
- Folyó fut, nő az árnyék,
az este szétterül.
- Ne mondd szívem, hogy várj még,
mert ínyem keserű.
- Ne várj! Tovább ne várjunk.
- Egymásra így találjunk.
- Mily dombos, hűs a melled.
- Pihenj kis tornya mellett.
Hevít a nap, fénylik a csillag,
madarak szállnak árnyaimnak,
haladok lassan és vidáman,
repül a lusta por utánam.
*
Hosszú vagyok, az égig érek,
csillagok útján mendegélek,
mosolygok könnyű estek titkán,
madaram van, de nincs kalitkám.
*
Lassan készül a vázlat:
rétek és kazlak és jászlak,
nem piszkítom be a vásznat.
*
Ehhez hosszú ecset kéne
az én gyengéd kezecskémbe:
festék pedig, sötét festék,
melynek színét lopva-lesték.
*
Ahhoz pedig kéne hang is,
bogár-zene és harang is.
Ezek fölé még az égből,
a leglágyabb, tiszta végből,
gyolcs is kéne, összevarrni,
kisgyermek is, elhadarni.
Kéne átok, kéne áldás,
hófehér ing, három váltás,
gonosz, kemény szív is kéne,
kéne három gyászos néne:
ki fogatlan szájat eltát
s úgy viszi a sárga gyertyát.
Messze pedig kéne kastély,
a kastélyban fényes estély,
kandeláber lobogása,
fehér lányok égi mása,
akik egyre csak lebegnek
szárnyain egy menüettnek.
Ami ezek mögött árad:
barna földek, szürke gyárak,
gyors és vad zakatolások,
kőművesek és kovácsok,
asztalosok, földművesek,
ők lepik el most az eget.
Ez a világ milyen gazdag!
Terhes anyák hajladoznak.
bennük épül: bölcs e bőség,
világ, néked jó dicsőség.
Sok, sok piros, sárga festék,
bársony-sötét, nefelejcskék,
fövenysárga, kígyó-szürke
kéne most az ecsetünkre.
Ám ki szólna, éppen dadog,
látom, nagyon magam vagyok.
Lusta bánatokkal tele.
Ez az élet egyik fele.
Másik fele épp hogy nyílik,
elkísértek majd a sírig.
1
Sok otthonom volt, istenem, be sok!
Lakások inkább, mintsem otthonok,
lakások inkább - asztal, ágy, fedél,
hová az ember csak aludni tér.
Akácfa utca, gondolsz még reám?
Sötét lakásunk vaksi ablakán,
mely azt kutatta: mi van odafönt
- még nappal is az esthomály köszönt.
Mikor apám jött estelen haza,
úszott körötte friss szappan szaga,
egy szappangyárnak minden illata,
viselte nagykabátja, s ő maga.
Dohogott, aztán leült, vacsorált.
Édesanyám meg várakozva állt
és benne csöndes, barna félelem,
tudatta ezt a szeme énvelem.
S egyszerre apám hirtelen kitört,
mint mikor felleg hasad odafönt,
ujjával furcsán előrebökött,
és szidni kezdte Palik mérnököt.
"Kitúrna engem! - Üldöz és gyaláz!"
Úgy ült a düh az arcán, mint a láz.
"Kitúrna engem!" - csapkod amit ér.
"De nem lesz akkor nektek sem kenyér!"
S így tehetetlen dühe büntetett,
ahogy tudott: asszonyt és gyermeket.
S én akkor némán álltam, hangtalan.
Az élet, éreztem, bizonytalan.
Meghalt anyám. Húsz éves voltam én.
Izzott a nyár, de mégis feketén
zárult körém, mint körbe-körbe fal.
Én öreg lettem. Ő volt fiatal.
2
Megjártam én a szenvedésnek
lépcsőfokait.
Éreztem én a háborúnak
sárkányfogait.
Ágyam volt, hej, az őszi szántó,
a férges alom,
mennyi tüzes seb nyílt ki rajtam,
én el nem mondhatom.
Meneteltem sok őszi estén,
vállamon az éj,
irigyeltem, ki dolga végén
egyszer hazatér.
Üzent a sok-sok kicsiny ablak
titka, melege,
mint ahogy messzi csillagfények
tűznek ide le.
3
Künn vastag csillám-zuzmara,
hajnal nevet az égen.
Tágul a reggel udvara.
Még alszik feleségem.
Kisróka-arcán pír feszül,
első sugarak érik.
Csak nézem csöndben, egyedül,
mint fontos dolguk végzik
a kék erek a homlokán,
s hogy emelkedik melle,
siklik a fény az ajakán,
mintha az ajkam lenne.
Köröttem ismert bútorok
az ő keze nyomával,
írások, kezdett verssorok,
a reggel hímporában.
Mocorgó, zsongó ébredés,
az élet pirkadása.
Új napunk is a fénybe vész,
és derű koronázza.
Így festeném most képemet
szerelmes emberekről.
Margit mellettem lépeget,
amint megyünk a hegyről.
A társam ő, a kedvesem,
szerelmem, vérem, lényem,
ki egyre inkább egy velem,
és én is őt idézem.
Ki vélem így szövetkezett
életre, szabadságra,
vagy, hogyha erre nem lehet,
a kényszerű halálra.
Ha behunyom szememet,
akkor is csak itt lebeg,
akkor is csak látom,
tájaidat látom én,
hull a hó és száll a fény,
ébrenlét meg álom.
Előttem a hegyvidék,
lift zuhan, még fenn a kék,
bányamélybe szállok;
s felismerem Ózd előtt
azt a gázas levegőt,
hunyt szemekkel járok.
Itt a nép szelíd, zömök,
metszett szemében török
éjek barnasága,
amott csontos és szikár,
cirok-szála bajuszán
a mosoly is árva.
Tokaj szőlős hajlatán
hajladozik a leány,
zúg a Tisza zölden;
az ég alján örökös
tüzes csóva, üstökös,
Pest, a szülőföldem.
Ne ülj otthon, rest ne légy,
megváltozott, bármi szép,
Petőfi Kúnsága,
napról napra új vonás,
ráncolódás, simulás,
mosoly, felleg, pára.
Kusza jegyzet-füzetek,
perpatvarok, kis ügyek,
villanás a százból.
Mint gerezd - nap érleli,
mézzel úgy leszel teli
a tapasztalástól.
Nagy mosókonyha ez a ködös reggel
és benne kádak, csövek, rézcsapok!
ha szerteszáll a nagymosásnak gőze,
a tiszta város újra fölragyog.
Csak képzelem a mosónőt, hogy keble
a sulykolástól súlyosan remeg,
nagy sonka karja főtt pirosra érik -
újságpapírban zsíroskenyerek.
A hab tömötten, lila likacsokkal
a fehér hideg égre felpöfög,
huzat visong, súlyos lepedő csattan,
kis rózsaszínű párna könyörög.
Nagy mosókonyha ez a ködös reggel
és benne kádak, csövek, rézcsapok!
ha szerteszáll a nagymosásnak gőze,
a tiszta város újra fölragyog.
Csörr, csörren a dér, amint a fagyott
göndör gyomokon indulok tovább,
szissz, sziszegnek a párás ablakok,
s kicsillagoznak rajtuk jég-mohák.
Ereszkedik a pamut-szálú köd,
s a kémény felett barna füst-körök
lebegnek mint eloszló glóriák.
A szén között jócskán zörög pala,
záptojásszaga, lihegő szoba,
és ahogy fekszik, sárgul a papír,
elhervad, mint a költő, ki nem ír.
Az úton teherautó, brummogó,
ötven dugattyu, egész zenekar!
a ködben dörgő zivatart kavar,
ijedten megáll félúton a hó.
Igen, most kellenének cimborák,
most kéne teli kosár, jó barát,
hogy jönnek azért szellős tavaszok,
erre üritné mindenki borát.
Rongy-zsámolyon a tetőjavító
palát szegez s a sárga ködön át
a város oly sok sugarat nyitó,
oly gyönyörű, hogy füttyent s felkiált!
Ez is vagyok, az is vagyok,
bánat, derű meg nevetés,
felhő, de közben napsütés,
beszélek is, meg hallgatok.
Mint szervezetem, komplikált,
ellentétekből épített,
része a múló réginek,
s az is, ki véle harcba szállt.
Ez is vagyok, az is vagyok,
saját képletű ötvözet,
amelyben megolvadt hegyek
érce-salakja bugyborog.
Ne követelje senki hát,
hogy kék legyek csak, mint az ég,
mint sós a só, - egyféleség,
egyhangú rossz egyformaság.
Bennem is tél, nyár változik,
lelkesség, fáradt fájdalom,
s akarom bár, nem akarom,
nevet a szív, kiáltozik.
S együtt e sok: élő, ható,
együtt e sok: a szenvedély,
a szirti csúcs, a bányamély:
egész és meg nem bontható.
1953-1955
Valami még elintézetlen,
perben vagyok még önmagammal,
fogalmazom a vádbeszédet
szorult torokkal, zúgó aggyal,
fogalmazom a vádbeszédet
magam-emésztő fényes hőben,
én tudom, mennyit mulasztottam,
mennyivel több telt volna tőlem.
Az emberség volt utam célja,
ez volt a fényes, tiszta reggel,
igazság, szépség, jog, szabadság,
kimondom tömör közhelyekkel.
Háború, éhség kerítésén
átvonszolódva, agyonverve,
üveges-szemű holtak arcát
cipelve támadt jövőm terve -
és ezért tudtam élni újra,
kezdeni újra az egészet,
hinni a munkát biztonságnak,
az emberséget osztályrésznek,
s bár tántorogtam még a létben,
csak bízni tudtam, s alig járni;
azt mondtam, érdemes volt hinni,
szegényen, űzve erre várni.
S most szembenállok önmagammal!
zajló és elfecsérelt évek!
idegrendszerem erdejében
hallgatom ezt a vádbeszédet.
Tanúja voltam annyi bűnnek,
hivője annyi hazug szónak,
köszöntem annyi bűnözőnek,
szadistának, hamisítónak.
Fölment a nemtudás meg az hogy
félelem űzött s meghajoltam?
Semmi se ment föl! Kétely tépett?
magam is csupán árnyék voltam?
Hiszen az én sírom is ásták,
hurkot nekem is készítettek,
megbízhatatlan voltam én is,
megjelöltek, indexre tettek -
áradt folyó a hordalékot,
sodorja mindezt áradt vérem,
szorong a szív, kiált a lélek
elvesztett évek erdejében,
elvesztett évek sűrűjében
vállaimon a púpos kínnal,
szembesítve az ifjúsággal,
szembesítve az álmaimmal!
1955 SZEPTEMBER
Asszonyaink vas-ráncú rongyaikkal
szenny-habos lila tajtékban bokáig
a vérnek sűrű lepedékét mossák -
a szél kitépett hajcsomókat rugdal,
gyászol a kicsi ország.
Tavaszt, levelek pille-lebegését,
aranyban izzó csúcsokat a délben,
s a rozsdafoltokat a friss levélen.
Siratom én a magam kicsi részét,
mind amit hittem s mindent amit véltem,
a furcsa évek hazug fénytörését.
Mily könnyű annak, az engesztelésnek,
mit önmagának adagol a lélek,
önvédelem, - ha áltat,
de oly nehéz, ki nem tudja letenni
a maga súlyát s így elébemenni
a tisztafényű nyárnak.
1955 KARÁCSONY
Az ég vak ónix poharából
kihörpölted a kék napot,
cirok szakálladon remegtek
síkos kis halpénz csillagok,
páncélmellényed mögött lüktet
millió rigó s cinkeszív,
zöldfényű iszap, zsíros iszap
a földig húzta tincseid.
Mint lágytojást, csak lecsúsztattad
torkodon derűs reggelünk,
és szörnyű krétajeleiddel
nyomjeleiddel telt egünk,
emberszemekből fűzted össze
asszonyaid nyakékeit,
ujjunkra léptél, ha kerestük
a szabadulás lékeit.
Te űztél minket szarvasokká,
s voltál a hideg puskacső,
csontokból rakattad a tornyot,
s voltál fölötte a tető.
Mint jós a kártyát, úgy keverted
álmaink, látomásaink,
krizantém voltunk kertjeidben,
kit fagyod tövig leszakít.
1955
Amit a Bűn kilehelt: - széndioxid,
nyálkás mirigy volt testi szövedéke,
ordas emlőkön csüggött a szegény hit,
s egy béka-rángás szívünk-agyunk léte.
S míg kimondatlan, el nem ordítottan
csak gyűlt a vád a metil-mámor alján,
és aki tudta, itt csigolya roppan,
menekült, mást és önmagát sodorván.
Vers a fiókból, 1950
Hát jó poéta vagy, de nézd, a gőg
a régi barátságot verte dobra,
belőled azt, mi érzékeny a jobbra,
mert emberséges voltál azelőtt,
bár gyakran fontolt-számítással éltél,
és önmagadért sohasem henyéltél.
Most alig ismersz, hogyha szembe jössz,
sajnálsz is még talán, hogy így lenézel,
de hideg aggyal, részvéttelen ésszel
az ember ennél nem sokat időz.
S ha úgy érzed, hogy néha szomorú vagy,
hát megzörrented most nyert koszorúdat.
Hideg a tréfád, nem hevíti lélek,
kihűlsz magad, nem izzó a kazánod.
Nem értelek, te vak vagy? ezt se látod?
hát szánlak akkor - ez is csak ítélet.
Költő, ha él, nem élhet lélek nélkül,
a víz a tűzzel soha meg nem békül.
Sok társad jár így, mind ki önkezével
felkente fürtös próféta-fejét,
s hirdeti önmagát, de nem a nép,
mely mérlegel szívével és eszével,
mely műveinket végülis megőrzi,
vagy elveti, vagy pedig betetőzi.
Az halhatatlan, kit a nép szeret,
ki önmagát teremti, elenyész,
s a maga-felé-hajló kusza kéz
olyan lesz, mint kiszáradt gyökerek.
S a gőg, amellyel rangod óvni véled,
mint bogarak, mint hullarágó férgek
egész a csontig lakmárják husod.
Hadd el, barátom, hogyha még tudod!
(Utószó, napjainkban. 1955)
Látod, a máglyának csak üszke van már,
látod, most meztelen - magad maradtál.
Folytatod, ahol kezdted, az alapnál.
Így lettél ember. Győzelmet arattál.
Viszketegségben lassan halni meg?
Kegyesebb, jobb az éles guillotin,
egy villám-villanás, egy büszke kín,
mint nyálvihar és némi talmi kegy!
Inkább egy avatott pribék, mint locska,
cinikus szívvel írott engedély,
hogy azért költő lehess és csak élj ...
inkább egy vipera, mint egy poloska!
1955
Gyűltek itt az oldalak,
zúgtak, mint az őszi fák,
csillogtak, mint érc-erek
a néma antológiák.
Versek sírja papíron,
lakattal lezárt szobák,
el nem mondott panaszok
a néma antológiák.
*
Üvöltenek, mint a szakadék,
jajongnak, mint az őszi fák,
zubognak, mint a vér-habok
a néma antológiák.
Kilöki gyenge szelepét
e gőzbe ömlött vad világ,
üvöltnek nem-volt verssorok:
a néma antológiák.
Tűzben, időben
Kiben a mestert ifjan megtaláltam,
ő már örökkön mesterem marad.
Törékeny, karcsú férfi. Nem halálban -
egy árnyas úton sietve halad,
a Liget fáit ifjan fütyörészi
s mint nyáj tolul utána lomb, virág:
megáll, a hosszú kéményeket nézi,
lesi a füst fekete angyalát. -
Egy asszony piros reszelős kezében
megmelegedni keze megpihen:
nagy szikrák gyúlnak s szétomolva, ében
halállal tűnnek el a semmiben. -
Az éhség, a sötétség salakdombján
mint búvó patak, vörös tűz fakad,
s végigviharzik öreg erdők lombján,
ordítva lángot, üszkös szavakat.
Ő itt halad a tűzben, az időben,
nem rontott rajta ellenség, barát,
olvadhatatlan - fémfakasztó hőben,
s a vihar nem moshatja mosolyát.
Olyan okos, mint lámpánkban a villany,
hold-életünknek klorofilja, zöldje,
tó-életünkben hullám, álmainkban
a megvalósuló rend,
s a vastraverzeken simogató csend,
lírai, tudományos,
eposzi és magányos
ki délben levest velünk kanalazva
azt magyarázza, mi lesz majd tavaszra.
Címsorok
Kamaszok tündér pirulása;
Öregek sűrű bölcsessége;
Törvényírók szabatossága;
Toronyból ugrók szörnyű mersze;
Kérlelhetetlen, senki mása.
1955-1963
A léggömb hadd repüljön,
hisz dolga az,
galambcsokor az ég aljára gyűljön,
lomb-derüléssel nőjjön a tavasz;
trombita rézsudárral
a szürke eget kösse át,
de aki szikla, megüljön keményen,
s ne épülgessen habos gyöngy-reményen,
könnyű vigasznak ne adja magát.
Én egykor, zsenge koromban megtanultam
a réz s a vas komoly természetét
s hogy bármi kék -
vízpára csak az ég!
S hogy két kezemből csupán az
becses,
mit nehéz próba vált ki.
s ha úgy szorítnak - hét halált kiállni,
még azt is érdemes!
Mint ember-ősünk lomha parittyával
célozva csillagot,
én egykoron egy füsthabos utcában,
hol mint gyerek ma is honos vagyok,
nem üstökösből s nem
csillag-cserépből,
de bérházudvar fordított egéből,
hol korom s pernye leng,
gyűjtöttem, mint gyerek, a színes képet,
alanyt, állítmányt, jelzőket,
igéket,
- az anyanyelvemet.
S ha negyvenen túl lassú tűzben égve
restségem vádolom,
ha mint a vándor, vissza-visszanézve
a hiány súlya nyom:
a kíméletlen szigort kérem számon,
a nem-nyugvó igényt,
mely győz a gondolati
tetszhalálon,
s a restség, lomha lélek
szüntelen pörölyének
csapása alatt omlik szerteszét!
1959
Jaj, váltott szárnyakon repültök éveim!
cinke vitt, rigó vitt, varjúhad viszi már -
s tépett a toll, ami visszajön, visszaszáll
az idő elhaló, reszketeg
fényein.
Nehezül már a test, sodorja tér, idő,
viszi már, viszi már önmagát, görgeteg;
őszi szél viszi már, nem
vidám förgeteg,
szárnyakat simító, levelet terítő.
Gyorsul a staféta! csont-tollu madarak!
jégmadár, hómadár, egyetlen csőr
emel,
nagymadár, vadmadár, magasból kiszemel,
s röpülünk, röpülünk pernyeszín ég alatt.
Hullanak, hullanak, szép rigótollaink;
szél viszi, ragadja kanári-örömünk,
kis patak megfagyott, magocska tovatűnt!
Sziklákon csorbulnak rózsaszín karmaink.
Madarak, madarak! Szűkülnek ereink!
Szivacsos homályok tüdőnket
belepik -
Madarak Istene nem segít, nem segít!
hívnak már, intenek, csontölű eleink.
Keselyű tollaim
fekete tollaim
hullanak, szállanak -
Egykori fészkeim
ág-hegyi fészkeim
pelyhekre mállanak -
Öregebb, keserűbb,
veszítve a derűt,
csalódva, csalatva -
várok egy kicsi jót;
mint a madárfiók
tátog a falatra.
Néma csönd, az ág se moccan,
csak a feketerigó,
mint egy üldözött zsidó,
ugrál, megáll, neszre les,
köd-falak közt rést keres,
mint csavargó a tilosban.
Ez a kis madár kalimpál,
ez a kékes rémület,
nincs pihenés, nincs szünet,
ugrál, megáll, neszre les,
köd-falak közt rést keres,
fenn az ágon héja hintál:
s nagy a tél
nagy a tél!
Köd mögött
örömök;
ám a köd
nem szakad,
nagyon soká megmarad.
Húsz éve vagy halott, anyám;
a némaságod szárbeszökkent.
Fénytelen varjúszárnyakon
emléked milyen messzeröppent!
Szívedre font mirigyhalál
nyers-pirosan ömlő tenyészet -
fulladva érzem néha már
mint folytatásod, örökséged:
szívemet lassan körülzárja
egy bosszuló rohamcsapat,
ér-utacskákon átnyomulnak,
eltömődnek a lég-utak -
megállok fulladt-elakadva,
nem hegytetőn! az messzi még!
- ahogy Te karfába fogózva,
úgy kapaszkodom én beléd.
Húsz éve vagy halott, anyám,
s már int a végső nagy hideg
tél.
Valaki kezdi bontani,
mit engem szülve építettél.
Húsz év előtt a kisgyerek,
ki voltam, véled hullt gödörbe,
s ha meghalok, Te vélem halsz meg,
Te képzelet és árny szövöttel
Igen, egy hosszú láncolat,
szülők, nagyszülők, messzi dédek
-
majd túl az én halálomon,
csak akkor nyernek békességet!
1957
Ballagva, lassan közelg - szívja kis görbe pipáját -
füst-teli ég!
Pelyhes ölü kicsi szüzek elpirulón mosolyognak,
nyár vala itt!
Bokrok homálya szitálgat, röppen a holló-sötét,
ősz közeleg.
Medve-alvások idénye! bundaszagú meleg Éden!
jöjj, feledés!
Pézsmaszagu puha álom, vágyom kerek kebeledre
nagy aluvás!
Harcok után pihenőre ... mint kit a
tűzvihar tépett,
s halad tovább.
Viaszos esőkabátot, ködbe, viharba, előre -
nincs pihenés!
Emberi létünk halála, hogyha zizegve elönt a
téli alom!
Bőrödben még a napfény, ultraviola,
est felé ajkad lágy duránci viola,
szemed a nyári égből egy kis fiola,
zápor után az aszfalt csöndes mosolya;
fogadon ablakszemek fénye összecseng,
szemed alatt éjfél előtti tiszta csend,
hónaljad félhomálya mohaként dereng,
gubancos ködben júniusi faliszent.
Kezemben reszket, szállni készül a szíved,
ó, könnyű, könnyű, meg nem fejtett ötvözet,
mely szilárd, mint a bronz, s mint pille, úgy remeg,
mint súlyos est és pára-lelkü reggelek!
Te csempész! évről évre emígy lopod át
az őszi vesztegzáron nyarad mosolyát,
s hiába téli, fagyott meszes koponyák:
szemgödreikből te világítsz, tiszta láng!
Egymást figyelve; szavunk, mely alvás
honából bukkan,
gyémánt sugárral kutatva jelzés,
konok agyunkban,
arcnak színéből, kéz-remegésből
következtetve,
rögzítve létünk, anatómusként
röntgenlemezre, -
vizsgálóbíró ily logikának
nincs birtokában,
nyomonkövetni eszmét, beszédet, -
semmilyen áram,
s hő szerelemnek önmaga léte
nem mond így ellen,
tigris a hűség, oson nyomunkban,
hogy leteperjen;
tigris a hűség, héja a súlyos
vágy repülése,
búvár utolsó éj-látomása,
elmerülése,
bárányból ördög, sátánból angyal -
ellenek násza,
hamuba omlott vad szerelemnek
föltámadása.
Védni az eszmét! levél az ember,
s iszonyú ősz jön,
közös világunk méze etessen,
horgonya kössön!
Nyugati lankán nyugtalan
északi vihart fél: halált.
Ezüst hajók a mandulák,
úsznak a kövér júliusba át.
Vér-nyomok ... milyen vad tusa?
Magig sorvad a meggy húsa!
leverték szöges ostorok.
Átfűlt a kő, parázs-bazalt ...
Leányok gyenge derekát
lobogják szőke raffiák.
Ó, mezítelen, kitakart
vihartól védtelen világ!
Hozz hűvös pinceillatot,
hozz hűvös pincefélhomályt,
amelyben kádak, rézcsapok
őrzik a régi muskotályt.
Hozz hűvös jó agyagszagot
kék vincellér-kötényeden;
ó tégy csodát velem.
Te pátriárka, tégy csodát! -
a meggyfa törzse fényesebb,
mint alkonykor a kupolák.
Ti hegyet tartó kőkarok,
az égnek felmutassatok
hadd cirpeljenek kedveim,
mint must körül a muslicák.
Kérész-világ, ím láthatod
perc-mámorodnak függönyét;
kigyúlt szíveknek füstje kék,
az esti szél terelgeti.
Ó, csodatevő kék-kötény,
adj gálicot, kék permetet,
lisztharmat lesi levelem,
ó, vegyi mámor, vad remény!
Futó víz ássa gyökerem,
te leány, kérlek, megkötözz!
S te rőtes humusz, el ne fuss,
követ markolnak ujjaim,
segíts megállni, július!
Szüretkor úgyis csorgatod
kádakba sötét véremet!
BADACSONYLÁBDI, 1958 JÚLIUS
Vak ínyével az éj
végigtapogat,
érezni a síma fogak
zománchűvösét!
Hasábokba áll az anyag!
épül a sötét.
A lépcsőház néma akár
kifulladt torok,
a korlát zuhan lefelé,
s a lépcső
mint szűkülő légcső
amelyben a lélek szorong!
De millió villamos szikra
fém-kalitka rezg,
s szobámban a csengő csengetni kezd.
Az ajtó magától
kitárul
s beléptet a fagy.
Egy kémény dudája szól váratlanul
a sötét mezőbe nyomul
e rőt bariton;
elszabadult mozdony előre tolat
legázolva füsthabú tajtékokat
s egy lámpa világit, mint arc a bitón.
Kiúszik az ágy -
megemelgeti szürke sötét
és biccen az ágy,
oly súlyos az ég.
Hol vagy Ararát?
Muzsikálnak a tejeskocsik
teherautón a barna bocik
hars káposzta zölden kiált
a villamosok megtalált
sin-utakon futnak tovább.
Éj párolog, hajnali kék
zsendíti a szén-feketét
s a test elalélva pihen;
mosolyog kicsikét a szívem.
Tegnap köd volt,
szél üvölt ma,
meggyötört a
vihar, tombolt.
Léptem nyomán
jeges villám,
szívem csillám,
kék-halovány.
Reszket égi
madárszívünk,
csillan a gyöngy,
sarkvidéki.
Dermedt világ!
borszesz-kéken
résnyi léken
fölcsap a láng!
Fekete varjak arany mezőben,
arany mezőben - emelkedőben.
Köszörű szikrát csihol a rőt nap -
csihol a rőt nap, vérteli csillag.
Csapat leánynak szallaga rebben -
szallaga rebben, a szürkületben.
Penge-keményen villant a hegyhát -
villant a hegyhát ezüst beretvát!
PÉTERVÁSÁRA, 1960
Belenéztem egy sárga vízbe a szememben ottmaradt
a csónakok ringása és a nap,
amit a tóba ejtett
egy növénykarú gyermek -
belenéztem az ő szemébe s szememben
ottmaradt.
Szembejött vélem doktor bácsi, mindennap szembejött
s eltűnt egy ház mögött
s utánaúszott vékony
sírással és hajlékony
gyermektesttel és áttetszőn a télutói köd.
Belenéztem egy párás szembe, színe se volt, sötét
bokrok mögött az ég,
nyöszörgött gyönyörében
mint a megcsúfolt állat, a szégyen
most is a szememben ég.
Menyasszonyaim, villamosnak perronján hű
arák,
hosszúlábú banyák!
szememben nem is színük maradt
inkább az ecet meg pacsuliszag
kacsintja hűs illatát!
Bennemaradt egy jóbarátom, egyetlen jóbarát,
fénnyel betölti a szemkocsonyát,
hozzá kapaszkodik
tekintetem amíg
el nem emészti a színeit vesztő méltatlan
elbágyadás.
Ez a szem látott mennyegzőket, brummadza!
benne van
szoknya alól arany
comboknak fénye, sugara,
hajlatig tárulkozása
gyönyörteli, hangtalan.
Hajtottak egy osztrák hágón, szívünk kart-karba zárt
így láttam a halált
a ritkás havazásban
félóra alatt másfélszázan
elestek, karomból kicsúsztál, ó, Liferant Richárd!
Szememnek természetrajzában ott a történelem,
így nézzetek hát szembe velem,
atropin-fénye örömnek
kristálytörése a könnynek
köznapi gleccsereken.
Belenéztem a reggelekbe, nyersszínű házsorok
téglavöröse meg sárga homok
nem-fáradt íriszemen.
Még mindig barna ez a szem!
Nem fogadta be a halált.
Amint átgázoltál a sűrű napsütésen
lábadra tapadt sokmillió csillám
öledbe feküdt az árnyéktalan dél
és gonddal művelt kertek nevetése
kékesfehér zománcot vont fogadra.
Lágyékod körül a homokszínű csend,
egy bokor sötétlett arcod hátterében
s füleid mint homokban lelt kagylók
itták a nyár fémmoraját
s marcipánízű melleidet
férfiak szomja zúgta körül.
Rókametszésű arcod, tudd meg,
vigyortalan derűre oktat,
mint ahogyan a korai nap
hallást ajándékoz süket ablakoknak,
amint ahogyan a gyors langyos eső
sín-tépte utunkra ezüstfeketét,
domború fényeket s árnyat permetez,
agyunk és szívünk szinkron csodáit,
s e látomásban már mellékes az ég.
Férfinak rendelt nő vagy,
ezüst áramszedő vagy,
elektromos szigony vagy,
zsákmány és zsákmányoló,
fogságbaejtett holnap.
Miattad hiszem, vagy sejtem legalább,
hogy fennmaradunk,
s hogy az emberiségről
mint szívós agyagról a sokszínű máz,
lepattogzik majd a pusztulás
s feledést termelnek önvédő sejtjeink.
Fény hömpölyög két bokád között
s az örvény spiráljai nem húznak le a mélybe,
mert ujjaid lángjai a krómszínű égen lobognak
és fémből szőtt szálakat sodorsz
a szívem köré,
s így megvéd a rokkantságtól a szerelem.
Férfinak rendelt nő vagy,
ezüst áramszedő vagy,
elektromos szigony vagy,
zsákmány és zsákmányoló,
fogságbaejtett holnap.
SURÁNYSZIGET
Mint kenuban az indián,
úgy úszik el a délután,
sudáran áll, mellén a Nap
két tűzpiros bogyót harap.
majd kék lesz, lila, a bogyó,
de most még vértől ragyogó!
Sudáran áll, s mint pikkelyek
borítják tükrös sebhelyek,
szigonyán halvér, iszamos,
keze csuklóig vérhabos,
s az ín, izom, csontszerkezet,
mint középkori műremek,
mint ronthatatlan hatalom,
kit csak a holtak súlya nyom
sudáran áll! feje-tolldiszét
az űrbe szúrja, nem az ég,
de bolygók köde festi be,
habszürke izzás - tolldisze.
Sudáran áll! de tőrt ragad,
az ég kövéren fölhasad,
metszi az égnek hasfalát,
s mint kábelek
síkos belek
kötözik ránk az éjszakát!
Két faág között jégfonalakon
pók ujjaid futnak,
homlokom köré a zúzmara-fényt
ma este ne fújjad,
házak közt a kék-feketeség
ájulatban húz át,
letépi a szél egy fekete nyír
súlytalan hó-blúzát.
S szalad a nyír páncél jegeken át
lány-futású árnyék.
Ventillátorok kék fagya kaszál,
lüktető halánték.
Kék hegesztőláng jégfonalakon
sín-sikolyt csikar ki,
útjára indul a csuklyás sötét
homlokunkba marni.
Ó, süssetek édes parázstököt,
krumpli húsát, omlót,
forraljatok gyöngyös fürdővizet,
olvasszatok porhót,
pára fátyolokban gyertek elénk,
szauna ködökben:
férfi szívünk, mint a nehéz madár
oda s vissza röppen.