Akárhogyan igyekeztek is az emberek sokszázezrével kis helyre összezsúfolódva elcsúfítani a földet, amelyen megtelepedtek, akárhogyan teleépítették kővel, hogy semmi se teremjen rajta, akármilyen buzgón kiirtottak is minden előtörő fűszálat, akárhogy összefüstölték kőszénnel meg olajjal a levegőt, akármennyire megcsonkították is a fákat, s elüldöztek minden madarat meg négylábút - a tavasz mégis tavasz volt, még a városban is. Melegen sütött a nap, megéledő fű sarjadt, zöldellt mindenütt, ahol csak ki nem pusztították, nemcsak a bulvárok gyepágyaiban, hanem a kövezet lapjai között is; nyírfa, topolya, fagyal bontogatta ragacsos, illatozó levélkéit, a hárs rügyei pattanásig duzzadtak; csóka, veréb, galamb már tavaszi örömmel rakta fészkét, és a napmelengette falaknál döngtek a legyek. Örvendeztek a növények, a madarak, a rovarok és a gyermekek. De az emberek - a nagy, felnőtt emberek - most is éppen úgy csalták és gyötörték egymást, mint máskor. Az emberek úgy vélték, hogy nem ez a tavaszi reggel fontos és szent, nem isten világának a szépsége, mely minden élőlény gyönyörűségére adatott - nem ez a békére, egyetértésre, szeretetre indító szépség, hanem fontos és szent az, amit ők, az emberek, maguk találtak ki, hogy egymáson uralkodjanak.

Így a kormányzósági börtönben szentnek és fontosnak nem az számított, hogy minden állatnak és embernek egyformán adatott a tavasz öröme és gyönyörűsége, hanem azt tartották szentnek és fontosnak, hogy előző nap hivatali számmal ellátott, pecsétes, fejléces írás érkezett, miszerint ma, április huszonnyolcadikán reggel kilenc órára vezessenek elő három vizsgálati fogságban levő rabot: két nőt meg egy férfit. Az egyik nőt, mint fővádlottat, külön kell elővezetni. Ennek az utasításnak az alapján április huszonnyolcadikán reggeli nyolc órakor a női osztály sötét, bűzös folyosójára belépett az ügyeletes börtönőr. Nyomában hullámos ősz hajú, elgyötört arcú nő sietett ki a folyosóra, paszományos ujjú kabátkáját kék szegélyes öv fogta össze. A felvigyázónő volt.

- Maszlováért jött? - kérdezte, s az ügyeletes őrrel együtt odalépett a folyosóra nyíló egyik ajtóhoz.

Az őr nagy kulcscsörgetéssel kinyitotta a lakatot, kitárta a cella ajtaját - bentről még bűzösebb levegő áradt ki a folyosóra -, és elkiáltotta magát:

- Maszlova, a bíróságra! - s betámasztotta az ajtót várakoztában.

A szél még a fogház udvarára is elhozta a mezők éltető, üde illatát. A folyosón azonban dögletes, fullasztó volt a levegő, annyira átjárta a kátrány, rothadás és ürülék szaga, hogy kétségbeejtett, s elriasztott minden kintről érkezőt. Megérezte ezt még a felvigyázónő is, aki az udvarról jött be, pedig ő ugyancsak hozzászokott a rossz levegőhöz. A folyosóra belépve, hirtelen kimerültséget érzett, aludni szeretett volna.

A cellában sürgölődés támadt, női hangok, mezítelen talpak léptei hallatszottak.

- Gyerünk, frissebben, Maszlova, nem hallod? - kiáltott be az ajtón a börtönőr.

Két perccel később alacsony növésű, feltűnően telt mellű fiatal nő jelent meg az ajtóban, fürge léptekkel jött, gyorsan megfordult, s megállt az őr mellett. Szürke rabköntöse alatt fehér blúzt, fehér szoknyát viselt, lábán pamutharisnyát és a rabok szokásos bőrlábbelijét. Fejét fehér kendővel kötötte be, mely alól - nyilván szándékosan - kilátszott göndör fekete hajának néhány fürtje. Arca feltűnően fehér volt, mint az olyan embereké, akik hosszú időt töltöttek zárt helyen; a pincében kicsírázott burgonya hajtásaira emlékeztető ez a fehérség. Ugyanilyen fehér volt széles, de kicsiny keze, gömbölyű, telt nyaka, amely kilátszott köntöse nagy nyakkivágásából. Arca halovány fehérségében különösen feltűnt szénfekete, villogó, kissé bedagadt, de nagyon élénk szeme; az egyikkel kissé kancsalított. Feltűnő egyenesen tartotta magát, telt mellét kidüllesztette. A folyosóra kilépve, hátravetette fejét, farkasszemet nézett az őrrel, s úgy állt ott, mint aki kész mindazt teljesíteni, amit követelnek tőle. Az őr már be akarta zárni az ajtót, amikor egy ősz hajú öregasszony dugta ki rajta sápadt, szigorú, barázdás orcáját, s valamit szólt Maszlovának. De az őr az öregasszony homlokának nyomta az ajtót és a fej eltűnt. A cellában női kacagás harsant fel. Maszlova is elmosolyodott és az ajtóba vágott kis rácsos ablakhoz fordult. A túlsó oldalról meg az öregasszony arca tapadt az ablakhoz, rekedt hangon kiáltott ki rajta:

- Jól vigyázz, ne mondj többet a kelleténél, maradj meg annál az egynél, s azzal kész!

- Akár egyet mondok, akár többet, rosszabb már úgyse lehet - mondta rá Maszlova, s megrázta a fejét.

- Ha egyet mondasz, kettő úgyse lesz belőle - jelentette ki a börtönőr, s látszott rajta, mennyire büszke főnöki szellemességére. - Utánam, indulj!

Az öregasszony szeme eltűnt a kis ablakból, Maszlova kiment a folyosó közepére, és fürge, aprózó léptekkel megindult az őr nyomában. Lementek a kőlépcsőn, elhaladtak a férfiak cellái mellett - amelyek még bűzösebbek és lármásabbak voltak a nőkéinél, s ahol az ajtókba vágott kémlelőablakokból mindenütt kíváncsi szemek kísérték őket -, és lementek az irodába, ahol két fegyveres katona várakozott. Az ott ülő írnok dohányszagú papírlapot adott át az egyik katonának, s Maszlovára mutatva így szólt: "Vedd át." A katona - piros képű, ragyás nyizsnij-novgorodi muzsik - köpenyujja hajtókájába tette az írást, a fogoly felé kacsintott és mosolyogva pislogott társára, egy széles pofacsontú csuvasra. Azután a két katona a foglyot közrefogva lement a lépcsőn és megindult a főkapu felé.

A főbejárat kettős kapujába illesztett kisajtó kinyílt, a két katona a fogoly nővel átlépte a küszöböt, kilépett az udvarra, majd a falon túl az utcára, s a kövezett járdán megindultak a városon át.

Kocsisok, boltosok, szakácsnők, munkások, hivatalnokok megálltak, és kíváncsi tekintettel mérték végig a foglyot; némelyek fejüket csóválták, s effélét gondoltak: "Lám, mire vezet, ha valaki rosszul viselkedik, nem úgy, mint mi." A gyerekek ijedten bámészkodtak a gonosz boszorkára, s csak az nyugtatta meg őket, hogy katonák kísérik, és most már nem árthat senkinek. Egy falusi atyafi, aki faszenet árulni jött fel a városba, és megteázott a kocsmában, odalépett hozzá, keresztet vetett és egy kopejkát nyomott a markába. A fogoly nő elpirult, fejét lehajtotta, s valamit suttogott.

Magán érezte a mindenfelől reá irányuló pillantásokat; észrevétlenül, anélkül, hogy fejét is odafordította volna, rásandított azokra, akik nézték, és az általános érdeklődés megörvendeztette. Örült a friss - legalábbis a börtön után frissnek tetsző - tavaszi levegőnek is; de járástól elszokott lába fájt, amint a kövezeten lépkedett az ormótlan rabcipőben; lába elé nézett, s igyekezett minél könnyedébben lépni. Egy péküzlet előtt galambok tipegtek peckesen, zavartalan biztonságban; az üzlet előtt elhaladva, a fogoly nő majdnem rálépett az egyikre. A galamb megrebbent, s szárnyával csapkodva épp a nő füle mellett szállt fel, repülésének szele megcsapta az arcát. A nő elmosolyodott, azután nagyot sóhajtott: eszébe jutott, hogy milyen helyzetben van.

Maszlova története egészen mindennapi história volt. Egy cselédlánytól született, akinek anyja fejőasszonyként szolgált két vénkisasszony földbirtokosnő - két nővér - birtokán. Ez a hajadon minden évben szült, s ahogy ez már falun történni szokott, a gyermeket megkeresztelték, azután anyja nem táplálta az újszülöttet - hiszen nem kívánta jöttét, nem volt reá szüksége, csupán zavarta munkájában -, s a gyermek hamarosan éhen halt.

Már öt gyermeke halt meg így. Mindegyiket megkeresztelték, azután nem táplálták, s elpusztult. A hatodikat, egy leánykát, aki egy vándorcigánytól született, ugyanarra a sorsra szánták. De úgy esett, hogy az egyik vénkisasszony történetesen kiment az istállóba, hogy lehordja a fejőasszonyt, amiért a tejszínnek tehénszaga volt; s az istállóban ott feküdt a fiatal anya szép, egészséges csecsemőjével. A vénkisasszony összeszidta az asszonyt a tejszínért, meg azért is, hogy a szülő nőt beengedték az istállóba, és már épp el akart menni, amikor meglátta az újszülöttet, elérzékenyült és keresztanyának ajánlkozott. Csakugyan keresztvíz alá tartotta a leánykát, s azután megsajnálta, tejet és pénzt adott a fiatal anyának, s a gyermek életben maradt. A két vénkisasszony úgy is nevezte azután: "a mi kis védencünk".

Hároméves volt, amikor édesanyja megbetegedett és meghalt. Nagyanyjának, a fejőasszonynak terhére volt a kis unoka, és akkor az öreg hölgyek magukhoz vették. Rendkívül élénk, bájos, feketeszemű leánykává fejlődött, s az öreg hölgyeknek sok örömük telt benne.

Ketten voltak nővérek: a fiatalabbik, Szofja Ivanovna volt a jobb szívű a kettő közül - ő tartotta keresztvíz alá a kislányt; Marja Ivanovna, az idősebbik, ridegebb természetű volt. Szofja Ivanovna csinosan öltöztette a leánykát, olvasni tanította és úgy akarta tartani a házban, mint nevelt lányát; de Marja Ivanovna azt hajtogatta, hogy a leánykából szolgálót, ügyes komornát kell nevelni, ezért szigorúan, követelődzőn bánt vele, megbüntette, sőt meg is verte, ha rosszkedvében volt. Így a kétféle befolyás között a kislányból, mire felcseperedett, nem lett se komorna, se nevelt lány, hanem valami a kettő között. Már a neve is mutatta ezt a kettős helyzetét: nem Katykának szólították, mint a cselédeket, nem is Katyenkának, mint az úri kisasszonyokat, hanem Katyusának. Takarított, varrt, krétaporral tisztította a szentképeket, megpörkölte, megdarálta, s beadta a kávét, kimosta a finomabb holmit, néha pedig beült a kisasszonyokhoz és felolvasott nekik.

Többször is megkérték a kezét, de egyik kérőjéhez sem akart hozzámenni; a kényelmes, úri életmód elkényeztette, s érezte, hogy nehezen bírná ki azok mellett az egyszerű munkásemberek mellett, akik feleségül kérték.

Így élt tizenhat esztendős koráig. Amikor elmúlt tizenhat éves, úrnőihez megérkezett látogatóba diák unokaöccsük, egy dúsgazdag fiatal herceg, és Katyusa belészeretett. Szerelmét nem merte megvallani a hercegnek, de még önmagának sem. Két évvel később a fiatal herceg, útban a háborúba, ismét ellátogatott nagynénjeihez, négy napot töltött náluk, és elutazása előestéjén elcsábította Katyusát. Másnap egy százrubelest nyomott a leány kezébe, s azzal elutazott. Öt hónappal távozása után Katyusának már semmi kétsége nem maradhatott afelől, hogy állapotos.

Attól fogva mindent megutált, csak arra gondolt, hogyan szabadulhatna meg a reá váró szégyentől, kelletlenül, rosszul szolgálta ki úrnőit, sőt - maga sem tudta, hogy történt -, egyszer csak felforrt benne a düh, gorombaságokat vágott a vénkisasszonyok fejéhez; azután maga is megbánta viselkedését és felmondott.

A kisasszonyok, akik maguk is elégedetlenek voltak Katyusával, elbocsátották. A járási rendőrkapitányhoz állt be szobalánynak, de csak három hónapig maradhatott nála, mert az ötvenéves kapitány szerelmével üldözte; egyszer azután, amikor különösen vállalkozó kedvében volt az öreg, Katyusa dühbe gurult, vén szamárnak nevezte a kapitányt, s úgy mellbe vágta, hogy elesett. Gorombasága miatt elkergették a háztól. Helyet már hiába keresett volna, ideje közeledett, ezért a falusi bábánál szállt meg, egy özvegyasszonynál, aki mellesleg itallal is kereskedett. Könnyen szült, de a bába, aki egy beteg asszony szülésénél segédkezett azokban a napokban, megfertőzte Katyusát gyermekágyi lázzal és ezért gyermekét - egy kisfiút - egy öregasszonnyal beküldték a menhelyre, ahol az öregasszony előadása szerint, mindjárt megérkezésekor meghalt.

Amikor Katyusa a bábaasszonyhoz költözött, százhuszonhét rubelje volt: huszonhetet keresetéből tett félre, százat pedig csábítójától kapott. Amikor elment a bábától, mindössze hat rubelje maradt. Nem tudott bánni a pénzzel, magára is költött, s adott mindenkinek, aki csak kért tőle. A bábaasszony két hónapra negyven rubelt követelt Katyusa ellátásáért - kosztért meg teáért -, huszonöt rubelbe került a gyermek elhelyezése, negyven rubelt kölcsönkért a bába tehénre, húsz rubel elfolyt az ujjai között - ruhára, ajándékra -, így hát, mire Katyusa talpra állt, egy fillérje sem maradt és állás után kellett néznie. Talált is helyet, egy erdésznél. Az erdész házasember volt, de csakúgy, mint a rendőrkapitány, az első naptól fogva ostromolta szerelmével. Katyusa utálta, s mindenképpen igyekezett kerülni, de a férfi tapasztaltabb, ravaszabb volt nála, s ami a fő - gazdája volt, oda küldhette, ahová akarta; kivárta az alkalmas pillanatot és erőszakot tett rajta. Felesége megtudta, s amikor egyszer férjét Katyusa szobájában találta, rávetette magát a lányra, hogy megverje. Katyusa nem hagyta magát, verekedés támadt, s emiatt azután elkergették a háztól, még a bérét sem fizették ki. Katyusa akkor felutazott a városba, és nagynénjénél szállt meg.

Nénikéje férje azelőtt könyvkötő volt, és meglehetős jómódban élt, most azonban elveszítette kenyéradóit, részegeskedésnek adta fejét, és elivott mindent, ami csak a keze ügyébe került. Katyusa nénjének egy kis mosodája volt, ebből tartotta el magát, gyermekeit, sőt elzüllött férjét is. Azt ajánlotta Maszlovának, álljon be hozzá mosónőnek. De Maszlova habozott, látván, milyen nehéz munkát végeznek a nénjénél lakó mosónők, s inkább cselédszerzők útján próbált helyet keresni. Akadt is állás egy özvegyasszonynál, aki két gimnazista fiával élt. Egy héttel azután, hogy Katyusa beállt, az idősebbik fiú, egy pelyhedző bajszú hatodikos legény, otthagyta a tanulást, ostromolni kezdte Maszlovát, s nem hagyott neki nyugtot. Anyja mindenért Maszlovát okolta és felmondott neki. Új hely nem akadt, de úgy esett, hogy a cselédszerző irodában Maszlova összetalálkozott egy hölggyel, akinek kesztyűtlen, párnás kezén csupa gyűrű meg karperec villogott. Ez a hölgy értesülvén Maszlova helyzetéről meg arról, hogy állást keres, odaadta neki a címét és meghívta. Maszlova el is ment hozzá. A hölgy szívesen fogadta, süteménnyel, édes borral vendégelte, és szobalányát elszalajtotta valahová egy levélkével. Estefelé magas, hosszú, ősz hajú, ősz szakállú férfi lépett be a szobába, mindjárt odaült Maszlovához, csillogó szemmel, mosolyogva méregette és tréfálkozni kezdett vele. A hölgy kihívta a férfit a másik szobába, és Maszlova hallotta, amint azt mondta neki: falusi, romlatlan. Azután Maszlovát hívta ki a másik szobába és elmagyarázta neki, hogy az a koros úr író, temérdek a pénze, és nem lesz fukar, ha Katyusa megtetszik neki. Meg is tetszett; az író huszonöt rubelt ajándékozott neki, és megígérte, hogy gyakran fognak találkozni. A pénzt csakhamar elköltötte - új ruhára, kalapra, szalagra, megadta belőle, amivel nagynénjének tartozott. Néhány nappal később az író újra üzent érte. Elment a hölgyhöz. Az író megint adott neki huszonöt rubelt és felajánlotta, költözzék külön lakásba.

Amikor már ott lakott a lakásban, amelyet az író bérelt ki számára, Maszlova beleszeretett egy boltossegédbe, egy víg kedélyű fickóba, aki ugyanabban a házban lakott. Maga vallotta meg ezt az írónak és másik, kisebb lakásba költözött. A boltos megígérte, hogy feleségül veszi, de azután búcsú nélkül elutazott Nyizsnyij-Novgorodba; nyilván faképnél hagyta, s Maszlova magára maradt. Szeretett volna továbbra is ott maradni a kis lakásban, de ezt nem engedték meg. A kerületi rendőrparancsnok azt mondotta neki, csak akkor élhet így, ha sárga bárcát vált és rendszeres vizsgálatnak veti alá magát. Akkor Maszlova visszament nénikéjéhez. Divatos ruhája, köpenye, kalapja láttára a néni tisztelettel fogadta, s már nem merte neki azt ajánlani, hogy szegődjék el hozzá mosónőnek, mivel úgy látta, hogy húga a társadalmi ranglétra magasabb fokára hágott. Ami Maszlovát illeti, számára már nem is volt kérdés, hogy elszegődjék-e mosónőnek vagy sem. Mélységes részvéttel tekintett most már arra a rabszolgaéletre, amelyet a sápadt arcú, aszott karú mosónők éltek; sokan közülük már sorvadásba estek, hiszen télen-nyáron nyitott ablaknál dolgoztak, harmincfokos hőségben, szappanos gőzben. Maszlova iszonyodva gondolt rá, hogy valaha ő is ilyen gályarab sorsra juthat.

Éppen ez idő tájt, amikor Maszlova szorult helyzetbe került, mivel új pártfogója nem akadt - épp ez idő tájt akadt reája egy kerítőnő, aki lányokat szállított a város bordélyházainak.

Maszlova már régen cigarettázott, de az utóbbi időben, míg a boltossal volt viszonya és főként, miután az elhagyta, egyre jobban rászokott az ivásra is. Nemcsak azért szerette a pálinkát, mert ízlett neki, hanem főleg azért, mert elfeledtette vele azt a sok rosszat, amit átélt, meg aztán fesztelenné tette, és valami olyan fölényt, önérzetet támasztott benne, ami józan állapotában hiányzott belőle. Józanul mindig csüggeteg volt és szégyellte magát.

A kerítőnő megvendégelte a nagynénit, leitatta Maszlovát, s azután felajánlotta neki, lépjen be a város legelőkelőbb effajta intézményébe. Élénk színekkel ecsetelte előtte ennek az életmódnak minden előnyét és kellemességét. Maszlovának választania kellett: vagy elmegy cselédnek, s ebben a megalázó helyzetében valószínűleg megint ostromolni fogják a férfiak, rendszertelen és titkos paráználkodás lesz a része; vagy pedig elfogadja a kerítőnő ajánlatát, s akkor nyugodt, biztos, törvényes helyzetbe jut, mellyel törvény által szentesített, méghozzá jól fizetett állandó paráználkodás jár. Az utóbbit választotta. Úgy képzelte, hogy ezzel bosszút áll csábítóján, a boltoson és mindazokon, akik valaha is bántották. Ráadásul még az is vonzotta - sőt ez döntötte el végképp elhatározását -, hogy a kerítőnő azt ígérte, annyi ruhát csináltathat magának, amennyit és amilyet csak akar, selymet, bársonyt, tafotát, kivágott báli toaletteket. S amikor Maszlova elképzelte magát talpig sárga selyemben, ruhája merész kivágása körül fekete bársonyszalaggal - nem tudott ellenállni, és átadta a nőnek személyazonossági igazolványát. Ugyanaznap este eljött érte a kerítőnő, és kocsin elvitte Kitajeva közismert nyilvánosházába.

Azzal megkezdődött Maszlova számára az isteni és emberi törvények szüntelen és állandó túllépése. Száz- meg százezer nő éli ezt az életet az alattvalói jólétét szívén viselő kormányhatalomnak nemcsak engedélyével, hanem egyenesen pártfogásával, és ez az élet tíz nő közül kilencnek a számára végződik gyötrelmes betegséggel, korai vénséggel, idő előtti halállal.

Reggel és délelőtt kábult álom az éjszakai orgiák után. Három, négy óra felé kimerült feltápászkodás a mocskos ágyból, ásványvíz - hogy elmossa a tegnapi mámor rossz szájízét -, feketekávé, pongyolás, háziköpenyes ődöngés a szobákban, kikukucskálás a függöny mögül, unott veszekedés egymás között; azután mosdás, testük, hajuk megkenése, illatosítása, ruhapróba, szóváltás a ruhák miatt a háziasszonnyal, önvizsgálat a tükörben, szem- és arcfestés, zsíros, édes étel; azután felöltözködés élénk színű, a testet lemeztelenítő selyemruhába, kivonulás a cifra, fényesen kivilágított terembe - a vendégek érkezése -, zene, tánc, édesség, ital, cigaretta és paráználkodás fiatallal és korossal, gyermekifjúval és roskatag vénnel, házasemberrel és agglegénnyel, kupeccel és boltossegéddel, örménnyel, zsidóval, tatárral, gazdaggal és szegénnyel, egészségessel, beteggel, részeggel, józannal, durvával és gyengéddel, katonával, civillel, diákkal, gimnazistával - mindenféle rendű, rangú, korú és jellemű férfival. Ordítozás, tréfa, muzsika, verekedés és dohány meg ital, ital meg dohány és muzsika estétől hajnalig. Csak reggel felé jön a szabadulás és a nehéz, kábult álom. És így nap nap után, egész héten át. A hét végén pedig kiruccanás a hatósági szervhez, a rendőrségre, ahol állami szolgálatban álló férfiak - orvosok - megvizsgálják ezeket a nőket, néha komolyan és szigorúan, néha meg játszi vidámsággal fittyet hányva a szeméremérzetnek, melyet a természet nemcsak az emberbe, hanem még az állatba is beoltott védekezésül a bűn ellen; megvizsgálják őket és megengedik, hogy folytassák vétkeiket, amelyeket bűntársaikkal együtt a hét folyamán elkövettek. És megint ugyanolyan hét következik; és így tovább nap nap után, télen és nyáron, hétköznap és ünnepen.

Hét évig élte Maszlova ezt az életet. Ezalatt kétszer változtatott házat és egyszer kórházba került. Nyilvánosházakban eltöltött hetedik évében, nyolc esztendővel első bűnbeesése után, huszonhat éves korában történt meg vele az, amiért börtönbe zárták, és most bíróság elé vitték, miután hat hónapig tartották összezárva gyilkosokkal és tolvajokkal.

Amikor Maszlova a hosszú gyaloglástól elgyötörve, fegyveres kísérőivel a járásbíróság épületéhez ért, nevelő vénkisasszonyainak ama bizonyos unokaöccse, Katyusa csábítója, név szerint Dmitrij Ivanovics Nyehljudov herceg, még magas, rugós, pelyhes derékaljas, gyűrött ágyában feküdt, és szépen vasalt, szegőzött, finom hollandi vászonhálóingének nyakát kigombolva, cigarettáját szívta. Merőn nézett maga elé és végiggondolta mindazt, amit aznap tennie kell, és ami előtte való nap történt.

Eszébe jutott a Korcsaginéknál töltött este; Korcsaginék előkelő, gazdag emberek voltak, s a társaság biztosra vette, hogy Nyehljudov herceg feleségül veszi lányukat. A herceg felsóhajtott, eldobta cigarettája csutkáját, s ezüst cigarettatárcája után nyúlt, hogy másikat vegyen elő, de meggondolta, lelógatta az ágyról sima, hófehér lábait, megkereste velük a papucsát, húsos vállára vetette selyem hálóköntösét és gyors, de súlyos léptekkel kisietett a hálójával szomszédos fürdőszobába, mely hajszesz, kölnivíz, brillantin, parfümök finom szagától illatozott. Ott valami különleges porral megdörzsölte sok helyütt már plombált fogsorát, illatos szájvízzel öblögetett, azután nekiállt, hogy alaposan megtisztálkodjék és megtörülközzék különféle törülközőkkel. Előbb megmosta kezét szagos szappannal, kis kefével gondosan megtisztogatta hosszúra növesztett körmét, azután a nagy márvány mosdónál megmosta karját és húsos nyakát; majd átment egy harmadik helyiségbe, a zuhanyozóba. Ott hideg vízzel végigöntötte fehér, izmos, hízásnak indult testét és megtörülközött bolyhos fürdőlepedővel. Végül felvette frissen vasalt, patyolat fehérneműjét, tükörfényesre tisztított cipőjét, s leült öltözőasztalkája elé, hogy két kefével gondosan megkefélje rövid, göndör, fekete szakállát, s homloka felett ritkuló, hullámos haját.

Minden holmija, öltözékének minden egyes darabja - fehérneműje, ruhája, cipője, nyakkendője, kézelő- és inggombja -, minden a legjobb és a legdrágább fajta volt, egyszerű és fel nem tűnő, tartós és értékes.

Miután a tucatnyi nyakkendő és inggomb közül kivette azt, amelyik elsőnek esett a keze ügyébe - valamikor mindez új volt és szórakoztató, de most már megunta -, Nyehljudov felöltötte tisztára kefélt, s a székre előkészített ruháját, s ha nem is teljesen üdén, de mindenesetre tisztán és jószagúan átment a nagy ebédlőbe. A hosszú szoba parkettjét előző nap kefélte tükörfényesre három inas; óriási, nehéz tölgyfa pohárszék állt benne, meg ugyancsak tölgyfából készült kihúzható nagy asztal; volt valami ünnepélyes oroszlánmancs formára kifaragott, szétterpesztett lábaiban. A finoman kikeményített, monogramos abrosszal leterített asztalon már ott állt az ezüst kávéskanna, benne illatozó feketekávé, hozzávaló cukortartó, tejszínes kanna - benne forralt tejszín -, kosárkában friss kalács, kétszersült. A teríték mellett ott feküdt az aznapi posta, újságok, meg a Revue des deux Mondes legfrissebb füzete. Nyehljudov éppen a levelek után akart nyúlni, amikor a folyosó felől nyíló ajtóban gyászruhás, kövér, éltes nő jelent meg; fején csipkefőkötő takarta el ritkuló hajának szélesedő választékát. Agrafena Petrovna volt ez, Nyehljudov megboldogult édesanyjának komornája (édesanyja nemrégiben halt meg ugyanebben a lakásban), aki most mint gazdasszony élt régi úrnője fiánál.

Agrafena Petrovna - több szakaszban - mintegy tíz évet töltött külföldön Nyehljudov édesanyjával, úgy öltözködött, úgy viselkedett, akárcsak egy úri dáma. Kislánykora óta élt Nyehljudovék házában és Dmitrij Ivanovicsot még Mityenka korából ismerte.

- Jó reggelt kívánok, Dmitrij Ivanovics.

- Üdvözlöm, Agrafena Petrovna. Mi újság? - kérdezte Nyehljudov tréfálkozva.

- Levél jött, nem tudom, az anyahercegnétől-e vagy a hercegkisasszonytól. A szobalány hozta, jókor reggel, azóta nálam várakozik - mondotta Agrafena Petrovna, a levelet átnyújtva, és jelentőségteljesen mosolygott.

- Jól van, mindjárt - mondta rá Nyehljudov, elvette a levelet és Agrafena Petrovna sokatmondó mosolyára elkomorult.

Agrafena Petrovna mosolya azt jelentette, hogy a levelet Korcsagina hercegnő írta, akit - Agrafena Petrovna véleménye szerint - Nyehljudov herceg feleségül készül venni. És éppen ez az Agrafena Petrovna mosolyában kifejezésre jutó feltételezés volt az, ami kellemetlenül érintette Nyehljudovot.

- Akkor megmondom a lánynak, hogy csak várjon tovább...

Agrafena Petrovna felkapott az asztalról egy kis kefét, amely a morzsák lesöprésére szolgált, s rossz helyen feküdt, arrébb tette, s azzal méltóságteljesen kisuhogott az ebédlőből.

Nyehljudov felbontotta az illatos levélke pecsétjét, és olvasni kezdte.

A vastag, szürke, egyenetlen szegélyű merített papirosra ez volt írva szálkás, de szétfolyó betűkkel:

Mivel magamra vállaltam a kötelezettséget, hogy én leszek a memóriája, ezennel emlékeztetem rá, hogy ma, április huszonnyolcadikán az esküdtszéken kell megjelennie, s ezért semmiképpen sem jöhet velünk és Koloszovékkal a képkiállításra, amint ezt megszokott könnyelműségével tegnap este megígérte: a moins que vous ne soyez disposé à payer à la cour d'assises les 300 roubles d'amende, que vous vous refusez pour votre cheval[1] - amiért nem jelent meg a kitűzött időben. Tegnap este jutott eszembe, alighogy elment tőlünk. Tehát ne feledkezzék meg kötelességéről!

M. Korcsagina

A lap másik oldalán pedig utóiratként ez volt:

Maman vous fait dire que votre couvert vous attendra jusqu'à la nuit. Venez absolument à quelle heure que cela soit.[2]

M. K.

Nyehljudov homloka ráncokba szaladt. Ez a levélke csupán folytatása volt annak a mesterkedésnek, amelyet Korcsagina hercegnő immár két hónapja folytatott körülötte, s amelynek nyilvánvaló célja az volt, hogy egyre több és több láthatatlan szállal kötözze magához. Márpedig azon a szokásos tétovázáson kívül, amelyet a legtöbb nem egészen fiatal férfi érez házasodás előtt, főként ha nem is nagyon szerelmes, Nyehljudovnak volt még egy fontos oka, amely megakadályozta, hogy azonnal megkérje a hercegnő kezét - még ha rászánta volna is magát a nősülésre. Ez az ok persze nem az volt, hogy tíz évvel azelőtt elcsábította Katyusa Maszlovát, s azután faképnél hagyta - ezt már régen elfelejtette, s egyáltalában nem tekintette volna akadálynak. Nem, ez az ok abban állt, hogy éppen akkoriban viszonya volt egy férjes asszonnyal, s noha ő már szakított vele, az asszony még nem ismerte el véglegesnek ezt a szakítást.

Nyehljudov nőkkel szemben világéletében félénken viselkedett, de éppen félénksége keltette fel abban a férjes asszonyban a vágyat, hogy meghódítsa. Az asszony férje nemesi marsall volt abban a járásban, ahová Nyehljudov leutazott a választásokra. S az asszony belevitte ebbe a kapcsolatba, amely napról napra jobban magával sodorta, s ugyanakkor egyre terhesebbé vált. Eleinte nem tudott ellenállni a csábításnak, később már bűnösnek érezte magát az asszonnyal szemben, s nem tudott vele szakítani beleegyezése nélkül. Nos, ez volt az ok, amiért Nyehljudov, még ha akarta volna, sem mert volna azonnal házassági ajánlatot tenni Korcsaginának.

Épp az aznapi postával érkezett levél annak az asszonynak a férjétől. Ott feküdt az asztalon; amikor Nyehljudov megismerte írását, pecsétjét, elpirult, s - mint mindig, amikor veszély közeledtét érezte - tettrekészségének hatalmas nekilendülését észlelte. De izgalma hiábavalónak bizonyult: a férj - annak a járásnak nemesi marsallja, melyben Nyehljudov birtokainak nagy része feküdt - arról értesítette Nyehljudovot, hogy május végére rendkívüli közigazgatási gyűlést tűztek ki, s arra kéri Nyehljudovot, utazzék le feltétlenül donner un coup d'épaule[3] a gyűlésen szóba kerülő legfontosabb kérdéseknek - tudniillik az iskolák és a bekötőutak ügyének -, amelyekben a reakciós párt erős ellenállására lehetnek elkészülve.

A marsall liberális férfiú volt, s néhány hasonló gondolkozású társával együtt küzdött a III. Sándor uralkodása alatt egyre erősödő reakció ellen. Ez a harc teljesen lekötötte, mit sem sejtett házasélete kudarcáról.

Nyehljudov visszaemlékezett a kínzó percekre, amelyeket e miatt az ember miatt átélt. Emlékezett rá: egyszer azt hitte, hogy a férj mindent megtudott, s már készült a párbajra - elhatározta, hogy a levegőbe fog lőni; azután eszébe jutott a szörnyű jelenet, amikor az asszony kétségbeesésében kirohant a kertbe, a tóhoz, hogy belefojtsa magát - ő meg utána, hogy megkeresse... "Nem, nem utazhatok le most, nem határozhatok el semmit, amíg nem válaszol nekem" - gondolta Nyehljudov. Egy héttel azelőtt döntő levelet írt az asszonynak; elismeri, hogy ő a bűnös - írta -, s kész minden lehető módon jóvátenni vétkét, de mégis úgy tartja, hogy az asszony érdekében egyszer s mindenkorra véget kell vetni kapcsolatuknak. Levelére hiába várt választ. Hogy az asszony nem írt, azt részben kedvező jelnek vehette. Ha nem egyezett volna bele a szakításba, azonnal írt volna, vagy akár fel is utazott volna, mint ahogy már máskor is megtette. Nyehljudov úgy hallotta, hogy valami katonatiszt udvarol neki, ez féltékennyé tette ugyan, de egyúttal reménységet támasztott benne, hogy megszabadul a nyomasztó hazugságtól.

A másik levelet jószágigazgatója küldte. Azt írta, hogy Nyehljudovnak feltétlenül le kellene utaznia, hogy beiktassák anyai örökségébe, azonkívül pedig döntse el, hogyan folytassák a gazdálkodást: úgy-e, ahogyan a megboldogult hercegné idejében folyt, vagy pedig - ahogyan már az istenben boldogult hercegnének javasolta, s most a fiatal hercegnek is javasolja - bővítsék a birtok felszerelését és vegyék saját kezelésbe a parasztoknak kiosztott földeket. A föld így sokkal jobban kihasználható lesz, írta a jószágigazgató. A továbbiakban bocsánatot kért, hogy a minden elsején esedékes háromezer rubel elküldésével némileg késlekedik: a következő postával továbbítja. A késedelem oka pedig az volt, hogy sehogyan sem tudta összeszedni a parasztoktól a pénzt, mivel ezeknek lelkiismeretlensége olyan méreteket öltött, hogy a hatóság támogatását kellett igénybe vennie a behajtáshoz. Nyehljudov örült is, meg nem is ennek a levélnek. Örült, mert jólesett hatalmát éreznie nagykiterjedésű uradalma felett - és nem örült, mert kora fiatalságában lelkes követője volt Herbert Spencernek^[4] és, mint nagybirtokost, megdöbbentette a Social Statics[5] című művében kifejtett ama tétele, hogy a föld magántulajdona az igazságosságba ütközik. A fiatalságra jellemző elszántsággal és egyeneslelkűséggel nemcsak mondogatta akkoriban, hogy a föld nem lehet magántulajdon, nemcsak dolgozatot írt erről az egyetemen, hanem csakugyan kiosztotta a parasztok között akkori szerény birtokrészét (amely nem anyjáé volt, hanem apai örökségképpen az ő személyes tulajdona), mert nem óhajtott meggyőződésével ellentétbe kerülni, és földet birtokolni. Most, amikor édesanyjától örökölvén, nagybirtokos lett, választania kellett: vagy lemond földtulajdonáról, mint ahogyan lemondott tíz évvel azelőtt kétszáz gyeszjatyina atyai örökségéről, vagy pedig hallgatólagosan tévesnek és hazugnak ismeri el régebbi meggyőződését.

Az első utat nem választhatta, mert földbirtokán kívül nem volt más megélhetése. Közszolgálatba lépni nem volt kedve, amellett fényűző életmódhoz szokott, s úgy képzelte, anélkül nem is tud meglenni. Meg aztán nem is látta volna célját ennek a megoldásnak; nem volt már meg benne sem a meggyőződés ereje, sem az elszántság, sem a hiúság, és az emberek megdöbbentésének vágya, amely fiatal korában fűtötte. A második útra pedig - arra, hogy megtagadja a földtulajdon jogosultságáról szóló, világos és megcáfolhatatlan okfejtéseket, amelyeket akkoriban Spencer Társadalmi statikájából merített, s amelyeknek fényes megerősítését azután, már jóval később, Henry George^[6] műveiben is megtalálta - erre nem volt ereje.

Hát ezért nem örült jószágigazgatója levelének.

Nyehljudov megitta kávéját, s azután bement dolgozószobájába, hogy utánanézzen előjegyzéseiben, hány órára kell a bíróságra mennie, és hogy megválaszolja a hercegnő levelét. A dolgozószobába a műtermen keresztül vitt az út. A műterem közepén festőállványon megkezdett kép támaszkodott befelé fordítva, a falon körös-körül tanulmányok. Amikor megpillantotta a képet, amellyel két évig vesződött, a tanulmányfejeket, az egész műtermet, megint eszébe jutott, ami az utóbbi időben különös erővel rohanta meg: az a csüggesztő érzés, hogy nincs ereje előbbre jutni a festészetben. Igaz, ezt a csüggedést túlságosan kifejlett esztétikai érzékével próbálta magyarázni - de azért mégiscsak kellemetlen érzés volt.

Hét évvel azelőtt otthagyta a katonai szolgálatot, mert elhivatottságot érzett a festészetre, és a művészi munka magaslatáról kissé megvetően szemlélt mindenfajta egyéb foglalatosságot. Lassan azonban kitűnt, hogy ehhez nincsen joga. Ezért volt kellemetlen minden, ami erre emlékeztette. Nehéz szívvel nézett végig a műterem dús berendezésén, és rosszkedvűen ment át dolgozószobájába. Tágas, magas helyiség volt ez, fényűzően, pompásan, kényelmesen berendezve.

Hatalmas íróasztala fiókjában "sürgős" jelzés alatt hamarosan meglelte az értesítést, amely szerint tizenegy órára a bíróságon kell lennie. Azután nekiült, hogy megírja a hercegnőnek: köszöni meghívását, és igyekszik elmenni hozzájuk ebédre. Megírta a levélkét és nyomban eltépte - nagyon is bizalmas volt a hangja. Másikat írt - az meg nagyon is ridegre sikerült, szinte sértőre. Eltépte azt is, és megnyomott egy gombot a falon. Mogorva, szürke kötényes, pakompartos öreg inas lépett be a szobába.

- Kérem, hívjon kocsit.

- Parancsára.

- És mondja meg... Korcsaginéktól várnak a válaszra... hogy köszönöm a meghívást, igyekszem elmenni.

- Parancsára.

"Udvariatlanság, de képtelen vagyok most írni. Este úgyis találkozunk" - gondolta Nyehljudov és kiment, hogy felvegye kabátját.

Amikor kabátban, kalapban kilépett a kapun, az ismerős bérkocsis már várta gumikerekű kocsiján.

- Tegnap, alighogy el tetszett menni Korcsagin hercegéktől - mondotta a kocsis és fehér inggallérjában félig feléje fordította erős, napégette nyakát -, én is odaértem, de a portás mondta, hogy épp el tetszett menni.

"Már a bérkocsisok is tudják, milyen viszonyban vagyok Korcsaginékkal" - gondolta Nyehljudov; feltámadt előtte a megoldatlan kérdés, amely az utóbbi időben állandóan foglalkoztatta: vegye-e feleségül Korcsaginát, vagy sem - és, mint a legtöbb kérdést, mely abban az időben foglalkoztatta, ezt sem tudta eldönteni sem erre, sem arra.

A házasság mellett szólt általában: egyrészt, hogy a házasság intézménye - a házi tűzhely kedélyességén kívül - megszünteti a nemi élet rendszertelenségét és lehetővé teszi az erkölcsös életmódot, ahogyan Nyehljudov magában a családi életet nevezte; másrészt pedig Nyehljudov azt remélte, hogy a család, a gyermekek majd értelmet adnak tartalmatlan és céltalan életének. Ez a két érv szólt tehát a házasság mellett általában. A házasság ellen szólt általában egyrészt a nem egészen fiatal agglegény félelme szabadsága elvesztésétől, másodszor valami öntudatlan félelem a nő rejtélyes lényétől.

E mellett a házasság mellett különösen - mármint amellett, hogy Nyehljudov éppen Missie Korcsaginát vegye feleségül (tulajdonképpen Marijának hívták, de amint ez körében szokásos volt, mindig becéző nevén szólították) -, elsősorban az szólt, hogy Missie előkelő származású volt, s mindenben, ruházatában, beszédmódjában, járásában, nevetésében kivált a közönséges emberek közül; kivált - nem valami rendkívüli egyéni tulajdonságával, hanem "jólneveltségével" - nem ismert más szót ennek a tulajdonságnak a meghatározására, amelyet igen sokra becsült; mellette szólt másodszor az, hogy Korcsagina hercegnő többre tartotta őt - Nyehljudovot -, mint bárki más, felfogása szerint tehát mindenkinél jobban megértette őt. És ez a megértés, azaz Nyehljudov kiválóságának elismerése, a férfi szemében döntő bizonyítéka volt a leány eszének, helyes ítélőképességének. A Missie-vel kötendő házasság ellen szólt elsősorban az a körülmény, hogy valószínűleg találhatna más fiatal leányt, aki jóval kiválóbb Missie-nél, s épp ezáltal sokkal méltóbb rá, hogy élete párja legyen; másodszor ellene szólt az, hogy Missie már huszonhét esztendős, következésképp bizonyára már volt szerelmes életében - márpedig Nyehljudov nehezen tudta elviselni ezt a gondolatot. Büszkeségét sértette, hogy a lány - akár csak a múltban is - mást szeretett és nem őt. Igaz, Missie akkor még nem sejthette, hogy egyszer majd találkozik vele, de azért változatlanul sérelmesnek érezte a puszta gondolatot, hogy a lány valaha mást szerethetett.

Így tehát ugyanannyi érve szólt a házasodás mellett, mint ahány ellene, ezek az érvek, legalábbis erejüknél fogva egyenlő értékűek voltak, és Nyehljudov némi öngúnnyal "Buridán szamará"-nak nevezte önmagát. És mégis - megmaradt Buridán szamarának, nem tudott választani a két köteg széna közül.

"Egyébként, amíg választ nem kaptam Marja Vasziljevnától (így hívták a nemesi marsall feleségét), úgysem dönthetek" - nyugtatta meg önmagát.

És megörült a gondolatnak, hogy még halogathatja - sőt, halogatnia kell a döntést.

"Majd azután mindent még egyszer meggondolok" - határozta el, amikor gumikerekű kocsija nesztelenül odasuhant a járásbíróság aszfaltozott feljárójához.

"Most pedig lelkiismeretesen, mint ahogyan szoktam, és ahogy szükségesnek tartom, eleget kell tennem társadalmi kötelezettségemnek. Ez, mellesleg megjegyezve, néha eléggé érdekes" - gondolta, miközben a portás mellett elhaladva, belépett a bíróság előcsarnokába.

A bíróság folyosóit már izgatott sürgés-forgás töltötte be, amikor Nyehljudov megérkezett.

A szolgák gyors léptekkel, sőt néha ügetve - de úgy, hogy alig emelték fel lábukat a padlóról, csak suhantak rajta -, lihegve szaladoztak ide-oda megbízásokkal, iratokkal. Rendőrök, ügyvédek, bírósági tisztviselők siettek egyik szobából a másikba; peres felek meg szabadlábon levő vádlottak várakoztak csüggedten fel-alá járkálva, vagy a padokon üldögélve.

- Hol tárgyal a bíróság? - fordult Nyehljudov az egyik szolgához.

- Melyiket keresi? Van polgári, van feljebbviteli...

- Esküdt vagyok.

- Ahá, a büntetőbíróságot. Mért nem mondta mindjárt? Erre jobbra, aztán balra a második ajtó.

Nyehljudov elindult a megadott irányba.

A jelzett ajtó előtt két férfi várakozott: egy termetes, kövér kereskedő, aki szívélyes embernek látszott, szemlátomást már ivott egy-két pohárkával, jól befalatozott, s most a lehető legjobb hangulatban volt. A másik zsidó származású boltossegédnek látszott. A gyapjú áráról beszélgettek, amikor Nyehljudov odalépett hozzájuk, s megtudakolta, ez-e az esküdtek szobája.

- Ez, uram, ez. Szintén esküdt, mint jómagam? - kérdezte derűsen pislogva a jókedvű kereskedő. - No hát akkor együtt fogunk dolgozni - tette hozzá Nyehljudov igenlő válaszára, majd bemutatkozott: - Baklasov, második céhbeli kereskedő - és széles, puha kezét nyújtotta, de nem szorította meg vele Nyehljudov kezét. - Mert hát itt dolgozni kell... Kihez van szerencsém?

Nyehljudov megmondta nevét, és bement az esküdtek szobájába.

A szűk helyiségben már vagy tízen várakoztak, különféle emberek. Mind csak most érkeztek, egyesek ültek, mások álltak, nézegették egymást, ismerkedtek. Egy nyugállományú tiszt egyenruhában jelent meg, mások felöltőben, városi ruhában, csupán egyikük volt ujjasban.

Sokan panaszkodtak közülük, hogy a tárgyalás terhükre van, hátráltatja munkájukat -, s mégis meglátszott rajtuk: bizonyos kielégülést szerez nekik a tudat, hogy fontos közügyben vesznek részt.

Voltak, akik bemutatkoztak egymásnak, mások csak találgatták, hogy ki kicsoda lehet, úgy beszélgettek egymással az időjárásról, a korán beköszöntő tavaszról, a küszöbön álló eseményekről. Akik még nem ismerték, siettek bemutatkozni Nyehljudovnak, s szemlátomást megtiszteltetésnek vették, hogy megismerkedhettek vele. Nyehljudov pedig - mint mindig, ha idegenek közé került - úgy fogadta ezt a tiszteletet, mint ami kijár neki. Ha megkérdezték volna, miért tartja magát többre embertársainál, nem tudott volna felelni, hiszen élete során semmiben sem jeleskedett különösképpen. Hogy jó kiejtéssel beszél angolul, franciául és németül, hogy fehérneműje, ruhája, nyakkendője, inggombjai mind a legjobb szállítóktól erednek - mindez nem jelentett különös felsőbbrendűséget, s ezt ő maga is jól tudta. S ugyanakkor mégis feltétlenül hitt saját felsőbbrendűségében, az iránta tanúsított tiszteletet úgy fogadta, mint köteles adót, és megsértődött, ha nem adták meg neki. Az esküdtek szobájában éppen ezt a kellemetlen érzést kellett tapasztalnia: hogy nem tisztelik eléggé. Az esküdtek között akadt egy, akit régebbről ismert. Pjotr Geraszimovicsnak hívták, családnevét Nyehljudov sohasem tudta, sőt kissé kérkedett is vele, hogy nem tudja; valamikor nővére gyermekeinél házitanítóskodott, elvégezte az egyetemet, s most gimnáziumi tanár volt. Nyehljudov sohasem állhatta bizalmaskodása, önelégült hahotája - általában "vulgáris" lénye miatt, ahogyan nővére ezt összefoglalta.

Pjotr Geraszimovics most is otromba hahotával fogadta Nyehljudovot.

- Á, hát maga is eljött! Nem tudott kibújni!

- Eszem ágában sem volt, hogy kibújjak! - felelte Nyehljudov mogorván, szigorúan.

- No lám, micsoda polgári erények. Megálljon csak, ha majd megéhezik és elálmosodik, bezzeg másképp fog beszélni! - mondta Pjotr Geraszimovics és még hangosabban hahotázott.

"Mindjárt tegezni fog ez a papfi" - gondolta magában Nyehljudov, és olyan bánatos arcot vágott, mintha éppen most értesült volna valamennyi rokona hirtelen haláláról. Azzal faképnél hagyta Pjotr Geraszimovicsot, és egy csoporthoz lépett, amely egy beretvált arcú, magas, tiszteletet parancsoló úriember körül alakult. A magas termetű úr élénken beszélt; egy pörről mesélt, amely épp akkor volt folyamatban a polgári bíróság előtt; úgy beszélt róla, mint aki jól ismeri az ügyet, kereszt- és apai nevükön emlegette a bírákat, ügyvédeket. Éppen azt adta elő, milyen meglepő fordulatot vett az ügy az egyik hírneves ügyvéd beavatkozása folytán: az egyik fél, egy öreg dáma, kénytelen lesz hatalmas összeget fizetni a másik félnek, noha a követelés teljesen jogosulatlan.

- Zseniális ügyvéd! - lelkesedett.

A körülállók tisztelettudóan hallgatták, némelyek megpróbáltak egy-egy észrevételt tenni, de a magas termetű úr mindenkit letorkolt, mintha csak ő tudná pontosan a dolgot.

Nyehljudov későn érkezett, mégis sokáig kellett várakoznia. A tárgyalás megkezdése azért húzódott, mert a tanács egyik tagja még mindig nem jött meg.

A tanács elnöke korán érkezett a bíróság épületébe. Magas, kövér, ősz pofaszakállas férfi volt, házasember, de nagyon erkölcstelen életet élt, ő is, meg a felesége is. Nem zavarták egymás köreit. Aznap reggel éppen levelet kapott egy svájci nevelőnőtől, aki a nyarat náluk töltötte, most pedig Pétervárott élt; a nevelőnő azt írta, hogy a városban van, és három és hat óra közt várni fogja az "Itália" szállodában. A tanácselnök ezért szerette volna a tárgyalást mielőbb megkezdeni és befejezni, hogy legyen ideje hat óráig meglátogatni a kis vörös hajú Klara Vasziljevnát, akivel még a nyáron szerelmi regénye szövődött.

Amikor megérkezett szobájába, magára zárta az ajtót, az iratszekrény alsó polcáról elővett két súlyzót és hússzor kinyomta fölfelé, előre, oldalt és lefelé, majd háromszor leguggolt, a súlyzókat feje fölé emelve.

"Semmi sem tartja meg úgy a kondíciót, mint a hideg zuhany meg a torna" - gondolta, s bal kezével, melynek gyűrűsujján aranykarika fénylett, megtapogatta jobb karja feszülő bicepszét. Már csak a cigánykerék volt hátra (mindig ezt a két tornagyakorlatot végezte hosszú bírósági tárgyalások előtt), amikor az ajtó megrázkódott. Valaki megpróbált benyitni. A tanácselnök sietve helyükre tette a súlyzókat és kinyitotta az ajtót.

- Bocsánat - mondotta.

A szobába a büntetőtanács egyik tagja lépett be, középtermetű, komor arcú ember; vállát kissé felhúzta, orrán aranykeretes pápaszem csillogott.

- Matvej Nyikitics már megint nincs itt - szólt elégedetlenül.

- Még nem jött meg - felelt rá az elnök, miközben belebújt egyenruhájába. - Mindig késik.

- Hogy nem szégyelli magát! - jegyezte meg a bíró dühösen és leült. Cigarettát vett elő.

Ez a bíró - igen pontos, rendszerető ember - aznap reggel összeveszett feleségével, mert az asszony már huszonnyolcadikára elköltötte a havi háztartáspénzt. Előleget kért, de férje kijelentette, hogy nem tágít a megállapított rendszertől. Ebből parázs összetűzés támadt, felesége azt mondta, ha így áll a dolog, akkor ő nem főz ebédet, férje ne is remélje, hogy odahaza megebédelhet. A férfi ezzel jött el hazulról, s attól tartott, az asszony csakugyan nem főz ebédet, minden kitelik tőle. "Hát így éljen az ember szolidan, erkölcsösen!" - gondolta a bíró keserűen, és elnézte az elnököt, aki - sugárzón, frissen, egészségesen és jókedvűen - könyökét kétoldalt szélesen kitartva, szép fehér kezével terebélyes, ősz pofaszakállát igazgatta hímzett gallérja két oldalán: "Ő bezzeg örökké vidám és elégedett, én pedig gyötrődöm."

Bejött a tanács jegyzője, valami aktát hozott.

- Hálásan köszönöm - szólt az elnök, s cigarettára gyújtott. - Melyik ügyet vesszük elsőnek?

- Úgy gondolnám, talán a mérgezési ügyet - mondta a jegyző színlelt egykedvűséggel.

- Nem bánom, legyen a mérgezés - hagyta rá az elnök, miután meggondolta, hogy ez olyan ügy, amellyel négy órára végezhetnek, s akkor ő elmehet az "Itáliá"-ba. - Matvej Nyikitics még mindig nem jött meg?

- Még nem.

- Hát Brewe itt van?

- Itt - felelte a jegyző.

- Mondja meg neki, kérem, ha látja, hogy a mérgezési üggyel kezdjük.

Brewének hívták a helyettes államügyészt, akinek a tárgyaláson a vádat kellett képviselnie.

A jegyző a folyosóra kilépve, mindjárt meglátta Brewét: vállát felhúzva, kigombolt ügyészi ruhában, hóna alatt aktatáskáját szorongatva, majdnem futva kopogott végig a folyosón; szabad karjával úgy hadonászott, hogy tenyere merőleges volt menetirányára.

- Mihail Petrovics kérdezteti, hogy készen van-e? - szólította meg a jegyző.

- Magától értetődik! Én mindig készen vagyok - felelte az ügyészhelyettes. - Melyik az első ügy?

- A mérgezés.

- Nagyszerű - mondta az ügyészhelyettes, holott cseppet sem találta ezt nagyszerűnek: egész éjszaka nem aludt, egy barátjukat búcsúztatták, sokat ittak, két óráig kártyáztak, azután elmentek a lányokhoz - történetesen épp abba a házba, amelyben hat hónappal azelőttig Maszlova is lakott. Így hát a mérgezési aktát nem ért rá elolvasni, és most akarta átnézni. A jegyző pedig tudta, hogy Brewe nem ismeri az aktát és éppen ezért javasolta az elnöknek, hogy ezt az ügyet vegyék sorra elsőnek. Ez a jegyző liberális, sőt radikális gondolkozású fiatalember volt, Brewe pedig megrögzött konzervatív és, mint az Oroszországban szolgáló németek szinte kivétel nélkül, odaadó híve a pravoszláv egyháznak. A jegyző ki nem állhatta és irigyelte állását.

- No és mi lesz a szkopecekkel?^[7] - kérdezte a jegyző.

- Mondtam már, hogy nem intézhetem el - felelte az ügyészhelyettes -, tanúk hiányában nem vehetem elő. Be is jelentem a tanácsnak.

- De hiszen úgyis mindegy...

- Nem, az lehetetlen - jelentette ki az ügyészhelyettes, és továbbra is éppen úgy hadonászva karjával, beszaladt szobájába.

A szektások ügyét egy egészen jelentéktelen, és az ügy kimenetele szempontjából nem is szükséges tanú távollétére hivatkozva nem vette elő; valójában pedig csupán azért nem intézte el, mert a városban, ahol az esküdtek többsége az értelmiséghez tartozott, a vádlottakat esetleg felmenthették volna. Megállapodott tehát az elnökkel, hogy az ügyet átteszik egy olyan járási székhely bíróságára, ahol a parasztok lesznek többségben az esküdtek között, s így biztosan lehet számítani a szektások elítéltetésére.

A folyosón ezalatt egyre nagyobb lett a sürgés-forgás. Különösen sok nép tolongott a polgári bíróság egyik tárgyalóterme előtt, ott éppen azt az ügyet tárgyalták, amelyről a bírósági ügyekben olyannyira jártas, tiszteletet parancsoló úriember mesélt az esküdteknek. A szünetben kijött a teremből a folyosóra az a bizonyos öregasszony, akitől a zseniális ügyvéd elszedte egész vagyonkáját, s átjátszotta ügyfelének, egy üzletembernek, akinek semmi néven nevezendő joga nem volt az öregasszony pénzére; ezt a bírák is tudták, a felperesről, s annak ügyvédjéről nem is szólva; de az ügyvéd olyan sakkhúzást agyalt ki, hogy a bíróság nem tehetett másként - el kellett vennie az öregasszonytól a pénzét, s odaítélni az üzletembernek. Kövér, öreg néni volt az alperes, legjobb ruháját vette fel, kalapján óriási virágok himbálóztak. Kilépett a terem ajtaján, megállt a folyosón, tanácstalanul emelgette rövidke, kövér karjait, s mindegyre ezt ismételte, ügyvédjéhez fordulva: "Mi lesz most? Az isten szerelmére! Mitévő legyek?" Az ügyvéd a kalapján ringó virágokat nézte és nem válaszolt; valamin törte a fejét.

Az öregasszony után a terem ajtaján frissen kilépett a hírneves ügyvéd, aki úgy intézte a dolgot, hogy a virágos kalapú öregasszony mindenét elveszítette, az üzletember pedig - ügyfele, aki tízezer rubelt fizetett neki - több mint százezer rubelt kapott. Kigombolt kabátja alatt mellénye versenyt ragyogott önelégült orcájával; minden szem feléje fordult; megérezte ezt és egész megjelenésével mintha ezt mondta volna: "Kérem, hagyják csak, nem kell semmiféle tetszésnyilvánítás" - és azzal elsietett az egybegyűlt tömeg mellett.

Végre megérkezett Matvej Nyikitics, és az esküdtek szobájába belépett a terembiztos - cingár, hosszú nyakú, oldalgó járású ember, akinek alsó ajka is valahogy félreállt.

Tisztességes ember volt ez a terembiztos, még egyetemet is végzett, de sehol sem tudott megmaradni, mert ivott. Három hónappal azelőtt egy bizonyos grófnő, aki feleségét pártfogolta, beszerezte őt a bíróságra; azóta megbecsülte magát és ennek szerfölött örült.

- Nos, uraim, itt vagyunk valamennyien? - kérdezte, orrára illesztette csíptetőjét, s elnézett fölötte.

- Úgy látom, kivétel nélkül - felelte a jókedvű kereskedő.

- Lássuk csak - mondta a terembiztos, lajstromot vett elő zsebéből, s egymás után szólította a neveket, miközben hol csíptetője üvegén át, hol meg fölötte nézett a felhívottakra.

- I. M. Nyikiforov államtanácsos.

- Jelen - szólt a tiszteletet parancsoló úriember, aki olyan járatos volt a bírósági ügyekben.

- Ivan Szemjonovics Ivanov, nyugállományú ezredes.

- Jelen - felelte a sovány, egyenruhás férfi.

- Pjotr Baklasov, második céhbeli kereskedő.

- Jelen - válaszolt a kedélyes kereskedő vigyorogva. - Készen állunk!

- Dmitrij Nyehljudov herceg, gárdahadnagy!

- Jelen - mondta rá Nyehljudov.

A terembiztos csíptetője fölött ránézett, s feltűnő udvariasan, kellemkedve meghajolt, ezzel mintegy megkülönböztetve Nyehljudovot a többi esküdttől.

- Jurij Dmitrijevics Dancsenko kapitány, Grigorij Jefremovics Kulesov kereskedő... stb., stb.

Kettő kivételével az esküdtszék valamennyi tagja megjelent.

- Fáradjanak át a tárgyalóterembe, uraim - szólította fel őket a terembiztos, s előzékeny kézmozdulattal az ajtóra mutatott.

Mind elindultak, s egymást előretessékelve az ajtóban, kimentek a folyosóra, s onnan a tárgyalóterembe.

Tágas, hosszú helyiség volt ez a terem. Egyik végét emelvény foglalta el, ahová három lépcsőfok vezetett fel. Az emelvény közepén zöld posztóval leterített nagy asztal állt - a posztóterítőt sötétebb zöld rojt szegélyezte -, az asztal mögött három magas, faragott hátú tölgyfa karosszék, mögöttük a falon pedig a cár életnagyságú arcképe, színpompás tábornoki egyenruhában, rendjelszalagosan, fél lábát kissé előrevetve, fél keze a kard markolatán. A jobb sarokban ikonszekrény függött, benne a töviskoszorús Krisztus képe, előtte térdeplő, s az emelvénynek ugyancsak jobb oldalán állt az ügyész pultja is. Szemben vele a bal oldalon a jegyző asztalkája, előbbre pedig, a közönséghez közelebb, esztergályozott tölgyfa korlát, s a korláton belül a vádlottak - még üres - padja. Jobboldalt, ugyancsak az emelvényen, két sor magas támlájú szék sorakozott az esküdtek számára, az emelvény alatt pedig két kis asztal az ügyvédek helyét jelezte. Mindez a terem elülső részében volt, amelyet rács választott el a közönségtől. A teremben hátrább padok sorakoztak, egyik a másik fölé emelkedve, egészen a terem hátsó faláig. Az egyik első padsorban négy nő ült, alighanem munkásasszonyok vagy szolgálók, meg két férfi, ugyancsak munkásforma. Szemlátomást nyomasztotta őket a pompás terem, s csak sugdolózva mertek beszélgetni egymással.

Miután az esküdtek elfoglalták helyüket, a terembiztos oldalgó járásával kilépett a terem közepére és mennydörgő hangon, mintha meg akarná ijeszteni a jelenlevőket, elkiáltotta magát:

- A bíróság!

Mindenki felállt, s az emelvényre kivonultak a bírák: a pompás izomzatú, hosszú pofaszakállas elnök, s nyomában az aranykeretes pápaszemű bíró, kinek komor arca most még komorabbá vált, mert közvetlenül a tárgyalás előtt összetalálkozott sógorával, egy bírósági gyakornokkal, s az közölte vele, hogy beszélt a nővérével - a bíró feleségével -, és az asszony kijelentette, hogy ebéd pedig nem lesz.

- Szóval kocsmában ebédelünk - mondta a sógor nevetve.

- Nincsen ebben semmi nevetnivaló - mordult rá a komor bíró, és még jobban elkomorult.

Végül pedig megjelent a tanács harmadik tagja, ama bizonyos Matvej Nyikityics, aki mindig elkésett. Szakállas férfi volt ez a Matvej Nyikityics, jóságos tekintetű szeme kissé ferdén lefelé húzódott. Gyomorbajban szenvedett, s orvosa tanácsára éppen aznap reggel kezdett új kúrába, és ezért a szokottnál is később indult el hazulról. Most, az emelvényre kilépve, arca azért látszott rendkívül komolynak és elmélyedőnek, mert az volt a szokása, hogy mindenféle előjelből jósolgatott magának, így keresvén a választ bizonyos kérdésekre, amelyek foglalkoztatták. Most például feltette magában, hogyha a szobája ajtajától a bírói székig megtett lépések száma hárommal maradék nélkül osztható lesz, akkor az új kúra kigyógyítja gyomorbajából, ha pedig léptei száma nem lesz hárommal osztható, akkor a kúra hiábavaló. Tulajdonképpen huszonhat lépéssel jutott el az emelvényre, de tett még egy egészen kurta kis lépést, s így éppen a huszonhetedikkel ért a helyére.

Tiszteletet parancsoló jelenség volt a három bíró - az elnök meg a két tanácstag - odafenn az emelvényen, aranygalléros egyenruhájukban. Ők maguk is érezték ezt, s mintha zavarná őket saját méltóságuk, szerényen lesütötték szemüket, és sietve helyet foglaltak a faragott hátú karosszékekben, a zöld posztós asztal előtt. Az asztalon a következő tárgyak voltak: valami háromszögletű szerszám, tetején sas; olyasforma üvegvázák, amilyenekbe a cukorkát teszik a büféasztalon; tintatartó, toll, tiszta papiros és mindenféle nagyságú, frissen meghegyezett ceruza. A bírákkal együtt belépett a terembe a helyettes ügyész is. Aktatáskáját hóna alatt szorongatta most is, mint az imént a folyosón, s éppoly gyors léptekkel, éppen úgy hadonászva szabad karjával, helyére sietett, az ablak alá; leült és nyomban iratai tanulmányozásába mélyedt, minden szabad percét kihasználta, hogy felkészüljön a tárgyalásra. A fiatal ügyész mindössze negyedszer tárgyalt bíróság előtt. Nagyon becsvágyó volt, és szilárdul eltökélte magában, hogy karriert csinál; ehhez elengedhetetlenül szükségesnek tartotta, hogy minden esetben elítéljék a vádlottat, amikor ő képviseli a vádat. Főbb vonásaiban ismerte a mérgezési ügyet, beszéde vázlatát is elkészítette, de még néhány adatra volt szüksége, most sietve kiírta őket az aktából.

A jegyző az emelvény túlsó végén ült, előkészítette mindazokat az iratokat, amelyekre felolvasás végett szükség lehetett, s azután egy elkobzott cikk olvasásába mélyedt, amelyet előző este kapott, s mindjárt bele is kezdett. Szerette volna megbeszélni a cikket a nagyszakállú bíróval, aki vele azonos nézeteket vallott, de a beszélgetés előtt végig akarta olvasni.

Az elnök átlapozta az aktát, néhány kérdést intézett a terembiztoshoz meg a jegyzőhöz, s miután igenlő választ kapott, elrendelte a vádlottak elővezetését. A rács mögötti ajtó nyomban kinyílt, két kivont kardú csendőr jelent meg, s mögöttük előbb az egyik vádlott, egy vörös hajú, szeplős férfi, utána pedig két nő. A férfi rabköntöse igen bő és hosszú volt; amikor belépett a terembe, két nagy kezét - ujjait szétterpesztve - kétoldalt nadrágja varrására szorította, s ezzel a mozdulattal fenntartotta köntösének kezére hulló hosszú ujját. Nem nézett sem a bírákra, sem a hallgatóság felé, csak a padot figyelte; megkerülte, s leült rá, gondosan a legszélére, hogy helyet hagyjon társainak is. Azután az elnökre függesztette tekintetét; arcizmai mozogtak, mintha valamit suttogna. Utána idős asszony lépett be, szintén rabköntösbe öltözve, fejét rabkendővel kötötte be, arca szürkésfehér volt, szemöldök nélküli és pillátlan szeme széle feltűnően kivörösödött. Teljesen nyugodtnak látszott. Amikor bejött, köntöse beakadt valamibe, s lassan, gondosan bogozta ki, mielőtt leült.

A harmadik vádlott Maszlova volt.

Amint belépett, a teremben valamennyi férfi tekintete feléje fordult, és jó ideig nem tudott elszakadni hófehér arcától, villogóan fényes fekete szemétől, köntöse alatt domborodó telt mellétől. Még a csendőr is merően bámulta, amíg elhaladt mellette, és leült a vádlottak padjára, majd, amikor Maszlova már elhelyezkedett, mintegy megbánta bámészkodását: sietve elfordult, kihúzta magát és mozdulatlanul kinézett az ablakon.

Az elnök megvárta, míg a vádlottak elfoglalták helyüket, s mihelyt Maszlova is leült, a jegyzőhöz fordult.

Megkezdődtek a szokásos formaságok: az esküdtek névsorának felolvasása, a meg nem jelentek számbavétele, bírságuk kiszabása, határozat azokról, akik kimentették magukat, és a létszám kiegészítése a póttagok sorából. Azután az elnök összesodorta a névcédulákat, beledobta az üvegvázába, erősen szőrös karján kissé feltolta mundérja aranyhímes ujját, s egy bűvész mozdulataival egyenként kiszedegette a cédulákat, széjjelbontogatta és felolvasta őket. Majd leeresztette kabátja ujját, s felszólította a papot, vegye ki az esküt.

A pap öregember volt, puffadt és sárga arcú, sötétbarna papi ruháján aranykereszt csillogott, s oldalt kisebb érdemrend szerénykedett. Lassan mozgatta dagadt lábait, odalépett a szentkép alatt álló imapolchoz; az esküdtek is felálltak, s köréje gyűltek.

- Jertek - mondá a pap, dagadt ujjaival előrenyújtotta mellkeresztjét, s megvárta, amíg valamennyi esküdt köréje gyűlik. Negyvenhetedik éve szolgált, három év múlva készült megünnepelni ötvenéves papi jubileumát, éppen úgy, mint ahogyan nemrégiben a székesegyház esperes plébánosa is megünnepelte. A bíróság megszervezése óta szolgált a járásbíróságon, s rendkívül büszke volt rá, hogy több mint ötvenezer embernek vette ki esküjét és hajlott korában is tovább buzgólkodik az egyház, a haza és családja javára - mely utóbbira csinos házán kívül nem kevesebb, mint harmincezer rubel értékű kamatozó értékpapírt készült örökbe hagyni. Eszét sem járta meg soha a gondolat, hogy bírósági munkája, tudniillik az, hogy embereket eskessen föl az evangéliumra, amely kifejezetten tiltja az esküt -, hogy ez a tevékenysége bűnös és helytelen; egyáltalában nem nyomasztotta ez a tudat, sőt inkább szerette megszokott foglalatosságát, amely, méghozzá gyakran, előkelő urakkal is megismertette. Aznap is nagy örömére szolgált, hogy megismerkedett a kiváló ügyvéddel, akit szerfölött tisztelt, mivel a virágos kalapú öregasszony ellen megnyert pöréért nem kevesebb mint tízezer rubelt kapott.

Amikor az esküdtek mind felértek az emelvényre, a pap félrehajtotta kopasz, öreg fejét, átdugta az epitrachilion^[8] elzsírosodott nyakkivágásán, megigazgatta gyér hajtincseit, s az esküdtekhez fordult:

- Emeljétek fel jobb kezeteket és ujjaitokat hajlítsátok be ilyen módon - mondotta lassan, öregesen rezgő hangon; fölemelte puffadt kezét (mindegyik ujja fölött gödröcske mélyedt párnás húsába), és három ujját összecsippentette. - Mondjátok utánam - s azzal elkezdte az esküformulát: - Esküszöm és fogadom az élő Istenre, szent evangéliumára és az Úr Jézus életet adó keresztjére, hogy az ügyet, amelyben... - mondotta, minden egyes mondat után szünetet tartva. - Ne eressze le a kezét, tartsa így - szólt rá egy fiatalemberre, aki leengedte a kezét -... hogy az ügyet, amelyben...

A pofaszakállas, tiszteletet parancsoló úriember, az ezredes, a vidám kereskedő és még néhányan úgy tartották kezüket, ahogyan a pap megkívánta, jó magasan és szabályosan, s mintha ez különös élvezetet szerzett volna nekik; mások lomposabban s mintegy kelletlenül emelték kezüket. Némelyek nagyon is hangosan ismételték a pap szavait, szinte kihívóan, s mintha azt mondanák: "én csak azért is beszélni fogok"; mások pedig halkan suttogtak, el-elmaradtak a paptól, s azután szinte ijedten, alkalmatlan pillanatban siettek utolérni. Némelyek erősen, nyomatékosan szorították egymáshoz összecsippentett ujjaikat, mintha attól tartanának, hogy valamit kiejtenek közülük, mások pedig elengedték s újra egymáshoz illesztették őket. Valamennyien kényelmetlenül feszengtek, csupán a vén papban élt megingathatatlanul a meggyőződés, hogy hasznos és fontos munkát végez. Eskü után az elnök felszólította az esküdteket, válasszanak maguk közül vezetőt. Az esküdtek felálltak és tolongva átvonultak a tanácskozó szobába, ahol csaknem valamennyien nyomban cigarettát vettek elő és rágyújtottak. Valamelyikük azt ajánlotta, válasszák meg vezetőnek a tiszteletet parancsoló úriembert, a többiek készségesen elfogadták a javaslatot, eldobták cigarettájukat, és visszamentek a terembe. A tiszteletet parancsoló úr közölte a tanácselnökkel, hogy őt választották meg vezetőnek, s ezután az esküdtek, egymás lábán át botladozva, ismét helyet foglaltak a két sor magas hátú széken.

Mindez fennakadás nélkül, gyorsan és mégis bizonyos ünnepélyességgel folyt, s ez a pontosság, szabályszerűség és ünnepélyesség szemmel látható örömöt szerzett a részvevőknek, megszilárdítva bennük a tudatot, hogy komoly és jelentős közügyben vesznek részt. Ebben az érzésben Nyehljudov is osztozott.

Mihelyt az esküdtek újra elfoglalták helyüket, az elnök beszédet intézett hozzájuk, emlékeztetvén őket jogaikra, kötelességeikre és felelősségükre. Miközben beszélt, szakadatlanul változtatta testének helyzetét, hol bal, hol meg jobb kezére könyökölt, hol hátravetette magát karosszékében, hol oldalt dőlt, majd az iratok szélét egyengette, majd a ceruzákat tapogatta.

Az esküdtek jogai, az elnök szavai szerint, abban állottak, hogy az elnökön keresztül kérdéseket intézhetnek a vádlottakhoz, papírt és ceruzát kaphatnak és megtekinthetik a tárgyi bizonyítékokat. Kötelességük abban áll, hogy igazságosan ítélkezzenek és ne hamisan. Felelősségük pedig abban áll, hogy amennyiben nem őrzik meg a tárgyalás és a tényállás titkát, felelősségre vonhatják és megbüntethetik őket.

Tiszteletteljes figyelemmel hallgatták szavait. A vidám kereskedő, aki erős pálinkaszagot terjesztett maga körül, s csak nehezen tudott elfojtani egy-egy hangos büfögést, az elnöknek minden egyes mondatára helyeslően bólintott.

Beszéde végeztével az elnök a vádlottakhoz fordult.

- Szimon Kartyinkin, álljon fel.

Szimon idegesen felpattant. Arcizmai még hevesebben rángatóztak.

- Neve?

- Szimon Petrov Kartyinkin - felelte hadarva, recsegő hangon; szemlátomást előre készült a kérdésre.

- Milyen rendbeli?

- Paraszt.

- Kormányzóság, járás?

- Tulai kormányzóság, krapivói járás, Borki falu.

- Hány éves?

- Harmincnégy, születtem ezernyolcszáz...

- Vallása?

- Orosz vallású, vagyis pravoszláv...

- Nős?

- Nem, kérem.

- Foglalkozása?

- Szobapincér voltam a "Mauritánia" szállóban.

- Büntetve volt?

- Nem, kérem, soha nem voltam büntetve, mert az életmódom...

- Büntetve volt?

- Isten őrizz, soha.

- A vádiratot megkapta?

- Meg, kérem.

- Üljön le. Jefimija Ivanovna Bocskova - fordult az elnök a következő vádlotthoz.

De Szimon állva maradt, és eltakarta Bocskovát.

- Üljön le, Kartyinkin.

Kartyinkin csak állt tovább.

- Üljön le, Kartyinkin!

De Kartyinkin állva maradt, csak akkor ült le, amikor a terembiztos odaszaladt hozzá, s fejét oldalt billentve, szemét erőltetetten kimeresztve, tragikus hangon odasúgta neki: "Leülni!"

Kartyinkin ugyanolyan hirtelen ült le, ahogy felpattant, szorosabbra húzta köntösét, és megint hangtalanul mozgatta arcizmait.

- Neve? - fordult az elnök most a második vádlotthoz. Fáradtan felsóhajtott, rá sem nézett, hanem az előtte fekvő iratot tanulmányozta. Annyira vérévé váltak már ezek a hivatalos formaságok, hogy a tárgyalás meggyorsítása érdekében kétfélét is tudott végezni egyszerre.

Bocskova negyvenhárom éves volt, társadalmi rendje, illetősége szerint kolomnai polgárnő, foglalkozása szerint pedig szobaasszony a "Mauritánia" szállóban. Büntetve nem volt, eljárás nem volt ellene, a vádiratot megkapta. Minden kérdésre hangosan, bátran válaszolt, olyan modorban, mintha mindegyik válaszához hozzátenné: "Igenis, Jefimija, igenis, Bocskova, a vádiratot megkaptam, és erre büszke vagyok, és nem tűröm, hogy bárki is kinevessen." Meg sem várta, míg szólnak neki, hogy leülhet, hanem azonnal leült, amint a kérdések véget értek.

- A neve? - fordult most az elnök, aki nagy nőbarát volt, feltűnő szívélyesen a harmadik vádlotthoz. - Fel kell állnia - tette hozzá lágyan, kedvesen, amikor észrevette, hogy Maszlova ülve marad.

Maszlova hirtelen mozdulattal, készségesen felállt, kidüllesztette telt mellét; nem válaszolt, csak nézett az elnökre mosolygós, kissé bandzsal fekete szemével.

- Hogy hívják?

- Ljubovnak^[9] - felelte gyorsan.

Nyehljudov eközben feltette csíptetőjét, szemügyre vette a vádlottakat sorra, ahogy az elnök felszólította őket. "Nem, ez lehetetlen - gondolta, s nem vette le szemét a harmadik vádlott arcáról. - De hogyhogy Ljubov?" - hökkent meg válasza hallatára.

Az elnök tovább akart kérdezni, de a szemüveges bíró megállította, mérgesen odasúgott neki valamit. Az elnök beleegyezően bólintott és a vádlotthoz fordult:

- Hogyhogy Ljubov? - kérdezte. - Más néven szerepel az aktákban.

A vádlott hallgatott.

- Azt kérdem, mi az igazi neve?

- Minek keresztelték? - szólt közbe a mérges bíró.

- Azelőtt Katyerinának hívtak.

"Nem, ez lehetetlen!" - ismételte magában Nyehljudov; pedig akkorra már minden kétségen kívül megbizonyosodott felőle, hogy ő az, nagynénjeinek nevelt lánya vagy komornája, az a leány, akibe egy időben szerelmes volt - igen, igen, szerelmes -, azután valami őrjöngő bódulatban elcsábította és otthagyta, s azóta sohasem gondolt rá, mert emléke túlságosan kínozta, vádolta, mert napnál világosabban mutatta, hogy ő, aki olyan büszke tisztességére, nemcsak tisztességtelenül, hanem valósággal alávalóan bánt el azzal a leánnyal.

Igen, ő volt az. Most már világosan felismerte benne azt a sajátos, titokzatos, egyéni valamit, ami minden egyes arcot megkülönböztet, egyénivé, egyszerivé, megismételhetetlenné tesz. Természetellenes fehérsége, teltsége ellenére is ott volt ebben az arcban az a drága, egyéni vonás, ott volt a szája körül, kissé kancsal szemében és főként naiv, mosolygó pillantásában és abban a nagy szolgálatkészségben, amelyet arca, egész alakja kifejezett.

- Mindjárt ezt kellett volna mondania - folytatta az elnök, s most feltűnő kedvesség csengett a hangjában. - Apai neve?

- Törvénytelen vagyok - felelte Maszlova.

- Mégis... keresztapja után milyen néven hívták?

- Mihajlovnának.

"Mit követhetett el?" - töprengett eközben Nyehljudov: lélegzete akadozott.

- Családneve? vezetékneve? - kérdezte tovább az elnök.

- Anyám után Maszlovának írtak be.

- Milyen rendbeli?

- Polgári.

- Pravoszláv hitű?

- Igen, pravoszláv vagyok.

- Foglalkozása? Mivel foglalkozott?

Maszlova hallgatott.

- Mi volt a foglalkozása? - ismételte az elnök.

- Egy intézetben voltam - mondta végre Maszlova.

- Miféle intézetben? - kérdezte szigorúan a szemüveges bíró.

- Maga is tudja, hogy mifélében - felelte Maszlova mosolyogva, gyorsan körülnézett, és tekintetét ismét az elnök arcára szegezte.

Valami olyan különös volt arcának kifejezésében, valami olyan félelmetes és szánalomra méltó érződött kurta válaszában, mosolyában, s futó pillantásában, amely ezalatt végigsiklott a termen, hogy az elnök lesütötte szemét, és a teremben egy percre néma csönd lett. Azután a hallgatóságban valaki felkacagott; másvalaki lepisszegte. Az elnök felvetette fejét és folytatta kérdéseit.

- Volt már büntetve vagy vizsgálat alatt?

- Nem voltam - felelte Maszlova halkan, pihegve.

- A vádiratot megkapta?

- Megkaptam.

- Üljön le - szólt az elnök.

A vádlott fölemelte szoknyáját, azzal a mozdulattal, amellyel elegáns nők uszályukat igazgatják - és leült. Kis fehér kezét rabköntöse ujjába rejtette, és le nem vette szemét az elnök arcáról.

Megkezdődött a tanúk felhívása, azután kiküldték őket a teremből, majd orvosszakértőt jelöltek ki és meghívták a tárgyalóterembe. Azután felállt a jegyző és felolvasta a vádiratot. Érthetően, hangosan olvasott, de olyan gyorsan, hogy hangja - főleg, mivel az l és r betűket nem ejtette egészen tisztán - egyetlen szakadatlan, álmosító zúgássá folyt össze. A bírák széküknek hol egyik, hol másik karfájára, hol az asztalra könyököltek, hol hátradőltek, hol lehunyták szemüket, hol kinyitották és összesúgtak. Az egyik csendőrnek néhányszor görcsös ásítást kellett elfojtania.

Kartyinkin a felolvasás közben is szüntelenül mozgatta arcizmait.

Bocskova nyugodtan, egyenesen ült, néha-néha ujjával megvakarta fejét kendője alatt.

Maszlova hol mozdulatlanul ült, a jegyzőre szegezte tekintetét, s figyelmesen hallgatta felolvasását; hol összerezzent s mintha válaszolni akarna, elpirult, majd nagyot sóhajtott, megváltoztatta kezei helyzetét, körülnézett és újra a jegyzőre szegezte pillantását.

Nyehljudov ott ült az első sorban magas hátú székén, szélről másodiknak. Levette csíptetőjét, Maszlovát nézte, és lelke lázasan, gyötrelmesen dolgozott.

A vádirat a következőképen hangzott:

"188... január 17-én a »Mauritánia« szálló tulajdonosa jelentést tett a rendőrségen, miszerint a nála átutazóban tartózkodó Ferapont Szmelkov második céhbeli szibériai kereskedő hirtelen halállal elhunyt. A 4. kerületi rendőrorvos megállapítása szerint Szmelkov halálát a szeszesitalok mértéktelen élvezete következtében beállott szívszélhűdés okozta. A halálát követő harmadik napon Szmelkovot eltemették. A kereskedő halálát követő negyedik napon visszatért Pétervárról földije és útitársa, Tyimohin nevezetű szibériai kereskedő, aki értesülvén Szmelkov elhunytáról és annak körülményeiről, gyanúját fejezte ki, miszerint Szmelkov kereskedő nem természetes halállal múlt ki, hanem mérgezés áldozata lett. A gyilkosok nyilván elrabolták a nála levő pénzt és briliánsgyűrűjét, melyek holmija leltározásánál már nem találtattak meg. E feltevés következtében nyomozás indult meg, amely a következő tényeket állapította meg: 1. Mind a »Mauritánia« tulajdonosa, mind Sztarikov kereskedő segédje - akivel Szmelkov a városba érkeztekor üzleti ügyet bonyolított le - tudomással bírt róla, hogy Szmelkov 3800 rubelt vett fel a bankból, tehát ennek az összegnek nála kellett lennie; a halálakor lepecsételt bőröndjében és tárcájában ezzel szemben mindössze 312 rubel 16 kopejka találtatott. 2. A nyomozás kiderítette, hogy Szmelkov a halálát megelőző egész napot és éjszakát egy Ljubovnak nevezett prostituálttal töltötte, aki három ízben is fent járt szobájában. 3. A Ljubov nevezetű prostituált eladott háziasszonyának egy briliánsgyűrűt, mely azelőtt Szmelkov tulajdonát képezte. 4. Jefimija Bocskova szobaasszony a Szmelkov halálát követő napon 1800 rubelt tett be a Kereskedelmi Bankba, saját folyószámlájára. 5. A Ljubov nevű prostituált vallomása szerint Szimon Kartyinkin szobapincér fehér port adott át neki, s azt tanácsolta, oldja fel a port konyakban, és itassa meg Szmelkov kereskedővel, amit a Ljubov nevezetű prostituált, vallomása szerint, meg is cselekedett.

A gyanúsítottként kihallgatott, közönségesen csak Ljubkának nevezett prostituált vallomása szerint, Szmelkov kereskedő, mialatt a nyilvánosházban időzött, amelyben a prostituált, saját kifejezésével élve »dolgozott«, csakugyan kétszer elküldötte őt a »Mauritánia« szállóbeli szobájába pénzért; a kereskedőtől kapott kulccsal kinyitotta a bőröndöt, kivett belőle 40 rubelt, ahogyan a kereskedő meghagyta neki, több pénzt azonban nem vett ki, amiről Szimon Kartyinkin és Jefimija Bocskova tanúskodhatnak, hiszen az ő jelenlétükben nyitotta, zárta a bőröndöt, s vette ki a pénzt.

A mérgezést illetően a Ljubov nevezetű prostituált azt vallotta, hogy amikor harmadszor ment fel Szmelkov kereskedő szobájába, Szimon Kartyinkin unszolására csakugyan beadott neki konyakban oldva valami port, melyet ő altatónak hitt, abból a célból, hogy a kereskedő elaludjék, és így hamarabb elbocsássa őt; pénzt nem vett el tőle, a briliánsgyűrűt pedig maga Szmelkov ajándékozta neki, miután megverte őt, és ő faképnél akarta hagyni a kereskedőt.

A gyanúsítottként kihallgatott Jefimija Bocskova és Szimon Kartyinkin a vizsgálóbíró előtt a következőket vallották: Jefimija Bocskova, állítása szerint, semmit sem tud az elveszett pénzről, be sem ment a kereskedő szobájába, csak Ljubov működött odabenn. Ha a kereskedőtől valamit elloptak, a lopást kétségkívül a Ljubovnak nevezett prostituált követte el, amikor a kereskedő kulcsával a pénzért jött."

Amikor a felolvasó ehhez a mondathoz ért, Maszlova összerezzent és tátott szájjal fordult Bocskova felé.

"Amikor Jefimija Bocskovának megmutatták a bank 1800 rubelről szóló elismervényét - folytatta felolvasását a jegyző - s megkérdezték, honnan volt ennyi pénze, azt vallotta, hogy ezt a pénzt tizenkét évi munkával kereste, Szimonnal együtt, akihez feleségül szándékozott menni.

A gyanúsítottként kihallgatott Szimon Kartyinkin első kihallgatásakor beismerte, hogy Maszlova felbujtására, aki a kereskedő kulcsával érkezett a nyilvánosházból, Bocskovával együtt ellopta a kereskedő pénzét, s azt megosztotta Maszlovával és Bocskovával; azt is beismerte, hogy ő adta az altatóport Maszlovának. Másodszori kihallgatásakor tagadta, hogy része lett volna a lopásban, valamint azt is, hogy ő adta volna a port Maszlovának, s mindezzel egyedül Maszlovát vádolta. A pénzről, melyet Bocskova helyezett el a bankban, Bocskovával megegyezően azt vallotta, hogy a pénzt ketten tették félre, Bocskova tizenkét, s az ő, Kartyinkin, tizennyolc évi szolgálata alatt a szállodában, a vendégektől kapott borravalókból.

Az eset körülményeinek tisztázása végett szükségessé vált Szmelkov kereskedő tetemének felboncolása, következésképpen elrendeltetett Szmelkov kereskedő tetemének kihantolása, és belei tartalmának, valamint a szervezetében végbement elváltozásoknak megvizsgálása. A belek tartalmának vegyvizsgálata megállapította, hogy Szmelkov kereskedő halálát valóban mérgezés idézte elő."

A vádiratban ezután a szembesítések leírása és a vádlottak vallomása következett. A vádirat befejezése ekképpen szólt:

"Szmelkov második céhbeli kereskedő részegeskedésnek és tivornyázásnak adván fejét, kapcsolatba lépett Kitajeva nyilvánosházának egyik prostituáltjával, aki Ljubov névre hallgatott, s fölöttébb megtetszett Szmelkov második céhbeli kereskedőnek. 188... január 17-én Szmelkov kereskedő ismét meglátogatta Kitajeva nyilvánosházát, s a fent nevezett Ljubov nevű prostituáltat elküldte szállodai szobájába bőröndje kulcsával abból a célból, hogy onnan 40 rubelt hozzon neki a prostituáltak megvendégelésére. A kereskedő szobájába érve, Ljubov nevezetű prostituált, valódi nevén Jekatyerina Maszlova, kivette a pénzt, majd megegyezett Bocskovával és Kartyinkinnal abban, hogy ellopják Szmelkov kereskedő készpénzét és értéktárgyait, és megosztoznak rajtuk. Ez meg is történt (Maszlova itt ismét összerezzent, sőt felugrott ültéből és mélyen elpirult); az osztozkodásnál Maszlova kapta Szmelkov kereskedő briliánsgyűrűjét és nyilván egy kisebb pénzösszeget, amelyet vagy elrejtett, vagy elköltött, mivel aznap éjszaka ittas állapotban volt. Hogy a lopás nyomait eltöröljék, a tettestársak elhatározták, hogy Szmelkov kereskedőt újra felcsalják szobájába és megmérgezik a Kartyinkin tulajdonában levő arzénnal. E célból Maszlova visszament a nyilvánosházba és ott rávette Szmelkov kereskedőt, menjen vissza vele a »Mauritánia« szállóbeli szobájába. Amikor Szmelkov visszaérkezett a hotelszobába, Maszlova a Kartyinkintól kapott port konyakban feloldotta, és a konyakot megitatta Szmelkovval, ami a kereskedő azonnali halálát okozta.

A fent elmondottak alapján Szimon Kartyinkin, Borki falubeli paraszt, 33 éves, Jefimija Ivanovna Bocskova, polgárnő, 43 éves, és Jekatyerina Mihajlovna Maszlova, polgárnő, 27 éves, azzal vádoltatnak, hogy 188... január 17-én együttesen ellopták Szmelkov második céhbeli kereskedő készpénzét 2500 rubel összegben, majd elhatározván, hogy a nyomok eltüntetése végett elteszik láb alól Szmelkovot, mérget itattak vele, ami azonnali halálát okozta.

Ez a bűncselekmény a büntető törvénykönyv 1455. szakaszába ütközik. Ennek alapján a büntető perrendtartás ilyen és ilyen szakaszai szerint Szimon Kartyinkin, paraszt, Jefimija Bocskova és Jekatyerina Maszlova, polgárnők ügyét esküdtszék közreműködésével történő ítélethozatal végett a járásbírósághoz kell áttenni."

A jegyző ezzel befejezte a hosszú vádirat felolvasását, összehajtotta a lapokat és leült, mindkét kezével hosszú haját igazgatva. A teremben levők megkönnyebbülten lélegzettek fel, abban a kellemes tudatban, hogy most megkezdődik a tárgyalás, mindjárt minden kiderül, és az igazság győzedelmeskedik. Csupán Nyehljudov nem osztozott ebben az érzésben; egész lelkét betöltötte az iszonyat - hogy vajon mit követhetett el Maszlova, az a Maszlova, akit ő bájos, ártatlan kislánynak ismert tíz ével azelőtt.

Amikor a vádirat felolvasása befejeződött, az elnök néhány szót váltott a tanács tagjaival, majd Kartyinkinhoz fordult; arckifejezése világosan ezt látszott mondani: most majd mindent pontosan és az igazságnak megfelelően megtudunk, a legkisebb részletekig.

- Szimon Kartyinkin - mondotta s fejét balra billentette.

Szimon Kartyinkin felállt, két kezét kétoldalt nadrágja varrásához szorítva, s egész testével kissé előredőlt; arcizmai most is hangtalanul mozogtak.

- Maga ellen az a vád, hogy 188... január 17-én Jefimija Bocskovával és Jekatyerina Maszlovával, mint bűntársakkal szövetkezve, ellopta Szmelkov kereskedő készpénzét, majd Jekatyerina Maszlovát rábeszélte, hogy a kereskedővel konyakban oldva itassa meg a maga által előkészített arzént, ami Szmelkov kereskedő azonnali halálát okozta.

- Bűnösnek érzi magát? - fejezte be a szokásos kérdéssel, és fejét jobbra billentette.

- Nem, kérem, ez lehetetlenség, mivelhogy a mi dolgunk kiszolgálni a vendégeket...

- Erről később beszélhet. Bűnösnek érzi magát?

- Nem, kérem, én csak...

- Erről később beszélhet. Bűnösnek érzi magát, igen vagy nem? - ismételte az elnök higgadtan, rendíthetetlenül.

- Nem, kérem, azt nem tehetem, mivelhogy...

A terembiztos ismét odaugrott Szimon Kartyinkinhoz, és tragikus suttogással akasztotta meg beszédében.

Az elnök arcára most olyan kifejezés ült ki, mely világosan mutatta, hogy az ügynek ez a része befejezettnek tekinthető; jobb könyökét fölemelte, s másik helyen támasztotta le újra, majd pedig Jefimija Bocskovához fordult.

- Jefimija Bocskova, maga ellen az a vád, hagy 188... január 17-én a "Mauritánia" szállóban, Szimon Kartyinkinnal és Jekatyerina Maszlovával, mint bűntársakkal szövetkezve, kilopta Szmelkov kereskedő bőröndjéből egész készpénzét, majd a lopott pénzt bűntársaival megosztva, hogy tettük nyomait eltüntesse, mérget itatott Szmelkov kereskedővel, ami azonnali halálát okozta. Bűnösnek érzi magát?

- Nem vagyok bűnös semmiben - válaszolta bátran, élénken a vádlott. - Be se mentem a szobájába... De ez a ringyó benn járt nála, ő a tettes.

- Erről majd később beszélhet - mondta megint az elnök éppoly nyugodtan és rendíthetetlenül. - Tehát nem érzi magát bűnösnek?

- Nem én vettem el a pénzét, nem én itattam meg vele a mérget, a szobájában sem voltam. Ha benn lettem volna, kirúgtam volna ezt a szemetet.

- Tehát nem érzi magát bűnösnek?

- Nem, semmiképpen.

- Jekatyerina Maszlova - fordult most az elnök a harmadik vádlotthoz -, maga ellen az a vád, hogy amikor a nyilvánosházból átment Szmelkov kereskedő "Mauritánia" szállóbeli szobájába, a kezei közt levő bőröndkulccsal kinyitotta Szmelkov kereskedő bőröndjét, és kilopta belőle a kereskedő készpénzét meg briliánsgyűrűjét. - Az elnök úgy hadarta a szöveget, mint valami bemagolt leckét, közben a balján ülő bíróhoz hajolt, aki azt súgta fülébe, hogy a jegyzék szerint a tárgyi bizonyítékok közül hiányzik az arzénes fiola. - Kilopta készpénzét és briliánsgyűrűjét - ismételte -, azután megosztotta bűntársaival zsákmányát, s amikor később Szmelkov kereskedővel együtt visszament a "Mauritánia" szállóba, mérgezett konyakot itatott vele, ami azonnali halálát okozta. Bűnösnek érzi magát?

- Nem vagyok bűnös, nem csináltam semmit - kezdte Maszlova gyorsan. - Csak azt mondhatom most is, amit elejétől fogva mondok: nem vettem el a pénzt, semmit, semmit, az égvilágon semmit sem vettem el, a gyűrűt pedig ő maga ajándékozta nekem.

- Tehát nem érzi magát bűnösnek a kétezerötszáz rubel ellopásában? - kérdezte az elnök.

- Mondom, hogy semmit sem vettem el, csak azt a negyven rubelt.

- Nos, és abban sem érzi magát bűnösnek, hogy a port beadta Szmelkovnak?

- Ezt nem tagadom. Csakhogy én azt hittem, nekem azt mondták, hogy álompor, semmi baja se lesz tőle. Nem gondoltam semmire, nem akartam semmi rosszat. Istenemre mondom, nem akartam - mondta Maszlova.

- Tehát nem érzi magát bűnösnek abban, hogy ellopta Szmelkov pénzét és gyűrűjét - szögezte le az elnök. - Ellenben bűnösnek érzi magát abban, hogy a port beadta neki?

- Igen, mondjuk, hogy ebben bűnösnek érzem magam, csakhogy én azt hittem, hogy álompor. Csak azért itattam meg vele, hogy elaludjék... nem akartam semmi rosszat, nem gondoltam semmire.

- Nagyon helyes - szólt az elnök, aki szemlátomást meg volt elégedve az elért eredményekkel. - Nos, mondja el, hogyan történt a dolog - szólította fel Maszlovát, hátradőlt székében, s mindkét kezét az asztalra helyezte. - Mondjon el mindent úgy, ahogyan történt. Őszinte vallomással könnyíthet helyzetén.

Maszlova továbbra is merően nézett az elnökre; hallgatott.

- Mondja el, hogyan történt a dolog.

Maszlova hirtelen, gyorsan beszélni kezdett.

- Hogy történt? Megérkeztem a szállodába, felvezettek a szobájába, ő már ott volt. Nagyon be volt rúgva. - Az "ő" szócskát az iszony különös kifejezésével ejtette ki, szeme tágra nyílt. - El akartam menni, nem engedett.

Elhallgatott, mintha elveszítette volna a fonalat, vagy valami más jutott volna eszébe.

- És aztán?

- Aztán? Aztán ott maradtam nála és utána hazamentem.

E szavaknál az ügyész félig fölemelkedett ültéből, finomkodó mozdulattal fél könyökére támaszkodva.

- Kérdést óhajt feltenni? - kérdezte az elnök, és a helyettes ügyész igenlő válaszára kézmozdulattal jelezte, hogy kérdezhet.

- Azt szeretném kérdezni: ismerte-e a vádlott már azelőtt is Szimon Kartyinkint? - mondta az ügyész az elnök felé; nem is nézett Maszlovára.

Miután feltette a kérdést, összeszorította ajkát és redőkbe vonta homlokát.

Az elnök megismételte a kérdést. Maszlova ijedten meredt az ügyészre.

- Szimont? Ismertem - válaszolta.

- Most azt szeretném tudni, miben állott a vádlott ismeretsége Kartyinkinnal? Gyakran találkoztak-e?

- Hogy miben állt az ismeretségünk? A vendégekhez szokott engem hívni, ez volt az ismeretségünk - felelte Maszlova, s tekintetét nyugtalanul járatta ide-oda az ügyész meg az elnök között.

- Azt is szeretném tudni, miért hívta Kartyinkin a vendégekhez mindig Maszlovát és még véletlenül sem mást a lányok közül? - kérdezte az ügyész hunyorogva, miközben könnyed, ravasz, mefisztói mosoly játszadozott szája szegletében.

- Nem tudom. Honnan tudjam? - felelte Maszlova; izgatottan nézett körül, s tekintete egy pillanatra megállapodott Nyehljudovon. - Akit akart, azt hívta.

"Csak nem ismert meg?" - gondolta rémülten Nyehljudov, s érezte, hogy vére az arcába tolul; de Maszlova nem különböztette őt meg a többiektől, tekintete továbbsiklott és megint az ügyészen állapodott meg.

- A vádlott tehát tagadja, hogy bizalmasabb kapcsolat állt volna fenn közte és Kartyinkin között? Rendben van, köszönöm. Több kérdésem nincs.

Azzal az ügyész levette könyökét az írópolcról, és jegyezni kezdett. Valójában nem jegyzett semmit, csak utánahúzta tollal iratának betűit; de megfigyelte, hogy ügyészek, ügyvédek hogy csinálják: egy-egy ügyes kérdés után mindig be szoktak toldani beszédükbe valami megjegyzést, ami feltétlenül porrá zúzza az ellenfelet.

Az elnök nem fordult mindjárt a vádlotthoz, hanem a szemüveges bírótól kérdezte, beleegyezik-e az olyan kérdések feltevésébe, amelyek írásban vannak előkészítve.

- Nos, mi történt azután? - folytatta a vallatást.

Maszlova valamelyest nekibátorodott; most már csak az elnökre nézett.

- Hazamentem, odaadtam a háziasszonynak a pénzt és lefeküdtem aludni. Alighogy elaludtam, bejön Berta, a szobalányunk és felébreszt. "Gyere le, megint itt van a kupeced." Nem akartam lemenni, de a madám rám parancsolt. Lenn aztán ott találtam őt - ezt az "őt" megint nyilvánvaló iszonyattal ejtette ki Maszlova -, itatta a lányokat, aztán még italért akart küldeni, de elfogyott a pénze. A háziasszonyunk nem adott neki hitelbe, akkor elküldött engem a szállodába, a szobájába. Megmondta, hol a pénze és mennyit vegyek belőle. Hát elmentem.

Az elnök eközben a balján ülő tanácstaggal sugdolózott, és nem hallotta, amit Maszlova mondott; de hogy mutassa, hogy minden szavára figyelt, megismételte:

- Elment. És aztán?

- Elmentem a szállóba, és mindent úgy csináltam, ahogy parancsolta: bementem a szobájába. Nem egyedül mentem be, magammal hívtam Szimon Mihajlovicsot meg őt - s azzal Bocskovára mutatott.

- Hazudik, hazudik, be sem mentem a szobájába... - fortyant fel Bocskova, de leintették.

- Az ő jelenlétükben kivettem négy darab tízest - folytatta Maszlova; szemöldökét összevonta, nem is nézett Bocskovára.

- És nem figyelte-e meg a vádlott, amikor kivette a negyven rubelt, hogy még mennyi pénz van a bőröndben? - kérdezte most ismét az ügyész.

Maszlova megrezzent, amint az ügyész feléje fordult. Nem tudta, hogy hogy és miért, de érezte, hogy ez az ember a vesztét akarja.

- Nem számoltam meg, de láttam, hogy csupa százrubeles volt.

- A vádlott tehát látta a százrubeleseket. Köszönöm, más kérdésem nincs.

- No és aztán? Elvitte neki a pénzt? - folytatta a kihallgatást az elnök, s órájára nézett.

- Elvittem.

- És aztán?

- Aztán megint felvitt magához - mondta Maszlova.

- És hogy adta be neki a port? - kérdezte az elnök.

- Hogy adtam be neki? Konyakba öntöttem, aztán megitattam vele.

- És miért adta be neki?

Maszlova nem felelt, csak nagyot, szívettépőt sóhajtott.

- Nem eresztett el - mondta azután, hosszú hallgatás után. - Agyonkínzott. Kimentem a folyosóra és azt mondtam Szimon Mihajlovicsnak: "Bár eresztene haza. Fáradt vagyok." Szimon Mihajlovics meg azt mondta: "Nekünk is terhünkre van. Álomport akarunk neki beadni; ha elalszik, te is elmehetsz." "Jó lesz", mondtam én. Dehogyis hittem, hogy ártalmas az a por. Szimon odaadta nekem papírban. Bementem a szobába, ő ott feküdt az ágyán, a válaszfal mögött és konyakot kért. Az asztalon volt egy üveg Fine-Champagne, fogtam, s töltöttem belőle két pohárral, egyet neki, egyet magamnak, az ő poharába beleszórtam a port és megitattam vele. Csak nem itatom meg, ha tudom!

- No és hogyan került magához a gyűrű? - faggatta az elnök.

- A gyűrűt ő adta nekem ajándékba.

- Mikor adta?

- Amikor felmentünk a szobájába, el akartam menni, ő pedig fejbe vágott, és eltörte a fésűmet; Dühbe gurultam, el akartam menni. Akkor lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és nekem adta, hogy ne menjek el.

Az ügyész ekkor ismét félig fölemelkedett székéről, s ugyanolyan álnokul együgyű arckifejezéssel engedélyt kért, hogy még néhány kérdést feltehessen. Amikor megkapta az engedélyt, aranyhímes gallérjára hajtotta fejét, s ezt kérdezte:

- Szeretném tudni, mennyi időt töltött a vádlott Szmelkov kereskedő szobájában?

Maszlovát megint elfogta a rémület. Tekintete nyugtalanul ugrált ide-oda az ügyész meg az elnök között; gyorsan válaszolt:

- Nem emlékszem rá, hogy mennyi ideig voltam ott.

- És arra vajon nem emlékszik-e a vádlott, hogy bement-e még a szállónak egy másik helyiségébe, miután a kereskedő szobáját elhagyta?

Maszlova gondolkodott.

- Igen, bementem a mellette levő üres szobába - felelte azután.

- Miért ment be az üres szobába? - kérdezte az ügyész, akit elragadott a vallatás heve, s most már egyenesen a vádlotthoz intézte kérdéseit.

- Hogy rendbe szedjem magam, és megvárjam a kocsist.

- Kartyinkin is benn volt a szobában a vádlottal együtt?

- Ő is bejött.

- Miért ment be?

- Maradt egy kevés Fine-Champagne a kereskedő konyakosüvegében, azt megittuk együtt.

- Ahá, megitták együtt. Nagyon helyes. Most még azt szeretném tudni, beszélgetett-e a vádlott Szimonnal, s ha igen, miről?

Maszlova hirtelen elkomorult, mélyen elpirult és felcsattant:

- Hogy miről beszéltem vele? Semmiről se beszéltem vele. Mindent elmondtam, ami volt, többet nem tudok. Csináljanak velem, amit akarnak. Nem vagyok bűnös, csak annyit mondhatok.

- Több kérdésem nincs - fordult az ügyész az elnökhöz, majd görcsösen felhúzta vállát, s beszédtervezetébe bejegyezte a vádlottnak azt a vallomását, hogy bement Szimon Kartyinkinnal az üres hotelszobába.

A teremben csönd lett.

- Nincs több mondanivalója?

- Mindent elmondtam - szólt Maszlova sóhajtva, és leült.

Az elnök valamit jegyzett egy papírlapra, majd - miután a balján ülő bíró a fülébe súgott valamit - tízperces szünetet rendelt el, sietve felállt és elhagyta a termet. A balján ülő bíró - a magas, nagy szakállú, jóságos tekintetű ember - pedig azt súgta neki, hogy kellemetlen gyomortüneteket észlel magán, szeretné megmasszírozni gyomra táját, és cseppeket bevenni. Kérésére az elnök szünetet rendelt el.

A bírák után az esküdtek, az ügyvédek és a tanúk is felálltak helyükről, s ide-oda topogtak abban a kellemes tudatban, hogy fontos feladatuk egy részét már elvégezték.

Nyehljudov kiment az esküdtek szobájába és az ablakhoz ült.

Igen, ő volt az, Katyusa.

Nyehljudov kapcsolata Katyusával a következőképpen alakult:

Először akkor látta Katyusát, amikor harmadéves egyetemi hallgató korában nénjeinél töltötte a nyarat, ott írta dolgozatát a földtulajdon kérdéséről. Más években rendesen anyjával meg nővérével nyaralt édesanyja Moszkva környéki nagy birtokán; de abban az esztendőben nővére férjhez ment, anyja külföldi fürdőhelyre utazott, Nyehljudovnak pedig meg kellett írnia dolgozatát, s elhatározta, hogy a nyarat nagynénjeinél tölti. Az isten háta megetti pusztán csendesen folydogált az élet, szórakozás nem kísértett, a vénkisasszonyok gyengéden szerették unokaöccsüket s örökösüket, és a fiatal Nyehljudov is szerette nénjeit, tetszett neki a régimódi, puritán életmódjuk.

Azon a nyáron Nyehljudov átélte azt az emelkedett, átszellemült lelkiállapotot, amikor az ifjú először ismeri fel - nem idegen útmutatások alapján, hanem önállóan -, hogy milyen szép és nagyszerű az élet, milyen fontos hivatás jut benne az embernek; meglátja, milyen beláthatatlan lehetőségek nyílnak benne saját világának, s az egész világnak tökéletesítésére, és átadja magát ennek a tökéletesítésnek, abban a reményben, sőt abban a szilárd meggyőződésben, hogy el is éri a tökéletességnek azt a fokát, amelyet elképzelt. Abban az évben olvasta - még az egyetemen - Spencer Társadalmi statikáját, s Spencer fejtegetései a föld magántulajdonáról erős hatást tettek rá, annál is inkább, mert hiszen ő is dúsgazdag földbirtokosnő fia volt. Apja nem volt gazdag, de édesanyja körülbelül tízezer gyeszjatyinás birtokot kapott hozományul szüleitől. Nyehljudov akkor fogta csak fel a földtulajdon egész kegyetlen, jogtalan mivoltát, s mivel olyan ember volt, akinek legnagyobb lelki kielégülése az erkölcsi követelményekért hozott áldozatban telik, nyomban elhatározta, hogy él tulajdonosi jogával, s apjától örökölt földjét kiosztotta parasztjai között. Erről a témáról írta dolgozatát is.

Életmódja azon a nyáron a következőképpen alakult: nagyon korán kelt, néha már három órakor, napfelkelte előtt lement fürdeni a folyóra, melyről néha még a reggeli párák sem szálltak fel. Amikor hazament, még harmat csillogott a füvön, meg a virágokon. Reggeli után rendesen nekiült dolgozatának vagy a forrásmunkák olvasásának, de gyakran írás vagy olvasás helyett elment hazulról, és hosszú órákon át barangolt erdőn, mezőn. Ebéd előtt szundított egyet a parkban, ebéd után nagynénjeit mulattatta, nevettette jókedvű tréfáival, azután kilovagolt vagy csónakázott a folyón, este pedig olvasott vagy nénjeivel üldögélt, pasziánszozott. Éjszaka, különösen holdfényes éjszaka, néha nem hagyta elaludni a benne lobogó féktelen életöröm, álom helyett olykor hajnalig bolyongott a parkban, átengedve magát gondolatainak, ábrándjainak.

Ilyen boldogan, nyugodtan töltötte első hónapját nénjei házában. Ügyet sem vetett a fekete szemű, gyors lábú Katyusára, aki félig komornaként, félig nevelt leányként élt az öreg kisasszonyoknál.

Az anyja szárnyai alatt nevelkedett Nyehljudov tizenkilenc esztendős korában még minden tekintetben ártatlan ifjú volt. A nőről csupán mint feleségről ábrándozott. Azokat a nőket pedig, akiket felfogása szerint nem vehetett volna feleségül, nem is vette nőszámba, hanem csupán embertársainak tekintette őket. De úgy esett, hogy azon a nyáron, Krisztus mennybemenetelének napján, vendégek érkeztek az öreg kisasszonyokhoz: egy szomszéd földbirtokosné a gyermekeivel, két lányával, gimnazista fiával, meg egy náluk vendégeskedő paraszti származású festővel.

Teázás után fogócskát játszottak a ház előtt elterülő, lekaszált gyepen. Katyusát is bevették a játékba. Néhány forduló után úgy alakult, hogy Nyehljudovnak Katyusával kellett futnia. Szeme addig is mindig szívesen pihent meg a leányon, de esze ágában sem volt, hogy valamiféle személyes kapcsolat létesülhetne kettejük között.

- No, ezeket aztán semmiképp sem érem utol - mondta a "fogó", a jókedvű fiatal festő, aki roppant gyorsan futott rövid és görbe, de izmos paraszti lábszárain. - Hacsak el nem botlanak...

- Ugyan, még hogy maga nem érné utol őket!

- Egy, kettő, három!

Hármat tapsoltak. Katyusa, nagy nehezen visszafojtva nevetését, gyorsan helyet cserélt Nyehljudovval, erős, érdes kis kezével megszorította az ő nagy kezét, majd elengedte, s azzal futva megindult bal felé. Keményített szoknyája suhogott.

Nyehljudov is jó futó volt, nem akarta, hogy a festő utolérje, s szaladt, ahogy a lába bírta. Amikor hátranézett, látta, a festő Katyusát veszi üldözőbe, de a lány is fürgén szedte rugalmas, fiatal lábát, s nem adta meg magát, hanem egyre távolodott bal felé. Előttük sűrű orgonás húzódott, amelyen túl senki sem futott, Katyusa azonban visszafordult Nyehljudov felé, s fejével intett neki, hogy az orgonabokrok túlsó oldalán találkozzanak. Nyehljudov elértette a jelet, és arrafelé szaladt. De ott, a bokrokon túl, csalános árok húzódott, amelyről Nyehljudov nem tudott; megbotlott és elesett, kezét összeégette a csalán, megnedvesítette az esti harmat; de nyomban felállt, önmagán nevetve kiegyenesedett, és kiszaladt a nyílt mezőre.

Katyusa már szaladt feléje, mosolya sugárzott, fekete szeme ragyogott, mint a harmatos szeder. Egymáshoz értek, és megfogták egymás kezét.

- Megégette a csalán, ugye? - kérdezte a lány, s szabad kezével kibomlott hajfonatát igazgatta; pihegve és mosolyogva nézett fel a férfi szemébe.

- Nem is tudtam, hogy itt árok van - mondta Nyehljudov, ő is mosolygott, s nem eresztette el a lány kezét.

Katyusa közelebb lépett hozzá, s Nyehljudov maga sem tudta, hogyan, arcához hajlott; a lány nem húzódott el tőle, ő erősebben szorította meg kezét, és megcsókolta a száját.

- Nézze meg az ember! - kiáltott fel Katyusa, kitépte kezét az övéből és elszaladt.

Az orgonabokor mellett elhaladva, letépett róla két fehér, már szirmahullató fürtöt, s azzal csapkodva felhevült arcát, hátra-hátratekingetve s karját vígan lóbálva sietett vissza a társasághoz.

Attól fogva megváltozott a hang Nyehljudov és Katyusa között, s kialakult az a sajátos viszony, amilyen egy ártatlan fiatalember, s egy éppoly ártatlan fiatal leány között lenni szokott, ha vonzódnak egymáshoz.

Ha Katyusa belépett a szobába, vagy ha Nyehljudov csak messziről meglátta fehér kötényét, akkor egyszerre mintha kisütött volna a nap - minden érdekesebb, vidámabb, jelentősebb lett, az egész élet örömöt sugárzott. Ugyanezt érezte Katyusa is. De nemcsak Katyusa jelenléte, közelsége hatott így Nyehljudovra; elég volt maga a tudat, hogy Katyusa - van, s Katyusának a tudat, hogy Nyehljudov él. Ha a fiatalember kellemetlen levelet kapott édesanyjától, ha munkája nem haladt előre, vagy ha csak ifjúi, oktalan bánat lepte meg, elég volt arra gondolnia, hogy Katyusa él, nemsokára látni fogja - és gondja eloszlott.

Katyusának sok dolga volt a ház körül, de mindent elvégzett idején, s szabad perceiben olvasott. Nyehljudov a kezébe adta Dosztojevszkijt, Turgenyevet, akiknek műveit maga is akkortájt olvasta. Katyusának a legjobban Turgenyev Zuga tetszett. Nemigen beszélgettek huzamosan, csak itt-ott váltottak néhány mondatot folyosón, erkélyen, udvaron, ha összetalálkoztak, s néha Matrjona Pavlovnánál, Nyehljudov nénjeinek öreg komornájánál. Katyusa vele lakott, s Nyehljudov néha beült a kis szobába, velük teázott, s harapta hozzá a kockacukrot. Ezek a beszélgetések, Matrjona Pavlovna jelenlétében, voltak a legkellemesebbek. Ha kettesben maradtak, sokkal nehezebb volt. Szemük akkor mindjárt egészen mást mondott, sokkal fontosabbat annál, amit szájuk beszélt; ajkuk meg-megrándult, mind a ketten megriadtak, és sietve szétváltak.

Így tartott ez Nyehljudov meg Katyusa között ezen az egész nyáron, amelyet a fiatalember nénjeinél töltött. A nénik észrevették a dolgot, megijedtek, sőt meg is írták külföldre Jelena Ivanovna hercegnének, Nyehljudov édesanyjának. Marja Ivanovna néni attól félt, hogy Dmitrij viszonyt kezd Katyusával, pedig ez a félelme alaptalan volt: Nyehljudov maga sem tudta, hogy szereti Katyusát - így csak az ártatlan fiatalok szeretnek -, a szerelme volt az, ami elsősorban megóvta az elbukástól őt is, Katyusát is. Nem vágyott a lány testi birtoklására, sőt valósággal iszonyodott az ilyenféle kapcsolatnak még a gondolatától is. Marja Ivanovna néni aggodalmánál sokkal alaposabb volt a költőibb lelkű Szofja Ivanovna félelme, hogy a határozott, elszánt jellemű Dmitrij egyszerre csak feleségül akarja majd venni a szeretett lányt, származásával és helyzetével mit sem törődve.

Ha Nyehljudov akkor tudatára ébredt volna szerelmének és főként, ha családja erősen a lelkére beszélt volna, hogy sorsát semmiképpen nem szabad, nem lehet összekötnie ennek a leánynak a sorsával, akkor - könnyen meglehet - szokott önfejűségével úgy döntött volna, semmi sem szól ez ellen a házasságkötés ellen, bárki is a leány - ha őt szereti. De nénjei nem közölték vele aggodalmukat és Nyehljudov elutazott, anélkül hogy tudatára ébredt volna szerelmének.

Meggyőződése szerint az, amit Katyusa iránt érzett, csupán egyik megnyilvánulása volt az egész lelkét betöltő életörömnek, amelyet ez a derűs, kedves leányka is megosztott vele. Amikor elutazott, és Katyusa is kikísérte a nénikkel a ház elé, s kissé bandzsal fekete szeme könnybe lábadt, mégis úgy érezte, hogy elszakadt valami széptől és drágától, ami soha többé nem tér vissza. És nagyon elszomorodott.

- Isten veled, Katyusa, köszönök mindent! - szólt oda a lánynak Szofja Ivanovna főkötője fölött, miközben beszállt a kocsiba.

- Isten vele, Dmitrij Ivanovics - szólt Katyusa kellemes, behízelgő hangján, s a szemét elfutó könnyeket visszafojtva, beszaladt a pitvarba, ahol már szabad folyást engedhetett bánatának.

Nyehljudov azután három évig nem találkozott Katyusával. Csak akkor látta viszont, amikor tisztté avatása után, útban csapattestéhez, ellátogatott nagynénjeihez. De most már egészen más ember volt, mint az, aki három évvel azelőtt a nyarat náluk töltötte.

Akkor becsületes, önfeláldozó ifjú volt, kész lelkesedni minden igaz ügyért; most pedig romlott, rafinált és önző világfivá lett, aki csupán élvezeteit hajszolta. Akkor titoknak érezte Isten szép világát, s lelkesen, elragadtatott áhítattal próbálta megfejteni ezt a titkot; most minden világos és egyszerű volt ezen a világon, mindent azok az életfeltételek, azok a társadalmi körülmények határoztak meg, amelyek között élt. Akkor élénk szükségét érezte annak, hogy kapcsolatot teremtsen a természettel, s mindazokkal a nagy szellemekkel - költőkkel, filozófusokkal -, akik őelőtte éltek, éreztek és gondolkodtak; most már csak az ember alkotta intézmények érdekelték, s cimborái víg élete. Akkor titokzatos, vonzó élőlénynek látta a nőt - épp titokzatosságában vonzónak; most pontosan körülhatárolva állt előtte a nő rendeltetése - minden nőé, kivéve családja nőtagjait meg barátai feleségét: a nő egyik legjobb eszköz a már ismert és tapasztalt élvezetek elérésére. Akkor nem volt szüksége pénzre, nem költötte el harmadrészét sem annak, amit édesanyja a rendelkezésére bocsátott, le tudott mondani apai örökségéről, s földjét szétoszthatta parasztjai között; most már nem volt elég az az ezerötszáz rubel, amit édesanyja havonta folyósított számára, s kellemetlen viták folytak közöttük költekezése miatt. Akkor lelki énjét tartotta igazi énjének, most pedig erős, egészséges, állati énjét.

Ennek a szörnyű változásnak pedig az volt az oka, hogy már nem önmagának hitt, hanem a többieknek, környezetének. Azért nem hitt már önmagának, s azért kezdett a többieknek hinni, mert a maga meggyőződése szerint élni túlságosan nehéznek bizonyult. Amíg magának hitt, a felmerülő kérdések legnagyobb részét nem könnyű örömöket hajszoló állati énjének javára kellett eldöntenie, hanem majdnem mindig ellene; amióta másoknak hitt, azóta már nem is volt mit eldönteni, minden már eleve el volt döntve, mégpedig mindig lelki énje ellen, állati énje javára. Mi több: amíg a maga meggyőződése szerint élt, a többiek mindig elítélték, amióta pedig másoknak hitt, minden tette környezetének helyeslését vívta ki.

Amíg Nyehljudov Istenről, igazságról, gazdagságról, szegénységről olvasott, beszélt, elmélkedett, addig környezete ezt nem helyénvalónak, szinte nevetségesnek tartotta, anyja, nagynénje jóindulatú iróniával notre cher philosophe-nak^[10] nevezte; amióta regényt olvasott, sikamlós adomákat adott elő, a francia színházba járt, s mulatságosan tudta elmesélni az ott látott bohózatokat - azóta mindenki magasztalta, buzdította. Amíg szükségét érezte, hogy igényeit csökkentse, ócska köpenyt hordott, és nem ivott - ezt mindenki különcködésnek, kérkedő eredetieskedésnek tartotta; de amikor nagy összegeket költött vadászatra vagy dolgozószobája fényűző új berendezésére, akkor mindenki dicsérte ízlését, és mindenféle drága holmit ajándékozott neki. Amikor erényesen élt, és tisztán akart a házasságba lépni, rokonai féltették egészségét; de még anyja is inkább megörült, semmint elszomorodott, amikor megtudta, hogy fiából igazi férfi lett, és valami francia hölgyikét elhódított egyik barátjától. A Katyusa epizódra azonban, meg arra, hogy fiának - uram bocsá' - eszébe juthatott volna, hogy feleségül vegye azt a leányt, az anyahercegné csak borzadva tudott visszagondolni.

Éppen így, mikor Nyehljudov, elérve nagykorúságát, apjától reászállt kis birtokát szétosztotta a parasztok között, mert jogtalannak érezte a föld magántulajdonát - ez a tette kétségbe ejtette anyját, családját, és állandó gúnyolódás meg szemrehányás tárgya volt valamennyi rokona részéről. Állandóan arról beszéltek neki, hogy a parasztok, miután megkapták a földet, nem gazdagodtak meg, hanem épp ellenkezőleg, még nagyobb nyomorba jutottak, mert három kocsmát nyitottak, és egyáltalában nem dolgoztak többé. Amikor azonban Nyehljudov a gárdába lépve, magas rangú cimboráival annyi pénzt eldőzsölt és elivott, hogy Jelena Ivanovna kénytelen volt a tőkéjéhez nyúlni, nem is vette nagyon a lelkére, mert az volt a véleménye, hogy természetes, sőt helyes dolog, ha ezen a himlőoltáson az ember fiatalon, s lehetőleg jó társaságban esik át.

Nyehljudov eleinte küzdött, de a küzdelem nehéz volt, mert mindaz, amit ő maga benső meggyőződése szerint jónak tartott, a többiek szemében helytelen volt, és megfordítva: ami az ő legszentebb meggyőződése szerint bűnös volt, azt környezete helyesnek és dicséretesnek tartotta. A küzdelem azzal végződött, hogy Nyehljudov megadta magát, már nem hitt önmagának, hanem a többieknek hitt. Az első időben fájt, hogy meg kellett tagadnia önmagát, de ez a kellemetlen érzés nem sokáig tartott, s Nyehljudov, aki ezalatt rászokott az italra meg a dohányzásra, hamarosan már nem érzett semmi kellemetlent, hanem inkább nagyon is megkönnyebbült.

A maga szenvedélyes módján teljesen átengedte magát ennek az egész környezete által helyeselt, új életmódnak, elfojtotta magában azt a hangot, amely valami egészen mást követelt tőle. Akkor kezdődött ez, amikor felköltözött Pétervárra, s a folyamat akkor fejeződött be, amikor katonai szolgálatba lépett.

A katonaság általában megrontja a fiatalembereket, mivel teljes tétlenségben tartja őket, azaz megvonja tőlük mindenfajta értelmes és hasznos munka lehetőségét; továbbá felszabadítja őket mindenfajta egyetemes emberi kötelezettség alól, s ezek helyébe nem állít egyebet, mint az ezred, a zászló, az egyenruha nagyon is viszonylagos becsületét; végül pedig korlátlan hatalommal ruházza fel őket embertársaik egy bizonyos része felett, és rabszolgai alázatra szoktatja őket feljebbvalóikkal szemben.

De amikor a katonai szolgálatnak ehhez a züllesztő hatásához, a zászló és az egyenruha becsületéhez, a megengedett erőszakhoz és gyilkoláshoz hozzájárul még a gazdagság züllesztő hatása is, meg a közeli érintkezés a cári családdal, mint ahogyan ez a kiválasztott gárdaezredekben történik, amelyekben csupa vagyonos és előkelő származású tiszt szolgál - akkor ez a züllesztő hatás a sodrába került embereket az önzés őrületébe kergeti. Ilyen önzési őrület állapotában volt Nyehljudov attól az időtől fogva, hogy katonai szolgálatba lépett, és olyan életet élt, mint társai.

Dolga nem volt egyéb, csak az, hogy pompásan szabott, s nem maga, hanem mások által kikefélt egyenruhában, sisakosan, fegyveresen - fegyverét is mások készítették, mások tisztították, mások adták kezéhez -, magához hasonló emberekkel együtt gyakorlatra vagy szemlére lovagoljon - csodaszép lovon, amelyet szintén mások neveltek, mások tápláltak, mások idomítottak -, és ott ugrasson és kardját lóbálja, lövöldözzön és másokat megtanítson erre.

Más elfoglaltsága nem volt; és a legmagasabb pozícióban levő emberek, aggok és fiatalok egyaránt, maga a cár és közvetlen környezete nemcsak helyeselte ezt az elfoglaltságot, hanem valósággal dicsőítette, és hálás volt érte.

Ezenkívül pedig helyesnek és szükségesnek tartották, hogy az ember az ablakon hajigálja ki a nem tudni, honnan csorduló temérdek pénzét, rengeteget egyék és főleg igyék tiszti klubokban vagy drága éttermekben; utána színház, estélyek, nők, s utána megint lovaglás, kardcsörtetés, ugratás és megint költekezés és ital, kártya és nő.

Katonaemberre különösen züllesztően hat ez az életmód, mégpedig azért, mert ha nem katona, civil ember él így, akkor lelke mélyén rettenetesen szégyelli ezt az életmódot, a katonatisztek pedig azt tartják, hogy ennek így kell lennie, még kérkednek is vele, különösen háború idején. Ez volt Nyehljudov esete is: közvetlenül a törökök elleni hadüzenet után lépett szolgálatba. "Készek vagyunk életünket áldozni a csatatéren, s éppen ezért a gondtalan, víg élet a mi esetünkben nemcsak megbocsátható, hanem feltétlenül szükséges. Éljünk, vigadjunk tehát!"

Valahogy így okoskodott Nyehljudov életének ebben a korszakában. Boldogan észlelte, hogy megszabadult mindazoktól az erkölcsi korlátoktól, amelyekkel annakidején önmagát körülvette, és az önzés őrületének idült állapotában élt.

Ilyen volt Nyehljudov, amikor három év elteltével meglátogatta nagynénjeit.

Nyehljudov azért tért be nénjeihez, mert ezrede után utaztában birtokuk útjába esett - az ezred ezen az úton már előremenetelt -, meg azért is, mert nénjei nagyon kérték erre, de legfőképpen azért, hogy viszontlássa Katyusát. Lelke mélyén talán már akkor feltámadt a gonosz vágy, talán már akkor ezt sugalmazta neki fékevesztett állati énje, de ő maga nem ébredt tudatára rossz szándékának, csupán vágyott viszontlátni a helyet, ahol olyan jól érezte magát, vágyott viszontlátni kissé nevetséges, de jólelkű nénikéit, akik mindig a szeretet és csodálat finom, szinte észrevétlen légkörével vették körül - és vágyott viszontlátni a kedves Katyusát, akinek olyan kellemes emléke maradt meg lelkében.

Március végén érkezett, éppen nagypénteken, abban az időben, amikor a sáros, felázott utak szinte járhatatlanok. Zuhogott az eső, átfázott és bőrig ázott, mire a házhoz érkezett, de lelkes, emelkedett kedvében volt, mint mindig az évnek ebben a szakában. "Vajon náluk van-e még?" - gondolta, amikor behajtatott a téglafallal körülkerített, régimódi urasági udvarra, amelyet elborított a tetőkről tömegesen lezúduló hó. Azt várta, hogy a lány a csengettyűszóra kiszalad a ház elé, de a konyhai kiskapu elé két mezítlábas, feltűrt szoknyájú parasztasszony jött ki, kezükben vödör: padlót mostak. Katyusa a főbejáratnál sem volt; csak Tyihon jött ki eléje, a lakáj, kötényesen - nyilván ő is takarított.

Az előszobában Szofja Ivanovna köszöntötte. Selyemruha volt rajta, fején kis fejkötő.

- Milyen kedves, hogy eljöttél - mondotta, és megcsókolta unokaöccsét. - Masenka néni nem érzi jól magát, elfáradt a templomban. Megáldoztunk...

- Üdvözlöm, Szonya néni - szólt Nyehljudov, és kezet csókolt Szofja Ivanovnának. - Jaj, bocsásson meg: bevizesítettem.

- Menj a szobádba. Hisz egészen át vagy ázva. Látom, bajuszt is növesztettél... Katyusa! Katyusa! Hamar a kávét!

- Mindjárt! - csendült az ismerős, dallamos hang a folyosóról.

Nyehljudov szíve megdobbant örömében. "Itt van!" Mintha kibukkant volna a nap a felhők mögül. Vidáman követte Tyihont régi szobájába, hogy átöltözzék.

Szerette volna Katyusa felől kérdezgetni Tyihont: hogyan él? mit csinál? nem megy-e férjhez? De Tyihon olyan tisztelettudó, s ugyanakkor olyan szigorú volt, olyan erősen ragaszkodott hozzá, hogy ő maga töltse a vendég kezére a kancsóból a vizet, hogy Nyehljudov nem merte szóba hozni Katyusát, csak Tyihon unokáiról kérdezősködött, az öreg ménlóról, Polkan kutyáról. Mind éltek, egészségesek voltak, kivéve Polkant, aki előző nyáron megveszett.

Nyehljudov lehajigálta magáról átázott ruháját, s épp öltözni kezdett, amikor gyors léptek hallatszottak, és valaki kopogott az ajtón. Nyehljudov megismerte a lépteket és a kopogást: így csak ő kopogtat, ezek az ő léptei.

Magára vette vizes köpenyét és odament az ajtóhoz.

- Jöjjön be!

Ő volt, Katyusa. Ugyanaz, aki régen, csak még kedvesebb, bájosabb. Naiv, kissé kancsal fekete szeme ugyanúgy nézett reá lentről felfelé. Tiszta, fehér kötény volt elébe kötve most is. Illatos szappant hozott, amelyet nénjei épp csak hogy kicsomagoltak papirosborítékából, meg két törülközőt: egy nagy háziszőttest, meg egy bolyhosat. Az érintetlen szappan, a belépréselt betűkkel, a törülközők, s maga a lány - mindez egyformán tiszta, friss, üde és érintetlen volt. Telt, piros, szép szája most is éppen úgy csücsörödött láttára, visszafojthatatlan örömében.

- Üdvözlöm, Dmitrij Ivanovics! - lehelte. Alig bírt szólni, arcát vérhullám festette pirosra.

- Üdvözöl... üdvözlöm - mondta Nyehljudov; nem tudta, tegezze-e a lányt vagy magázza, s éppen úgy elpirult, mint Katyusa. - Hogy van?

- Köszönöm, jól, hálistennek... Tessék, a nénikéje küldi a kedvenc szappanát, a rózsaillatút - mondta, miközben a szappant az asztalra tette, a törülközőket meg az egyik szék hátára akasztotta.

- A fiatalúr a sajátját használja - jegyezte meg Tyihon, a vendég önállóságát védelmébe véve, s büszkén sandított Nyehljudov nagy, ezüstös úti neszesszerjére, amely kinyitva feküdt az asztalon, s kilátszott a kefék, üvegcsék, illatszerek, hajszeszek meg mindenféle fajta toalettszerek egész sokasága.

- Köszönje meg nénéimnek nevemben. Be örülök, hogy itt vagyok! - szólt Nyehljudov, s érezte, hogy lelkében ugyanolyan tiszta, gyengéd érzés árad el, mint régen.

Katyusa csak mosollyal válaszolt e szavaira és kiment.

A két vénkisasszony, aki mindig szerette Nyehljudovot, ezúttal még a szokottnál is nagyobb örömmel fogadta. Dmitrij háborúba készül, megsebesülhet, el is eshet. Ez meghatotta őket.

Nyehljudov tulajdonképpen úgy tervezte, hogy csak huszonnégy órát tölt nagynénjeinél, de miután meglátta Katyusát, engedett nénjei unszolásának, hogy náluk töltse a húsvétot, és táviratozott Schönbock nevű barátjának és tiszttársának, akivel Odesszában kellett volna találkoznia, hogy jöjjön érte a nénikhez.

Az első perctől fogva, hogy viszontlátta Katyusát, feltámadt régi érzése iránta. Akárcsak három évvel ezelőtt, most is boldog izgalom fogta el, valahányszor megpillantotta a leány fehér kötényét, megörült, valahányszor meghallotta lépteit, hangját, nevetését, gyengéd meghatottsággal szemlélte harmatos szederhez hasonlatos fekete szemét - különösen, ha Katyusa mosolygott -, s ami a fő: zavarba jött, amikor észrevette, hogy a lány elpirul, valahányszor találkoznak. Érezte, hogy szerelmes; de nem úgy, mint régen, amikor ezt az érzést titokzatosság burkolta, s magamagának sem merte bevallani, hogy szeret, amikor szentül hitte, hogy az ember életében csak egyszer szerethet; nem, most úgy volt szerelmes, hogy tudatában volt szerelmének, és örült ennek az érzésnek, mert lelke mélyén tudta - noha ezt önmagának sem vallotta be -, hogy miben áll valójában ez a szerelem és mi lehet belőle.

Nyehljudovban, mint a legtöbbünkben, két ember élt. Az egyik: a lelki ember, aki a maga javát csak olyasmiben keresi, ami embertársainak is javát szolgálja; a másik pedig az állati ember, aki csak a maga javát hajszolja, s akár az egész világot feláldozza élvezeteiért. Nyehljudovban az önzési hóbortnak ebben a korszakában, amelyet pétervári katonaélete lobbantott fel benne, az állati ember uralkodott, és teljesen elnyomta a lelki embert. De mikor megpillantotta Katyusát, és megint ugyanazt érezte iránta, amit régen, a lelki ember föltámadt benne, és jogait követelte. És Nyehljudovban e két napon át, nagypéntektől húsvétig, szüntelen benső harc folyt, noha ő maga nem vett róla tudomást.

Lelke mélyén tudta, hogy utaznia kell, és nincs miért nénjeinél időznie; tudta, hogy semmi jó nem származhat ebből, de olyan boldogítóan jól érezte magát, hogy nem vallotta be önmagának aggodalmait - és maradt.

Nagyszombaton este, Krisztus feltámadásának előestéjén, a pap meg a kántor nagy nehezen átvergődtek szánjukon a három versztányi sártengeren, amely a vénkisasszonyok kúriáját a templomtól elválasztotta, hogy megtartsák a feltámadási szertartást.

Nyehljudov nagynénjeivel meg az egész cselédséggel együtt részt vett a szertartáson; közben szüntelenül Katyusát nézte, aki az ajtóban állt, és a füstölőt nyújtotta; azután - ősi húsvéti szokás szerint - megcsókolta a papot meg nagynénjeit, és már aludni akart menni, amikor a folyosón meghallotta, hogy Matrjona Pavlovna, az öreg komorna, Katyusával a templomba készül, hogy megszenteltesse a húsvéti kalácsot. "Én is megyek" - határozta el hirtelen.

Az úttalan úton sem tengelyen, sem szánon nem lehetett közlekedni, ezért Nyehljudov, aki nénjei házában úgy rendelkezett, akárcsak otthon, felöltözött ragyogó egyenruhájába, pompásan feszülő lovaglónadrágjába, felvette köpenyét, és az elnehezedett, kivénhedt és szüntelenül nyerítő mén hátán elindult a sötétségben, tócsákon és lucskos havon át a templomba.

Ez a hajnali mise később Nyehljudov egész életének egyik legmélyebb, legszebb emléke maradt.

Amikor a vaksötétben - csak itt-ott világított fehéresen derengő hó -, a pocsolyákban tocsogva, a templom körül meggyújtott lámpások láttára fülét hegyező ménje hátán belovagolt a templom udvarába, a szertartás már megkezdődött.

A parasztok megismerték Marja Ivanovna unokaöccsét; szárazabb helyre vezették, ahol leszállhatott, lovát megkötötték, és őt bevezették a templomba. A templomot megtöltötte az ünneplőbe öltözött nép.

Jobb felől a férfiak: az öregje háziszövésű kaftánban, bocskorban, tiszta fehér kapcában, a fiatalja élénk színű övvel átkötött újdonatúj posztókaftánban, csizmásan. Bal felől az asszonynép, a fiatalokon piros selyemkendő, élénkpiros ujjú bársonymellényke, kék, zöld, piros, tarka szoknya, patkós csizma. Mögöttük álltak a szerény öregasszonyok, fehér kendő a fejükön, ruházatuk ódivatú durva vászoning, szürke kaftán, lábukon bőrcipő vagy új, fonott bocskor; emezek s amazok között pedig ünneplőbe öltözött, gondosan megolajozott hajú gyermekek. A férfiak hajukat rázva hajlongtak s vetették a keresztet; a nők, különösen az öregasszonyok, megfakult szemüket a gyertyás ikonra függesztve, erősen odanyomták összeszorított ujjaikat kendős homlokukra, vállukra, gyomrukra, és suttogva hajladoztak vagy pedig térdre hullottak. A gyermekek a felnőtteket utánozták, s buzgón imádkoztak, valahányszor valaki rájuk nézett. Az arany ikonosztázon megszámlálhatatlan gyertya ragyogott, mindenfelől körülvéve az arannyal átcsavart hatalmas templomi gyertyákat. A koszorúcsillár is tele volt tűzdelve gyertyával, a kórusról az önkéntes énekesek lelkes dallamai zengtek, bömbölő basszusok felett a kisfiúk vékony diszkantja^[11] szállt.

Nyehljudov előrefurakodott. A templom közepén foglalt helyet az arisztokrácia: egy földbirtokos, feleségével és matrózblúzos kisfiával, a járási rendőrkapitány, a távírász, egy csizmás kereskedő, a bíró, kinek mellén medália ékeskedett, s az oltártól jobbra, a földbirtokosné mögött, Matrjona Pavlovna, lilás színjátszó tafotaruhában, szegélyes fehér sállal; mellette Katyusa, égszínkék öves, ráncolt derekú fehér ruhában, fekete hajában piros szalag.

Minden ünnepi, vidám és gyönyörű képpé egyesült: a papok aranykeresztes, fényes, ezüstös miseruhája, a kántor és a templomi kóristák ezüst- meg aranydíszes karinge, az ünneplőbe öltözött, olajtól csepegő hajú önkéntes énekesek, a vidám, majdnem táncdalszerű húsvéti melódiák, a virágdíszes, hármas gyertyák, amelyekkel a papok szüntelenül osztották az áldást a népnek, az egyre ismétlődő és megújuló felkiáltások közepette: "Krisztus feltámadott! Krisztus feltámadott!" Mindez gyönyörű volt, de a legszebb volt Katyusa, kék öves fehér ruhájával, piros pántlikával fekete hajában, áhítattól, lelkesedéstől sugárzó szemével.

Nyehljudov érezte, hogy a lány is meglátta őt, noha nem fordult hátra. Akkor vette ezt észre, amikor az oltárhoz menet közvetlenül a leány mellett kellett elhaladnia. Nem volt semmi mondanivalója, mégis kitalált valamit, hogy odasúghasson neki, amikor elment mellette:

- Nagynéném azt mondta, hogy a hajnali mise után fogja megtörni a böjtöt.

Katyusának kedves, fiatal arcába szökött a vére - mint mindig, amikor meglátta őt -, s nevető, boldog fekete szemének felfelé irányuló ártatlan pillantása megállapodott Nyehljudov arcán. - Tudom - súgta mosolyogva.

A kántor épp ekkor furakodott át a tömegen, rézkannát vitt a kezében. Katyusa mellett elhaladva, óvatlanul megérintette a lányt templomi ruhája szárnyával - nyilván azért, mert Nyehljudov iránt való tiszteletből őt akarta kikerülni. Nyehljudov pedig képtelen volt felfogni: hogyhogy nem érti meg ez a kántor, hogy mindaz, ami van, itt, ebben a templomban és egyebütt az egész világon, az mind-mind csak Katyusáért van, hogy mindent a világon figyelmen kívül lehet hagyni, csak éppen őt nem, mert ő a világ közepe! Őneki ragyog az ikonok aranya, őneki égnek a gyertyák a csillárban meg a gyertyatartókban, neki szólnak a vidám énekek: "Itt a húsvét szent ünnepe, örvendezzetek, híveim." Neki szól minden, ami csak szép és jó a világon. És Nyehljudovnak úgy tetszett, Katyusa érzi, hogy mindez csak őérte van. Igen, így gondolta Nyehljudov, amikor elnézte Katyusa fehér ruhás, karcsú alakját, komoly és sugárzó arcát, amelynek kifejezéséről leolvasható volt, hogy a leány lelkében ugyanaz a boldogság énekel, ami az övében.

A korai meg a késői mise között Nyehljudov kiment a templomból. A nép hajlongva utat nyitott neki; egyesek megismerték, mások megkérdezték: "Hová valósi?" A templom előcsarnokában megállt. A koldusok körülvették, szétosztotta köztük minden aprópénzét, amit csak erszényében talált, azután pedig lement a templom lépcsőjén.

Már megvirradt úgy, hogy jól lehetett látni, de a nap még nem kelt föl. A nép egy része kijött a templomból, sokan a sírokra telepedtek. Katyusa bent maradt, és Nyehljudov várakozva megállt a kapuban. Az emberek még egyre áramlottak kifelé, szöges csizmájukkal kopogtak a templom kőpadlóján, lejöttek a lépcsőn és szétoszlottak a templomudvaron meg a cinteremben^[12].

Egy reszkető fejű aggastyán, Marja Ivanovna cukrásza, megállította Nyehljudovot, húsvéti csókot váltott vele; felesége pedig, akinek ráncos ádámcsutkája kilátszott selyem fejkötője szalagcsomója alól, sáfránnyal festett tojást vett elő kendőjéből, és neki ajándékozta. Nyomában fiatal, izmos, mosolygós arcú muzsik lépett oda Nyehljudovhoz; tiszta, új zubbonyát széles öv fogta át.

- Krisztus feltámadott - mondta, s a szeme nevetett. Nyehljudovhoz hajolt - a muzsikok jellegzetes, kellemes szaga csapta meg Nyehljudov orrát -, és háromszor megcsókolta a száját erős, friss ajkával. Göndör szakálla megcsiklandozta Nyehljudov arcát.

Mialatt Nyehljudov a fiatal muzsikkal csókolózott, és átvette tőle ajándékát - egy sötétbarnára festett tojást -, a templom kapujában feltűnt Matrjona Pavlovna színjátszó ruhája és a piros pántlikás, fekete fürtös, drága fejecske.

Katyusa az előtte haladók feje fölött nyomban megpillantotta Nyehljudovot, és arca felragyogott.

Matrjona Pavlovna oldalán kilépett az előcsarnokba, megállt, és alamizsnát osztott a koldusoknak. Az egyik öreg koldus, akinek orra helyén alig begyógyult fekély vöröslött, odalépett hozzá; Katyusa kendőjéből elővett valamit, odaadta, azután odahajolt hozzá, s háromszor egymás után megcsókolta anélkül, hogy a legcsekélyebb undor mutatkozott volna arcán, sőt - szeme éppoly boldogan sugárzott. És miközben megcsókolta az öreg koldust, tekintete összetalálkozott Nyehljudovéval. Mintha azt kérdezte volna tőle: helyesen, jól cselekszik-e?

"Igen, igen, kedvesem, minden jó, minden helyes, amit csinálsz, szeretlek."

Matrjona Pavlovna meg Katyusa lejött a templom lépcsőjén, és Nyehljudov odalépett hozzájuk. Nem akart húsvéti csókot váltani vele, csupán a közelében akart lenni.

- Krisztus feltámadott! - mondotta Matrjona Pavlovna fejét meghajtva, s olyanformán mosolygott, olyan volt a hanglejtése, mintha azt mondaná: ma mindenki egyenlő. Megtörölte száját gombóccá gyűrt zsebkendőjével, és ajkát csókra csücsörítette.

- Valóban feltámadott - felelte Nyehljudov, és viszonozta csókját.

Katyusára nézett. Katyusa elpirult, s ugyanabban a pillanatban közelebb húzódott hozzája.

- Krisztus feltámadott, Dmitrij Ivanovics!

- Valóban feltámadott - mondta a férfi. Kétszer egymás után megcsókolták egymást, azután megálltak, mintha azon gondolkodnának, vajon kell-e még; s mintha eldöntötték volna, hogy kell - harmadszor is megcsókolták egymást, és mind a ketten elmosolyodtak.

- Nem mennek be a paphoz? - kérdezte Nyehljudov.

- Nem, itt elüldögélünk egy kicsit, Dmitrij Ivanovics - felelte Katyusa. Teli tüdővel nagyot sóhajtott, mint valami nehéz, de boldogító munka után, és mélyen a szeme közé nézett szűzies, alázatos, szerelmes és kissé bandzsal szemével.

Minden szerelemben van egy pillanat, amikor a szerelem a tetőpontjára hág, amikor nincsen benne semmi öntudatos, semmi okoskodó, semmi érzéki. Ez a pillanat következett el Nyehljudov számára Krisztus föltámadásának hajnalán. Ha most - annyi év után - visszagondolt Katyusára, a sokféle helyzet közül, amelyben látta, ez az egy pillanat elhomályosította mind a többit. A sima, fekete, fényes fejecske, a ráncolt pruszlikos fehér ruha, amely szűziesen vette körül karcsú derekát, még fejletlen mellét; gyengéden piros orcája, szerelmesen fénylő fekete szeme és egész lényének két fővonása: szűzies tisztasága és szerelme, szeretete, mely nemcsak neki szólt - ezt pontosan tudta Nyehljudov -, nem: ez a szeretet átfogott mindent, nemcsak a jót meg a szépet, hanem azt a koldust is, akit az imént megcsókolt.

Tudta, hogy Katyusában ott él ez a szeretet, mert azon az éjjelen, azon a hajnalon ott érezte önmagában is, és érezte, hogy ebben a szeretetben eggyé olvadnak ők ketten.

Ó, ha minden úgy maradt volna, ott maradt volna abba azzal az érzéssel, ami akkor húsvét hajnalán kettejük között volt! "Igen, az egész szörnyűség csak azután következett be, Krisztus fényességes feltámadása után!" - gondolta most Nyehljudov, amikor ott ült az ablaknál, az esküdtek szobájában.

A templomból hazatérve, Nyehljudov nagynénjeivel együtt megtörte a böjtöt, az ezrednél felvett szokása szerint némi vodkával, borral erősítette meg magát, azután visszavonult szobájába, és azon mód, ruhástul, nyomban elaludt. Kopogás ébresztette fel. Megismerte a kopogtatásból, hogy ő az, felült, megdörzsölte szemét és nyújtózkodott:

- Katyusa? Gyere be - mondotta feltápászkodva.

Katyusa kinyitotta az ajtót.

- Ebédelni hívják.

Ugyanaz a fehér ruha volt rajta, de hajából kivette a piros szalagot. A férfi szemébe nézett, s arca úgy felragyogott, mintha valami rendkívüli örömhírt közölt volna vele.

- Megyek mindjárt - felelte Nyehljudov, s fésűjéért nyúlt, hogy rendbe szedje magát.

Katyusa egy pillanattal tovább időzött a szobában, mintsem küldetése megkövetelte. Nyehljudov észrevette ezt, letette a fésűt, s közelebb lépett hozzá. De a lány abban a pillanatban sarkon fordult, s szokott könnyed, gyors lépteivel végigszaladt a folyosó futószőnyegén.

"Szamár vagyok - korholta magát Nyehljudov. - Miért nem tartottam vissza?"

S futva utolérte a folyosón.

Mit akar tőle - maga sem tudta. De úgy érezte, hogy amikor a lány bejött szobájába, valamit tennie kellett volna, azt, amit mindenki csinál ilyenkor, s ő ezt elmulasztotta.

- Megállj, Katyusa - szólt utána.

Katyusa megfordult, megállt.

- Mi kell?

- Semmi, csak...

Nyehljudov legyűrte zavarát, eszébe jutott, hogyan viselkednek a többiek, általában minden férfi az ő helyzetében, s átfogta Katyusa derekát.

Katyusa megtorpant, és a szeme közé nézett.

- Nem szabad, Dmitrij Ivanovics, nem szabad - mondotta könnyekig elpirulva, s érdes, erős kis kezével lefejtette magáról Nyehljudov kezét.

Nyehljudov elengedte, s egy pillanatra kínos zavarba jött, szégyellte, sőt valósággal utálta magát viselkedéséért. Hinnie kellett volna ösztönének; de nem fogta fel, hogy ez a zavar, ez a szégyenkezés lelke nemesebbik részének megmozdulása, jelentkezése, hanem ellenkezőleg, azt hitte, ez csupán ügyefogyottságának hangja - úgy kell cselekednie, ahogyan mindenki cselekszik ilyen helyzetben.

Még egyszer utolérte a lányt, átölelte, és megcsókolta a nyakát. Ez a csók egészen más volt, mint a két megelőző: az első, váratlan és ösztönös az orgonabokrok mögött, s a második aznap reggel a templomban. Ez a csók félelmetes volt, s ezt Katyusa is megérezte.

- Mit csinál? - kiáltott fel kétségbeesetten, mintha a férfi helyrehozhatatlanul összezúzott volna valami pótolhatatlan kincset. És futva menekült tőle.

Nyehljudov bement az ebédlőbe. Ünneplőbe öltözött nagynénjei az orvossal meg egy szomszédnőjükkel már a zakuszkás^[13] asztal körül álltak. Minden éppen olyan volt, mint rendesen, de Nyehljudov lelkében vihar tombolt. Nem értette meg, amit hozzá szóltak, oda nem illő válaszokat adott, csak Katyusára gondolt, különösen arra az utolsó csókra, amelyet a folyosón adott neki. Semmi másra sem tudott gondolni. Valahányszor Katyusa bejött az ebédlőbe, Nyehljudov anélkül, hogy ránézett volna, egész valójával érezte a lány jelenlétét, és nagy erőfeszítésébe került, hogy ne kövesse szemével.

Ebéd után nyomban visszavonult szobájába és sokáig járkált fel s alá izgatottan. Fülelt a ház zörejeire, Katyusa lépteit leste. Az állati ember, aki benne élt, fölemelte fejét, mi több: végképp eltiporta azt a lelki embert, aki első ottlétekor, sőt még aznap reggel is volt, a templomban; és ez a szörnyű állati ember most teljhatalmúan uralkodott benne. Noha egész nap leste Katyusát, egyszer sem sikerült vele négyszemközt találkoznia. A leány nyilván kerülte őt. Este azonban úgy esett, hogy Katyusának dolga akadt a Nyehljudov szobája mellett levő vendégszobában: a doktor ott maradt éjszakára, és Katyusának kellett megvetnie az ágyát. Amikor Nyehljudov meghallotta lépteit, lélegzetét visszafojtva, mintha nagy bűnt készülne elkövetni, beosont utána.

Katyusa mindkét kezét a tiszta párnacihába dugta, s a párnát két csücskénél fogva gyömöszölte belé. Amikor Nyehljudov belépett, feléje fordult és rámosolygott, de nem sugárzó és boldog mosollyal, mint azelőtt, hanem riadtan és szomorúan. Ez a mosoly mintha azt mondta volna Nyehljudovnak: rosszat cselekszel. A férfi egy pillanatra megtorpant. Most még lehetséges volt a küzdelem. Ha gyengén is, de még megszólalt benne az igaz szerelem hangja, amely a leányról beszélt neki, az ő érzéseiről, az ő életéről. De egy másik hang így beszélt: "Vigyázz, elszalasztod a magad élvezetét, a magad örömét." És ez a második hang túlharsogta az elsőt. Nyehljudov elszántan odalépett Katyusához. Feltartóztathatatlan, állati szenvedély lett úrrá rajta.

Karjába vette a lányt, el sem engedte többé, és az ágyra ültette, majd érezvén, hogy még valaminek kell történnie, maga is leült melléje.

- Eresszen el kérem, Dmitrij Ivanovics - könyörgött a lány -, Matrjona Pavlovna jön! - kiáltott fel hirtelen, s kitépte magát Nyehljudov öleléséből; csakugyan léptek közeledtek az ajtó felé.

- Éjszaka bemegyek hozzád - suttogta Nyehljudov. - Egyedül alszol, ugye?

- Hová gondol! A világért se! Nem szabad! - szólt Katyusa ajka, de dúlt, zaklatott lénye egészen mást mondott.

Csakugyan Matrjona Pavlovna volt az, aki az ajtóhoz közeledett. Belépett a szobába, paplant hozott karján, s Nyehljudovra szemrehányó pillantást vetve, lehordta Katyusát, amiért nem azt a paplant vette elő, amelyik kellett.

Nyehljudov szótlanul kiment. Még csak nem is szégyellte magát. Látta Matrjona Pavlovna arcán, hogy elítéli őt, mégpedig méltán ítéli el, tudta, hogy rossz, amit csinál, de az állati ösztön, amely régi, tiszta szerelme alól előbújt, elhatalmasodott rajta, és egyeduralkodóvá lett, semmivel sem törődött többé. Most már tudta, mit kell tennie ennek az ösztönnek a kielégítésére, és kereste az alkalmat, amikor megteheti.

Egész este nem lelte helyét; hol beült nénjeihez, hol megint szobájába ment vagy a ház elé, egyre csak leste az alkalmat, hogy négyszemközt találkozhasson Katyusával; de a lány kerülte őt, és Matrjona Pavlovna is azon volt, hogy állandóan szemmel tartsa Katyusát.

Így telt az este; eljött az éjszaka. Az orvos lefeküdt. A nénik is visszavonultak. Nyehljudov tudta, hogy Matrjona Pavlovna most benn van náluk a hálóban, Katyusa pedig egyedül van odakinn a cselédszobában. Megint kilépett a tornácra. Sötét, nyirkos, langyos éjszaka volt, a levegőt az a fehéres köd töltötte be, amely tavasszal eloszlatja az utolsó havat, vagy pedig az olvadó hóból száll fel. A folyóról, amely vagy száz lépésnyire folyt a háztól a meredek part alatt, különös zaj hallatszott fel: repedezett a jég.

Nyehljudov lement a tornác lépcsőjén, és pocsolyákon, jeges kérgű havon át odaosont a cselédszoba ablakához. Szíve hallhatóan dobogott, lélegzete hol elakadt, hol nehéz sóhajban szakadt ki melléből. Odabenn kicsiny lámpás égett. Katyusa egyedül, elmélázva ült az asztalnál, s maga elé nézett. Nyehljudov sokáig, mozdulatlanul figyelte: tudni akarta, mit csinál akkor, amikor úgy hiszi, hogy senki sem látja. A lány egy-két percig teljesen mozdulatlanul ült, azután felnézett, elmosolyodott, szemrehányóan - mintha önmagát korholná valamiért -, megcsóválta fejét, majd hirtelen megváltoztatta helyzetét, két karját maga elé fektette az asztalra és merően nézett le reá.

Nyehljudov csak állt és nézte, s közben akarva, nem akarva hallotta saját szívének dobogását, meg a furcsa zajokat, amelyek a folyóról szálltak feléje. Odalenn, a vízen, a ködben, lassú, kitartó munka folyt, hol szuszogott valami, hol recsegett, hol töredezett, hol meg úgy csengett a vékony jég, akár az üveg.

Ott állt, elnézte Katyusa erős lelki harcokról tanúskodó, elgondolkozó arcát, és megsajnálta a lányt; de különös! - sajnálkozása még csak fokozta gerjedelmét.

Ez a gerjedelem végképp elhatalmasodott rajta.

Megkocogtatta az ablakot. Katyusa összerezzent, mintha villamos ütés érte volna; arca rémületet fejezett ki. Felugrott, odament az ablakhoz, és arcát az üvegtáblához közelítette. A rémület kifejezése akkor sem múlt el róla, amikor, két kezét ellenzőül kétoldalt szeméhez tartva, megismerte őt. Arca hihetetlenül komoly volt; Nyehljudov még sohasem látta ilyennek. Csak akkor mosolyodott el, amikor a férfi rámosolygott; mintegy engedelmességből mosolygott vissza, de lelkében nem volt mosoly - csupán rettegés. Nyehljudov intett kezével, hívta magához, az udvarra. De Katyusa fejét rázta - nem, nem megy ki -, és állva maradt az ablaknál. A férfi még egyszer az üvegtáblához hajolt, be akart kiáltani Katyusának, hogy jöjjön ki, de a lány ekkor az ajtó felé fordult - úgy látszott, valaki szólítja. Nyehljudov eltávolodott az ablaktól. Olyan sűrű volt a köd, hogy amikor öt lépésnyire ért a háztól, már nem látta az ablakot, csupán feketéllő nagy tömeget látott, amelyből vörösen, óriási nagynak tetszőn, világított a lámpafény. A folyón továbbra is éppoly furcsán sustorgott, recsegett, csengett a jég. A ködből valahonnan nem messze megszólalt egy kakas, a közelből más kakasok válaszoltak neki, majd távolabbról, a faluból is ilyen hangok hallatszottak, egymást félbeszakítva, s eggyé olvadva. Körös-körül minden csendes volt, kivéve a folyót. Ez már a második kakasszó volt.

Nyehljudov egyszer-kétszer megkerülte a ház sarkát, közben lába jó néhányszor pocsolyába tévedt, s azután újra közeledett a cselédszoba ablakához. Odabenn még mindig égett a lámpa, Katyusa ismét egyedül ült az asztalnál, s mintha elhatározással küszködött volna. Alighogy Nyehljudov az ablakhoz lépett, a leány felnézett. És amikor a férfi kopogott, meg sem nézte, hogy ki kopog, hanem mindjárt kiszaladt a szobából, és Nyehljudov hallotta, amint az ajtó reccsenve nyílik és megnyikordul. A pitvar bejáratánál várta Katyusát, és szótlanul karjába zárta. Katyusa hozzásimult, fölemelte fejét és ajkát csókra nyújtotta. A pitvar sarkán túl állottak, száraz helyen, ahol már elolvadt a hó, s Nyehljudov érezte, amint eltelik gyötrelmes, kielégületlen vággyal. Hirtelen megint reccsent és nyikordult a bejárati ajtó és felcsattant Matrjona Pavlovna mérges hangja:

- Katyusa!

Katyusa kitépte magát öleléséből, és beszaladt a szobába. Hallatszott a retesz koppanása. Azután minden elcsendesedett, az ablak piros szeme eltűnt, nem maradt más, csupán a köd és a rejtélyes neszezés a folyón.

Nyehljudov az ablakhoz lépett, senkit sem látott. Kopogott - nem válaszolt senki. Akkor a főbejáraton át visszament a házba, de nem feküdt le. Lehúzta csizmáját és mezítláb végigosont a folyosón Katyusa ajtajáig, amely Matrjona Pavlovna szobája mellett volt. Hallotta Matrjona Pavlovna békés hortyogását, s már éppen be akart menni a lányhoz, amikor az öreg komorna hirtelen köhögni kezdett, és megfordult recsegő ágyán. Nyehljudov kővé meredt, s jó öt percig mozdulatlanul állt. Amikor megint minden elcsöndesedett és Matrjona Pavlovna békés hortyogása hallatszott, Nyehljudov továbbment, igyekezvén a padlónak minél kevésbé recsegő deszkáira lépni. Katyusa ajtajához ért. Semmi nesz. A lány nyilvánvalóan nem aludt, mert lélegzete sem hallatszott; de amint Nyehljudov ennyit súgott: "Katyusa!" - a lány felugrott, az ajtóhoz lépett, és hangos szóval színleg unszolni kezdte, hogy menjen el.

- Mit gondol? Hogy lehet ilyet csinálni? Meghallják a nénikéi - mondotta ajka; de egész lénye ezt mondta: "Tiéd vagyok."

És Nyehljudov csak ezt hallotta meg.

- Nyisd ki, csak egy pillanatra! Nagyon kérlek! - suttogta, s maga sem tudta, mit beszél.

Katyusa elhallgatott, azután keze motozása hallatszott, amint a reteszt kereste. A retesz kattant és Nyehljudov benyomult a kinyíló ajtón.

Felkapta Katyusát úgy, amint volt, ujjatlan, durva vászoningében, felkapta és vitte magával.

- Jaj, istenem! Mit csinál? - suttogta a lány.

De Nyehljudov ügyet sem vetett szavaira, csak vitte szobája felé.

- Jaj, nem szabad, eresszen el - mondta a szája, de teste a férfihoz simult.

....................................................................................................................................................

Amikor egész testében remegve, szótlanul, a férfi szavaira nem válaszolva elment tőle, Nyehljudov kilépett a tornácra és megállt. Igyekezett összeszedni gondolatait, s megállapítani, mit jelent az, ami történt.

Kinn már valamivel világosabb lett. Lenn a folyón még megerősödött a jégtáblák recsegése, csengése, sustorgása, és ezekhez a hangokhoz most már vízcsobogás is járult. A köd lassan leszállt, fala mögül előtűnt a csorba hold, és komor fényével megvilágított valami feketét, ijesztőt.

"Vajon mi történt velem: nagy boldogság vagy nagy szerencsétlenség? - kérdezte magától Nyehljudov. - Mindig így van, mindenki így érzi" - nyugtatta meg önmagát és bement lefeküdni.

Másnap megérkezett a ragyogó, jókedvű Schönbock, és tökéletesen elbűvölte Nyehljudov nagynénjeit eleganciájával, szeretetre méltó modorával, bőkezűségével, meg azzal, hogy mennyire szereti Dmitrijt. Bőkezűsége nagyon tetszett ugyan a néniknek, de szinte elképesztette őket, annyira túlzottnak találták. A vak kéregetőknek egy egész rubelt adott, a szolgaszemélyzet között tizenöt rubelt osztott szét borravalóul, s amikor Szüzett, Szofja Ivanovna selyempincsije, véresre sebezte lábát, pillanatnyi habozás nélkül széttépte szegőzött batiszt zsebkendőjét (Szofja Ivanovna tudta, hogy az ilyenfajta zsebkendő tucatja legalább tizenöt rubelbe kerül, ha nem többe!) -, és abból csinált kötést az ölebecske mancsára. A két vénkisasszony még soha életében nem találkozott ilyen emberrel; nem sejtették, hogy Schönbocknak kétszázezer rubel adóssága van, amelyet - ő jól tudta - soha életében nem fog kifizetni, és így huszonöt rubellel több vagy kevesebb már igazán mindegy volt.

Schönbock csak egyetlen napot töltött a néniknél, és másnap este Nyehljudovval együtt elutazott. Nem maradhattak tovább, mert ez volt a végső határidő, amikor jelentkezniük kellett ezredüknél.

Nyehljudov lelkében ezen az utolsó napon, amikor még frissen élt benne az éjszaka emléke, két ellentétes érzés hullámzott és küszködött egymással. Az egyik: az állati szerelem perzselő, érzéki emlékei (noha ez korántsem nyújtotta azt, amit ígért), meg a cél eléréséből fakadó önelégültség; a másik pedig az a tudat, hogy alávalóságot követett el, s ezt az alávalóságot jóvá kell tennie, mégpedig nem Katyusáért, hanem önmagáért.

Az önzési őrületnek abban az állapotában, amelyben Nyehljudov akkoriban élt, csupán önmagára gondolt, arra, hogy vajon elítélik-e, és milyen mértékben, ha megtudják, hogyan viselkedett Katyusával. Azzal nem törődött, hogy a lány mit érez, és mi fog vele történni.

Az járt az eszében, hogy Schönbock bizonyosan megsejti, mi van közte meg Katyusa között, s ez hízelgett hiúságának.

- Ahá, hát ezért szeretted meg egyszerre annyira a nénikéidet - mondta Schönbock, amikor először meglátta Katyusát. - Hát ezért vesztegelsz itt már egy hete! Én sem utaztam volna tovább a te helyedben. Mondhatom, elragadó teremtés!

Azt is végiggondolta Nyehljudov, hogy kár ugyan elutaznia most, amikor még nem élvezte ki egészen Katyusa szerelmét, másrészt azonban az elhalaszthatatlan távozás hasznos annyiban, hogy egyszeriben véget vet egy kapcsolatnak, amelyet úgyis nehéz lenne huzamosabb ideig fenntartani. Az is eszébe jutott, hogy pénzt kellene neki adnia, nem őmiatta, nem azért, mert erre a pénzre szüksége lehet, hanem azért, mert ezt mindenki így szokta csinálni, s becstelennek tartanák őt, ha a leány szerelmét élvezve nem fizetne meg neki érte. S adott is neki pénzt, annyit, amennyit illendőnek tartott a maga és az ő helyzetében.

Elutazása napján, ebéd után, megvárta Katyusát a pitvarban. A lány arca fellángolt, amikor meglátta; el akart menni mellette, szemével a cselédszoba nyitott ajtaja felé intve; a férfi visszatartotta.

- El akartam búcsúzni - kezdte, kezében gyűrögetve a borítékba zárt százrubelest. - És ezt...

Katyusa kitalálta, miről van szó, elkomorult, fejét rázta és elhárította a feléje nyújtott kezet.

- Nem, nem, fogadd csak el - motyogta a férfi. Katyusa blúzába dugta a borítékot, s mintha megégette volna a kezét, felnyögött, arca eltorzult, és beszaladt szobájába.

Ott még sokáig járkált fel és alá, vonaglott, fel-felugrott, hangosan nyögött, mintha tűrhetetlen fizikai fájdalom bántaná, amikor erre a jelenetre gondolt.

De hát mit tegyen? Mindig így szokott ez történni. Így csinálta Schönbock azzal a nevelőnővel, akiről mesélt, így csinálta Grisa bácsi, így csinálta édesapja is, amikor falun élt, és egy parasztlánytól törvénytelen fia született, az a Mityenka, aki még most is él. És ha mindenki így csinálja, ez annyit jelent, hogy így kell csinálni. Ezzel vigasztalta magát, de sehogyan sem tudott megvigasztalódni. Égette a lelkét annak a pillanatnak az emléke.

Lelke mélyén, lelke legmélyén tudta, hogy aljasan, gyalázatosan, kegyetlenül viselkedett Katyusával, hogy e tett emlékével már soha többé el nem ítélhet senkit, de még csak nem is nézhet az emberek szemébe - arról nem is szólva, hogy jellemes, nagylelkű, előkelő gondolkozású fiatalembernek tartsa magát, mint addig. Márpedig Nyehljudovnak szüksége volt rá, hogy ennek tarthassa magát, anélkül nem tudott vidáman, jól élni. Ahhoz tehát, hogy továbbra is kedvére élhessen, csak egyetlen megoldás visz: hogy ne gondoljon többet erre az ügyre. Ezt a megoldást választotta.

Életének az az új szakasza, amelybe belépett - új vidékek, új bajtársak, a háború -, segítségére volt ebben. Ahogy telt az idő, egyre inkább feledésbe merült a dolog, amíg a végén csakugyan elfelejtette.

Csak egyszer szorult el a szíve: a háború után ismét ellátogatott nagynénjeihez, abban a reményben, hogy viszontláthatja Katyusát, s megtudta, hogy már nincsen náluk. Nyehljudov utolsó látogatása után néhány hónappal eltávozott tőlük, hogy megszülje gyermekét, meg is szülte valahol, és a nénik értesülése szerint végképp rossz útra tért. Az időpont szerint Katyusa gyermeke lehetett az övé, de az is meglehet, hogy nem tőle volt. A nagynénik azt mondották, hogy a leány egészen elzüllött, hogy természettől fogva ugyanolyan romlott volt, akárcsak az anyja, és Nyehljudovnak jólesett nagynénjeinek ez az ítélete, mert ez valahogyan igazolta és mentesítette őt. Eleinte mégis elhatározta, hogy megkeresi Katyusát meg a gyermeket, de azután - éppen, mert lelke mélyén annyira fájó és szégyenletes volt rágondolnia - nem tette meg a szükséges lépéseket és végképpen megfeledkezett bűnéről. Már nem gondolt Katyusára.

És most ez a szinte hihetetlen véletlen mindent eszébe juttatott, és azt követelte tőle, nézzen szembe önnön szívtelenségével, kegyetlenségével, aljasságával, amely lehetővé tette, hogy tíz évig nyugodtan éljen ekkora bűn terhével a lelkén. Egyelőre azonban Nyehljudov távol volt még ettől a felismeréstől, s csak azon aggódott, hogy minden kiderül, és Maszlova vagy védője elmondja, és ezzel nyilvánosan megszégyeníti őt.

Ebben a lelkiállapotban volt Nyehljudov, amikor a tárgyalóteremből átment az esküdtek szobájába. Ott ült az ablaknál, hallgatta a körülötte folyó beszélgetéseket, és egyik cigarettára gyújtott a másik után. A víg kedélyű kereskedő szemlátomást szívvel-lélekkel helyeselte a meggyilkolt Szmelkov szórakozásait.

- Mondhatom, testvér, értett hozzá, hogy kell kirúgni a hámból, igazi szibériai módira. És micsoda nőcskét választott ki magának, nem volt rossz ízlése, mi?

Az esküdtek vezetője úgy okoskodott, hogy mindent az orvosszakértői vizsgálat fog eldönteni. Pjotr Geraszimovics a zsidó kereskedősegéddel tréfálkozott, nagyot nevettek valamin. Nyehljudov kurtán válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, s csak azt kívánta, hagyjanak neki békét.

Amikor a terembiztos beoldalgott és visszahívta az esküdteket, Nyehljudovon olyan félelem vett erőt, mintha nem ő ítélkeznék, hanem felette ítélkeznének. Lelke mélyén már tudta, hogy semmirekellő gazember, nincs joga az emberek szemébe nézni; ugyanakkor azonban szokott magabiztos mozdulataival lépett be a terembe, felvonult az emelvényre, és leült a helyére, másodiknak az esküdtek vezetője mellé, keresztbe vetette lábát és csíptetőjével játszadozott.

A szünetben a vádlottakat is kivezették, s most hozták csak vissza őket.

Új arcok jelentek meg a teremben: a tanúk. Nyehljudov észrevette, hogy Maszlova - mintha nem tudná levenni róla a szemét - újra meg újra feltekint egy feltűnően elegáns, talpig selyembe-bársonyba öltözött kövér asszonyra, aki széles szalagcsokros kalapban, könyökig födetlen karján divatos kis táskával ült a tanúk között az első sorban. Amint utóbb megtudta, ez annak a háznak a tulajdonosnője volt, amelyben Maszlova élt.

Megkezdődött a tanúk kihallgatása: név, vallás és a többi. Majd, miután az elnök megkérdezte a feleket, hogyan kívánják a tanúk kihallgatását, eskü alatt vagy pedig anélkül - lassú, nehéz léptekkel ismét előjött az öreg pap, selyemreverendás mellén ismét éppen úgy igazgatta aranykeresztjét, s ugyanolyan nyugodtan, s abban a szent meggyőződésben, hogy hasznos és fontos feladatot hajt végre, megeskette a tanúkat meg a szakértőket. Amikor az eskü szertartása befejeződött, a tanúkat kivezették a teremből, csak egy maradt benn, s az éppen Kitajeva volt, a nyilvánosház tulajdonosnője. Megkérdezték tőle, mit tud az ügyről, és Kitajeva erőltetett mosollyal, minden mondat után bólogatva nagy kalapos fejével, németesen ejtve a szavakat, folyékonyan és részletesen előadta, amit tudott:

A dolog úgy kezdődött, hogy intézetébe eljött régi ismerőse, Szimon, a "Mauritánia" szobapincére, és egy lányt kért tőle egy dúsgazdag szibériai kereskedőhöz. Kitajeva Ljubovot küldte el. Ljubov vagy - ahogyan ő mondta - Ljubasa kis idő múlva visszatért a kereskedővel együtt. - A kupec már eksztázisban volt - folytatta Kitajeva mosolyogva -, és nálunk tovább ivott, a lányokat is megvendégelte, de mivel elfogyott a pénze, átküldte a szobájába Ljubasát, akit nagyon belezárt szívébe... - Így mondta, s a vádlott felé pillantott.

Nyehljudovnak úgy tetszett, hogy Maszlova elmosolyodott, s fertelmesnek találta mosolygását. Furcsa, határozatlan érzés támadt benne, félig undor, félig szánalom.

- És milyen véleménnyel volt ön Maszlováról? - kérdezte pirulva, félénken a joggyakornok, akit a bíróság jelölt ki Maszlova védőjéül.

- Legeslegjobbik véleménnyel - felelte Kitajeva. - Művelt kislány és finom. Jó családba nevelkedték, tudott franciául olvasni is. Néha kicsikét többet öntött fel a garatra a kellőnél, de sohasem feledkezte meg magáról. Nagyon derék kislány.

Katyusa volt háziasszonyát nézte, de azután egyszer csak az esküdtek felé fordította fejét, s tekintete megállapodott Nyehljudovon. Arca elkomolyodott, sőt megkeményedett. Szigorú szeme kissé bandzsalul, merően nézett Nyehljudovra, különös kifejezéssel, meglehetősen hosszú ideig; Nyehljudovot rémület fogta el, mégsem bírta elfordítani tekintetét a kissé kancsal szemektől, amelyeknek fehérje feltűnő fehéren világított. Eszébe jutott az a félelmetes éjszaka, a zajló folyó, a köd, és főként a hanyatt fordult, csorba hold, amely hajnal felé előbújt a ködből, és megvilágított valami feketét és ijesztőt. Azt a fekete, ijesztő valamit juttatta eszébe a két fekete szem, amely bandzsalul reá is nézett, meg el is nézett mellette.

"Megismert" - gondolta magában. És összehúzta magát, mintha ütéstől tartana. De Katyusa nem ismerte meg. Nyugodtan felsóhajtott, és megint az elnökre függesztette tekintetét. Nyehljudov is felsóhajtott. "Jaj, csak hamar vége lenne" - gondolta. Most olyasformán érezte magát, mint vadászaton, ha sebesült madárral kellett végeznie; undorító is, szánalmas is, meg bosszantó is. A sebesült madár vergődik a vadász táskájában, az ember utálja is, meg sajnálja is, és szeretne mielőbb végezni vele, hogy elfelejthesse.

Ugyanilyen vegyes érzésekkel figyelte Nyehljudov a tanúk kihallgatását.

De mintha csak bosszantani akarná a sors, a tárgyalás hosszú ideig elhúzódott. Miután egyenként kihallgatták a tanúkat meg a szakértőt, s az ügyész meg a védő szokás szerint fontoskodó képpel feltették fölösleges kérdéseiket, az elnök azt javasolta, szemléljék meg az esküdtek a tárgyi bizonyítékokat, tudniillik egy óriási méretű, több briliánsból összeállított rozettával ékesített gyűrűt, amelyet a kereskedő nyilván rendkívül kövér mutatóujján viselt, továbbá a szűrőt, amelyben a mérget vizsgálták. Ezek a tárgyak le voltak pecsételve, s címkét is ragasztottak rájuk.

Az esküdtek éppen szemügyre akarták venni ezeket a holmikat, amikor az ügyész ismét felállt, s indítványozta: mielőtt a tárgyi bizonyítékokat megszemlélik, olvassák fel az orvosi látleletet.

Az elnök, aki - amennyire csak lehetett - siettette a tárgyalást, hogy még idejében eljuthasson svájci nevelőnőcskéjéhez, nagyon jól tudta ugyan, hogy a látlelet felolvasásának nem lehet semmi egyéb következménye, csupán unalom és az ebédidő további halasztása; tudta azt is, hogy az ügyész csak azért követeli ezt, mert tudja, hogy joga van ezt követelni - mégsem tagadhatta meg és elrendelte a látlelet felolvasását. A jegyző elővette az iratot és monoton hangján, az l-eket meg r-eket nem tisztán ejtve, ismét olvasni kezdett:

A külső vizsgálat a következőket mutatta:

1. Ferapont Szmelkov testmagassága 2 rőf 12 hüvelyk.

- Tyűh a teremtésit, de nagy marha ember volt - súgta a vidám kereskedő Nyehljudov fülébe.

2. Életkora a külső jelek szerint negyven év körülire tehető.

3. A hulla püffedt volt.

4. A bőr színe mindenütt zöldes, helyenként sötét elszíneződések észlelhetők rajta.

5. A felhám a test különböző részein felhólyagosodott, helyenként levált és cafatosan csüng le.

6. A haj sötét gesztenyeszín, sűrű, érintésre könnyen leválik a fejbőrről.

7. A szemgolyó kidülledt üregéből, a szaruhártya elhomályosult.

8. Az orrlyukakból, mindkét fülből és a szájüregből habos, véres folyadék szivárgott, a száj félig nyitva áll.

9. A nyak úgyszólván eltűnt az arc és a mellkas felpuffadása következtében. Stb., stb.

Négy oldalon, huszonhét pontban folytatódott ilyen módon a duhaj kereskedő fertelmes, kövér és püffedt, oszlásnak indult holttestének orvosi leírása. Az a leírhatatlan undor, amely Nyehljudov lelkében kavargott, még fokozódott az orvosi lelet felolvasásának nyomán. Katyusa élete és a hulla orrlikaiból csorgó véres váladék, az üregükből kidülledő szemek és az ő gaztette, amelyet Katyusa ellen elkövetett - mindezek úgy tűntek fel előtte, mint együvé tartozó jelenségek és ezek a jelenségek mindenfelől körülvették, megrohanták. Amikor a jegyző befejezte a külső látlelet felolvasását, az elnök fellélegzett és fölemelte fejét, abban a reményben, hogy készen vannak. De a jegyző nyomban hozzáfogott a bonctani vizsgálat jegyzőkönyvének felolvasásához.

Az elnök megint lehajtotta fejét, arcát tenyerébe támasztotta, és lehunyta szemét. A Nyehljudov mellett ülő kereskedő kis híján el nem szunyókált, felsőteste meg-megingott ültében, a vádlottak és mögöttük a csendőrök mozdulatlanul ültek.

A bonctani vizsgálat a következőket mutatta ki:

1. A koponya külső takarója könnyen leválik a koponyacsontról, véraláfutás sehol sem észlelhető.

2. A koponyacsont közepes vastagságú, ép.

3. A kemény agyhártyán két kisebb, mintegy négy hüvelyknyi elszíneződött folt észlelhető, az agyhártya maga sápadt, vértelen, stb., stb., további tizenhárom pontban.

Ezután a hatósági tanúk neve, aláírása következett, s végül az orvos véleménye, melyből kitűnt, hogy a gyomorban és részben a belekben meg a vesékben a boncolásnál észlelt és a jegyzőkönyvben foglalt elváltozások eléggé nagyfokú valószínűséggel arra engednek következtetni, hogy Szmelkov halála mérgezés következtében állott be, s a méreg italban oldva került a gyomrába. Hogy milyen méreg volt az, amely a szervezetbe került, azt a gyomorban és a belekben észlelt elváltozások alapján megállapítani nehéz; hogy a gyomron át került a szervezetbe, erre abból lehet következtetni, hogy Szmelkov gyomrában nagy mennyiségű szeszesital találtatott.

- Úgy látszik, bírta az italt - súgta megint oda Nyehljudovnak a kereskedő, aki időközben fölébredt.

Ennek a jegyzőkönyvnek a felolvasása azonban, amely körülbelül egy óra hosszat tartott, nem elégítette ki a helyettes ügyészt. Amikor a felolvasás befejeződött, az elnök hozzá fordult:

- Azt hiszem, a belső szervek vizsgálatát tartalmazó jegyzőkönyv felolvasásától eltekinthetünk.

- Indítványozom e jegyzőkönyv felolvasását - szólt keményen a fiatal ügyészhelyettes: nem nézett az elnökre, csak oldalvást félig fölemelkedett ültő helyéből, s hangjával is éreztette, hogy a jegyzőkönyv felolvasását követelni joga van, és ő nem tekint el e jogának gyakorlásától; ha indítványát visszautasítják, semmisségi panasszal lesz kénytelen élni.

A nagy szakállú, lefelé metszett szemű, gyomorbajos bíró, aki már nagyon rosszul érezte magát, az elnökhöz fordult:

- Minek ezt felolvastatni? Csak elhúzza a tárgyalást. Ezek az új seprők nem sepernek jobban, csak lassabban.

Az aranykeretes pápaszemű bíró egy szót sem szólt, csak komoran, elszántan nézett maga elé, mint aki nem vár már semmi jót sem feleségétől, sem az élettől.

Megkezdődött a belső szervek orvosi leletének felolvasása:

- 188... február 15-én alulírott, a törvényszék orvosi osztálya megbízásából, 638. szám alatt... - kezdte a jegyző elszántan, emelt hangon, mintha el akarná kergetni a jelenlevőket kerülgető álmot - a helyettes orvosfelügyelő jelenlétében a következő belső szerveken végeztem vizsgálatot:

1. Jobbtüdő és szív (hatfontos üvegedényben).

2. Gyomor-beltartalom (hatfontos üvegedényben).

3. Gyomor (hatfontos üvegedényben).

4. Máj, lép és vesék (háromfontos üvegedényben).

5. Belek (hatfontos cserépedényben).

Az elnök a felolvasás első szavainál előbb az egyik tanácstaghoz fordulva suttogott valamit, azután a másikhoz fordult, s mindkettőtől helyeslő választ kapván, félbeszakította a jegyző felolvasását:

- A tanács eltekint a jegyzőkönyv felolvasásától.

A jegyző elhallgatott, összehajtogatta iratait; az ügyész dühösen jegyezgetett valamit aktáira.

- Az esküdt urak most megtekinthetik a tárgyi bizonyítékokat - szólt az elnök. Az esküdtek vezetője meg néhány tagja felállt, és az asztalhoz lépett; szemlátomást nem tudták, mit kezdjenek kezükkel, karjukkal. Sorra megnézték a gyűrűt, az üvegcsét, a szűrőt. A kereskedő még fel is próbálta ujjára a gyűrűt.

- Tyűh, mekkora vastag ujja volt ennek a Szmelkovnak - jegyezte meg aztán, amikor visszatértek helyükre. - Mint egy jókora uborka - tette hozzá. Látszott rajta, valósággal élvezi azt a mesebeli daliát, akit elképzelésében a megmérgezett szibériai kupecből formált.

Amikor befejeződött a tárgyi bizonyítékok szemléje, az elnök befejezettnek nyilvánította a bizonyítási eljárást, és anélkül, hogy szünetet rendelt volna el, megadta a szót a vádnak - abban a reményben, hogy az ügyész is csak ember, neki is kedve támad rágyújtani, ebédelni és megkíméli a többieket is. De a fiatal ügyész nem kímélte sem magát, sem a többieket. Már természettől fogva is nagyon ostoba ember volt, ezenfelül még az a balszerencse is érte, hogy a gimnáziumot aranyérmes kitüntetéssel végezte és az egyetemen díjat nyert Szolgalmak a római jogban című dolgozatával; mindettől roppant elbizakodottá és önelégültté vált (amihez nem csekély mértékben hozzájárultak a hölgyeknél elért sikerei), és ennek következtében minden mértéket felülmúlóan elbutult. Amikor az elnök megadta neki a szót, lassan felállt - eközben remekül érvényesítette kecses alakját, aranyhímes egyenruháját -, két kezét asztalára támasztotta, fejét könnyedén oldalt hajtotta, s végigtekintett a termen, pillantásával gondosan elkerülve a vádlottakat; azután elkezdte:

- Az önök előtt fekvő ügy, esküdt uraim - kezdte beszédét, melyet a jegyzőkönyvek felolvasása alatt készített elő - jellegzetes bűncselekmény, ha szabad magam így kifejeznem.

Az ügyész elhatározta, hogy beszédének átfogó társadalmi jelentősége lesz, mint ama híres beszédeknek, amelyekkel nevezetes ügyvédek fényes pályájukat megalapozták. Igaz, a hallgatóság mindössze három nőből - egy varrólányból, egy szakácsnőből meg Szimon nővéréből - és egy kocsisból állott, de mindegy: azok a hírneves ügyvédek is így kezdték. Vezérelvül pedig azt tűzte ki maga elé az ügyész, hogy mindig a helyzet magaslatán legyen, vagyis a bűncselekmény lélektani jelentőségének mélyébe hatoljon és feltárja a társadalom rákfenéjét.

- Igen, ebben az ügyben a századvég jellegzetes bűncselekményének példáját láthatják maguk előtt, esküdt uraim, ha szabad magam így kifejeznem, olyan bűncselekményt, amely, hogy úgy mondjam, magán viseli ama sajnálatos bomlás jegyeit, amely korunk társadalmának bizonyos elemeiben jelentkezik, mégpedig azon elemeiben, amelyek, hogy úgy mondjam, elsősorban ki vannak téve e bomlás égető sugárzásának...

Az ügyész hosszan beszélt. Egyrészt igyekezett beszédében alkalmazni mindazokat a bölcsességeket, amelyeket előre kigondolt, másrészt - és főként - igyekezett egy pillanatra sem megállni, hanem úgy intézni a dolgot, hogy beszéde szünet és megtorpanás nélkül ömöljék ötnegyed óra hosszat. Csupán egyetlenegyszer állt meg, és hosszabb ideig nyelte a nyálát, de hamarosan rendbe jött megint, és a kényszerű szünetet fokozott ékesszólással igyekezett jóvátenni. Hol gyengéd, behízelgő hangon beszélt, egyik lábáról a másikra himbálva testsúlyát és az esküdtekre nézve, hol halkan, tárgyilagosan, jegyzetei fölé hajolva; hol mennydörögve vádolt, s felváltva a hallgatósághoz meg az esküdtekhez intézte szavait. Csak a vádlottakra nem nézett egyetlenegyszer sem, akik mind a hárman rászívták magukat tekintetükkel. Beszédében minden benne volt, ami csak abban az időben az ügyész köreiben járta, s amit akkor, és ma is, a tudományos bölcsesség utolsó szavának tartottak és tartanak. Benne volt az átöröklés, a vele született bűnöző hajlam, Lombroso és Tarde, az evolúció meg a létért való küzdelem, a hipnózis meg a szuggesztió, Charcot és a dekadencia.

Szmelkov kereskedő, az ügyész megállapítása szerint, típusa volt az erős, romlatlan, nagylelkű és adakozó orosz embernek, aki hiszékenysége és nagylelkűsége következtében áldozatul esett azoknak a szörnyűségesen romlott egyéneknek, akiknek hatalmába került.

Szimon Kartyinkin a jobbágyság korának atavisztikus maradványa, elnyomott, elsatnyult ember, műveltség, elvek, sőt vallás nélkül való. Jefimija Bocskova a szeretője, és amellett szemlátomást az átöröklés áldozata. A degenerált egyén minden ismérve fellelhető benne. A bűncselekmény fő mozgatórugója pedig Maszlova, akin a legaljasabb formában ütközik ki a dekadencia valamennyi ismertetőjele. "Ez a nőszemély - szavalta az ügyész anélkül, hogy csak egy pillantást is vetett volna Maszlovára -, ez a nőszemély jó nevelésben részesült, hiszen hallottuk itt szállásadónője vallomását. Tud írni-olvasni, sőt még franciául is ért; mint árva kislány, aki nyilvánvalóan születésétől fogva magában hordozta a bűnöző hajlam csíráit, művelt, nemesi családban nevelkedett, és becsületes munkával tarthatta volna el magát; de faképnél hagyja jótevőit, átengedi magát bűnös szenvedélyeinek, azoknak kielégítése céljából belép egy nyilvánosházba, ahol hamarosan kitűnik társnői közül műveltségével és, amint szállásadónője szájából hallhatták, esküdt uraim, azzal a képességével, hogy bizonyos titokzatos, s csak az utóbbi időben, főleg Charcot iskolája által tudományosan kikutatott erővel, a szuggesztiónak nevezett erővel hasson a nyilvánosház látogatóira. Ezzel a képességével hatalmába keríti az orosz óriást, a hiszékeny, jólelkű Szadkót - a gazdag vendéget, és bizalmát arra használja fel, hogy előbb kifossza, s azután kíméletlenül meggyilkolja."

- No hát ezzel aztán alaposan elvetette a sulykot - jegyezte meg mosolyogva az elnök a szigorú bíróhoz hajolva.

- Tökkelütött fráter - mondta rá a szigorú bíró.

- Esküdt uraim! - folytatta eközben, karcsú derekát kecsesen ide-oda forgatva az ügyész. - Az önök kezébe van letéve e személyek sorsa, de az önök kezébe van letéve bizonyos tekintetben a társadalom sorsa is, hiszen határozatukkal a társadalomra hatnak. Hatoljanak be e bűncselekmény igazi jelentőségébe, gondolják meg, milyen veszélyt rejt magában a társadalomra nézve az ilyen, hogy úgy mondjam, patologikus^[14] egyének léte, amilyen Maszlova, és védjék meg a társadalmat a fertőzéstől, óvják meg e társadalom romlatlan, egészséges elemeit a fertőzéstől, mely gyakran vesztüket okozza.

Azzal az ügyész, mintha őt magát is lesújtaná a küszöbön álló határozathozatal döntő jelentősége, leroskadt székére. Szemlátomást el volt ragadtatva beszédétől.

Beszédének értelme, ha lefejtjük róla az ékesszólás virágait, ennyi volt: Maszlova nyilván hipnotizálta a kereskedőt, miután megnyerte bizalmát; amikor azután a kulccsal bement a kupec szobájába a pénzért, az egészet magának akarta ellopni, de Szimon meg Jefimija rajtakapták, s így osztozkodnia kellett velük. Ezután, hogy a lopás nyomait eltörölje, ismét visszament a kereskedővel a szállodába és ott megmérgezte.

Az ügyész vádbeszéde után az ügyvédek padjáról felállt egy középkorú férfi; frakkja széles félkörben mutatta ki fehér keményített ingmellét. Lelkes védőbeszédet mondott Kartyinkin meg Bocskova érdekében. Ezt az ügyvédet Kartyinkin és Bocskova fogadták maguknak háromszáz rubelért. Mind a két ügyfelét igyekezett tisztára mosni és az egész bűnt Maszlovára hárította.

Tagadta Maszlova vallomásának azt a részét, hogy Bocskova és Kartyinkin benn lettek volna a szobában, amikor ő a pénzt kivette; hangsúlyozta, hogy Maszlova vallomásának nem is lehet súlya, hiszen rábizonyították, hogy méregkeverő. A kétezerötszáz rubelt, mondta továbbá az ügyvéd, miért ne kereshette volna meg két szorgalmas, becsületes ember hosszú évek munkájával, ha naponta olykor három, sőt öt rubel borravalót is kaptak a vendégektől. A kereskedő pénzét pedig Maszlova tulajdonította el, és azután továbbadta valakinek, vagy talán elvesztette, hiszen nem volt beszámítható állapotban. A mérgezést pedig Maszlova egyedül hajtotta végre.

Ezért arra szólította fel az esküdteket, mentsék fel Szimon Kartyinkint és Jefimija Bocskovát a lopás vádja alól; de ha a lopásban bűnösnek tartanák is őket, mindenesetre mondják ki, hogy a mérgezésben nem volt részük, és előre megfontolt szándék nélkül követték el tettüket.

Végezetül pedig az ügyvéd az ügyészhelyettes bosszantására megjegyezte, hogy az ügyész úr ragyogó eszmefuttatásai az átöröklésről kiválóan megvilágítják ugyan az örökléstan tudományos kérdéseit, ehelyütt azonban teljességgel fölöslegesek, mivel Bocskova szülei ismeretlenek. Az ügyész mérgesen, szinte fogát vicsorgatva, jegyzett fel valamit aktáira, és félig csodálkozva, félig megvetően vállat vont.

Azután felállt Maszlova védője és gyámoltalanul, akadozva előadta védőbeszédét. Nem tagadta, hogy Maszlovának része volt a lopásban, csak azt állította nyomatékosan, hogy nem volt szándékában megmérgezni Szmelkovot, a port csupán azért adta be neki, hogy elaludjék. Kétségbeesett erőfeszítést tett, hogy ékesszólásával megindítsa az esküdteket, ecsetelvén, hogy Maszlovát egy férfi indította el a züllés útján, s az a férfi büntetlen maradt, míg a nőnek viselnie kell bukása egész terhét; azonban ez a kiruccanása a lélektan területére annyira nem sikerült, hogy mindenki szégyenkezve feszengett. Amikor a férfi kegyetlenségéről és a nő kiszolgáltatottságáról motyogott, az elnök annyira megsajnálta, hogy könnyítésül megkérte, térjen a tárgyra.

Maszlova védője után ismét felállt az ügyész, és az első védőügyvéddel szemben megvédte tételét az átöröklésről, mondván, ha Bocskova ismeretlen szülők gyermeke is, ez egyáltalában nem helyezi hatályon kívül az átöröklésről szóló tant, mivel a tudomány immár olyan pontosan felállította az átöröklés törvényét, hogy már nemcsak a bűnt vezethetjük le az átöröklésből, hanem az átöröklést is a bűnből. Ami pedig a második védőnek azt a feltevését illeti, hogy Maszlovát egy elképzelt (ezt a szót: "elképzelt", különösen epésen ejtette ki az ügyész) - egy elképzelt csábító indította meg a züllés útján, erre csak azt mondhatja: az adatok sokkal inkább amellett szólnak, hogy Maszlova volt az elcsábítója megszámlálhatatlan áldozatnak, akik az évek során keze közé kerültek. Miután mindezt előadta, diadalmasan leült. Azután megkérdezték a vádlottakat, kívánnak-e az utolsó szó jogán valamit előadni.

Jefimija Bocskova megismételte, hogy nem tudott semmiről, nem vett részt semmiben, és állhatatosan Maszlovát vádolta mindennel. Szimon mindössze néhány szót szólt:

- Legyen úgy, ahogy akarják, de ártatlanul, ok nélkül.

Maszlova pedig nem szólt semmit. Amikor az elnök felszólította, adja elő, amit védelmére fel tud hozni, csak fölemelte rá tekintetét, azután körülnézett, mint az űzött vad, majd lesütötte szemét és hangos zokogásra fakadt.

- Hát magának mi baja? - kérdezte Nyehljudovtól a mellette ülő kereskedő, amikor hirtelen furcsa hang ütötte meg a fülét. Az a hang elfojtott zokogás volt.

Nyehljudov még mindig nem fogta fel helyzetének teljes súlyát; idegei gyengeségének tulajdonította a torkát fojtogató zokogást, a könnyeket, amelyek szemét elborították. Feltette csíptetőjét, hogy eltakarja őket, elővette zsebkendőjét, és orrot fújt.

A rettegés a szégyentől - mi lenne, ha a teremben, mindenki megtudná tettét?! - elfojtotta a lelkében küszködő egyéb érzelmeket. Ebben az első időben a rettegés minden másnál erősebb volt benne.

A vádlottak utolsó szava után még eléggé hosszasan tárgyaltak az esküdtekhez intézendő kérdések megfogalmazásáról, majd feltették a kérdéseket, és az elnök megkezdte a fejtegetését.

Mielőtt rátért magára az ügyre, behatóan, de kellemes, baráti csevegés hangján elmagyarázta az esküdteknek, hogy a rablás - rablás, a lopás - lopás, a betöréses lopás - az betöréses lopás, a közönséges lopás pedig közönséges lopás. Miközben ezeket fejtegette, feltűnő gyakran nézett Nyehljudovra, mintha elsősorban neki akarná elmagyarázni, abban a reményben, hogy ő megérti, s majd továbbadja esküdttársainak. Amikor az elnök úgy vélte, hogy az esküdtekbe már eléggé behatolt e tételek igazsága, újabb tétel fejtegetésébe fogott, tudniillik azt magyarázta, hogy gyilkosságnak nevezik az olyan cselekedetet, amely emberéletet olt ki - továbbá, hogy a mérgezés is gyilkosság. Amikor az esküdtek - véleménye szerint - már ezt az igazságot is felfogták, akkor kifejtette, hogy amikor rablást és gyilkosságot egyszerre követ el valaki, akkor ezt a bűncselekményt rablógyilkosságnak nevezik.

Noha szeretett volna mielőbb szabadulni a tárgyalásról, és a svájci nevelőnő már várt reá, annyira hozzászokott mesterségéhez, hogy ha már beszélni kezdett, semmiképpen sem tudta abbahagyni, s ezért tüzetesen lelkükre kötötte az esküdteknek, hogy amennyiben bűnösnek tartják a vádlottakat, akkor joguk van őket bűnösnek nyilvánítani, amennyiben pedig az egyik bűncselekményben bűnösnek tartják őket, a másikban ártatlannak, akkor jogukban áll a vádlottakat az egyikben bűnösnek nyilvánítani, a másikban pedig ártatlannak. Azután elmagyarázta az esküdteknek, hogy noha ez a jog rájuk van ruházva, megfontoltan kell élniük vele. Azt is el akarta magyarázni az esküdteknek, hogy ha a feltett kérdésre igenlő választ adnak, akkor igaznak minősítik mindazt, ami a kérdésben foglaltatik, ha pedig nem minősítik igaznak mindazt, ami a kérdésben benne van, akkor kifejezetten meg kell mondaniuk, hogy mi az, amit nem tartanak igaznak. De azután órájára nézett; megállapította, hogy öt perc híján három óra, s nyomban elhatározta, hogy rátér az ügy ismertetésére.

- A tényállás a következő - kezdte s elismételte mindazt, amit már néhányszor egymás után előadtak a védők, az ügyész, meg a tanúk.

Az elnök beszélt, a tanács mellette ülő tagjai pedig mélyértelmű ábrázattal hallgatták, s néha-néha órájukra pillantottak; kitűnőnek tartották az elnök beszédét - vagyis éppen olyannak, amilyennek lennie kell -, de kissé hosszadalmasnak. Hasonló véleményen volt az ügyészhelyettes is, meg a többi bírósági ember, s általában mindenki, aki a teremben volt.

Az elnök befejezte fejtegetését. Úgy látszott, mindent elmondott, amit el kellett mondania. De sehogyan sem tudott megválni szólási jogától, annyira élvezte saját hangját, s annak hatását. Ezért szükségesnek látta, hogy még néhány szót szóljon arról, milyen fontos az a jog, amely az esküdteknek adatott, milyen körültekintően és óvatosan kell élniük ezzel a jogukkal, nem szabad visszaélniük vele, emlékeztette őket arra, hogy esküt tettek, hogy ők a "társadalom lelkiismerete", hogy a tanácskozás titkosságát meg kell őrizniük és a többi.

Attól fogva, hogy az elnök belekezdett fejtegetésébe, Maszlova le nem vette róla szemét, mintha attól tartana, hogy egy szavát is elmulasztja; Nyehljudovnak így nem kellett félnie, hogy tekintetével találkozik, és az egész idő alatt őt nézte. És képzeletében lejátszódott az, ami ilyenkor történni szokott; a szeretett lény rég nem látott arca előbb megdöbbent bennünket a külső változásokkal, amelyek végbementek rajta, mióta nem láttuk, de azután lassanként ugyanolyanná válik, amilyen sok évvel azelőtt volt, a külső változások eltűnnek, és lelki szemeink előtt már csak egyénisége áll - lelki énjének egyszeri, kivételes és megismételhetetlen lényege. Ez történt Katyusával is Nyehljudov szemében.

Igen, noha rabköntöst viselt, noha meghízott, melle kifejlődött, arcának alsó része elnehezedett, homlokán, halántékán ráncok nyomai látszottak, szemhéja kissé dagadt volt - mégis ugyanaz a Katyusa volt, aki Krisztus fényes feltámadásának hajnalán életörömtől kacagó, szerelmes szemével olyan ártatlanul nézett fel reá - reá, akit szeretett!

"Milyen megdöbbentő véletlen! Kellett, hogy ezt az ügyet éppen az én ülésszakomban tárgyalják? Hogy miután tíz éve nem láttam őt, éppen itt lássam viszont, a vádlottak padján? És mi lesz az ítélet? Jaj, csak vége lenne már!"

Még mindig nem hódolt be a bűnbánatnak, amely megszólalt lelkében. Véletlennek képzelte az egészet, ami elmúlik, és nem dönti romba életét. Olyasformán érezte magát, mint a kutyakölyök, amelyik a szobában illetlenkedett, s gazdája most nyakon fogja és beleüti az orrát a mocsokba, amit csinált. A kutyakölyök vonít, elhúzódik, szeretne mielőbb eltávozni szégyene helyéről, s megfeledkezni tettéről, de a kérlelhetetlen gazda nem engedi. Így volt Nyehljudov is: tudatára ébredt tette fertelmességének, érezte a gazda kemény kezét, de még mindig nem fogta fel teljes jelentőségét annak, amit tett, még mindig nem ismerte fel magát a gazdát. Még mindig nem akarta elhinni, hogy az, ami a tárgyaláson kibontakozott előtte, az ő műve. De a láthatatlan, kérlelhetetlen kéz erősen tartotta, s Nyehljudov már előre érezte, hogy nem menekül. Még hetykélkedett, szokása szerint keresztbe vetette lábát, és hanyagul játszadozott csíptetőjével, magabiztosan ült a helyén, másodiknak az első sorban. De lelke mélyén már átérezte tettének minden kegyetlenségét, aljasságát, gyalázatosságát. Nemcsak tettét érezte gyalázatosnak és aljasnak, hanem egész henye, züllött, kegyetlen és önelégült életét; már meglebbent a borzalmas függöny, amely csodával határos módon tíz éven át elfödte előle ezt a bűnét is, meg egész további bűnös életét, s Nyehljudov egy-egy villanásnyira bepillantott mögéje.

Az elnök végre-valahára befejezte fejtegetését, kecses kézmozdulattal fölemelte a kérdések jegyzékét, s átnyújtotta az esküdtek vezetőjének. Az esküdtek felálltak - örvendve, hogy kimehetnek -, s feszengve, szemlátomást nem tudva, mit kezdjenek kezükkel, karjukkal, egymás után átmentek a tanácskozószobába. Amint az ajtó becsukódott mögöttük, az egyik csendőr odalépett, kardját kivonta hüvelyéből, vállához támasztotta, és az ajtó elé állt. A tanács is elhagyta a termet, a vádlottakat is kivezették.

Szobájukba érve az esküdtek most is, mint az imént, először is cigarettát vettek elő és rágyújtottak. Amíg benn ültek a teremben a helyükön, mind többé vagy kevésbé hamisnak és természetellenesnek érezték helyzetüket, de ez az érzésük elmúlt, amint a szobába értek és rágyújthattak.

Megkönnyebbülten helyezkedtek el, és nyomban élénk beszélgetés fejlődött ki.

- A lány nem bűnös, csak megtévedt - mondta a jószívű kereskedő. - Figyelembe kell venni az enyhítő körülményeket.

- Épp ezt akarjuk megtárgyalni - felelte a vezető. - Nem szabad rábíznunk magunkat személyes benyomásainkra.

- Milyen jó volt az elnök fejtegetése - jegyezte meg az ezredes.

- Ugyan, mi jó volt rajta? Én majd elaludtam!

- Én a dolog lényegét abban látom, hogy a szálloda személyzete nem tudhatott a pénzről, ha Maszlova nincsen velük egyetértésben - szólt a zsidós arcú boltossegéd.

- Az ön véleménye szerint tehát Maszlova lopott? - kérdezte az egyik esküdt.

- Akármit mondanak is, ezt nem hiszem! - kiáltott fel a jólelkű kereskedő. - Az egészet az a gyulladt szemű boszorkány főzte ki.

- No, hiszen mindegyik megéri a pénzét - tette hozzá az ezredes.

- De hiszen Bocskova azt mondja, be sem ment a szobába.

- És maga inkább neki hisz? Én egy szavát se hiszem annak a dögnek.

- Hát az még nem bizonyíték, hogy maga nem hisz neki - jegyezte meg a boltossegéd.

- Hisz a kulcs is Maszlovánál volt.

- Hát aztán? - vágott vissza a kereskedő.

- És a gyűrű?

A kereskedő izgatottan kiabált:

- De hiszen megmondta a Maszlova! Mérges természetű volt a kupec, meg ivott is, hát elverte. No és aztán megsajnálta, úgy szokott ez történni. Nesze, mondta, ne pityeregj. Gondolják csak meg, mekkora marha nagy ember volt: két rőf tizenkét hüvelyk, ha jól hallottam, nyolc pud a súlya!

- Nem erről van szó - szakította félbe Pjotr Geraszimovics. - Az a kérdés: Maszlova tervelte-e ki a dolgot, és bujtotta fel a másik kettőt vagy pedig a személyzet?

- A személyzet nem tehette egyedül. Maszlovánál volt a kulcs.

Meglehetősen összefüggéstelenül vitatkoztak még jó ideig.

- Engedjék meg, uraim - szólt a vezető - üljünk le az asztalhoz, és vitassuk meg az ügyet. Parancsoljanak. - S azzal leült az asztalfőre.

- Ezek a lányok mind züllöttek egytől egyig - mondta a boltossegéd és abbeli véleményének megerősítéséül, hogy Maszlova a főbűnös, elbeszélte, hogy egy ilyen lány a bulváron ellopta egyik barátja óráját.

Az ezredes ez alkalomból nekiállt elmondani egy másik, még furcsább lopást, amikor valaki egy ezüst szamovárt tulajdonított el.

- Térjünk át a kérdésekre, uraim! - És az esküdtek vezetője ceruzával megkopogtatta az asztalt.

Mind elhallgattak. A kérdések a következőképpen voltak megfogalmazva:

1. Bűnös-e Szimon Petrov Kartyinkin, 33 éves, Borki falubeli paraszt (krapivói járás) abban, hogy 188... január 17-én meg akarván gyilkolni Szmelkov kereskedőt, hogy kirabolja őt, bűntársaival szövetkezve konyakban oldott mérget itatott vele, ami Szmelkov kereskedő azonnali halálát okozta, majd ellopta tőle mintegy 2500 rubel összegű készpénzét és briliánsgyűrűjét?

2. Bűnös-e Jefimija Ivanovna Bocskova, 43 éves polgárnő, az első kérdésben körülírt bűncselekményben?

3. Bűnös-e Jekatyerina Mihajlovna Maszlova, 27 esztendős polgárnő, az első kérdésben körülírt bűncselekményben?

4. Ha Jefimija Bocskova vádlott nem bűnös az első kérdésben körülírt bűncselekményben, akkor bűnös-e abban, hogy 188... január 17-én, N. városában, mint a "Mauritánia" szálló szobaasszonya, a szálló egyik vendégének, Szmelkov kereskedőnek, szobájában levő és kulccsal lezárt bőröndjéből ellopott 2500 rubel készpénzt, mely célból az odavitt és általa megszerzett kulccsal kinyitotta a bőröndöt?

A vezető felolvasta az első kérdést.

- Nos, uraim?

Az első kérdést hamarosan megválaszolták. Valamennyien "igen"-nel feleltek, Szimon Kartyinkint bűnösnek mondva ki a mérgezésben meg a lopásban. Csak egy öreg munkás nem volt hajlandó Kartyinkin bűnösségét elismerni. Valamennyi kérdésre felmentő értelemben válaszolt.

Az esküdtek vezetője azt hitte, nem érti az ügyet, s elmagyarázta neki, hogy Kartyinkin meg Bocskova minden jel szerint kétségtelenül bűnösek; az öreg munkás azonban azt felelte, hogy ő mindent ért, mégis jobbnak véli, ha irgalmasságot cselekszenek. "Mi se vagyunk szentek" - hajtogatta és megmaradt véleménye mellett.

A második, Bocskovára vonatkozó kérdésre hosszas vita és magyarázkodás után "nem"-mel feleltek, mivel a mérgezésben való részességére nem volt döntő bizonyíték - amit ügyvédje különös buzgalommal hangsúlyozott is.

A kereskedő, aki mindenképpen azon volt, hogy Maszlovát felmentsék, azt hangoztatta, hogy Bocskova az egész rablógyilkosság fő-fő felbujtója. Az esküdtek közül sokan egyetértettek vele, de a vezető, aki mindenáron ragaszkodni kívánt a törvényekhez, azt mondotta, nincsen rá semmi alap, hogy Bocskovát bűnösnek mondják ki a mérgezésben. Hosszú vita után a vezető véleménye győzedelmeskedett.

A Bocskovára vonatkozó negyedik kérdésre valamennyien "igen"-nel feleltek, az öreg munkás nyomatékos kérésére azonban hozzátették: "Azonban figyelembe kell venni az enyhítő körülményeket."

A harmadik kérdés, a Maszlovára vonatkozó, elkeseredett vitát keltett. A vezető abbeli nézetét hangoztatta, hogy Maszlova bűnös a mérgezésben is, a lopásban is; a kereskedő nem értett ezzel egyet, az ezredes, a boltossegéd meg az öreg munkás csatlakozott véleményéhez, a többiek látszólag ingadoztak, de a vezető véleménye lassan felülkerekedett, legelsősorban azért, mert az esküdtek kifáradtak és szívesebben fogadták el azt a nézetet, amely gyorsabb megegyezéssel, s ezáltal az egész tárgyalás hamaros befejezésével kecsegtetett.

Mindannak alapján, amit a tárgyaláson hallott, s amit Maszlováról tudott, Nyehljudov szilárdul meg volt győződve róla, hogy a lány nem bűnös sem a lopásban, sem a gyilkosságban, és eleinte úgy képzelte, hogy ezt mindenki fel fogja ismerni. Azután látta, hogy az esküdtek véleménye egyre inkább a bűnösség felé hajlik, aminek oka egyrészt a kereskedő ügyetlen pártfogása - hiszen ez szemlátomást azon alapult, hogy Maszlova, mint nő, tetszik neki, s ezt nem is leplezte - másrészt a vezetőnek részben ebből fakadó ellenállása, s végül az esküdtek fáradtsága; amikor mindezt látta, nagyon szeretett volna felszólalni, de nem mert Maszlováról beszélni: úgy érezte, abban a percben mindenki kitalálja, hogy milyen kapcsolat volt közöttük. Ugyanakkor azonban érezte, hogy mégsem hagyhatja annyiban a dolgot és kötelessége felszólalni. Sápadt, pirult, s már éppen meg akart szólalni, amikor Pjotr Geraszimovics, aki addig hallgatott, hirtelen felcsattant - úgy látszik, bosszantotta a vezető hatalmaskodása - és pontosan azt mondta el, amit Nyehljudov el akart mondani: - Már engedje meg, ön azt állítja, hogy Maszlova lopta el a pénzt, mert nála volt a kulcs. De vajon nem keríthették-e meg a szálloda alkalmazottai utóbb a kulcsot, és nem nyithatták-e ki a bőröndöt Maszlova után?

- Úgy van, úgy van - helyeselt a kereskedő.

- Maszlova nem lophatta el a pénzt, hiszen az adott helyzetben nem volt hová elrejtenie.

- Hiszen ezt mondom én is - erősítgette a kereskedő.

- Én inkább úgy látom, Maszlova érkezése adta az ötletet a szálloda alkalmazottainak, kihasználták az alkalmat, s azután az egészet Maszlovára fogták.

Pjotr Geraszimovics ingerülten beszélt. Ingerültsége nyomban átragadt a vezetőre, aki ennek következtében most már kettőzött hévvel védte álláspontját; de Pjotr Geraszimovics olyan meggyőzően beszélt, hogy a többség az ő nézetéhez csatlakozott, és úgy határozott, hogy Maszlova nem bűnös a pénz meg a gyűrű eltulajdonításában, a gyűrűt ajándékba kapta a kereskedőtől. Amikor a mérgezés kérdésére került a sor, leglelkesebb védelmezője, a kereskedő, ismét kijelentette, hogy nem lehet bűnösnek nyilvánítani, hiszen semmi oka sem volt rá, hogy megmérgezze Szmelkovot. A vezető pedig úgy érvelt, hogy lehetetlenség őt a bűnrészesség alól felmenteni, hiszen maga vallotta, hogy beadta Szmelkovnak a port.

- Beadta, igaz, de azt hitte, hogy ópium - felelte a kereskedő.

- Ópiummal is megmérgezhette volna - jegyezte meg az ezredes, aki szívesen kalandozott el a tárgytól, s ez alkalomból mindjárt hosszú mesébe kezdett arról, hogy a sógora felesége megmérgezte magát ópiummal, és meg is halt volna, ha nincs a közelben orvos, és nem teszi meg a szükséges gyors intézkedéseket. Olyan önérzetesen, fontoskodva és méltóságteljesen beszélt, hogy senkinek sem volt mersze félbeszakítani. Csupán a boltossegéd vetemedett erre: az ezredes példája őt is elragadta, s szerette volna elmondani a maga esetét.

- Egyesek viszont úgy hozzászoknak az ópiumhoz - kezdte - hogy negyven csöppet is elbírnak; van énnekem egy rokonom...

De az ezredes rá sem hederített, és folytatta elbeszélését arról, hogy milyen hatással volt az ópium sógora feleségére.

- Mindjárt öt óra, uraim - szólalt meg az egyik esküdt.

A vezető az esküdtekhez fordult:

- Tehát hogy legyen, uraim? Mondjuk ki bűnösnek, de azzal, hogy nem volt rablási szándéka és nem tulajdonított el semmit. Helyes?

Pjotr Geraszimovics örült győzelmének, helyeselt.

- De enyhítő körülmények figyelembevételével - tette hozzá a kereskedő.

Ezt is helybenhagyták. Csupán az öreg munkás ragaszkodott hozzá, hogy "nem"-mel válaszoljanak a bűnösség kérdésére.

- De hisz a végeredmény ugyanaz - magyarázta neki a vezető. - "Nem volt rablási szándéka és nem tulajdonított el semmit." Ez már annyi, mintha nem volna bűnös.

- Legyen így, és tegyük hozzá, hogy "enyhítő körülmények figyelembevételével", akkor aztán minden el van intézve - javasolta vidáman a kereskedő.

Mind úgy belefáradtak, belezavarodtak a vitába, hogy senkinek sem jutott eszébe hozzátenni a válaszhoz: "Igen, de gyilkos szándék nélkül."

Nyehljudov annyira dúlt volt, hogy ő sem vette észre a mulasztást. A válaszokat tehát ebben a formában rögzítették papírra és vitték be a tárgyalóterembe.

Rabelais^[15] írja, hogy a jogász, aki elé a peres felek járulnak, előbb mindenféle lehető és lehetetlen törvényre hivatkozik, s felolvas húsz oldal értelmetlen latin jogi abrakadabrát, végül pedig azt ajánlja a feleknek, vessenek kockát: páros vagy páratlan. Ha páros, akkor a felperesnek van igaza, ha páratlan, az alperesnek.

Így történt most is. Hogy az esküdtek határozata így szólt és nem másképpen, annak oka nem az volt, hogy valamennyien egyetértettek; nem, először: azért határoztak így, mert a tanács elnöke hosszúra nyúló fejtegetése végén elmulasztotta az esküdteknek elmagyarázni, amit máskor mindig közölt - tudniillik azt, hogy a kérdésre válaszolva azt is mondhatják: "igen, bűnös, de gyilkos szándék nélkül" - másodszor: mert az ezredes igen hosszan és unalmasan adta elő sógora feleségének históriáját; harmadszor: mert Nyehljudov izgatottságában nem vette észre, hogy kihagyták ezt a megszorítást: "gyilkos szándék nélkül", és azt hitte, hogy a "rablási szándék nélkül" megszorítás már amúgy is megsemmisíti a vádat; negyedszer, mert Pjotr Geraszimovics nem volt a szobában, épp kiment arra az időre, amikor az esküdtek vezetője felolvasta a kérdéseket meg a válaszokat; végül ötödször és főként azért, mert valamennyien fáradtak voltak, igyekeztek mielőbb szabadulni, és ebből a célból megállapodni abban a határozatban, amely a leghamarabb létrejön.

Az esküdtek csengettek. A kivont karddal az ajtóban álló csendőr visszatette kardját hüvelyébe és félrehúzódott. A tanács elfoglalta helyét, s az esküdtek libasorban kivonultak.

A vezető ünnepélyesen vitte kezében a határozatot. Odalépett az elnökhöz, és átnyújtotta neki. Az elnök elolvasta, szemlátomást elámult rajta, karját széttárva fordult bírótársaihoz, s halkan tanácskozott velük. Azon csodálkozott az elnök, hogy az esküdtek megszorítást alkalmaztak az első vádpontnál - "rablás szándéka nélkül" -, de a második vádpontnál nem éltek ezzel, nem mondták ki; hogy "gyilkos szándék nélkül". Az esküdtek határozata szerint tehát Maszlova nem lopott és nem rabolt, ellenben minden látható cél nélkül megmérgezett egy embert.

- Nézzék csak, milyen badarságot határoztak - fordult az elnök a balján ülő bíróhoz. - Hiszen ez kényszermunkát jelent, pedig Maszlova ártatlan.

- Hogyhogy ártatlan? - kérdezte a szigorú bíró.

- Úgy, ahogy mondom: ártatlan. Szerintem itt a 818. szakaszt kell alkalmaznunk. (A 818. szakasz kimondja, hogy a bíróság megváltoztathatja az esküdtek határozatát, amennyiben a vádat alaptalannak találja.)

- Mit gondol? - fordult most az elnök a jóságos bíróhoz.

A jószívű bíró nem válaszolt, az előtte fekvő akta számát nézte, és összeadta a számjegyeket; a végösszeg nem volt hárommal osztható. Úgy határozott magában, hogy akkor fog igazat adni az elnöknek, ha a végösszeg hárommal osztható, de most annak ellenére, hogy nem volt osztható, jó szíve sugallatára mégis csak igazat adott neki.

- Én is azt hiszem, hogy alkalmazni kellene - mondotta.

- És ön hogy gondolja? - fordult az elnök a mérges bíróhoz.

- Semmi esetre - szólt a mérges bíró erélyesen. - Az újságok úgyis azt írják, hogy az esküdtek mindig felmentik a vádlottakat; mit szólnának, ha most a bíróság mentené fel őket? Semmi esetre sem értek ezzel egyet.

Az elnök órájára nézett.

- Sajnálom, de hát mit csináljunk? - S azzal átnyújtotta a határozatot az esküdtek vezetőjének felolvasás végett.

Mindenki felállt, a vezető egyik lábáról a másikra állva torkát köszörülte, s felolvasta a kérdéseket meg a válaszokat. A bírósági jegyző, az ügyvédek, sőt még az ügyész arca is csodálkozást fejezett ki.

A vádlottak nyugodtan ültek, látszott rajtuk, hogy nincsenek tisztában a határozat jelentőségével. Azután mindenki leült és az elnök megkérdezte az ügyészt, milyen büntetést indítványoz.

Az ügyész megörült a Maszlova ügyében elért váratlan eredménynek, s ezt saját ékesszólásának tulajdonította. Utánalapozott aktáiban, fölemelkedett és így szólt:

- Indítványozom, hogy Szimon Kartyinkint az 1452. szakasz és az 1453. szakasz 4. bekezdése alapján büntessék, Jefimija Bocskovát az 1659. szakasz alapján, és Jekatyerina Maszlovát az 1454. szakasz alapján.

Mindezek a büntetések a lehető legszigorúbbak voltak, amelyek egyáltalában szóba kerülhettek.

- A bíróság visszavonul ítélethozatalra - mondta az elnök és felállt.

A többiek is felálltak, s a jól végzett munka kellemes megkönnyebbülésével kimentek, vagy pedig fel és alá járkáltak a teremben.

Pjotr Geraszimovics odalépett Nyehljudovhoz, aki épp az esküdtek vezetőjével beszélgetett.

- No, bátyuska, mi aztán gyalázatosan elvetettük a sulykot - mondotta. - Kényszermunkára küldtük azt a lányt.

- Mit beszél? - kiáltott fel Nyehljudov, felindulásában ügyet sem vetve a házitanító bizalmaskodására.

- Úgy ám - mondta Pjotr Geraszimovics. - Nem írtuk be a határozatba: "Bűnös, de gyilkos szándék nélkül." Éppen most mondta nekem a jegyző, az ügyész tizenöt évi kényszermunkára akarja ítéltetni.

- De hisz így határoztunk - védekezett a vezető.

Pjotr Geraszimovics vitába szállt vele, mondván, hogy ez magától értetődik, hiszen ha Maszlova nem tulajdonította el a pénzt, nem is lehetett szándékában, hogy meggyilkolja Szmelkovot.

- De hiszen én felolvastam a határozatot, mielőtt kijöttünk a szobából - védekezett a vezető. - Senki sem szólalt fel.

- Én akkor nem voltam a szobában - mondta Pjotr Geraszimovics. - De maga hogyhogy nem vette észre? - fordult Nyehljudovhoz.

- Nem gondoltam rá - mondta Nyehljudov.

- Ahá, nem gondolt rá! Szép!

- Még helyre lehet hozni - vélekedett Nyehljudov.

- Nem, most már késő.

Nyehljudov a vádlottak felé nézett. A három ember, akinek sorsa most dőlt el ezekben a percekben, most is mozdulatlanul ült a rács mögött, a csendőrök előtt. Maszlova mosolygott. És Nyehljudov lelkében alávaló érzés támadt. Még az imént, amikor azt hitte, hogy Maszlovát felmentik, és a városban marad, nem tudta eldönteni magában, hogyan viselkedjék vele; nehéz volt egyáltalában bármiféle viselkedésre is gondolni. De ha kényszermunkára küldik Szibériába, akkor egyszeriben megszűnik mindenféle kapcsolat lehetősége Maszlovával: a sebesült madár már nem vergődnék vadásztáskájában, s már nem emlékeztetné bűnére a vadászt.

Pjotr Geraszimovics feltevése helyesnek bizonyult.

Amikor az elnök visszatért a tanácskozó szobából, kezébe vett egy papírlapot és felolvasta:

"188... április 28-án a Cár Őfelsége parancsára az N...i járásbíróság büntető tanácsa az esküdtek határozatának megfelelően, a büntető perrend 771. szakasza 3. bekezdésének, 776. szakasza 3. bekezdésének és 777. szakaszának alapján a következő ítéletet hozta: Szimon Kartyinkin parasztot, 33 éves és Jekatyerina Maszlova polgárnőt, 27 éves, polgári becsületük elvesztése mellett kényszermunkára ítéli, mégpedig Kartyinkint 8 évi, Maszlovát pedig 4 évi kényszermunkára, mindkettőjüket a 25. szakaszban meghatározott jogkövetkezményekkel.

Jefimija Bocskova polgárnőt, 43 éves, személyes előjogainak és polgári becsületének elvesztése mellett 3 évi börtönre, a 49. szakaszban meghatározott jogkövetkezményekkel. A bűnügyi költségeket a vádlottak egymás közt egyenlő arányban viselik, behajthatatlanság esetén pedig az államkincstárt terhelik.

A bíróság elrendeli a bűnjelek értékesítését, az üvegcsék megsemmisítését; a gyűrűt pedig tulajdonosának visszaadni rendeli."

Kartyinkin most is feszes vigyázzban állt, kezét nadrágja oldalvarrásához szorítva; arcizmai mozogtak. Bocskova teljesen nyugodtnak látszott. Maszlova lángolóan elpirult az ítélet hallatára.

- Ártatlan vagyok, ártatlan vagyok! - sikoltott fel olyan hangosan, hogy a terem legtávolabbi sarkába is elhallatszott. - Ez vétek. Nem vagyok bűnös. Nem akartam, nem gondoltam. Igaz lelkemre mondom. Igaz lelkemre! - Azzal leroskadt a padra és hangos zokogásra fakadt.

Amikor Kartyinkint meg Bocskovát kivezették, még mindig ott ült és zokogott; a csendőr kénytelen volt megérinteni köntöse ujját.

"Nem, ezt nem szabad ennyiben hagyni" - gondolta magában Nyehljudov. Iménti alávaló érzéséről teljesen megfeledkezett. Maga sem tudta, miért, kisietett a folyosóra, hogy még egyszer láthassa Maszlovát. Az ajtóban az ügyvédek meg az esküdtek tolongtak élénken beszélgetve, fölöttébb elégedetten a tárgyalás befejeztével, s a tömeg még néhány percre feltartóztatta Nyehljudovot. Amikor kiért a folyosóra, Maszlova már messze járt. Gyors léptekkel utána sietett, nem törődve azzal, hogy magára vonja a többiek figyelmét; utolérte és megállt. Katyusa már nem zokogott, csak halkan sírdogált, kendője csücskével törölgetve foltosan kivörösödött arcát. Elment Nyehljudov mellett, rá sem nézett. Nyehljudov elengedte maga mellett, azután gyorsan visszafordult, hogy az elnökkel beszéljen. Az elnök azonban már elment.

Nyehljudov már csak a portásfülkénél érte utol. Abban a pillanatban lépett oda hozzá, amikor az elnök már felvette világos tavaszi felöltőjét, s ezüstgombos sétapálcájáért nyúlt, amelyet a portás nyújtott oda neki.

- Elnök úr - szólította meg -, beszélhetnék önnel egy szót az ügyről, amelyben épp most hoztak ítéletet? Én az egyik esküdt vagyok.

- Hogyne, természetesen, Nyehljudov herceg, ugyebár? Nagyon örvendek, ismerjük egymást - felelte az elnök, megszorította Nyehljudov kezét, és elégtétellel gondolt vissza rá, milyen remekül és frissen táncolt azon az estélyen, ahol Nyehljudovval megismerkedett, jobban, mint akármelyik fiatal. - Miben állhatok rendelkezésére?

- Valami félreértés csúszott be a határozatba Maszlovát illetően. A lány ártatlan a mérgezésben, mégis kényszermunkára ítélték - mondta Nyehljudov komoran, aggodalmasan.

- A bíróság az esküdtek határozata alapján hozta meg ítéletét - felelte az elnök, s a kijárat felé indult. - Pedig a tanács sem tartotta teljesen megfelelőnek a határozatot.

Az elnöknek eszébe jutott, hogy meg akarta magyarázni az esküdteknek, hogy igenlő válaszuk a gyilkos szándék tagadása nélkül annyit jelent, mintha Maszlova véleményük szerint előre megfontolt szándékkal követte volna el a gyilkosságot, de azután sietségében ezt nem magyarázta meg.

- Értem, de hát nem lehet orvosolni a hibát?

- Az ítélet megsemmisítéséhez mindig lehet jogcímet találni. Forduljon ügyvédhez - mondta az elnök, miközben hetykén félrecsapta kalapját, s továbbhaladt a kijárat felé.

- De hiszen ez rettenetes!

- Tudja, kérem, Maszlova előtt két eshetőség állt... - folytatta az elnök, aki szemlátomást a lehető legudvariasabban és a legkedvesebben igyekezett viselkedni Nyehljudovval. Megigazította pofaszakállát kabátja gallérján, könnyedén karon fogta Nyehljudovot, s a kijárat felé irányította, miközben megkérdezte: - Szintén távozik, ugyebár?

- Hogyne - felelte Nyehljudov, sietve felöltötte kabátját, és az elnök mellé szegődött.

Kiléptek a vidáman ragyogó napfénybe, s mindjárt hangosabban kellett beszélniük, mert hangjukat elnyomta a kocsik zörgése az úttesten.

- Különös helyzet, tetszik tudni - folytatta tehát az elnök emelt hangon -, Maszlova előtt két eshetőség állott: vagy egészen enyhe büntetés, börtön, amelybe beszámított volna a vizsgálati fogság, sőt esetleg csak fogház... vagy pedig kényszermunka. Középút nincs. Ha a határozatban benne foglaltatott volna ez a kifejezés: "gyilkos szándék nélkül", akkor az enyhébbik eset következik be.

- Megbocsáthatatlan mulasztást követtem el - mondta Nyehljudov.

- Nos, ezen múlt az egész - mondta mosolyogva az elnök, és órájára pillantott.

Már csak háromnegyed óra volt hátra a végső időpontig, amelyet a svájci nevelőnő a levelében kitűzött.

- Forduljon ügyvédhez, ha úgy gondolja. Jogcímet kell találni az ítélet megsemmisítésére. Jogcímet mindig lehet találni. A Dvorjanszkajára. - fordult a kocsishoz -, harminc kopejka, sohasem fizetek többet.

- Tessék parancsolni, excellenciás uram.

- Tiszteletem. Ha bármiben állhatok szolgálatára: Dvornyikov házában lakom, a Dvorjanszkaján, könnyű megjegyezni.

Nyájasan köszönt s elhajtatott.

Beszélgetése az elnökkel meg a friss levegő kissé megnyugtatta Nyehljudovot. Most már úgy képzelte, hogy aggodalmai túlzottak voltak, alighanem a szokatlan körülmények között eltöltött délelőtt okozhatta túlérzékenységét.

"Tagadhatatlanul bámulatos, megdöbbentő összetalálkozás. Meg kell tennem minden tőlem telhetőt sorsa könnyítésére, mégpedig minél előbb. Most mindjárt. Igen, ott helyben, a bíróságon megtudakolom, hol lakik Fanarin vagy Mikisin." Hirtelenében ez a két neves ügyvéd jutott eszébe.

Visszament a bíróságra, letette kabátját és felment a lépcsőn. Az első folyosón összetalálkozott Fanarinnal. Megállította és azt mondta, volna egy ügye a számára. Fanarin ismerte Nyehljudovot látásból és névről, és sietett kijelenteni, hogy örömest áll rendelkezésére. - Igaz, hogy fáradt vagyok... de ha nem tart nagyon soká, adja elő most mindjárt; menjünk be ide.

És Fanarin valami helyiségbe vezette be Nyehljudovot - valószínűleg az egyik bíró szobájába. Leültek az asztal mellé.

- Nos, miről van szó?

- Mindenekelőtt arra szeretném megkérni - kezdte Nyehljudov -, hogy senki se tudjon róla, hogy nekem részem van ebben az ügyben.

- Kérem, ez csak természetes. Egyszóval?

- Az előbb esküdtszéki tárgyaláson vettem részt, és egy nőt kényszermunkára ítéltünk... ártatlanul. Nyomja a lelkiismeretemet.

Nyehljudov váratlanul elpirult, szava elakadt.

Fanarin szeme egyet villant, azután megint leszegte tekintetét, és tovább hallgatta Nyehljudovot. Csak ennyit szólt:

- Nos?

- Elítéltünk egy ártatlan nőt, szeretném megsemmisíttetni az ítéletet, és a legfelsőbb fórum elé vinni.

- A szenátus elé - helyesbített Fanarin.

- Arra szeretném kérni, vállalja el az ügyet.

Nyehljudov minél gyorsabban túl akart esni a dolog legkínosabb részén, s ezért pirulva hozzátette:

- A honoráriumot, a költségeket, akármennyi is, magamra vállalom.

- Efelől majd megegyezünk - válaszolt az ügyvéd, megmosolyogva Nyehljudov járatlanságát. - Tehát miről van szó?

Nyehljudov előadta az egész történetet.

- Rendben van, holnap megnézem az aktát; holnapután... vagy nem, inkább csütörtökön jöjjön el hozzám este hat órakor, akkor megmondom a választ. Helyes? Akkor most menjünk, még dolgom van itt a bíróságon.

Nyehljudov elköszönt és kiment.

Beszélgetése az ügyvéddel, az a tény, hogy máris lépéseket tett Maszlova érdekében, még jobban megnyugtatta. Kilépett az utcára; gyönyörű idő volt, kedvtelve szívta be a tavaszi levegőt. Bérkocsisok kínálgatták szolgálatukat, de Nyehljudov gyalogosan indult el. Nyomban megrohanták az emlékek és a gondolatok, mindegyre Katyusa járt az eszében, meg az, hogy hogyan viselkedett a lánnyal. Elfogta a csüggedés, és egyszerre mindent sötét színben látott. "Nem, ezen majd később gondolkodom - korholta magát -, most el kell terelnem gondolataimat délelőtti riasztó élményeimről."

Eszébe jutott Korcsaginék ebédmeghívása. Megnézte az órát: még nincs késő, még idejében odaérhet. Lóvonat szaladt el mellette csengetve. Nyehljudov futva megindult, s felugrott rá. A téren leszállt, elegáns bérkocsiba ült, és tíz perccel később már megállt Korcsaginék palotájának feljárója előtt.

- Parancsoljon, főméltóságú uram! Már várják odafenn - köszöntötte Korcsaginék barátságos, kövér portása, és kitárta előtte a palotának angol csuklópántokon nesztelenül nyíló tölgyfakapuját. - Éppen ebédelnek. Meghagyták, hogy a főméltóságú úron kívül senkit se eresszek föl.

Azzal odament a lépcsőhöz és felcsöngetett.

- Vendég van? - kérdezte Nyehljudov, s levetette kabátját.

- A családon kívül csak Koloszov úr meg Mihail Szergejevics - válaszolt a portás.

A lépcső tetejéről fehér kesztyűs, frakkos, jóképű lakáj nézett le.

- Tessék parancsolni, főméltóságú uram - szólt. - A főméltóságú hercegnő meghagyta, hogy azonnal jelentsem a főméltóságú urat.

Nyehljudov felment a lépcsőn, és a pompás, tágas, jól ismert termen át belépett az ebédlőbe. Ott az asztal körül már együtt ült az egész család, Szofja Vasziljevna, az anyahercegné kivételével, aki sohasem hagyta el szobáját. Az asztalfőt az öreg Korcsagin foglalta el, balján háziorvosa ült; jobbján pedig a vendég: Ivan Ivanovics Koloszov, azelőtt a kormányzóság nemesi marsallja, most pedig a bank igazgatósági tagja és Korcsagin liberális eszmetársa; tovább az asztal baloldalán Miss Reder foglalt helyet, Missie négyesztendős kishúgának nevelőnője, és maga a kislány; jobbról, szemben velük, Petya, Missie hatodik gimnazista öccse, Korcsaginék egyetlen fia - az ő vizsgái kedvéért maradt az egész család a városban -, s mellette házitanítója, egy diák; azután ismét bal felől egy Katyerina Alekszejevna nevezetű, negyvenéves aggszűz, aki közismert szlavofil volt, vele átellenben, az asztal jobb felén Mihail Szergejevics Tyelegin, vagy - ahogy általában szólítatták - Misa, Missie unokabátyja; végül, az asztal végén, maga Missie és mellette egy érintetlen teríték.

- Á, remek, hogy megjött. Még csak a halnál tartunk - üdvözölte az öreg Korcsagin. Nehezen, óvatosan rágott hamis fogsorával, s a vendégre emelte vörös, gyulladt szemét, melynek szemhéja egyáltalában nem volt látható. - Sztyepan - szólt oda teli szájjal a kövér, méltóságteljes főkomornyiknak, s szemével az érintetlen terítékre mutatott. Noha Nyehljudov jól ismerte az öreg Korcsagint, s már gyakran látta étkezés közben, most mégis különösen kellemetlennek találta piros arcát, élveteg, csámcsogó száját a mellényébe tűrt asztalkendő fölött, egész elhájasodott tábornoki alakját. Önkéntelenül eszébe jutott mindaz, amit ennek az embernek a kegyetlenkedéseiről hallott: kormányzó korában embereket vesszőztetett, sőt akasztatott - ég tudja, miért, hiszen gazdag és előkelő családból származott, s nem volt rá szüksége, hogy érdemeket szerezzen.

- Rögtön hozzák, főméltóságú uram - felelt Sztyepan. Az ezüsttel dúsan megrakott pohárszékből nagy merőkanalat vett elő, s intett a jóképű, pakompartos lakájnak, aki nyomban igazgatni kezdte a Missie mellett levő érintetlen terítéket s a fölébe tett, művészien hajtogatott, keményített és címeres asztalkendőt.

Nyehljudov körüljárta az asztalt, mindenkivel kezet fogott. Az öreg Korcsagint meg a hölgyeket kivéve mindenki felállt, amikor odalépett hozzájuk. És Nyehljudov most különösen kellemetlennek és nevetségesnek érezte ezt a ceremóniát, hogy körüljárja az asztalt, és sorra kezet szorít olyan emberekkel, akiknek nagy részével két szónál többet nem váltott még életében. Bocsánatot kért, amiért elkésett, és le akart ülni az üres helyre az asztal végén, Missie és Katyerina Alekszejevna közé, de Korcsagin ragaszkodott hozzá, hogy ha már vodkát nem iszik, legalább kapjon be valamit a zakuszkás asztalnál, amelyen homár, kaviár, sajt, hering kellette magát. Nyehljudov maga sem sejtette, hogy annyira megéhezett, de amikor megízlelte a sajtot, kenyeret, nem tudta abbahagyni és mohón evett.

- Nos, aláásták a társadalom alapjait? - kérdezte Koloszov. Ironikusan alkalmazta a reakciós napilapok szólamát, amelyet az esküdtbíráskodás ellen szoktak használni. - Felmentették a bűnösöket, elítélték az ártatlanokat, ugyebár?

- Aláásták az alapokat... aláásták az alapokat... - ismételte az öreg herceg hahotázva. Határtalanul tisztelte liberális barátja és fegyvertársa tudását, elmeélét.

Nyehljudov - megkockáztatva, hogy udvariatlannak tartják - egy árva szóval sem válaszolt Koloszovnak, hanem még mindig sajtot rágva, leült párolgó levese elé.

- Hagyják legalább nyugodtan enni - szólt Missie mosolyogva, s azzal, hogy nem tette hozzá: "Dmitrij Ivanovicsot", ismét hangsúlyozta kettejük bizalmas viszonyát.

Koloszov eközben hangosan, élénken beszélte el egy szerinte felháborító cikk tartalmát, amely az esküdtbíráskodást támadta. Mihail Szergejevics, Korcsaginék unokaöccse, élénken helyeselt, s elmondta egy másik cikk tartalmát, amelyet ugyanabban a lapban olvasott.

Missie, mint mindig, nagyon "disztingvált" volt, és remekül - diszkrét és észrevehetetlen eleganciával - volt öltözve. Megvárta, míg Nyehljudov lenyeli a sajtot, s csak azután fordult hozzá kérdéssel:

- Nagyon fáradt és éhes, ugye?

- Ó nem, egyáltalában nem. És maga? Elmentek a kiállításra?

- Nem, máskorra halasztottuk. Hanem teniszezni voltunk Szalamatovéknál. Mr. Crooks csakugyan remekül játszik.

Nyehljudov azért jött, hogy elszórakozzék, s Korcsaginék házában mindig jól érezte magát; nemcsak a fényűző jólét légköre tette ezt, amely mindig kellemesen hatott érzékeire, hanem főként a finom és tapintatos hízelgésnek az az atmoszférája, amellyel Korcsaginék szinte észrevétlenül körülvették. Ma azonban - különös dolog - mindent gyűlöletesnek érzett ebben a házban, a portástól, a széles lépcsőtől, a virágoktól, a díszesen terített asztaltól meg a lakájoktól kezdve egészen Missie-ig, akit bájtalannak és affektáltnak talált. Kellemetlen volt Koloszov önérzetes beszédmódja, elcsépelt liberális frázisai, kellemetlen volt az öreg Korcsagin bikaképe, dölyfös, érzéki arca, kellemetlenek voltak a szlavofil Katyerina Alekszejevna francia közbeszólásai, kellemetlen volt a nevelőnő meg a házitanító feszélyezett arckifejezése, és főleg kellemetlen volt az a bizalmaskodó hang, ahogyan Missie a neve említése nélkül beszélt róla... Nyehljudov Missie-ről alkotott véleménye mindig két ellentét között ingadozott: hol csupa szépet látott benne, mint amikor az ember holdfényben vagy félig lehunyt szemmel néz valakit; olyankor üdének, gyönyörűnek, okosnak, természetesnek látta a leányt... hol pedig mintha kíméletlen déli verőfény világítaná meg, egyszerre meglátta - lehetetlenség volt meg nem látnia - mindazt, ami hiányzott belőle. Ma történetesen ilyen napja volt. Látta a kezdődő ráncokat arcán, látta felgöndörített haját, csontos könyökét és főleg - látta hüvelykujja széles, lapos körmét, amely szakasztott olyan volt, mint apjáé.

- Hallatlanul unalmas játék a tenisz - jegyezte meg Koloszov. - Mennyivel mulatságosabb volt a méta, amit mi játszottunk gyermekkorunkban.

- Ó nem, csak még nem próbálta, Ivan Ivanovics. A tenisz rém érdekes játék - felelte rá Missie, s a "rém" szót különösen affektáltan ejtette ki, legalábbis Nyehljudov úgy találta.

Általános vita kezdődött, amelyben Mihail Szergejevics és Katyerina Alekszejevna is részt vett. Csak a nevelőnő, a házitanító meg a gyerekek hallgattak, s szemlátomást unatkoztak.

- Örökké vitatkoznak! - mondta az öreg Korcsagin hahotázva. Kivette az asztalkendőt mellénye kivágásából, nagy robajjal hátratolta székét - azt nyomban elkapta az egyik lakáj -, s felállt az asztaltól.

Utána felálltak a többiek is, egy kis asztalhoz léptek, amelyre öblítőedények voltak kikészítve és poharakban langyos, illatos víz; kiöblítették szájukat és folytatták a senkit sem érdeklő társalgást.

- Nincs igazam? - fordult Missie Nyehljudovhoz, ezzel felszólítván őt, csatlakozzék véleményéhez, mely szerint semmiben sem nyilvánul meg olyan világosan az emberek jelleme, mint a játékban. Nyehljudov arcán meglátta azt a komoly, sőt - érzése szerint - elítélő kifejezést, amelytől annyira félt; szerette volna megtudni, mi idézte fel.

- Igazán nem tudom, sohasem gondolkoztam rajta - felelte Nyehljudov.

- Bemegy a mamához? - kérdezte Missie.

Nyehljudov cigarettát vett elő.

- Hogyne, hogyne - válaszolta olyan hangon, amelyből világosan kiérződött, hogy semmi kedve sincsen bemenni.

Missie szótlanul, kérdőn tekintett reá, és Nyehljudov elszégyellte magát. "Utóvégre nem lehet elmenni valahová vendégségbe, és ott untatni az embereket" - gondolta, s olyan szeretetreméltóan, ahogy csak tőle telt, azt mondta, nagy örömmel bemegy a hercegnéhez, ha hajlandó fogadni.

- De mennyire, nagyon fog örülni. Benn is dohányozhat. Ivan Ivanovics is bement hozzá.

A ház úrnője, Szofja Vasziljevna hercegné, állandóan ágyban feküdt. Már nyolcadik éve fogadta vendégeit fekve, csipkében-szalagban és bársonyban, aranyozott dísztárgyak, elefántcsont, bronz, lakk meg virág között; nem járt ki, s amint mondani szokta, csupán "barátait" fogadta - vagyis mindenkit, aki véleménye szerint valamiképpen kivált a tömegből. Nyehljudov is e barátok közé tartozott, mert eszes fiatalembernek tartották, mert anyja közeli barátságban volt a Korcsagin családdal, meg azért is, mert szerették volna, ha feleségül veszi Missie-t.

Szofja Vasziljevna szobája a nagy szalon és a kis szalon után következett. A nagy szalonban Missie, aki Nyehljudov előtt haladt, egyszer csak megállt, erélyesen feléje fordult, s egy aranyozott kis szék hátába kapaszkodva, farkasszemet nézett vele.

Missie okvetlenül férjhez akart menni, s Nyehljudovot jó partinak tartotta. Azonfelül tetszett is neki, és hozzászoktatta magát a gondolathoz, hogy a férfi az övé lesz (nem ő a férfié, hanem a férfi az övé), s ezért öntudatlan, de kitartó ravaszsággal, amilyent elmebetegeknél látni leginkább, törtetett célja felé. Most azért állt meg, hogy vallomásra bírja a férfit.

- Látom, hogy valami történt magával - kezdte. - Mi történt?

Nyehljudovnak eszébe jutott Maszlova, elkomorult és elvörösödött.

- Csakugyan történt - válaszolta, mert elhatározta, hogy nem hazudik. - Valami különös, fontos és rendkívüli történt velem.

- Micsoda? Nem mondhatja meg?

- Most nem. Engedje meg, hogy most ne beszéljek róla. Még nem értem rá átgondolni - mondta, és még jobban elpirult.

- Szóval nem mondja el nekem? - Missie arcában megremegett egy izom, a szék, amelybe kapaszkodott, megmozdult.

- Nem, nem mondhatom - felelte Nyehljudov, és érezte, hogy amikor Missie-nek így válaszol, voltaképpen önmagának válaszol, és beismeri, hogy csakugyan valami nagyon fontos történt vele.

- Akkor menjünk.

Missie megrázta fejét, mintha el akarná hessegetni fölösleges gondolatait, és a szokottnál gyorsabb léptekkel megindult a szobákon keresztül.

Nyehljudov úgy látta, mintha a fiatal hercegnő erőszakosan összeszorítaná a szájat, hogy elfojtsa könnyeit. Elszégyellte magát, fájt, hogy elszomorította Missie-t, de tudta, hogy a legkisebb gyengeség is vesztét okozhatja - azaz megkötheti őt; ettől pedig mindennél jobban félt. Szótlanul követte Missie-t Szofja Vasziljevna szobájába.

Szofja Vasziljevna befejezte rendkívül finom és rendkívül tápláló ebédjét, amelyet mindig egyedül fogyasztott el, nehogy bárki is meglássa ebben a kevéssé poétikus helyzetben. Heverője mellett kis asztalkán ott állott a feketekávé, amelyhez finom "pajitos" cigarettát szívott. Sovány, csontos, barna nő volt, fekete szemű, lófogú; önmagát még mindig fiatalnak tartotta, s eszerint viselkedett.

Sok mindent beszéltek róla és háziorvosáról. Nyehljudov elfelejtette ezeket a mendemondákat, de most egyszerre eszébe jutottak, s amikor meglátta a hercegné heverője mellett az orvos olajosan fénylő, kettéosztott szakállát, elfogta az undor.

Szofja Vasziljevna mellett az asztalnál, alacsony, puha karosszékben ott ült Koloszov, és feketéjét kevergette. Az asztalkán előtte kis pohár likőr.

Missie Nyehljudovval együtt bement anyjához, de nem maradt benn a szobában.

- Ha a mama elfárad és kikergeti magukat, jöjjenek be hozzám - mondotta Koloszovhoz meg Nyehljudovhoz fordulva olyan hangon, mintha mi sem történt volna közöttük; azzal derűsen mosolyogva, nesztelen léptekkel a vastag szőnyegen kiment a szobából.

- Jó napot, édes barátom, üljön le és meséljen valamit. - Így üdvözölte Nyehljudovot Vasziljevna hercegné, és mosolygott, színlelt, gondosan kidolgozott mosolyával, amely pontosan olyan volt, mint az igazi, és látni engedte csodaszép, művészien elkészített fogsorát, mely pontosan ugyanolyan volt, mint a valódi. - Úgy hallom, búskomoran érkezett a bíróságról? Nem csodálom; nagyon nehéz lehet azt elviselni olyan embernek, akinek szíve van - mondotta franciául.

- Bizony, ez így van - felelte Nyehljudov. - Az ember sokszor érzi a maga... sokszor úgy érzi, hogy nincs joga ítélkezni...

- Comme c'est vrai[16] - kiáltott fel a hercegné, mintha megdöbbentené Nyehljudov találó észrevétele; ezzel is, szokása szerint, finoman hízelgett vendége hiúságának. - Nos, és hogy halad a képe? - kérdezte azután. - Tudja, mennyire érdekel. Ha nem volnék olyan gyenge, már réges-rég megnéztem volna.

- Teljesen abbahagytam - felelte Nyehljudov szárazon. Most olyan világosan látta Szofja Vasziljevna hízelgésének hamisságát, őszintétlenségét, mint arcának gondosan kendőzött öregségét. Sehogy sem tudott magán annyira uralkodni, hogy kedves legyen hozzá.

- Nagy kár! Tudja, Ivan Ivanovics, maga Repin^[17] mondta nekem, hogy határozottan tehetséges - fordult a hercegné Koloszovhoz.

"Hogy nem átall így hazudni!" - hüledezett magában Nyehljudov egyre jobban elkedvetlenedve.

Miután meggyőződött róla, hogy Nyehljudov rossz kedvében van, és nem lehet kellemes, okos csevegésbe bevonni, Szofja Vasziljevna Koloszovhoz fordult, s véleményét kérdezte egy új színműről - olyan hanghordozással, mintha Koloszov véleménye most majd végképp eloszlatna minden félreértést, és minden szavát örökre kőbe kellene vésni. Koloszov rossznak tartotta a drámát, és ez alkalomból elmondta véleményét a művészetről általában. Szofja Vasziljevna hercegné több ízben kifejezte bámulatát találó és helyes észrevételei fölött, védelmébe vette a drámaírót, de azután nyomban vagy megadta magát, vagy pedig áthidaló megoldást talált. Nyehljudov nézte és hallgatta őket, de egészen mást látott és hallott, mint ami előtte volt.

Szofja Vasziljevna és Koloszov párbeszédét hallgatva, Nyehljudov először is azt látta, hogy sem az egyiknek, sem a másiknak nincsen semmi köze sem a színműhöz, sem egymáshoz, és ha mégis beszélnek, ezt csupán csak azért teszik, mert étkezés után fiziológiai szükségletnek érzik, hogy nyelvük és torkuk izmait mozgassák; másodszor azt látta, hogy Koloszov, aki egymás után ivott vodkát, bort, likőrt, meglehetősen részeg - nem úgy, mint a muzsik, aki ritkán iszik, s azért gyorsan berúg, hanem úgy, ahogyan az italhoz szokott emberek részegek. Nem tántorgott, nem beszélt összevissza, de azért nem volt normális; izgatott, emelkedett lelkiállapotban volt; harmadszor azt látta Nyehljudov, hogy Szofja Vasziljevna társalgás közben nyugtalanul tekinget az ablak felé, melyen át egy ferde napsugár egyre közelebb ér hozzá, s mindjárt árulón megvilágítja öregségét.

- Milyen igaz - mondta Koloszovnak valamilyen észrevételére, és megnyomta heverője mellett a falon a csengő gombját.

Az orvos ekkor felállt, és otthonosan, egy szót sem szólva, elhagyta a szobát. Szofja Vasziljevna pillantásával kísérte, s közben folytatta a társalgást.

- Eressze le ezt a függönyt, kérem, Filipp - szólt a csengetésére belépő jóképű lakájhoz, és szemével a függönyre mutatott.

- Nem, nem, akármit mond is, van benne valami misztikus, márpedig misztikum nélkül nincsen költészet - mondotta, miközben fél szemével bosszúsan követte a lakáj mozdulatait, s a függöny leeresztését. - Misztikum költészet nélkül: babona, költészet misztikum nélkül pedig... próza - folytatta bánatos mosollyal. Nem vette le szemét a lakájról, aki a függönyt igazgatta.

- Nem azt a függönyt, Filipp... a nagy ablakon - lehelte szenvedően; szemlátomást sajnálta magát az erőfeszítésért, amelybe e szavak kimondása került, s utána megnyugtatásul gyorsan szájához emelte gyűrűktől szikrázó kezével illatos pajitos-át.

A vállas, izmos, szép Filipp könnyedén, mintegy bocsánatkérőn meghajolt; erős, domborodó ikrájú lábával puhán lépkedve a szőnyegen, szótlanul és engedelmesen a másik ablakhoz ment, és a hercegné felé tekintve, igyekezett úgy elrendezni a függönyt, hogy egyetlen napsugár se merje úrnőjét háborgatni. De ezúttal sem úgy csinált mindent, ahogyan kellett volna, és az elgyötört Szofja Vasziljevnának ismét félbe kellett szakítania fejtegetéseit a misztikumról, és rendre kellett utasítania a nehéz felfogású Filippet, aki olyan kíméletlenül idegesíti őt... Filipp szemében egy pillanatra szikra lobbant fel.

"Ördög tudja, mi kell neked... Valószínűleg ezt mondta magában" - gondolta Nyehljudov, miközben megfigyelte ezt a játékot. De a szép, erős Filipp nyomban legyűrte fellobbanó türelmetlenségét, és engedelmesen végrehajtotta, amit az aszott, erőtlen és minden tekintetben hamis Szofja Vasziljevna parancsolt neki.

- Nem mondom, sok igazság van Darwin tanításában - mondta Koloszov, hátravetette magát alacsony karosszékében, és álmosan pislogott Szofja Vasziljevnára... - De azért túllépi a megengedett határokat. Igen, túllépi.

- Maga hisz az átöröklésben? - kérdezte Szofja Vasziljevna Nyehljudovtól, mert bosszantotta a férfi hallgatása.

- Az átöröklésben? - ismételte Nyehljudov. - Nem, nem hiszek benne - felelte szórakozottan. Figyelmét abban a pillanatban teljesen lefoglalták a képzeletében felmerülő furcsa látomások. Maga elé képzelte a szép és erős Filippet ősállapotában, és melléje Koloszovot ugyancsak meztelenül, görögdinnye-pocakjával, kopasz fejével és vékony, gyenge, szíjformán fityegő karjaival. Ugyanígy maga elé képzelte Szofja Vasziljevna selyembe-bársonyba burkolt vállait is, amilyenek a valóságban, de ez az elképzelés annyira borzalmas volt, hogy igyekezett elhessegetni magától.

Szofja Vasziljevna végigmérte őt pillantásával.

- No de Missie várja magát - szólt. - Menjen csak be hozzá, el akarja játszani magának Grieg legújabb művét... Nagyon érdekes.

"Semmit sem akar eljátszani. Szofja Vasziljevna hazudik... vajon miért?" - gondolta Nyehljudov, de azért felállt, s búcsúzóul megszorította Szofja Vasziljevna gyűrűkkel borított, átlátszó, csontos kezét.

A nagy szalonban Katyerina Alekszejevna jött vele szemben, és megszólította:

- Úgy látom, esküdti kötelezettségei nyomasztóan hatnak önre? - mondta szokása szerint franciául.

- Igen, bocsásson meg, rossz kedvemben vagyok, és úgy érzem, nincs jogom ezzel másokat untatni - felelte Nyehljudov.

- Miért rosszkedvű?

- Engedje meg, hogy ezt ne mondjam el - válaszolta Nyehljudov, s kalapja után nézett.

- Emlékszik, egy időben mindig azt hajtogatta, hogy mindig az igazat kell mondani, és mindannyiunknak kíméletlen igazságokat vagdosott a fejéhez. Hát most miért nem akarja megmondani az igazat? Emlékszel, Missie? - fordult Katyerina Alekszejevna Missie-hez, aki időközben belépett a szobába.

- Azért, mert az játék volt - felelte Nyehljudov komolyan. - Játékban lehet igazat mondani. De a valóságban olyan alávalók vagyunk, azaz hogy én olyan alávaló vagyok, hogy semmi esetre sem mondhatom meg az igazat.

- Ne helyesbítsen, inkább mondja meg, hogy mennyiben vagyunk mi olyan alávalók - vágott vissza Katyerina Alekszejevna játékosan, mintha észre sem venné, Nyehljudov mennyire komolyan beszél.

- Nincs nagyobb hiba, mint beismerni, hogy az ember rosszkedvű - jegyezte meg Missie. - Én sohasem vallom be magamnak, ha rossz kedvem van, és ezért mindig jókedvű vagyok. Jöjjön, menjünk be hozzám. Majd igyekszünk elhessegetni a mauvaise humeur-jét.^[18]

Nyehljudov olyasformán érezte magát, mint a ló, amikor megveregetik a nyakát, hogy rátegyék a zabolát és befogják. Márpedig neki most még kevésbé volt ínyére, mint valaha, hogy befogják.

Kimentette magát, hogy haza kell sietnie és elbúcsúzott. Missie a szokottnál hosszabban szorongatta kezét.

- Ne felejtse el, hogy ami magának fontos, az fontos a barátainak is - mondta. - Holnap eljön?

- Nem hiszem - felelte Nyehljudov és szégyenkezett; maga sem tudta, őmiatta-e vagy önmaga miatt. Elpirult és gyorsan kiment a szobából.

- Mi lelte? Comme cela m'intrigue[19] - mondta Katyerina Alekszejevna, amikor Nyehljudov elhagyta a szobát. - Feltétlenül meg kell tudnom. Alighanem valami affaire d'amour-propre: il est très susceptible, notre cher Mitya^[20].

"Plutôt une affaire d'amour sale"[21] - szerette volna mondani Missie, de mégsem mondta ki; maga elé meredt, s arca most egészen más volt, mint amikor Nyehljudovra nézett - egészen kihamvadt. De még Katyerina Alekszejevna előtt sem akarta kiejteni ezt az ízléstelen szójátékot, s csak ennyit mondott:

- Mindegyikünknek vannak jó és rossz napjai.

"Talán ő is megcsal? - gondolta magában. - Ez aljasság volna azután, ami köztünk volt."

Ha meg kellett volna magyaráznia, mit ért e szavakon: "azután, ami köztünk volt" - nem tudott volna semmi határozottat mondani, mégis érezte, tudta, hogy Nyehljudov kecsegtette, sőt úgyszólván eljegyezte őt. Mindez nem kimondott szavakban történt, hanem pillantásokkal, mosolyokkal, célzásokkal, elhallgatásokkal. De Missie Korcsagina mégis a magáénak érezte a férfit, s nehezére esett volna lemondani róla.

Nyehljudov gyalog ment haza az ismerős utcákon. "Szégyenletes és alávaló, alávaló és szégyenletes" - zakatolt benne. A nyomasztó érzés, amely Missie-vel való szóváltása alatt erőt vett rajta, nem hagyta el egy pillanatra sem. Formálisan - ha ezt így ki lehet fejezni - igaza volt a lánnyal szemben: nem ígért neki semmit, ami megkötötte volna kezét, nem tett neki házassági ajánlatot; de lényegileg - ezt érezte - mégiscsak hozzáláncolta magát, ígéretet tett neki, holott most már teljes bizonyossággal tudta, hogy nem veheti feleségül. "Szégyenletes és alávaló, alávaló és szégyenletes" - ismételgette magában, s ezt már nemcsak Missie-hez való kapcsolatára értette, hanem egész életére. "Minden szégyenletes és alávaló" - gondolta, mikor belépett háza kapuján.

- Nem vacsorázom - vetette oda Kornyejnek, a lakájnak, aki követte az ebédlőbe. Az asztalon teríték, tea várt reá. - Elmehet.

- Igenis - mondta Kornyej, de nem ment ki, hanem nekiállt leszedni az asztalt. Nyehljudov ránézett, és hirtelen megharagudott rá. Azt kívánta volna, hogy hagyjanak neki békét, és úgy érezte, mindenki csak azért sürög körülötte, hogy terhére legyen. Amikor Kornyej végre kiment az edénnyel, Nyehljudov odalépett a szamovárhoz, hogy felöntse a teát, de meghallotta Agrafena Petrovna lépteit, és - hogy ne találkozzék vele - kisietett a szalonba, és becsukta maga mögött az ajtót. Ebben a szobában halt meg három hónappal ezelőtt az édesanyja. Egy-egy tükörellenzős lámpa világította meg benne Nyehljudov apjának és anyjának arcképét. Amikor Nyehljudov most belépett ebbe a szobába, eszébe jutott, hogy az utolsó időben milyen viszony volt közte meg édesanyja között, és ezt a viszonyt természetellenesnek, utálatosnak találta. Ez is szégyenletes és alávaló volt. Emlékezett rá: a hercegné betegségének utolsó idejében egyenesen kívánta anyja halálát. Önmagának azt hazudta, azért kívánja ezt, hogy édesanyja megváltódjék szenvedéseitől, de valójában azért kívánta, hogy ő maga megszabaduljon anyja szenvedéseinek látásától.

Szeretett volna jó emlékeket felidézni önmagában anyjáról, s azért felnézett arcképére, melyet ötezer rubelért készített egy híres festő. Mélyen kivágott, fekete bársonyruhában ábrázolta a hercegnét, s látszott, hogy különös kedvteléssel festette meg a hölgy keblét, a két melle közötti bemélyedést, a vakító, gyönyörű vállat, nyakat. Ez aztán már végképp szégyenletes és alávaló volt. Volt valami szentségtörően gyalázkodó és fertelmes ebben a portréban, amely édesanyját szépsége teljében, félmeztelenül ábrázolta - annál is fertelmesebb, mert három hónappal ezelőtt ugyanebben a szobában feküdt ugyanez az asszony múmiává aszva, s a szobát, sőt az egész házat megtöltötte fojtogató, szörnyű szagával, amelyet semmivel sem lehetett elnyomni. Mintha még most is orrában érezné ezt a szagot. Az is eszébe jutott, hogy anyja egy nappal halála előtt kiaszott, megfeketült kezébe fogta fia erős, fehér kezét, a szemébe nézett, és így szólt: "Ne ítélj el, Mitya, ha valamit rosszul csináltam." És szenvedéstől megfakult szeme megtelt könnyel. "Micsoda fertelem!" - mondta magában Nyehljudov, és egy utolsó pillantást vetett a diadalmasan mosolygó, márványkeblű és hókarú hölgyre a képen. Az a mélyen kivágott ruha eszébe juttatott egy másik fiatal nőt, akit a napokban szintén félmeztelenül látott. Missie volt az; valami ürüggyel meghívta magához Nyehljudovot egyik este, hogy bemutassa neki báli ruháját, amelyben estélyre készült. Undorodva gondolt vissza Missie szép vállára, karjára. És az az állati, durva, rossz múltú apa, és a bel esprit[22] kétes hírnevében álló anya... Mindez undorító volt és ugyanakkor szégyenletes. Szégyenletes és alávaló, alávaló és szégyenletes.

"Nem, nem - gondolta -, szabadulnom kell. Meg kell szabadulnom mindezektől a hazug kapcsolatoktól Korcsaginékkal, Marja Vasziljevnával, az örökségemmel, minden egyébbel... Igen, szabadulni, szabadon lélegzeni. Elutazom külföldre, Rómába, festeni fogok..." Eszébe jutottak kételyei tehetségét illetően. "Mindegy, a fő, hogy szabadon tudjak lélegzeni. Elutazom előbb Konstantinápolyba, onnan Rómába, megszabadulok az esküdtszéktől... És elintézem ezt a dolgot az ügyvéddel."

És abban a pillanatban hihetetlenül elevenen megjelent előtte a bandzsal, fekete szemű, rabruhás fiatal nő képe. Hogy sírt, amikor még meg akarták hallgatni az utolsó szó jogán! Hogy elhomályosítsa magában ezt a képet, gyorsan elnyomta a hamutartóban cigarettája végét, másikra gyújtott, és fel-alá járkált a szobában. Egymás után éledtek újra benne a Katyusával eltöltött percek. Visszaemlékezett utolsó találkozásukra, az állati, érzéki szenvedélyre, amely akkor úrrá lett fölötte, a csalódásra, melyet érzett, amikor vágya kielégült. Visszaemlékezett a hajnali misére, Katyusa kék szalagos fehér ruhájára. "Hiszen én szerettem azt a lányt, igazán szerettem, tiszta, jó szerelemmel szerettem azon az éjszakán, és még előbb is, hogy szerettem, amikor a nyarat nénjeimnél töltöttem, és a dolgozatomat írtam!" Visszagondolt önmagára, amilyen akkor volt. Megcsapta annak az üdeségnek, fiatalságnak, romlatlan életörömnek az emléke, és gyötrő búbánat fogta el.

Iszonyatos volt a különbség a között, aki akkor volt, s a között, aki ma: legalább ugyanakkora, ha nem nagyobb, mint a között a Katyusa közt a hajnali misén, meg a részeg kereskedővel duhajkodó prostituált között, akit aznap elítéltek. Nyehljudov akkor bátor és szabad ember volt, végtelen lehetőségek nyíltak előtte; most pedig körös-körül behálózta egy ostoba, üres, céltalan, hiú élet, amelyből nem látott menekvést, sőt - mi tagadás -, részben maga sem akart menekülni. Eszébe jutott, milyen büszke volt valaha őszinteségére, szabályként tűzte ki maga elé, hogy mindig igazat mond, és csakugyan igazmondó volt is; most pedig fuldoklik a hazugságban - a legszörnyűbb hazugságban: abban, amelyet minden ismerőse, egész környezete igazságnak tart. És ebből a hazugságból nem volt kivezető út - legalábbis ő nem látott kivezető utat. Beleragadt, hozzászokott, kéjesen fetrengett benne.

Hogyan bogozza ki kapcsolatát Marja Vasziljevnával, Marja Vasziljevna férjével olyan módon, hogy ne kelljen szégyellnie az asszony férjének, gyermekeinek a szemébe nézni? Hogyan oldja meg Missie-vel való kapcsolatát hazugság nélkül? Hogyan bonyolódjék ki abból az ellentmondásból, hogy jogtalannak ismeri el a földtulajdont, s ugyanakkor anyjától örökölt földbirtokainak jövedelméből él? Hogyan tegye jóvá Katyusa ellen elkövetett bűnét? Nem hagyhatja annyiban. "Nem hagyhatom cserben a nőt, akit valamikor szerettem, nem érhetem be annyival, hogy fizetek az ügyvédnek, s ezen az áron megmentem a kényszermunkától, amelyre amúgy sem szolgált rá. Nem válthatom meg pénzen a bűnömet, mint ahogyan akkor hittem, amikor pénzt adtam neki, s úgy éreztem, megtettem, ami a kötelességem."

És újra élte azt a percet, amikor utolérte Katyusát a folyosón, keblébe dugta a pénzt és elszaladt. "Jaj, az a pénz! - gondolta iszonyodva, s ugyanaz az undor és riadalom támadt fel benne, mint abban a pillanatban. - Jaj, jaj, micsoda alávalóság! - szólalt meg hangosan, akárcsak akkor. - Semmirekellő gazember, aki ezt meg tudta tenni! És én, én vagyok az a semmirekellő gazember! - mondta fennhangon. Aztán megállt a szoba közepén: - De hát vajon csakugyan... csakugyan gazember volnék? Mi egyéb? - adta meg mindjárt önnönmagának a feleletet. - De talán ez az egyetlen? - folytatta önmaga leckéztetését. - Hát Marja Vasziljevnával meg a férjével nem viselkedtél aljasul, szégyenletesen? És az örökség? Azzal az ürüggyel, hogy anyádtól kapod a pénzt, élvezed a gazdagságnak minden előnyét, holott tudod, hogy jogtalan? És egész henye, züllött életed! És mindennek megkoronázása, ahogyan elbántál Katyusával. Alávaló gazember! Gondoljanak rólam az emberek, amit akarnak; őket áltathatom, de önmagamat nem áltathatom!"

És hirtelen ráeszmélt, hogy amikor az utóbbi időben annyira utálta az embereket, s főként aznap, amikor annyira utálta az öreg Korcsagint, Szofja Vasziljevnát, Missie-t, Kornyejt - akkor tulajdonképpen önmagát utálta. És - különös! - ebben a felismerésben, önmaga aljasságának felismerésében volt valami fájó, és ugyanakkor mégis valami megnyugtató és boldogító.

Nyehljudovval nem először esett meg életében az, amit ő "lelki tisztogatás"-nak nevezett. Azt az állapotot nevezte így, amikor - néha hosszú idő elteltével - egyszerre úgy érezte, hogy lelki élete pang, sőt néha egészen kihagy, s olyankor hozzálátott, hogy kitakarítsa azt a sok szemetet, hordalékot, amely lelkében felhalmozódott, s ezt a pangást okozta.

Az ilyen felbuzdulások után szabályokat állított fel, s eltökélte, hogy most már mindhalálig azok szerint fog élni; naplót írt és új életet kezdett, abban a reményben, hogy soha többé nem lesz hűtlen ahhoz, amit vállalt - turning a new leaf[23], ahogyan ezt önmagában hívta. De a földi hívságok minden alkalommal újra elcsábították, maga sem vette észre, s ismét elbukott, gyakran még mélyebbre, mint ahogyan azelőtt volt.

Életében többször esett meg vele ilyen megtisztulás és fölemelkedés, először akkor, amikor a nyarat nénjeinél töltötte. Az volt mind közül a legerősebb, leglelkesebb felbuzdulása, hatása is meglehetősen soká eltartott. Hasonló felbuzdulás eredményeképpen hagyta ott közhivatalnoki tisztségét, s lépett háború idején katonai szolgálatba, életét akarván áldozni hazájáért. Ez alkalommal azonban nagyon hamarosan bekövetkezett a bemocskolódás. A következő felbuzdulás akkor történt, amikor otthagyta a katonaságot, külföldre ment és festészettel kezdett foglalkozni.

Attól fogva az esküdtszéki tárgyalás napjáig hosszú idő telt el lelki tisztogatás nélkül, ezért még sohasem jutott el a bemocskolódásnak erre a fokára, még sohasem tátongott ekkora ellentét a közt, amit lelkiismerete követelt és a közt, ahogyan élt - és Nyehljudov megborzadt az ellentét láttán.

Az ellentét akkora volt, a bemocskolódás foka olyan iszonyú, hogy az első perc kétségbeesésében kételkedett a megtisztulás lehetőségében. "Hányszor megpróbáltál már jobbá, tökéletesebbé lenni, és nem sikerült - szólalt meg lelkében a kísértő szava - minek próbálnád meg még egyszer? Nemcsak te vagy ilyen... ilyen az élet". Így beszélt ez a hang. De a szabad, szellemi lény, amely az egyetlen igaz, az egyetlen hatalmas, az egyetlen örök az emberben - már fölébredt Nyehljudovban. És Nyehljudov nem tehetett egyebet: hinnie kellett neki. Akármilyen óriási volt az ellentét a között, ami volt, s ami lenni akart - az az ébredező lelki ember nem ismert lehetetlenséget.

"Széttépem ezt a hazugságszövevényt, ami megköt, bármi áron is, de széttépem, megvallok mindent, és mindenkinek megmondom az igazat, és az igazat fogom cselekedni - mondta önmagának elszántan, fennhangon. - Megmondom Missie-nek az igazat, hogy züllött ember vagyok, és nem vehetem feleségül, hiába hitegettem; megmondom Marja Vasziljevnának (ez a nemesi marsall felesége volt)... de nem, őneki nincs mit mondanom, megvallom a férjének, hogy alávaló fráter vagyok, és felszarvaztam őt; és az örökségemet is úgy intézem el, hogy megmondom az igazat. És Katyusának is megmondom, hogy alávaló gazember vagyok, bűnt követtem el vele szemben, és minden tőlem telhetőt megteszek, hogy könnyítsek sorsán. Igen, elmegyek hozzá, és megkérem, bocsásson meg nekem. Igen! Bocsánatot fogok tőle kérni, úgy, ahogyan a gyermekek kérnek bocsánatot."

Megállt:

"Feleségül veszem, ha kell."

Megállt, összetette két kezét, mint kicsi korában, fölemelte tekintetét és megszólalt, egy ismeretlen valakihez intézve szavait:

- Uram! segélj, taníts meg engem, jer és szállj belém, és tisztíts meg engem minden mocsoktól!

Imádkozott, arra kérte Istent, segítse meg, költözzék beléje és tisztítsa meg; s miközben ezért könyörgött, már meg is történt az, amit kért. A benne élő Isten fölébredt tudata mélyén. Nyehljudov egynek érezte magát vele, s ezért nemcsak szabadságot, erőt, életörömöt érzett, hanem megérezte a jónak minden hatalmát. Képesnek érezte magát minden jóra, a legjobbra, amit csak ember megcselekedhet.

Szeme megtelt könnyel, amikor ez történt vele; jó és rossz könnyek voltak ezek: jók, mert az öröm könnyei voltak, hogy fölébredt benne az annyi évig szendergő lelki ember; és rosszak, mert a meghatottság könnyei voltak, meghatódott önmagán, önnön jóságán.

Melege lett. Az ablakhoz lépett és kinyitotta. Az ablak a kertre nézett. Holdas, friss, csendes éjszaka volt, az utcán kerekek zörgése hallatszott, majd az is elcsöndesedett. Éppen az ablak alatt magas topolyafa még lombtalan ágainak árnyéka feküdt, cifra tekervényeivel pontosan rajzolódott ki a tisztán felsepert homokon. Balra a fészer teteje fehérnek tetszett a ragyogó holdfényben. Előtte pedig, a fák összefonódó ágai mögött a kerítés árnya feketéllett. Nyehljudov elnézte a holdvilágban fürdő kertet, a tetőt meg a topolya árnyékát, beszívta az éltető friss levegőt.

"Jaj de nagyszerű! Istenem, be gyönyörű, be nagyszerű!" - mondotta arra, ami a lelkében élt.

Maszlova csak este hat órakor ért vissza zárkájába, holtfáradtan; fájt a lába a szokatlan tizenöt versztától, amelyet a kövezeten kellett megtennie, s azonfelül lesújtotta a váratlanul szigorú ítélet. Meg éhes is volt.

Amikor a tárgyalás első szünetében az őrök mellette kemény tojást, kenyeret falatoztak, összefutott a nyála, s érezte, hogy nagyon megéhezett; de megalázónak tartotta volna, hogy enni kérjen tőlük. Azután eltelt további három óra, s már nem érzett éhséget, csupán gyengeséget. Ebben az állapotban érte a váratlan ítélet. Az első percben azt hitte, rosszul hallotta, nem hitt fülének, sehogyan sem tudta magát elképzelni fegyencnek. Amikor azután meglátta az esküdtek nyugodt, tárgyilagos arcát - akik egészen természetesnek fogták fel ezt az ítéletet - elfogta a felindulás és felsikoltott, hogy ártatlan. Amikor azt is észrevette, hogy kiáltását is úgy fogadják, mint valami természetes, cseppet sem meglepő jelenséget, ami nem változtat a dolgon, akkor sírva fakadt, mert megérezte, hogy alá kell magát vetnie annak a kegyetlen és döbbenetes igazságtalanságnak, amelyet ellene elkövettek. Különösen az döbbentette, meg, hogy férfiak ítélték el ilyen kegyetlenül - méghozzá nem is öreg, hanem fiatal férfiak, akik mindig olyan kedvesen néztek reája. Az egyiket közülük - a fiatal helyettes ügyészt - már egészen más hangulatban is látta. Mialatt a vádlottak szobájában ült, a tárgyalás megkezdése előtt meg a szünetekben is észrevette, hogy a férfiak - mintha valami más fontos ügyben járnának - minduntalan elhaladnak a szoba ajtaja előtt, vagy pedig be-bemennek a szobába csak azért, hogy őt jobban szemügyre vehessék. És most ugyanezek a férfiak egyszerre csak, nem tudni miért, kényszermunkára ítélik őt, pedig teljesen ártatlan abban, amivel vádolták. Jó ideig sírt, de azután elhallgatott, és tompán, fásultan üldögélt a vádlottak szobájában, várva, hogy visszavigyék a fogházba. Csak egy vágya volt: rágyújtani. Ebben az állapotban találta őt Bocskova és Kartyinkin, akiket az ítélethozatal után ugyanabba a szobába vezettek. Bocskova nyomban rátámadt Maszlovára és fegyencnek, börtöntölteléknek csúfolta.

- No, most aztán megkapod a magadét! Hiába esküdöztél, nem menekültél, te utolsó! Amit érdemeltél, azt kaptad. Szibériában majd leszokol a cicomáról.

Maszlova mozdulatlanul ült, két kezét köntöse ujjába rejtve, s fejét mélyen lehajtva merően bámult a piszkos padlóra, két lépésnyire maga elé. Csak ennyit mondott:

- Nem bántlak benneteket, ti se bántsatok engem. Hisz én sem bántlak - ismételte néhányszor, azután végképp elhallgatott. Csak akkor élénkült fel kissé, amikor Bocskovát meg Kartyinkint kivezették, és az egyik csendőr bejött, és három rubelt nyomott a markába.

- Te vagy az a Maszlova? - kérdezte. - Nesze, egy hölgy küldi - mondta, miközben odaadta neki a pénzt.

- Miféle hölgy?

- Fogd, és ne kérdezz annyit, majd még beszélgetni fogok itt veletek!

A pénzt Kitajeva küldte. Amikor kiment a tárgyalásról, a terembiztostól megkérdezte, szabad-e valamennyi pénzt eljuttatnia Maszlovához. A terembiztos azt mondta, hogy ez meg van engedve. Kitajeva ekkor lehúzta háromgombos szarvasbőr kesztyűjét párnás, fehér kezéről, selyemszoknyája hátsó ráncaiból előszedte divatos pénztárcáját, kiválasztott a benne levő elég nagy mennyiségű szelvényből (nemrégen vágta le a megkeresett értékpapírokról) egy két és fél rubel értékűt, hozzátett még két húszkopejkás meg egy tízkopejkás pénzdarabot, és átadta a terembiztosnak. A terembiztos odaintette az egyik csendőrt, és az adományozó előtt átadta neki a pénzt.

- Kérem, tessék hiánytalanul átadni - figyelmeztette az őrt Karolina Albertovna.

Az őr megsértődött a szavaiban megnyilvánuló bizalmatlanságon, és azért förmedt rá olyan haragosan Maszlovára.

Maszlova megörült a pénznek, mert lehetővé tette, hogy megszerezze az egyetlent, amire kívánkozott.

"Csak kapnék cigarettát és rágyújthatnék" - sóhajtotta, és minden gondolata erre az egy vágyára összpontosult: dohányozni! Annyira vágyott rá, hogy mohón szívta be a levegőt, valahányszor a nyitott ajtón át némi dohányfüst szűrődött ki a folyosóra. De még sokáig kellett várnia, mert a jegyző, akinek el kellett volna bocsátania őt, megfeledkezett a vádlottakról, s az egyik ügyvéddel beszélgetésbe, sőt vitába keveredett az elkobzott cikkről.

Végre öt óra tájban elbocsátották, és a két katona - a nyizsnij-novgorodi meg a csuvas - a hátsó kapun át kivezette a bíróság épületéből. Már a kapuban odaadott nekik húsz kopejkát, s megkérte, vegyenek rajta neki két kalácsot meg cigarettát. A csuvas elmosolyodott, amikor átvette a pénzt. "Ne félj, megvesszük" - mondta, és csakugyan becsületesen megvásárolta a két kalácsot meg a cigarettát, és visszaadta Maszlovának a visszajáró pénzt. Útközben nem gyújthatott rá, és így sóvárgása még akkor is kielégületlenül maradt, amikor a börtönhöz érkezett. Éppen amikor a kapuhoz ért, a vasútról vagy száz foglyot hoztak. A kapubejáratban összeakadt velük.

A foglyok - szakállasok és borotvált arcúak, öregek és fiatalok, oroszok és idegenek, némelyiknek fél feje leberetválva - lábbilincsüket csörgetve megtöltötték az előszobát csoszogással, beszéddel, maró verejtékszaggal. Valahányan elhaladtak Maszlova mellett, mind alaposan megnézték, s egyesek odamentek hozzá, megérintették.

- Tyuhaj, de szemrevaló teremtés - mondta az egyik. - Alázatos tiszteletem a nénikének - szólt a másik kacsintva. Egy fekete fickó, beretvált tarkója kékbe játszott, sima arcán csak bajuszát hagyta meg, béklyóját csörgetve, bele-belegabalyodva, odaugrott Maszlovához és átnyalábolta.

- Talán bizony nem ismered meg a régi cimborádat? Elég a kényeskedésből! - kiáltotta villogó szemmel, fogcsikorgatva, amikor Maszlova ellökte magától.

- Mit csinálsz, te gazember? - rivallt rá hátulról a helyettes felügyelő.

A fogoly behúzta nyakát, és gyorsan visszaugrott társai közé. A felügyelő most Maszlovának támadt.

- Hát te mit keresel itt?

Maszlova meg akarta volna mondani, hogy a bíróságról hozták vissza, de olyan fáradt volt, hogy lustaságból nem felelt.

- A tárgyalásról jövünk, nagyságos úr - jelentette az egyik fegyveres kísérő; előjött a foglyok mögül és sapkájához emelte kezét.

- No, hát akkor add át az őrnek. Micsoda pimaszság!

- Igenis, nagyságos úr.

- Szokolov! Vedd át - kiáltatta a helyettes felügyelő.

A börtönőr odalépett, mérgesen hátba vágta Maszlovát, feléje bökött a fejével, és bevezette a női folyosóra. Ott tetőtől talpig végigtapogatták, megmotozták, s miután nem találtak nála semmit (a cigarettát a kalácsba rejtette), beengedték ugyanabba a zárkába, amelyből aznap reggel elvitték.

A zárka, amelyben Maszlovát tartották, kilenc rőf hosszú, hét rőf széles, hosszúkás, kétablakos szoba volt, kétharmad részét málladozó kályha és repedezett deszkapriccsek foglalták el. Középen, az ajtóval szemben megfeketedett ikon sötétlett, apró viaszgyertya volt hozzáragasztva, s alatta porlepte szalmavirág csokor. Balra, az ajtó mögött, egy helyütt megfeketedett a padló, s ott bűzlő csöbör állt. Az ellenőrzés éppen elment, s a nőket már bezárták éjszakára.

Összesen tizenöten laktak a zárkában: tizenkét nő meg három gyermek.

Még egészen világos volt, a priccseken csupán ketten feküdtek: az egyik, aki fejét is letakarta köntösével, azért került a börtönbe, mert nem voltak személyazonossági írásai; ez a nő félkegyelmű volt, és majdnem mindig aludt. A másik, egy tüdőbeteg asszony, lopás miatt volt lecsukva; nem aludt, csak feküdt, köntösét feje alá gyűrve, tágra nyílt szemmel, s erőlködve, nehogy köhögjön, igyekezett legyűrni a torkában bugyborékoló, fojtogató nedveket. Valamennyien hajadonfőtt voltak, s testüket csupán durva vászoning takarta. A többiek közül néhányan a priccsen ültek, és erős vászonból zsákokat varrtak, mások az ablaknál álltak, és nézték az újonnan érkezett foglyokat, akiket éppen az udvaron vezettek át. A három varrogató nő közül az egyik az az öregasszony volt, aki aznap reggel jó tanácsait kiáltotta Maszlova után. Korabljovának hívták ezt a mogorva arcú, ráncos, magas, erős asszonyt; rövidke varkocsba font barna haja halántékán őszült, álla alatt bőrzsák fityegett, orcáját szőrős bibircsók éktelenítette el. Kényszermunkára ítélték, mert férjét baltával agyonverte. Azért ütötte agyon az embert, mert Korabljova lányát el akarta csábítani. Korabljova volt a zárka főnöknője; pálinkával is ő kereskedett. Szemén szemüveg, így varrt, és erős, munkás kezében paraszti módra fogta a tűt: három ujja közt, s hegyével maga felé. Mellette - ugyancsak zsákot varrva - alacsony, fekete hajú, pisze orrú asszonyka ült, apró fekete szemű, jólelkű és fecsegő teremtés. Egy vasúti őrházban volt bakterné, s három hónapi börtönre ítélték, mert nem ment ki zászlóval a vonat elé, s a vonat összeütközött. A harmadik varrogató nőt Fedoszjának hívták, de társnői csak Fenyicskának szólították. Egészen fiatal, rendkívül csinos asszonyka volt, tej és rózsaarcú, gyermekded, kék és tiszta szemű, két hosszú gesztenyebarna hajfonatát koszorúba tekerte kis feje köré. Mérgezés kísérlete miatt volt elítélve, férjét akarta megmérgezni. Ez mindjárt házasságkötésük után történt. Fenyicskát megkérdezése nélkül adták férjhez: tizenhat éves kisleány volt akkor. A nyolc hónap alatt, amelyet biztosíték mellett szabadlábon tölthetett ügye tárgyalásáig, nemcsak hogy kibékült férjével, de annyira megszerette, hogy már egy test, egy lélek volt vele, mire ügye tárgyalására került a sor. Hiába igyekezett férje, apósa, s különösen anyósa, aki roppantul megszerette, hogy a bíróság felmentse: a fiatalasszonyt szibériai száműzetésre és kényszermunkára ítélték. A jólelkű, vidám, mosolygós Fedoszja a priccsen Maszlova mellett feküdt, s nagyon megszerette őt, sőt kötelességének érezte, hogy gondoskodjék róla és kiszolgálja.

A priccsen még két nő üldögélt; az egyik negyvenévesnek látszott, s valamikor nagyon szép lehetett, most azonban sápadt volt és sovány. Csecsemőt tartott karjában, és szoptatta lógó, fehér melléből. Bűne a következő volt: falujukból katonának vittek egy legényt, akit a parasztok felfogása szerint jogtalanul soroztak be, s amikor vitték, a nép megállította a csendőrt, s kiszabadította a regrutát. Ez az asszony pedig, a jogtalanul besorozott legény nagynénje, elsőnek állította meg a lovat, amelyen a legényt vitték. A másik nő, aki dologtalanul üldögélt a priccsen, kicsi, hajlott hátú, ősz hajú, csupa ránc vénasszony volt. A kályha mellett ült, és úgy tett, mintha meg akarná fogni a négyéves, nyírott hajú, nagy hasú kis kölyköt, aki vidáman kacagva, egy szál ingben szaladgált előtte ide-oda, és mindig ugyanazt kiabálta: "Hii, mégse fogtál meg!" Ezt a derék öregasszonyt gyújtogatásért csukták le a fiával együtt. Nagy lelki nyugalommal, békésen viselte a fogságot, csupán fiáért bánkódott, aki vele egyidejűleg töltötte büntetését - meg az öregéért, aki attól félt, egészen eltetvesedik nélküle, mert a menye elment, s nincs, aki mosdassa.

Ezen a hét asszonyon kívül még négyen álltak az egyik nyitott ablaknál, és a vasrácsba kapaszkodva jeleket, kiáltásokat váltottak azokkal a foglyokkal, akikkel Maszlova a kapuban találkozott össze. Az egyik a négy közül lopás miatt volt lecsukva; magas, hájas, lompos termetű, vörös hajú nő volt, sárgásfehér arca csupa szeplő; szeplős volt a keze is meg vastag nyaka, amely kilátszott köntöse megoldott kivágásából. Rekedtes hangján illetlen szavakat ordítozott ki az ablakon. Mellette fekete hajú, korcs nő állott, hosszú hátú, s igen rövid lábú, alig akkora, mint egy tízéves kislány. Arca foltosan piros volt, fekete szemei feltűnően távol ültek egymástól, vastag ajka nem takarta el egészen kiálló fehér fogát. Visítva, szaggatottan vihogott azon, amit odakinn látott. Mértéktelen hiúsága miatt Horosavkának (vagyis Cifrálkodónak) csúfolták társnői. Lopás és gyújtogatás miatt volt elítélve. Mögöttük szánalmasan sovány, csontos végtagú, terhes asszony állott, óriási hasa erősen kidomborodott mocskos, szürke inge alatt. Orgazdasággal volt vádolva. Nem szólt, csupán helyeslő, szinte meghatott mosollyal kísérte mindazt, ami odakünn történt. A negyedik, aki az ablaknál állt, tiltott pálinkamérésért elítélt zömök falusi asszony volt, erősen dülledő szeme, s egész arca jóindulatot árult el. Ő volt az anyja a négyéves kisfiúnak, aki a vénasszonnyal fogócskázott; a kisfiún kívül hétéves kislánya is vele volt a börtönben, mivel nem volt kire hagynia. Ő is kinézett az ablakon, akárcsak a másik három, de közben megállás nélkül harisnyát kötött, és rosszallóan pislogott arra, amit a foglyok az udvarról bekiabáltak. Hétéves kislánya, kibontott fehérszőke hajjal, egy szál ingben állt a vörös hajú nő mellett, s vékonyka kis kezével szoknyájába kapaszkodva, kimeredt szemmel, figyelmesen hallgatta az ocsmányságokat, amelyeket az asszonyok meg a foglyok egymásnak kiabáltak, és suttogva ismételte mindegyiket, mintha meg akarná tanulni. A tizenkettedik nő a zárkában egy kántor leánya volt; kútba fojtotta újszülött gyermekét. Magas, szép alakú lány volt, kócos fürtjei kiszabadultak rövid, sötétszőke hajfonatából; domború szeme élettelenül meredt a semmibe. Ügyet sem vetett arra, ami körülötte történik, mezítláb, egy szál szürke, piszkos ingben járkált fel és alá a cellának abban a kis részében, amelyet a priccsek szabadon hagytak, gyors és hirtelen mozdulattal megfordult, valahányszor a falhoz ért.

Amikor megcsörrent a zár, és Maszlovát bebocsátották a cellába, valamennyien feléje fordultak. Még a kántor leánya is megállt egy percre, s tágra nyílt szemmel bámult a belépőre, de egy szót sem szólt, s mindjárt újra megindult nagy, határozott lépteivel.

Korabljova beledöfte varrótűjét a kemény ponyvába, és szemüvegén át kérdőn nézett Maszlovára.

- E-ejnye! Hát visszajöttél. Pedig azt hittem, fölmentenek - szólt mély, rekedtes, majdnem férfias hangján. - De úgy látom, kibabráltak veled.

Levette pápaszemét, és varrását maga mellé tette a priccsre.

- Épp azt beszéltük a nénivel, hátha nyomban kieresztenek. Aszondják, az is megesik néha. Még pénzt is adnak, ha az embernek szerencséje van - kezdte a bakterné dallamos hangján. - De lám, mi lett belőle. Hiába, csak nem találtuk el. Isten rendelése, angyalkám - folytatta zengzetes, behízelgő beszédjét.

- Csak nem ítéltek el? - kérdezte Fedoszja gyengéden, részvevőn; tiszta, gyermekded kék szemével Maszlovára tekintett, és vidám, fiatal arcának kifejezése egészen elváltozott, mintha mindjárt sírva fakadna.

Maszlova senkinek sem válaszolt, némán odament a helyéhez, széltől másodiknak, Korabljova mellé, és leült deszkapriccsére.

- Gondolom, nem is ettél semmit - szólt Fedoszja, felállt és odalépett Maszlovához.

Maszlova szótlanul letette a két kalácsot a priccsre, és vetkőzni kezdett; levetette poros rabköntösét, gyűrűs fekete hajáról leoldozta kendőjét, s azután megint leült.

A púpos öregasszony, aki a priccs túlsó végén játszott a gyerekkel, most szintén közelebb lépett, és megállt Maszlova előtt.

- C, c, c! - csettintett, és szánakozóan csóválta fejét.

Az öregasszony nyomában a kisfiú is odasettenkedett, és tágra nyílt szemmel, felsőajkát kicsücsörítve bámult a kalácsra, melyet Maszlova magával hozott. A sok együttérző arc láttára Maszlova azok után, amiket átélt, a legszívesebben sírva fakadt volna, és ajka megremegett. De igyekezett uralkodni magán, és ez sikerült is mindaddig, amíg oda nem lépett a vénasszony meg a kisfiú. Amikor azonban meghallotta az öregasszony jóindulatú, szánakozó cecegését, s amikor szeme összetalálkozott a fiúcskáéval, aki vágyakozó tekintetét a kalácsról ráemelte, akkor nem bírta magát tovább türtőztetni. Arca megvonaglott, görcsös zokogásra fakadt.

- Mondtam elégszer: keríts magadnak rendes védőt - jegyezte meg Korabljova. - No és hogy szól az ítélet, száműzetés?

Maszlova válaszolni akart, de nem bírt. Még mindig zokogva elővette a kalácsból a cigarettát, melynek dobozán tornyos hajú, pirospozsgás hölgy volt ábrázolva hegyes, mély kivágású ruhában és átadta Korabljovának. Korabljova megnézte a képet, és helytelenítően csóválta a fejét, amiért Maszlova így költekezik, majd kivett egy cigarettát, rágyújtott a lámpa lángján, néhányat szippantott belőle, és azután odaadta Maszlovának. Maszlova még mindig zokogva, mohón szívta-eregette a dohányfüstöt.

- Kényszermunka - felelte végre hüppögve.

- Hogy nem félik az istent, az emberevők, átkozott vérszopók - szitkozódott Korabljova. - Ártatlanul tönkreteszik ezt a lányt.

Eközben az ablaknál álló asszonyok hangosan felröhögtek. Nevetett a kicsi lány is, vékony gyermekkacagása belecsengett a nők visongó vagy rekedtes nevetésébe. Valamelyik fogoly az udvaron olyasmit csinált, amivel ezt a nevetőorkánt keltette.

- No, nézd a beretvált fejű csődört, mit ki nem talál! - szólt a vörös hajú nő, egész hájas teste rengett a kacagástól, arcát a rácshoz szorította, és összefüggéstelen ocsmányságokat kiabált ki az ablakon.

- Nézze meg az ember, hogy röhög! Nem sül le a bőr a képiről - mondta Korabljova fejcsóválva, azután ismét Maszlovához fordult. - Hány év?

- Négy - felelte Maszlova, és könnye oly bőségesen patakzott, hogy egy cseppje a cigarettára hullott és eloltotta.

Maszlova mérgesen összegyűrte, eldobta, és másikra gyújtott.

A bakterné, noha maga nem volt dohányos, nyomban fölemelte, kiegyengette, és eközben szüntelenül locsogott.

- Bizony, így van ez, angyalkám - mondotta - nincsen igazság a földön. Azt csinálják, amit akarnak. Mi pedig úgy gondoltuk, fölmentenek. Matvejevna azt mondta, fölmentik, én meg azt mondtam, nem, mondom, angyalkám, érzi az én szívem, hogy bajba kerül, hát nem nekem lett igazam? - csacsogta, s érezhető élvezettel hallgatta saját hangját.

A foglyok eközben már átvonultak az udvaron, a négy asszony is otthagyta az ablakot, és Maszlova köré sereglett. Elsőnek a dülledt szemű korcsmárosné lépett oda hozzá szőke kislányával.

- Hogyhogy olyan szigorúak? - kérdezte, leült Maszlova mellé, és szorgosan tovább kötötte a harisnyát.

- Azért olyan szigorúak, mert nincsen pénze. Ha volna pénze jó ügyvédet fogadni, bezzeg fölmentenék - mondta Korabljova. - Az a minek is híják, az a nagy orrú, boglyas hajú, az még a tenger közepibül is száraz lábbal kivezetné. Azt kellett volna felfogadni.

- Kellett volna, kellett volna - mondta Horosavka, fogát kivicsorítva, s azzal melléjük telepedett. - Egy ezresnél kevesebbért szóba sem áll veled.

- Hiába, már úgy látszik, ez volt megírva neked a csillagokban - elegyedett a beszélgetésbe az öregasszony, aki gyújtogatásért ült. - Nekem se jobb: az a hitvány a fiamtól elcsábította a feleségét, őt magát meg idebenn éteti a tetvekkel s engem is, vénségemre - kerepelte már vagy századszor a maga históriáját. - Úgy látszik, igaz a régi mondás: a börtönt vagy a koldustarisznyát senki el nem kerülheti. Ha nem koldustarisznya, akkor hát börtön.

- Mindenkivel így csinálják - mondta rá a pálinkamérésért elítélt asszony; fürkészőn vizsgálta kislánya fejét, majd letette maga mellé kötését, térde közé húzta a leányka fejét, és fürge ujjaival motozott a haja közt. - "Miért kereskedtél pálinkával?" - kérdik. Hát miből etessem a gyerekeimet? - folytatta, miközben gyakorlott kézzel végezte megszokott dolgát.

Szavai eszébe juttatták Maszlovának a pálinkát.

- Ihatnék - szólt oda Korabljovának, inge ujjával törölgetve könnyeit; már csak ritkán tört fel melléből a zokogás.

- Gamirkát? Miért ne! - mondta rá Korabljova.

Maszlova elővette a kalácsból a belérejtett pénzt, és odaadta Korabljovának a szelvényt. Korabljova elvette, megnézte, s noha nem tudott olvasni, a mindentudó Horosavkának szavára elhitte, hogy az a darabka papiros két rubel ötvenet ér, azzal felmászott, és elővette a kályha szelelőlyukából az oda rejtett pálinkásüveget. Ezt látva, a többiek, akik nem voltak Maszlova meg Korabljova szomszédai, félrehúzódtak fekvőhelyükre. Maszlova eközben kirázta a port köntöséből, kendőjéből, felkuporodott a priccsre, és nekilátott a kalácsnak.

- Eltettem neked teát, csak attól félek, kihűlt - mondta Fedoszja, s a polcról levette a kapcába takart bádog teáskannát, bögrét.

A tea jéghideg volt, s inkább bádog-, mint teaízű, de Maszlova teletöltötte a bögrét és felhörpintette a kalácsra.

- Nesze, Finaska - kiáltotta, letört egy darabot a kalácsból, s odaadta a kisfiúnak, aki egész idő alatt a szájába számlálta a falatokat.

Korabljova eközben odanyújtotta neki a pálinkásüveget meg egy bögrét. Maszlova megkínálta az öregasszonyt és Horosavkát. Ők hárman tették ki a zárka arisztokráciáját, mert volt pénzük, s megosztották egymással, amijük volt.

Maszlova hamarosan megélénkült, és a tárgyalásról mesélt; utánozta az ügyészt, kicsúfolta mindazt, ami különösen feltűnt neki a bíróságon. A legjobban pedig az tűnt fel neki, hogy a férfiak hogy nézték, hogyan futottak utána, akármerre járt. A bíróságon is mind őt nézték - mesélte -, és többször is bementek a vádlottak szobájába csak azért, hogy őt láthassák.

- Az őr is azt mondta: ezek mind azért jönnek, hogy téged lássanak. Benyit az egyik: hol van ez az irat vagy mit tudom én micsoda, én pedig látom, nem is irat kell neki, hanem csak úgy fal a szemével - mesélte Maszlova mosolyogva, és álmélkodva csóválta fejét. - Megérik a pénzüket!

- Hát ez már így van - kapta fel a szót a bakterné, és nyomban megint ömlött belőle a dallamos beszéd. - Szállnak, mint légy a cukorra. Egyébbel nem, de ezzel meg lehet őket fogni. Fontosabb, mint a mindennapi kenyér...

- És itt is - szakította félbe Maszlova -, itt is csávába jutottam. Amikor hoztak, épp akkor érkezett egy csoport a pályaudvarról. Úgy rám támadtak, azt se tudtam, hogy kerülök ki közülük. Még szerencse, hogy a felügyelő szétkergette őket. Az egyik úgy nekem rontott, hogy alig bírtam tőle megszabadulni.

- Milyen volt? - kérdezte Horosavka.

- Olyan fekete, bajszos.

- Hát persze, ő volt az.

- Kicsoda?

- Hát Scseglov. Aki most ment el az ablak előtt.

- Ki az a Scseglov?

- Nézzétek, nem tudja, ki az a Scseglov. Scseglov kétszer szökött meg a kényszermunkából. Most elfogták, de újra megszökik. Még a felügyelők is félnek tőle - magyarázta Horosavka, aki gyakran közvetített leveleket a foglyok között, és tudott mindenről, ami a fogházban történt. - Okvetlenül megszökik!

- Ha megszökik is, minket nem visz magával - sóhajtott fel Korabljova. Azután újra Maszlovához fordult: - Mondd meg inkább, mit mondott neked az ügyvéd a kérvényről, hisz most kérvényt kell benyújtanod, ugye?

Maszlova azt mondta, hogy nem tud semmiről.

Ekkor a vörös hajú nő, két szeplős kezét sűrű hajába mélyesztve, és körmével fejbőrét vakarva, odalépett az iszogató arisztokratákhoz.

- Megmondok én neked mindent, Katyerina - kezdte. - Legelőször is azt kell írd: elégedetlen vagyok a bíróság döntésével, azután az ügyésznek kell bejelentsd.

- Hát neked mi kell? - förmedt rá mérgesen Korabljova. - Érzed a pálinka szagát? Ne járasd a szád. Nélküled is tudja mindenki, hogy mit kell csinálni, semmi szükség rád.

- Nem hozzád szólok, mit ugatsz!

- Pálinka kéne? Majd adok én neked!

- Ugyan, tölts neki - szólt közbe Maszlova; mindig szétosztotta mindenét, amije csak volt.

- Töltök én neki olyat, hogy...

- Azt szeretném látni! - csattant fel a vörös, és fenyegetően közelebb lépett Korabljovához. - Ne hidd, hogy megijedek tőled!

- Börtöntöltelék!

- Az, aki mondja!

- Lotyó, rohadék!

- Én rohadék? Te patkány, gyilkos méregkeverő! - üvöltött vörös hajú.

- Eriggy innét, míg jó dolgod van - szólt komoran Korabljova.

De a vörös egyre közeledett, és Korabljova egyet taszított mezítelen, hájas mellén. A vöröshajú mintha csak erre várt volna, hirtelen, gyors mozdulattal fél kezével belecsimpaszkodott Korabljova hajába, a másikkal pedig pofon akarta ütni, de Korabljova elkapta ütésre emelt kezét. Maszlova és Horosavka megragadták kétfelől a vörös nőt, s igyekeztek elráncigálni, de keze olyan szorosan kapaszkodott Korabljova hajába, hogy sehogy sem lehetett onnan lefejteni. Egy szempillantásra elengedte az öregasszony haját, de csak azért, hogy keze köré csavarja. Korabljova félrehajtotta fejét, öklével dobolt a vörös hajú nő testén, és fogával kapdosott a keze után. A nők a verekedők közé sereglettek, s kiáltozva igyekeztek szétválasztani őket. Még a sorvadásos is feltápászkodott, és köhécselve nézte a két egymásba akaszkodott asszonyt. A gyerekek összebújtak és ríttak. A lármára bejött az őr meg a felvigyázónő. A verekedőket szétválasztották; Korabljova kibontotta ősz hajfonatát, és kiszedte belőle a kitépett hajcsomókat, a vöröshajú pedig sárga mellén összefogta ronggyá tépett ingét, s úgy kiabáltak ketten vetélkedve, magyarázkodva és panaszkodva.

- Tudom én, hogy mi ennek az oka: a pálinka! Holnap reggel szólok a felügyelőnek, majd ő rendet csinál. Érzem a szagát - mondta a felvigyázónő. - Vigyázzatok, takarítsatok el mindent, különben meggyűlik a bajotok, most nem érünk rá veletek vesződni. Lefeküdni, csend legyen!

De még sokáig nem állt helyre a nyugalom. Még sokáig szitkozódtak a nők, újra meg újra elmondták, melyik kezdte, melyik a hibás. Végül a felvigyázónő meg az őr kiment, az asszonyok is lassan elcsendesedtek, lefeküdtek. Az öregasszony a szentkép elé állt és imádkozott.

- Összetart a két fegyencnő - szólalt meg a vörös hajú nő rekedtes hangja a priccsek túlsó vége felől; s szavait a végtelenségig cifrázott szitkokkal kísérte.

- Vigyázz magadra, mert megkeserülöd - vágott vissza Korabljova, s nem kevésbé cifra szitkokkal körítette szavait. Azzal mind a ketten elhallgattak egy időre.

- Csak meg ne zavartak volna, kikapartam volna a szemedet... - szólalt meg ismét a vörös és Korabljova megint nem maradt adósa a válasszal.

Azután megint hallgattak, valamivel hosszabb ideig, majd megint szitkokat szórtak egymásra. A szünetek egyre hosszabbodtak, amíg végül egészen elcsöndesedett a szoba.

Mind feküdtek, némelyek horkoltak, csak a gyújtogatással vádolt kis öregasszony hajlongott még mindig a szentkép előtt - minden este sokáig imádkozott -, és a kántor leánya is felállt, amint a felügyelőnő kiment, s újra kezdte vándorútját a priccsek között.

Maszlova sem aludt, egyre az járt az eszében, hogy ő most - fegyencnő, és már kétszer nevezték így: egyszer Bocskova, egyszer meg a vöröshajú; és sehogyan sem tudott beletörődni. Korabljova, aki háttal feküdt hozzája, megfordult.

- Hát ezt nem hittem volna - szólt Maszlova halkan. - Mások mi mindent elkövetnek, és semmi bajuk se történik, én meg ártatlanul kell hogy szenvedjek.

- Ne búsulj, lányom. Szibériában is emberek élnek. Ott se fogsz elpusztulni - vigasztalta Korabljova.

- Tudom, hogy nem pusztulok el, de mégiscsak rettenetes. Nem ilyen sorsra vágyom, hisz annyira megszoktam a könnyű életet.

- Isten akarata - sóhajtott Korabljova. - Nem tehetünk ellene.

- Tudom én, nénikém, de mégiscsak nehéz.

Elhallgattak.

- Hallod? Az a vörös ringyó! - szólt azután Korabljova, s ezzel figyelmeztette Maszlovát a különös hangokra, amelyek a priccsek túlsó vége felől hallatszottak.

A vörös hajú nő elfojtott zokogása volt az. Az asszony sírt, mert amazok lehordták, megverték, és nem adtak neki pálinkát, pedig annyira megkívánta. Sírt azért is, mert egész életében nem kapott egyebet, mint szidalmat, sértést, csúfolódást és ütleget. Megpróbált azzal vigasztalódni, hogy visszagondolt első szerelmére, egy Fegyka Mologyonkov nevű gyári munkásra; de amikor eszébe jutott Fegyka, egyben az is eszébe jutott, hogyan végződött ez a szerelem. Azzal ért véget, hogy Mologyonkov részegen, tréfából bekente rézgáliccal a legérzékenyebb helyét, és azután egy cimborájával együtt hahotázott, amikor ő görcsökben fetrengett fájdalmában. És amikor erre gondolt, szörnyen megsajnálta önmagát, s abban a hitben, hogy senki sem hallja, még hangosabban zokogott, úgy sírt, mint a gyerekek, nyögve, és hüppögve, és sós könnyeit nyelve.

- Szegény - mondta Maszlova halkan.

- Szegény, szegény, de mit verekszik örökké?

Az első, amit Nyehljudov másnap reggel felébredésekor érzett, az a tudat volt, hogy valami történt vele, s még mielőtt eszébe jutott volna, hogy mi történt, már tudta, hogy valami nagyon fontos és jó dolog. "Katyusa, esküdtszék." Igen, és abba kell hagyni a hazudozást, meg kell mondani az igazat. És - milyen csodálatos összetalálkozás: aznap reggel végre megérkezett az a rég várt levél Marja Vasziljevnától, a nemesi marsall feleségétől. Erre volt most a legnagyobb szüksége. Az asszony teljes szabadságot adott neki, minden jót kívánt tervezett házasságához.

- Házasság! - ismételte magában maró gúnnyal. - Milyen távol vagyok most ettől!

Visszagondolt előző esti elhatározására, hogy mindent bevall Marja Vasziljevna férjének, bocsánatot kér tőle, és elégtételt kínál neki. De most, reggel, ez már nem látszott olyan könnyűnek, mint előző nap. "Meg azután, minek tegyek szerencsétlenné egy embert, nem sejt semmit. Ha megkérdi, bevallom. De külön emiatt odamenni hozzá és elmondani? Nem, ez igazán fölösleges."

Ugyanolyan nehéznek tetszett most az is, hogy Missie-nek megmondja az igazat. Megint csak az volt a hiba, hogy nem lehetett elkezdeni róla beszélni - ez sértő lett volna. Mint minden társadalmi-emberi kapcsolatban, itt is valaminek kimondatlanul kellett maradnia. Egyet mindenesetre eltökélt magában, hogy nem jár többé Korcsaginékhoz, és ha kérdőre vonják, megmondja az igazat.

Katyusával szemben azonban semminek sem szabad tisztázatlanul maradnia.

"Bemegyek hozzá, mindent megmondok neki, megkérem, hogy bocsásson meg nekem. És ha kell... igen, ha kell, feleségül veszem."

Ez a gondolat - hogy erkölcsi elégtételül mindent feláldoz, és feleségül veszi a lányt - most különösen meghatotta.

Rég nem kezdte a napot ilyen energiával. Amikor Agrafena Petrovna belépett, nyomban kijelentette neki - olyan határozottsággal, amilyenre maga sem hitte volna magát képesnek -, hogy nincsen többé szüksége erre a lakásra, és az öreg komorna szolgálataira. Hallgatólagos megegyezéssel eddig úgy gondolták, hogy Nyehljudov azért tartja ezt a nagy és drága lakást, mert ide akarja hazahozni ifjú feleségét. Ezért volt különös súlya annak a kijelentésének, hogy bérbe akarja adni a lakást. Agrafena Petrovna hüledezve bámult reá.

- Nagyon köszönöm jóságos gondoskodását, Agrafena Petrovna, de most már nincs szükségem ekkora lakásra, ennyi személyzetre. Ha segíteni akar, legyen olyan szíves és viselje gondját a holminak, tartsa rendben egyelőre, ahogyan édesanyám idejében csinálta. Ha Natasa megjön, majd intézkedik. (Natasa Nyehljudov nővére volt.)

Agrafena Petrovna fejét csóválta.

- Hogyhogy intézkedik? Hisz a holmira szükség lesz!

- Nem lesz rá szükség, Agrafena Petrovna, egészen biztos, hogy nem lesz rá szükség - felelt Nyehljudov arra, amit az öreg komorna fejcsóválása jelentett. - Mondja meg kérem Kornyejnek is, hogy két hónapi bérét előre kifizetem, de szolgálataira nem tartok igényt.

- Nagyon rosszul teszi, Dmitrij Ivanovics - mondta szemrehányóan Agrafena Petrovna. - Ha, teszem, külföldre utazik, azért mégiscsak kell lakás.

- Nem, helytelen nyomon jár, Agrafena Petrovna. Nem utazom külföldre; ha egyáltalában elutazom, akkor is egészen máshová.

És hirtelen lángolóan elpirult.

"Meg kell neki mondanom - gondolta. - Nem szabad elhallgatnom. Mindenkinek mindent meg kell mondani."

- Nagyon különös és fontos dolog történt velem tegnap, Agrafena Petrovna. Emlékszik Katyusára, aki Marja Ivanovna néniék házában nevelkedett?

- Hogyne emlékeznék rá, én tanítottam varrni.

- Nos, tegnap a bíróságon ezt a Katyusát elítélték, és én voltam az egyik esküdt.

- Istenem, micsoda szerencsétlenség! - sopánkodott Agrafena Petrovna. - És miért ítélték el?

- Gyilkosságért... És mindez az én művem.

- Hogyan lehetne ez a maga műve? Milyen furcsákat beszél - mondta Agrafena Petrovna, és öreg szemében szikra villant fel. Tudott Nyehljudov régi ügyéről Katyusával.

- Igen, mindennek én vagyok az oka. És ez megváltoztatta minden tervemet.

- Mit változtathat ez a maga életében? - kérdezte Agrafena Petrovna elfojtott mosollyal.

- Nagyon sokat! Ha már én vagyok az oka annak, hogy Katyusa erre az útra tért, akkor minden tőlem telhetőt meg kell tennem, hogy segítsek rajta.

- Ez már a maga jóindulatától függ, de azt ne higgye, hogy ebben valami nagy hiba terheli. Mindenkivel megesik az efféle, és ha az ember okosan viselkedik, akkor rendbe jön a dolog, feledésbe merül, és élnek tovább, mint addig - mondta Agrafena Petrovna komolyan, szigorúan. - Semmi értelme, hogy az egészet magára vegye. Hallottam már régebben, hogy Katyusa rossz útra tért, de hát ki ennek az oka?

- Én vagyok az oka. Azért akarom jóvátenni.

- No, ezt már nehéz jóvátenni.

- Az már az én dolgom. De ha önmaga miatt aggódik, Agrafena Petrovna, annyit mondhatok, hogy a mama akarata...

- Magam miatt nincsen gondom. A megboldogult úgy elhalmozott jóságával, hogy holtom napjáig nincsen szükségem semmire. Lizanka hív, hogy lakjam velük (Lizanka az öreg komorna férjes unokahúga volt), el is megyek hozzájuk, ha itt már nem lesz rám szükség. Csak azt mondom, ne vegye annyira a lelkére, mindenkivel megesik.

- Nekem más a véleményem. És mégis arra kérem, segítsen nekem kiadni a lakást és elcsomagolni a holmit. És ne haragudjék rám. Nagyon, nagyon hálás vagyok magának minden jóságáért.

Különös: amióta Nyehljudov rádöbbent, hogy önnönmagát utálja, azóta a többieket már nem találta utálatosnak és ellenszenvesnek. Épp ellenkezőleg: gyengéd szeretetet és tiszteletet érzett Agrafena Petrovna meg Kornyej iránt. Szerette volna Kornyejnek is megvallani bűnét, de az öreg lakáj olyan méltóságteljes és komoly volt, hogy nem merte ezt megtenni.

Amikor azután elindult a bíróságra, ugyanazokon az utcákon, ugyanazon a bérkocsin, mint előző reggel - szinte önmagán is elcsodálkozott, mennyire más embernek érzi magát.

A Missie-vel való házasságkötést, amely előző nap még olyan közelinek tetszett, most teljességgel lehetetlennek érezte. Huszonnégy órával azelőtt még úgy fogta fel helyzetét, hogy Missie kétségtelenül boldog lesz, ha feleségül mehet hozzá; most azonban méltatlannak érezte magát nemcsak arra, hogy feleségül vegye, hanem még arra is, hogy bizalmas barátai közé tartozzék. "Ha tudná, ki vagyok, nem is fogadna. És én még szemrehányást tettem neki gondolatban, amiért ezzel vagy amazzal kacérkodott. De még ha feleségül jönne is hozzám, vajon tudnék-e egy pillanatig is boldog vagy akárcsak nyugodt lenni, abban a tudatban, hogy Katyusa ott van a fogházban, és maholnap fegyenccsapatban elszállítják Szibériába? Az a másik nő, akit én döntöttem romlásba, kényszermunkára megy, én pedig azalatt fogadjam itt a szerencsekívánságokat, és látogatóba járjak ifjú feleségemmel? Vagy pedig a gyalázatosan felszarvazott nemesi marsallal együtt számoljam a gyűlésen a szavazatokat az iskolák községi ellenőrzése mellett és ellen, s utána beszéljek meg találkát a feleségével - micsoda alávalóság! Vagy folytassam a képemet, amely nyilván sohasem készül el, mert nekem most nem szabad efféle csekélységekkel foglalkoznom, és nem is vagyok rá képes..." Így gondolkodott, s közben szüntelenül örült a benső változásnak, melyet önmagán észlelt.

"Legelőször is az ügyvéddel kell beszélnem, meg kell tudnom a véleményét. Azután pedig... azután meglátogatom őt a fogházban, a tegnapi vádlottat, és mindent megmondok neki."

És amikor elképzelte, hogy meglátja őt, hogy mindent megmond neki, bevallja bűnét és kijelenti, hogy mindent megtesz, ami hatalmában van, feleségül is veszi, hogy jóvátegye bűnét - mikor mindezt elképzelte, rendkívüli megindultság vett erőt rajta, és könny szökött a szemébe.

A bíróságra érkezve, Nyehljudov a folyosón összeakadt a tegnapi terembiztossal, és megtudakolta tőle, hol tartják a már elítélt foglyokat, s ki adhat engedélyt látogatásukra. A terembiztos elmagyarázta, hogy a rabokat különböző fogházakban őrzik, és az ítélet jogerőre emelkedéséig az ügyészség vezetője adhat engedélyt a látogatásra.

- Majd megmondom, és odakísérem önt a tárgyalás után. Az ügyész még úgy sincs itt. Majd a tárgyalás után. Most pedig szíveskedjék befáradni. Mindjárt kezdik.

Nyehljudov megköszönte a terembiztosnak szívességét - most különösen szánandónak találta szegényt -, és bement az esküdtek szobájába.

Mire az ajtóhoz ért, az esküdtek már jöttek kifelé, a tárgyalóterembe igyekezve. A kereskedő ugyanolyan jókedvében volt, mint előző reggel, látszott rajta, hogy ugyanúgy ivott és falatozott már a tárgyalás előtt, s Nyehljudovot mint régi barátját üdvözölte. De Nyehljudov ezúttal még Pjotr Geraszimovics vigyorgásán, bizalmaskodásán sem bosszankodott.

A legszívesebben az esküdtekkel is közölte volna, mi fűzi őt a tegnapi vádlotthoz. "Tulajdonképpen tegnap, a tárgyalás alatt fel kellett volna állnom, és nyilvánosan meggyónnom bűnömet" - gondolta. De amikor esküdttársaival együtt bevonult a terembe, és megismétlődtek az összes formaságok, a terembiztos elkiáltotta magát: "A bíróság!", a három aranygalléros megint elfoglalta helyét az emelvényen, az esküdtek szótlanul leültek a magas hátú székekre, megint meglátta a csendőröket, a cár képét, a papot - akkor úgy érezte, hiába kellett volna, tegnap sem lett volna képes megszegni ezt az ünnepélyességet.

A tárgyalás előkészületei szakasztott úgy folytak, mint előző nap, csak az esküdtek fogadalomtétele meg az elnök hozzájuk intézett beszéde maradt el.

Betöréses lopást tárgyaltak. A vádlott, akit két kivont kardú csendőr őrzött, csenevész, keskeny vállú, húszéves-forma gyerek volt, vértelen, szürke arca szinte egybeolvadt szürke rabköntösével. Egyedül ült a vádlottak padján és sunyi, komor tekintettel figyelte a belépőket. Az volt ellene a vád, hogy egy társával együtt letörte egy fészer ajtajának lakatját, és kilopott onnan valami ócska futószőnyegeket, összesen három rubel hatvanhét kopejka értékben. A vádiratból kitűnt, hogy a rendőr akkor csípte el a fiút, amikor el akart menni a tett színhelyéről társával együtt, aki a vállán vitte a futókat. Mind a ketten nyomban bevallották tettüket, s mind a kettőt becsukták. A másik, egy lakatosinas, meghalt a börtönben, így hát ez a fiú egyedül került a bíróság elé. Az ócska futószőnyegek, mint tárgyi bizonyítékok, ott feküdtek az asztalon.

A tárgyalás pontosan úgy folyt, mint előző délelőtt, bizonyítékok, tanúvallomások, tanúk esketése, kihallgatása, szakértők, keresztkérdések - az egész bírósági fegyvertár felsorakoztatásával. A rendőr - a koronatanú - egyformán lelketlenül harsogta az elnök, a vád meg a védelem kérdéseire: "Igenis, kérem", "Nem tudom, kérem", "Igenis, kérem"... de katonás tompultságán, gépiességén keresztül is kiviláglott, hogy sajnálja a gyereket, és nem szívesen beszél "fogásá"-ról.

A másik tanú, a károsult házbirtokos és a futószőnyegek tulajdonosa, szemlátomást epés ember volt; amikor megkérdezték, felismeri-e a futókat, roppant kelletlenül vallotta őket magáéinak, s amikor a helyettes ügyész afelől faggatta, mire szándékozott felhasználni őket, s nagy szüksége volt-e rájuk, valósággal dühbe gurult:

"Hogy ette volna meg a fene azokat a futószőnyegeket - mondta -, semmi szükségem nem volt rájuk. Ha tudtam volna, mennyi vesződségem lesz miattuk, akkor nemhogy feljelentést nem tettem volna, hanem még fizettem volna egy piroshasút, vagy akár kettőt is, csak hogy ne citáljanak be annyiszor. Öt rubelt elköltöttem már bérkocsira. És ráadásul beteg ember vagyok: sérvem van meg reumám."

Így beszéltek a tanúk, a vádlott pedig mindent beismert, mint a csapdába került állatka, riadtan tekintett jobbra-balra, és elfúló hangon beszélte el a történteket.

Az ügy világos volt, de a helyettes ügyész, akárcsak előző nap, nyakát a válla közé húzta, és fogós kérdéseket tett fel, melyeknek az lett volna a céljuk, hogy leleplezzék a ravasz bűnöst. Beszédében kimutatta, hogy a lopás lakóházban történt, és betöréssel párosult, s ezért a tettest a legsúlyosabban kell büntetni.

A hatóságilag kijelölt védő pedig azt bizonygatta, hogy a lopás nem lakóházban történt, s ezért, noha a bűntett ténye tagadhatatlan, a bűnös mégsem olyan veszedelmes a társadalomra nézve, mint ahogyan az ügyész állítja.

Az elnök pedig, éppen úgy, mint előző nap, adta a pártatlan igazságosságot, tüzetesen kifejtette és elmagyarázta az esküdteknek mindazt, amit úgyis tudtak, hiszen lehetetlenség volt nem tudniuk. Éppen úgy megtartották a szüneteket, éppen úgy cigarettáztak, mint előző nap; a terembiztos éppen úgy elkiáltotta megint: "A bíróság!", a két csendőr éppen úgy küzdött az álmossággal, miközben kivont karddal, fenyegetően állt a vádlott mögött.

Amint az iratokból kitűnt, a fiút édesapja még gyerekkorában beadta a dohánygyárba, és ott öt évig dolgozott. Ebben az esztendőben a gyár tulajdonosának kellemetlenségei támadtak munkásaival, többek között őt is elbocsátotta, s a fiú munka nélkül rótta a várost, elitta utolsó ingét is. A kocsmában összebarátkozott egy lakatossal, aki már előbb elveszítette állását, és ivásnak adta magát; kettesben egy éjszaka, részegen, betörtek a fészerbe, és kilopták belőle, ami épp a kezük ügyébe került. Börtönbe csukták őket, s a lakatos meghalt, mielőtt tárgyalásra került a sor. A fiút pedig most készültek elítélni, mint veszedelmes bűnözőt, akitől meg kell menteni a társadalmat.

"Ugyanolyan veszedelmes, mint a tegnapi vádlott - gondolta Nyehljudov, a tárgyalás menetét figyelve. - A vádlottak veszedelmesek, de hát mi nem vagyunk-e veszedelmesek? Nem vagyok-e veszedelmes én, feslett erkölcsű csaló, és mi mindannyian, mindazok, akik tudva tudták, hogy milyen vagyok, és mégsem vetettek meg, sőt nagyon tiszteltek?"

Hiszen nyilvánvaló, hogy ez a gyerek nem valami különös gonosztevő, hanem csak ugyanolyan ember, mint akárki más - ezzel mindannyian tisztában vannak -, és csak azért lett azzá, amivé lett, mert olyan körülmények közé került, amelyek ilyenné formálják az embert. Éppen ezért világos az is, ha azt akarjuk, hogy ne legyenek többé effajta gyerekek, akkor arra kell törekednünk, hogy megváltoztassuk a körülményeket, amelyek ilyen szerencsétlen élőlényeket formálnak. Nyehljudov a gyerek sápadt, riadt arcába nézett, és azt gondolta: ha csak egyetlen ember akad, aki megszánja, amikor apja nyomorúságában felküldi őt faluról a városba, és segít a nyomorúságukon; vagy akár akkor, amikor már a dohánygyárban dolgozott és tizenkét órai munka után idősebb társai csábításának engedve kocsmázni járt velük - ha akkor akad egy ember, aki azt mondja neki: "Ne menj velük, Ványa, nem visz ez jóra" - akkor a gyerek nem megy velük a kocsmába, nem züllik el, és nem keveredik bűnbe. De olyan ember, aki megsajnálta volna, egyetlenegy sem akadt egész idő alatt, míg a gyerek, mint valami hontalan kis állatka, inaséveit töltötte a városban, és rövidre nyírt hajjal - nehogy megtetvesedjék - lótott-futott mestere parancsára; ellenkezőleg - amióta felkerült a városba, mindegyre csak azt hallotta mestereitől meg társaitól, hogy az az ügyes, aki csal, aki iszik, aki káromkodik, verekszik és duhajkodik.

Amikor azután betegen, és az egészségtelen munkától és részegeskedéstől meg a zülléstől tönkremenve, elbutulva és kábán, szinte félálomban, céltalanul botorkált a város utcáin, s bolond fővel betört valami fészerbe, és kilopott onnan holmi futószőnyegeket, amelyek senkinek sem kellettek - akkor nem az a legfőbb gondunk, hogy megváltoztassuk a körülményeket, amelyek idáig vitték ezt a gyereket, hanem azzal akarunk segíteni a dolgon, hogy megbüntetjük szegényt.

Rettenetes! Ezt gondolta magában Nyehljudov, s már nem hallotta, ami körülötte végbement. Maga is megrettent attól, ami feltárult előtte. Megdöbbent, hogyhogy nem látta ezt meg azelőtt, hogyhogy nem látják most sem a többiek.

Amint az elnök szünetet rendelt el, Nyehljudov felállt, s kiment a folyosóra. Eltökélte magában, hogy nem megy vissza a tárgyalásra; csináljanak vele, amit akarnak, de ő tovább nem vesz részt ebben a komédiában.

Megtudta, merre van az ügyészség vezetőjének szobája, és elindult arrafelé. Az ajtónálló nem akarta beereszteni, mondván, hogy az ügyész úr el van foglalva. De Nyehljudov ügyet sem vetett rá, belépett az ajtón, és az elébe jövő hivatalnokot megkérte, jelentse őt az ügyésznél; nevéhez azt is hozzátette, hogy esküdt, és igen fontos ügyben óhajt vele beszélni.

Hercegi rangja, jó ruhája megtette a magáét; a hivatalnok bejelentette, és nyomban be is bocsátották. Az ügyész állva fogadta; szemlátomást furcsállta Nyehljudov tolakodását, amellyel ezt a látogatást kierőszakolta.

- Mit óhajt? - kérdezte szigorúan a belépőtől.

- Esküdt vagyok, Nyehljudov a nevem. Feltétlenül beszélnem kell Maszlovával - mondta Nyehljudov gyorsan, határozottan. Elpirult; tisztán érezte, hogy olyasmit cselekszik, aminek döntő hatása lesz egész további életére.

Az ügyészség vezetője zömök, barna ember volt, rövidre nyírott haja erősen őszült, csillogó szeme fürgén járt ide-oda, előreugró alsó állkapcsát rövid, sűrű szakáll födte.

- Maszlovával? Igen, tudom már. Mérgezéssel van vádolva - mondta ridegen. - Miért akar vele beszélni? - Majd, mintegy enyhíteni akarván szigorúságát, hozzátette: - Nem adhatok rá engedélyt, amíg nem tudom, miért kíván vele beszélni.

- Egy számomra rendkívül fontos ügyben kell vele beszélnem - válaszolta Nyehljudov elvörösödve.

- Ú-úgy - szólt az ügyész, fölemelte szemét, és alaposan végigmérte Nyehljudovot. - Már tárgyalták az ügyét vagy sem?

- Tegnap tárgyalták, és négy évi kényszermunkára ítélték, de alaptalanul. Az a lány ártatlan.

- Ú-úgy. Ha csak tegnap ítélték el - mondta az ügyész, nem is hederítve Nyehljudovnak arra a kijelentésére, hogy Maszlova ártatlan - akkor az ítélet jogerőre emelkedéséig a toloncházban kell lennie. Ott csak bizonyos napokon van látogatás. Azt tanácsolom, forduljon egyenesen az igazgatóhoz.

- De nekem minél előbb kell vele találkoznom - felelte Nyehljudov. Alsó állkapcsa remegett; érezte, közeledik a döntő pillanat.

- Miért olyan sürgős? - kérdezte az ügyész, és kissé nyugtalankodva vonta fel szemöldökét.

- Azért, mert az a lány ártatlan, és kényszermunkára van ítélve. Pedig nem ő a bűnös, hanem én - mondta Nyehljudov reszkető hangon, s ugyanakkor érezte, hogy nem kellene azt mondania, amit mond.

- Hogyhogy? - kérdezte az ügyész.

- Mert én csábítottam el, én miattam került abba a helyzetbe, amelyben most van. Ha nem lett volna belőle az, amivé én tettem, akkor nem került volna ilyen szörnyű vád alá.

- Még mindig nem látom, mi köze ennek az ön által óhajtott látogatáshoz?

- Az a köze, hogy követni akarom őt Szibériába... és feleségül akarom venni - bökte ki Nyehljudov. És mint mindig, valahányszor erről beszélt, könnybe lábadt a szeme.

- Úgy? No lám! - szólt az ügyész. - Ez valóban kivételes eset. Ha jól emlékszem, ön a krasznoje-perói zemsztvo^[24] tagja? - kérdezte az ügyész; úgy rémlett neki, hogy már hallott erről a Nyehljudovról, aki most furcsa elhatározását közölte vele.

- Bocsásson meg, úgy vélem, ennek semmi köze a kérésemhez - fortyant fel Nyehljudov ingerülten.

- Persze, persze - hagyta rá az ügyész; alig észrevehetően elmosolyodott, s egy cseppet sem jött zavarba. - De elhatározása annyira szokatlan, s annyira eltér a formáktól...

- Nos tehát, megkaphatom az engedélyt?

- Az engedélyt? Azonnal megírom. Parancsoljon helyet foglalni.

Odament íróasztalához, leült és írni kezdett.

Nyehljudov állva maradt.

Az ügyész megírta az engedélyt, átnyújtotta Nyehljudovnak, s közben kíváncsian méregette.

- Még azt is be akarom jelenteni - mondta Nyehljudov -, hogy nem vehetek részt tovább az ülésszakon mint esküdt.

- Ezt, amint tudja, nyomós okok felhozása mellett a bíróságnak kell bejelenteni.

- Az ok az, hogy mindenfajta bíráskodást haszontalannak, sőt erkölcstelennek tartok.

- Ú-úgy - mondta az ügyész megint azzal az alig észrevehető mosolygással, mely mintha azt akarta volna mondani, hogy az effajta nyilatkozatokat jól ismeri, s a mulatságos emberi gyöngéknek egy bizonyos kategóriájába sorolja. - Nos, azt ugyebár megérti, hogy én, mint az ügyészség vezetője, nem érthetek egyet önnel ebben a kérdésben. Éppen azért azt tanácsolom, jelentse be ezt a bíróságnak, a bíróság majd tudomásul veszi nyilatkozatát, és okát alaposnak vagy pedig alaptalannak ismeri el, az utóbbi esetben pedig büntetést szab ki önre. Tessék csak a bírósághoz fordulni.

- Ezennel bejelentettem, nem fordulok már sehová - dörmögte Nyehljudov mérgesen.

- Tiszteletem - szólt az ügyész és biccentett. Látszott rajta, hogy mihamarabb szeretne megszabadulni furcsa látogatójától.

- Ki volt ez? - kérdezte az egyik bíró, aki épp akkor lépett be az ügyész szobájába, amikor Nyehljudov eltávozott.

- Nyehljudov, tudja, az, aki már a krasznoje-perói járásban is, a zemsztvóban, olyan furcsa kijelentéseket tett. Képzelje csak: esküdt, és történetesen egy lánynak vagy asszonynak az ügyében kellett ítélkeznie, akit kényszermunkára ítéltek, s akit, mint mondja, valamikor elcsábított. Most pedig feleségül akarja venni.

- Csak nem?

- Épp most közölte velem... Méghozzá valami egészen különös felindulásban.

- Nem találja, hogy ezek a mai fiatalok valahogy nem egészen normálisak?

- De hiszen Nyehljudov már nem is olyan fiatal.

- No hát, bátyuska, mondhatom, halálra untuk már azt a maga nagyszerű Ivasenkovját. Kimeríti az embert: beszél és beszél vég nélkül.

- Meg kell állítani; ezek a fiatalok valóságos obstrukciót^[25] csinálnak...

Nyehljudov az ügyésztől egyenesen a toloncházba ment. Ott nem volt semmiféle Maszlova, és az igazgató elmagyarázta Nyehljudovnak, hogy a régi gyűjtőfogházban kell lennie. Nyehljudov nyomban átment a gyűjtőfogházba.

Jekatyerina Maszlova valóban ott volt.

A toloncház rendkívül messze volt a gyűjtőfogháztól; már estére járt az idő, mire Nyehljudov odaérkezett. Be akart lépni az óriási, komor épület kapuján, de az őrszem nem engedte, hanem becsengetett. A csengetésre kijött egy börtönőr. Nyehljudov megmutatta belépési engedélyét, de az őr azt mondotta, hogy a felügyelő engedélye nélkül nem bocsáthatja be. Nyehljudov tehát felment a felügyelő lakására. Már a lépcsőn mesteri zongorajáték hangjai ütötték meg fülét. Amikor azután egy bekötött szemű, rosszkedvű szobalány kinyitotta az ajtót, ezek a hangok szinte kirontottak a szobából, és tolakodóan ütköztek dobhártyájának. Liszt egyik agyoncsépelt rapszódiája volt; a zongorista kitűnően játszotta, de csak egy bizonyos pontig; amikor addig a pontig elért, megint elölről kezdte, s ugyanazt ismételte. Nyehljudov megkérdezte a bekötött szemű szobalányt, otthon van-e a felügyelő. A szobalány nemmel válaszolt.

- Mikor jön haza?

A rapszódia megint elakadt és zajosan, bravúrosan megint elölről kezdődött - az elátkozott taktusig.

- Mindjárt megkérdem.

S a szobalány eltűnt a belső szobában.

A rapszódia éppen újrakezdődött, majd hirtelen - az elátkozott taktus előtt - félbeszakadt, benn női hang szólalt meg odabenn:

- Mondd meg neki, hogy nincs itthon és nem is jön haza. Vendégségbe ment, mit zaklatják az embert - zsémbelt a női hang és azután megint elkezdődött a rapszódia, de csakhamar megszakadt, s hallatszott, amint valaki hátratolja a széket. A haragos művésznő nyilván személyesen is le akarta hordani a szokatlan időben alkalmatlankodó látogatót.

Göndörített hajú, ványadt, sápadt fiatal leány lépett ki az ajtón, bágyadt szeme alatt kék gyűrű sötétlett.

- Apuska nincs itthon - kezdte mérgesen; de a divatos felöltőjű fiatalember láttára nyomban megenyhült. - Fáradjon be, kérem... Mit kíván?

- Egy foglyot szerettem volna meglátogatni.

- Bizonyosan politikait?

- Nem, nem politikait. Engedélyem van az ügyészség vezetőjétől.

- Igazán nem tudom, apuska nincs itthon... De jöjjön be, kérem - ismételte a leány a csepp előszobában állva. - Vagy pedig forduljon a helyetteséhez, lenn van az irodában, beszéljen vele. Hogy hívják önt?

- Nagyon szépen köszönöm - mondta Nyehljudov, nem válaszolva a leány kérdésére, és kiment.

Alig csukódott be mögötte az ajtó, máris újra felcsendültek a hetyke, vidám hangok, amelyek annyira nem illettek sem a helyhez, sem a ványadt leányhoz, aki olyan kitartóan gyakorolta őket. Az udvaron Nyehljudov szembetalálkozott egy kikent-kifent bajszú fiatal tiszttel, s megtudakolta tőle, hol találhatná meg a felügyelőhelyettest. Maga a helyettes volt az. Megnézte Nyehljudov belépési engedélyét, s azt mondta, hogy az a toloncházba szól, s ennek alapján nem meri beengedni. Meg aztán úgyis késő van már, jöjjön inkább másnap.

- Holnap tíz órakor úgyis látogatási idő van: jöjjön el, a felügyelő is itt lesz. Akkor mindenesetre láthatja Maszlovát a beszélőben, és ha a felügyelő megengedi, esetleg külön is az irodában.

Nyehljudovnak tehát mégsem sikerült aznap beszélnie Maszlovával, dolgavégezetlenül indult hazafelé. Feldúlta már a gondolat is, hogy látni fogja, s ahogy hazafelé bandukolt az utcákon, már nem a bírósági tárgyalás járt az eszében, hanem az ügyésszel, meg a különböző fegyőrökkel folytatott megbeszélései. Sokáig nem tudott megnyugodni, annyira felizgatta mindaz, ami történt: hogy megpróbálta meglátogatni Maszlovát, hogy szándékát közölte az ügyésszel, és hogy két börtönben is járt. Hazaérve nyomban elővette régóta elhanyagolt naplóját, elolvasott belőle néhány lapot, és a következőt írta beléje: "Két éve nem írtam naplót, és nem hittem, hogy valaha még visszatérek ehhez a gyerekes szokásomhoz. Pedig nem is gyerekes szokás volt a naplóírás, hanem beszélgetés önmagammal, azzal az igazi, Istentől való énnel, amely minden emberben él. Ez az énem hosszú ideig aludt, s nem volt kivel beszélgetnem. Április huszonnyolcadikának különös élményei ébresztették fel; ott, a bíróságon, ahol esküdtként működtem. És a vádlottak padján megláttam őt, akit elcsábítottam - Katyusát rabköntösben. Szörnyű félreértés következtében és az én hibámból kényszermunkára ítélték. Jártam az ügyésznél és a fogházban. Nem engedtek be hozzá, de elhatároztam, mindent megteszek, hogy láthassam, bocsánatot kérhessek tőle, és hibámat jóvátehessem, ha kell, azzal, hogy feleségül veszem. Teremtő atyám, segíts meg! Könnyű és boldog a lelkem."

Maszlova soká nem tudott elaludni aznap éjszaka; nyitott szemmel feküdt, az ajtót nézte, melyet a fel-alá járkáló kántorlány alakja el-elfödött előle - és gondolkodott.

Az járt az eszében, hogy semmiképpen sem megy feleségül valami fegyenchez Szahalin szigetén, hanem másképpen rendezi el az életét, hatósági személy felesége lesz, írnoké, felügyelőé, vagy legalábbis felügyelőhelyettesé. Mindegyik megkívánja. "Csak le ne fogyjak. Mert akkor végem van." Eszébe jutott, hogyan nézett rá a védője meg az elnök, hogy bámulták mindazok, akikkel véletlenül összetalálkozott, s akik valami ürüggyel most újra elmentek mellette. Eszébe jutott, amit Berta mesélt, egyik társnője, mikor meglátogatta a fogházban: hogy a diák, akit Katyusa szeretett, amikor Kitajeva házában élt, még mindig jár hozzájuk, kérdezősködik felőle, és nagyon sajnálja őt. Eszébe jutott aznap esti dulakodásuk a vörös hajú nővel - megbánta; eszébe jutott a pék, aki ajándékba küldött ki neki egy második kalácsot. Sok minden eszébe jutott, de Nyehljudovra nem gondolt. Sohasem gondolt gyermekkorára, fiatal éveire és főként: sohasem gondolt szerelmére Nyehljudov iránt. Túlságosan fájt. Ezek az emlékek valahol mélyen, érintetlenül feküdtek a lelkében. Még álmában sem látta soha Nyehljudovot. A bíróságon sem ismerte meg; nemcsak azért, mert amikor utoljára látta, egyenruhában volt, sűrű haját rövidre nyírta, szakállát borotválta, s kackiás bajuszkát viselt, most pedig szakállas, öreg külsejű férfi volt - hanem főként azért, mert sohasem gondolt rá. Közös múltjuk emlékeit eltemette azon a szörnyű éjszakán, amikor a férfi a hadseregből hazatérőben nem látogatott el a nagynénjei házába.

Addig az éjszakáig - mindaddig, amíg bízott benne, hogy Nyehljudov eljön -, nem aggódott gyermeke miatt, akit szíve alatt hordott, sőt gyakran boldog csodálkozással elérzékenyült puha, olykor meg erőszakos kapálódzásán a testében. De attól az éjszakától fogva minden megváltozott, és a születendő gyermek már csak akadályt, gondot jelentett.

A nénik várták Nyehljudovot, megkérték, nézzen be hozzájuk, de Nyehljudov sürgönyzött, hogy nem jöhet, mert pontos időre Pétervárott kell lennie. Amikor Katyusa megtudta ezt, elhatározta, kimegy az állomásra, hogy láthassa őt. A vonat éjjel két órakor haladt át a falun. Katyusa lefektette az öreg kisasszonyokat, elhítta magával Maskát, a szakácsnő kislányát, ócska cipőt húzott; bekötötte a fejét, összeszedelőzködött és kiszaladt az állomásra.

Esős, szeles, sötét őszi éjszaka volt. Az eső hol megeredt nagy, meleg cseppekben, hol megint abbamaradt. A mezőn sem látta az ösvényt a lába alatt, az erdőben meg éppenséggel vaksötét volt, akár a kemencében, s noha Katyusa jól ismerte az utat, eltévedt, és a kicsiny állomáshoz - melyen mindössze három percig vesztegelt a vonat - csak a második csengetés után ért ki, nem pedig jóval a vonat érkezése előtt, mint ahogyan remélte. Kiszaladt a peronra, s nyomban megpillantotta Nyehljudovot egy első osztályú kocsi ablakában. A kocsi fényesen ki volt világítva. A bársony karosszékekben két tiszt ült egymással szemben és kártyázott. Az asztalkán, az ablak alatt két vastag gyertya égett, oldalt kövér cseppekben csurgott le róluk a viasz. Nyehljudov fehér ingben, szűk lovaglónadrágban ült az egyik fotel karfáján, a szék hátának dőlve, és valamin nevetett. Amikor Katyusa meglátta őt, dermedt kezével megkopogtatta az ablakot. De abban a pillanatban felhangzott a harmadik csengetés, és a vonat lassan megmozdult, előbb hátrált, majd egymás után, lökésszerűen megindultak a vagonok. Az egyik játékos, kártyáját kezében tartva felállt, s kinézett az ablakon. Katyusa még egyszer kopogott, és arcát az ablakhoz közelítette. Akkor megrándult az a kocsi is, amely mellett állt, s megindult. Katyusa mellette lépkedett, s felnézett az ablakra. A tiszt le akarta engedni az ablakot, de nem boldogult vele. Nyehljudov felállt, félretolta a másik tisztet, és az ablakhoz lépett, hogy leeressze. A vonat gyorsított, Katyusa is meggyorsította lépteit. A vonat már eléggé sebesen haladt, mikor az ablak végre engedelmeskedett és lecsúszott. Abban a percben a kalauz félrelökte őt, és felugrott a kocsi lépcsőjére. Katyusa elmaradt, de még mindig tovább szaladt a peron ázott deszkáin; azután a peron hirtelen véget ért, és Katyusa majdnem elesett, alig tudta megtartani egyensúlyát, ahogy leszaladt a magas lépcsőfokokon. Futott tovább, de az első osztályú kocsi már messze előtte haladt; a másodosztályú vagonok robogtak el mellette, majd - egyre gyorsulón - a harmadik osztályúak, de Katyusa még mindig futott. Amikor a legutolsó kocsi is elrobogott mellette jelzőlámpáival, Katyusa már a szivattyún is túl volt, kikerült az állomásépületek védelméből, s a szél teljes erővel támadt rá, letépte kendőjét fejéről, s oldalról lábához tapasztotta szoknyáját. Elvitte kendőjét, de Katyusa ügyet sem vetett rá, rohant tovább.

- Mihajlovna néni! - kiáltott utána a kicsi lány, aki alig ért a nyomába. - Levitte a szél a fejkendőjét!

Katyusa megállt, hátravetette fejét, két kezével arcához kapott, és sírva fakadt.

- Elment! - zokogta.

"Ott ül a fényesen kivilágított kocsiban, bársony karosszékben, iszik, mulat - én meg itt állok a sárban, a sötétben, esőben és viharban, itt állok és sírok" - gondolta, és leroskadt a földre, és olyan keserves zokogásra fakadt, hogy a kislány rémülten simult ázott ruhájához.

- Menjünk haza, Katyusa néni.

"Ha jön a következő vonat, a kerekek alá fekszem, és vége mindennek" - gondolta Katyusa és nem felelt a kislánynak.

Eltökélte magában, hogy így cselekszik. De abban a pillanatban - ahogyan ez már lenni szokott, amikor a fiatal anya elcsöndesedik a kiállott izgalmak után - a magzat, akit méhében hordott, hirtelen megmozdult, kopogott, puhán elnyújtózott, majd ismét kopogott valamilyen finom, hegyes, kedves részecskéjével. És egyszerre csak eltűnt Katyusa lelkéből mindaz, ami egy perccel azelőtt még annyira kínozta, hogy úgy érezte, lehetetlen tovább élnie; eltűnt szívéből a harag a férfi ellen, meg az a vágy, hogy bosszút álljon rajta, akár saját halála árán is. Lecsillapult, feltápászkodott, rendbe szedte ruháját, újra bekötötte fejét, és megindult hazafelé.

Átázva, sárosan, elgyötörve ért haza, és attól a naptól fogva indult meg benne az a lelki átváltozás, amelynek eredményeképpen azzá lett, amivé lett. Attól a szörnyű éjszakától fogva már nem hitt Istenben, nem hitt a jóban. Azelőtt maga is hitt Istenben meg abban, hogy mások is hisznek benne; de attól az éjszakától fogva meggyőződött róla, hogy senki sem hisz Istenben, s mindaz, amit róla és az ő törvényéről beszélnek - merő csalás és hazugság. A férfi, akit szeretett, s aki szerette - mert hogy szerette, ezt tudta Katyusa -, cserben hagyta őt, megcsúfolta érzelmeit. Pedig ő volt a legjobb ember, akit ismert. A többi mind még nála is rosszabb volt. S mindaz, ami ettől fogva Katyusával történt, lépten-nyomon igazolta ezt a meggyőződését. Az istenfélő, ájtatoskodó öreg kisasszonyok, Nyehljudov nagynénjei elkergették a háztól, amikor már nem tudta őket úgy kiszolgálni, mint addig. És mindenki, akivel azután összekerült, egyformán viselkedett: a nők pénzt akartak keresni általa, a férfiak pedig - az öreg rendőrkapitánytól kezdve a börtönőrökig - úgy tekintették őt, mint valami élvezetüket szolgáló tárgyat. És senki sem törődött azon kívül semmivel a világon. Ebben a meggyőződésében még jobban megerősítette az öreg író, akivel szabad élete második esztendejében hozta össze a sorsa. Az író kereken ki is mondta, hogy ebben - ő ezt poézisnek, esztétikának nevezte -, ebben áll a boldogság.

Mindenki csak magának élt, a maga élvezetének, a sok szép szó Istenről meg jótettről mind csalás volt. Ha valaha is feltámadt benne a kérdés, miért van a világ olyan rosszul berendezve, hogy mindenki csak ártani igyekszik embertársának, és mindenki szenved - a legjobb volt elhessegetni magától ezeket a kérdéseket. Ha elfogta a szomorúság, rágyújtott, vagy ivott egy pohárral, vagy ez volt a legjobb - szerelmeskedett, és bánata elmúlt.

Másnap - vasárnap reggel öt órakor, amikor a fogház női folyosóján felhangzott a megszokott füttyjel, Korabljova ébresztette fel, aki már hajnal óta nem aludt.

"Kényszermunka" - gondolta Maszlova riadtan, szemeit dörzsölgetve, s utálkozva szívta be a reggelre már szörnyen bűzös levegőt. Szeretett volna újra elaludni, öntudatlanságba menekülni, de a megszokás meg a félelem erősebb volt az álmosságnál; felült, lábát maga alá húzva és körülnézett. Az asszonyok már felkeltek, csak a gyermekek aludtak még. A tiltott pálinkamérésért elítélt, dülledt szemű asszony óvatosan huzigálta ki köntösét gyermekei alól, nehogy felébressze őket. A lázadó nő - aki a jogtalanul sorozott legényt kiszabadította - a gyermeke pelenkájául szolgáló rongyokat aggatta fel száradni a kályha mellett; csecsemője ezalatt kétségbeesetten rítt a kék szemű Fedoszja karjában, aki felsőtestét ide-oda himbálva, gyengéd szóval ringatta. A sorvadásos asszony melléhez kapva, vérbe borult arccal köhögött, s minden köhögési roham után hangosan, szinte hörögve sóhajtozott. Fölébredt a vöröshajú is, vaskos lábát behajlítva, hanyatt feküdt a priccsén, és hangosan, vidáman mesélte, hogy mit álmodott az éjjel. A gyújtogatással vádolt öregasszony ismét a szentkép előtt állt, és suttogva ismételgette ugyanazokat a szavakat, hajlongva és keresztet vetve. A kántor leánya mozdulatlanul ült a priccsen, és félig még alva, tompán bámult maga elé. Horosavka ujjára csavargatta zsíros, durva szálú fekete haját.

A folyosón csoszogó léptek hallatszottak, megcsörrent a zár, s bejött két komoly, mérges arcú fogoly; ruházatuk zubbonyból, s rövid, alig félszárig érő szürke nadrágból állt. Vízhordórúdra emelték a bűzlő csöbröt, és kivitték a cellából. A nők kimentek a folyosóra a vízcsapokhoz mosakodni. A vízcsapnál a vörös megint hajba kapott egy másik asszonnyal, aki a szomszéd zárkából jött elő. Megint ordítozás, szitkozódás, panasz...

- Úgy látszik, magánzárkába kívánkozol! - üvöltötte az őr, és akkorát csapott a vöröshajú mezítelen, húsos hátára, hogy csak úgy csattant. - A hangodat se halljam többet!

- No né, hogy nekihevült a vén szamár - mondta a vörös, aki kedveskedésnek vette az őr viselkedését.

- Gyerünk, mozogjatok! Készüljetek a misére.

Maszlova még nem ért rá megfésülködni, amikor megérkezett a felügyelő kíséretével.

- Ellenőrzésre! - rikkantotta a börtönőr.

A másik zárkából is kijöttek a nők, és két hosszú sorban felsorakoztak a folyosón; a hátsó sorban állóknak az első sorban álló nők vállára kellett tenni kezüket. Azután megszámolták őket.

Ellenőrzés után bejött a felvigyázónő, és templomba vitte a rabokat. Maszlova meg Fedoszja a több mint száz nőből álló oszlop közepe táján lépkedett. Valamennyin fehér fejkendő volt, fehér ing és szoknya, csak elvétve akadt köztük egy-egy tarka ruha: ezek gyermekes asszonyok voltak, akik férjüket követték a börtönbe. A menet az egész lépcsőt elözönlötte. Bocskoros lábak halk csoszogása hallatszott, beszélgetés, itt-ott kacagás. A fordulóban Maszlova megpillantotta ellenségének, Bocskovának gonosz arcát - előttük haladt -, s megmutatta Fedoszjának. Mikor a lépcsőn leértek, a nők elhallgattak, és keresztet vetve, fejüket meghajtva egymás után vonultak be a még üres, aranyfényű templom nyitott kapuján. Jobboldalt volt a helyük, s tolongva, egymást lökdösve nyomultak be. A nők után szürke köntösben bevonultak azok a foglyok, akik büntetésüket töltötték, akiket száműzetésbe vittek meg akiket a helyi hatóságok toloncoltak ki, s krákogva, köhécselve megtöltötték a templom bal oldalát és közepét.

Fenn a kóruson az egyik oldalon már ott álltak a fegyencek, akiket elsőnek vezettek be, fél fejük le volt borotválva, s jelenlétüket bilincscsörgés jelezte, a másik oldalon meg, hajasan és lánc nélkül, a vizsgálati foglyok.

A fogházkápolnát egy gazdag kereskedő jóvoltából építették újjá és rendezték be; csak úgy ragyogott az aranytól meg az élénk színektől. A kereskedő nem sajnálta rá a tízezreseket.

A templomban egy ideig csend volt, nem hallatszott egyéb, mint orrfújás, köhécselés, csecsemősírás és néha-néha a bilincsek csörgése. Azután a középen álló foglyok megmozdultak, egymáshoz nyomultak, és utat nyitottak; az úton végigment a fogház felügyelője, és megállt legelöl, a templom közepén.

Megkezdődött az istentisztelet.

Az istentisztelet abban állt, hogy a pap furcsa és nagyon kényelmetlen brokátruhát öltött magára, kenyérdarabkákat rakott ki egy tálra, majd borba mártotta őket, s mindenféle nevet meg imádságot mormolt hozzá. A kántor közben szüntelenül imádkozott, előbb hangosan, darálta a szöveget, majd pedig énekelt, a rabkórussal felváltva. Az imádságok óegyházi szláv nyelven voltak írva, s így már magukban is eléggé érthetetlenek voltak, a darálás, éneklés pedig még érthetetlenebbé tette őket. Tartalmuk lényegileg abban állott, hogy az ég áldását kérték a cár őfelségére és családjára. Ezért több ízben fohászkodtak, a többi imádsággal együtt is, meg külön is, térden állva. Ezenkívül a kántor felolvasott néhány verset az Apostolok Cselekedeteiből, azt is olyan furcsa, mesterkélt hangon, hogy lehetetlenség volt megérteni, a pap pedig igen érthetően felolvasta azt a részt Márk evangéliumából, amely elmondja, hogy Jézus Krisztus feltámadása után, mielőtt felment volna a mennyekbe, s atyja jobbja felől ült volna, megjelent előbb Mária Magdalénának, kiűzött belőle hét ördögöt, majd pedig megjelent tizenegy tanítványának, s meghagyta nekik, hogy hirdessék az evangéliumot minden teremtménynek, hozzátévén, hogy aki nem hiszen, elkárhozik, aki pedig hiszen és megkeresztelkedik, idvezül és ráadásul ördögöket űz, betegeket gyógyít kézrátétellel, új nyelveken szól, és ha mérget iszik, meg nem árt néki.

Az istentisztelet lényege pedig abban állott, hogy feltételezték: a pap által szétvágott és borba mártott kenyérdarabkák, bizonyos szertartásos mozdulatok és imádságok hatására átváltoznak isten testévé és vérévé. A szertartásos mozdulatok pedig abban álltak, hogy a pap - noha a magára öltött brokátzsák meglehetősen akadályozta ebben - ütemesen magasra emelte mindkét karját, és egy ideig úgy tartotta, azután térdre ereszkedett, és megcsókolta az asztalt és mindazt, ami rajta volt. A legfontosabb mozzanat pedig az volt, amikor a pap két kezébe fogott egy asztalkendőt, s egyenletesen, ütemesen legyezgette vele a tálat meg az arany csészét. Feltételezték, hogy a kenyér meg a bor ezekben a pillanatokban válik testté és vérré, s ezért ezt a ceremóniát különös ünnepélyességgel hajtották végre.

"Üdvözlégy szentséges, boldogságos Szűzmária, Istennek anyja" - kiáltotta ki ezután jó hangosan a pap a válaszfal mögül, és a kórus ünnepélyesen rázendített, mondván, hogy szép dolog dicsőíteni a Krisztust szüzessége elvesztése nélkül megszülő Szűzmáriát, aki ezért a tettéért nagyobb tisztességben részesül, mint holmi khérubok, és nagyobb dicsőségben, mint holmi szeráfok. Ezek után pedig úgy vélték, hogy az átváltozás bevégeztetett, a pap levette a tálról az asztalkendőt, négyfelé vágta a középső darab kenyeret, s előbb borba mártotta, azután pedig saját szájába tette. Feltételezték, hogy ezzel Isten testének egy darabkáját ette meg, vérének egy kortyát itta meg. Ezután félrehúzta a függönyt, kinyitotta a középső ajtót (amely az oltár körüli elkerített részt elválasztotta), s kezébe fogva az arany csészét, kilépett vele az ajtón és felszólította azokat, akik utána meg akarták ízlelni az Isten testét meg vérét, lépjenek közelebb.

Mindössze néhány gyermek jelentkezett.

A pap előbb megkérdezte mindegyiknek a nevét, majd kis kanállal óvatosan kimert a csészéből egy-egy falat borban áztatott kenyeret, és sorra mindegyiknek a szájába dugta; a kántor pedig megtörölte a gyerekek száját, s közben víg dalt énekelt arról, hogy íme a gyermekek eszik az Isten testét és isszák az ő vérét. Végül a pap hátravitte a válaszfal mögé az aranycsészét, megitta az Isten maradék vérét, és megette testének maradék darabkáit, gondosan lenyalta bajuszát, és megtörölte száját meg a csészét, azután a lehető legjobb hangulatban, finom borjúbőr cipője vékony talpával nyikorogva, ruganyos léptekkel kijött a válaszfal mögül.

Ezzel befejeződött a keresztény istentisztelet legfőbb aktusa. De a pap, valamivel el akarván szórakoztatni a szerencsétlen rabokat, a szokásos ceremóniákat megtoldotta még egy soronkívülivel. Ez a soronkívüli ceremónia pedig úgy kezdődött, hogy a pap megállt a sok-sok viaszgyertya fényében tündöklő, aranyozott, kovácsolt istenkép előtt (arca, keze fekete volt), mely állítólag ugyanannak az istennek a kiábrázolása volt, akit az imént megevett, és furcsa, hamis hangon, félig szavalva, félig énekelve a következő szöveget kántálta: "Édes Jézusom, apostolok dicsősége, én Jézusom, vértanúk koronája, mindenható uram Jézus, ments meg, uram, engem, én üdvösségem Jézusom, én legfőbb gyönyörűségem Jézusom, a hozzád könyörgőt mentsd meg, uram Jézus, én édes Jézusom irgalmazz nékem, a te szentjeidnek és a te prófétáidnak nevében könyörgök hozzád, üdvözítőm Jézus, a mennyeknek boldogságában részesíts engem, ó könyörületes Jézusom!"

Itt megállt, nagyot lélegzett, keresztet vetett, földig hajolt, és a templomban jelenlevők mind ugyanezt tették. Földig hajolt a felügyelő, az őrök, a foglyok, s odafenn a kóruson sűrűbben csörrentek meg a bilincsek. - "Égi seregeknek ura, embernek és Istennek fia - folytatta a pap. - Csodálatos Jézusom, kiben angyaloknak telik gyönyörűsége, mindenható Jézusom, ki ősszüleink megváltója levél, én édes Jézusom, kit pátriárkák dicsőítenek, győzedelmes Jézusom, ki cároknak támasza vagy, én áldott Jézusom, ki a prófétáknak jóslatát bételjesítéd, Istennek fia Jézus, ki erőt adtál a vértanúknak, legalázatosabb Jézusom, kiben szerzeteseknek öröme telik, irgalmas Jézusom, ki presbitereknek példaképe vagy, könyörületes szívű Jézusom, ki erőt öntesz a böjtölőkbe; legédesebb Jézusom, ki megörvendezteted a szenteknek és boldogoknak szíveit, legtisztább Jézusom, ki szűzi lelkekbe bölcsességet csepegtetsz, örökkévaló Jézusom, bűnösök megváltója, Istennek fia, Jézus, irgalmazz nekünk"... Egyre hevesebben süvítette a Jézus szót, míg végül eljutott a lélegzetvétel szünetjéig, kezével eligazította miseruhája selyembélését, s fél térdre ereszkedve a földig hajolt, a kórus pedig dalolva ismételte utolsó szavait: "Istennek fia Jézus, irgalmazz nékünk." A foglyok is a földre hullottak, és újra fölálltak és a fegyencek is ugyanezt tették, megrázták fél fejükön a megmaradt hajat, és csörgették bilincseiket, melyek véresre dörzsölték csonttá aszott lábukat.

Így folytatódott ez nagyon hosszú ideig. Eleinte olyan dicsőítéseket zengtek, amelyek "irgalmazz nékünk" szavakkal végződtek, majd újabb dicsőítések sorozata következett, amelyek e szóra végződtek: "Halléluja!" A foglyok eleinte mindannyiszor keresztet vetettek és hajlongtak, valahányszor a pap megállt, hogy lélegzetet vegyen; azután már csak minden második, harmadik szünetben cselekedték ezt, és mind nagyon megörültek, amikor a dicsőítések véget értek, s a pap fellélegzett, becsukta könyvecskéjét, és visszament a válaszfal mögé. Most már csak egyetlen utolsó ceremónia volt hátra: a pap felvette a nagy asztalról a rajta fekvő aranyozott keresztet, melynek mind a négy végét zománcozott képecskék díszítették, s kilépett vele a templom közepére. Előbb a felügyelő lépett oda a kereszthez, hogy megcsókolja, utána a fegyőrök, s utánuk egymást taszigálva, és halkan szitkozódva a foglyok járultak a kereszthez. A pap, aki közben a felügyelővel beszélgetett, a keresztet meg a kezét az elébe járuló foglyok szájába, néha orrába dugta, és a foglyok igyekeztek megcsókolni a keresztet is, meg a pap kezét is. Így ért véget a keresztény istentisztelet, mely megtévelyedett felebarátaink lelki épülését és fölemelését szolgálja.

A jelenlévők közül - kezdve a papon meg a felügyelőn, és végezve Maszlován - senkinek sem jutott eszébe, hogy Jézus, az a Jézus, akinek nevét a pap oly megszámlálhatatlan sokszor ismételte nyakatekert dicsőítő szavak kíséretében, a legszigorúbban megtiltotta mindazt, ami ott a templomban történt; megtiltotta nemcsak az effajta értelmetlen szószátyárkodást, és a paptanító szentségtörő vajákolását a kenyérrel meg a borral, hanem a leghatározottabban megtiltotta az embereknek, hogy más embereket tanítójuknak nevezzenek, megtiltotta az imádkozást a templomban, s úgy rendelte, hogy mindenki magányban imádkozzék; megtiltotta magukat a templomokat, kijelentvén, hogy azért jött e földre, hogy lerombolja őket, imádkozni pedig nem a templomokban kell, hanem lélekben és igazságban; legfőképpen pedig megtiltotta, hogy emberek emberek fölött ítélkezzenek, és tömlöcbe zárják, kínozzák, meggyalázzák, kivégezzék őket, mint ahogyan ez itt történt - mi több, megtiltott mindenféle fajta erőszakot, mondván, azért jött, hogy a rabságba esetteknek visszaadja szabadságukat.

A jelenlevők közül egynek sem jutott eszébe, hogy mindaz, ami itt történt, meggyalázása és megcsúfolása annak a Krisztusnak, akinek nevében történt. Az eszét sem járta meg senkinek, hogy az aranyozott kereszt, négy végén a zománcozott képecskékkel, melyet a pap csókra nyújtott az embereknek, nem egyéb, mint kiábrázolása annak az akasztófának, amelyre Krisztust felfeszítették - felfeszítették pediglen éppenséggel azért, mert megtiltotta mindazt, ami most itt az ő nevében történt. Az eszét sem járta meg senkinek, hogy a pap, aki azt képzeli, hogy kenyér és bor képében Krisztus testét eszi és vérét issza, csakugyan eszi az ő testét és issza az ő vérét, de nem a kenyérdarabkákban meg a borban, hanem azáltal, hogy félrevezeti eme "kisdedeket", akikkel Krisztus azonosította magát, sőt nemcsak félrevezeti, hanem megfosztja őket a legfőbb boldogságtól, és kegyetlen kínzásoknak veti alá őket, elrejtvén előlük az örömhírt, melyet Krisztus hozott e földre.

A pap nyugodt lelkiismerettel tette mindazt, amit tett, mert gyermekkorától fogva abban nevelkedett, hogy ez az egyetlen igaz hit, ebben hittek a régi szent emberek, s most is ebben hisznek az egyházi és világi hatóságok. Nem hitte ugyan, hogy a kenyér testté válik, sem azt, hogy a léleknek javára válik a temérdek szó ledarálása, sem azt, hogy csakugyan Isten testének egy darabkáját ette meg - hiszen ebben nem is lehet hinni; ellenben szentül hitte, hogy ezt a vallást kell követni. S a legjobban megerősítette ebben a hitében az a körülmény, hogy egyháza szolgálatáért immár tizennyolcadik esztendeje szép jövedelmet húzott, melyből eltartotta családját, fiát gimnáziumba járatta, leányát pedig egyházi iskolába. Ugyanígy hitt a kántor is, még szilárdabbul, mint a pap, mivel már végképp elfelejtette e vallás dogmáit, s csupán annyit tudott, hogy a szentelt víznek, a halottakról való megemlékezésnek, az órára végzett istentiszteletnek, az egyszerű fohászkodásnak meg az énekkel egybekötött fohászkodásnak - mindennek megvan a maga szabott ára, melyet az igaz keresztények szívesen megfizetnek. Ezért ugyanolyan biztos meggyőződéssel, igaza és fontossága teljes tudatában kántált, énekelt, s rikkantotta az "irgalmazz, irgalmazz"-t, mint amilyennel mások fát, lisztet, burgonyát árulnak. Ami a felügyelőt meg a börtönőröket illeti, ők sohasem ismerték ugyan hitük tételeit, és soha bele nem hatoltak e dogmák jelentőségébe, fogalmuk sem volt róla, mit jelent mindaz, ami a templomban végbemegy, mindazonáltal hitték, hogy hinni kell ebben a vallásban, mert a fölöttes hatóságok, sőt maga a cár is hisz benne. Azonfelül pedig valami homályos érzés azt súgta nekik (noha maguk sem tudták volna megmagyarázni, hogyan s mi módon történik ez), hogy ez a vallás igazolja az ő kegyetlen szolgálatukat is. Ha ez a vallás nem lenne, sokkal nehezebben, sőt talán egyáltalában nem is fordíthatnák minden erejüket arra, hogy embertársaikat kínozzák, mint ahogyan ezt az adott körülmények között tiszta lelkiismerettel cselekedték. A fogház felügyelője olyan lágyszívű ember volt, hogy semmiképpen sem élhetett volna így, ha nem talál támaszt vallásában. Így azonban emelt fővel, mozdulatlanul állt a helyén, hajlongott és keresztet vetett, amikor kellett, igyekezett meghatódni, amikor azt énekelték: "Íme khérubok seregei", s amikor a gyermekek megáldoztatása elkezdődött, előrelépett, és saját kezűleg emelt fel egy fiúcskát az aranyos csészéhez.

A foglyok között csak nagyon kevesen voltak, akik világosan látták a csalást, melynek e vallás követői áldozatul esnek, s akik lelkükben kinevették ezt a komédiát. A többség szentül hitte, hogy az aranyozott ikonokban, a gyertyákban, csészékben, miseruhákban, keresztekben, "legédesebb Jézusom", "irgalmazz" és más érthetetlen szavak ismétlésében valami titokzatos erő rejlik, melynek segítségével az ember hatalmas javakat szerezhet ebben, valamint az elkövetkezendő életben. A legtöbben közülük már nem egyszer tettek ugyan kísérletet, hogy az evilágbeli javakat megszerezzék maguknak imádságok, fohászok, gyertyák segítségével, s kísérletük mindannyiszor kudarcba fúlt - imádságuk nem nyert meghallgattatást -, mégis, mindegyikük szilárdul hitt benne, hogy a kudarc véletlenen múlt, s ez az egész intézmény, melyet tudós férfiak és metropoliták^[26] támogatnak tekintélyükkel, rendkívül fontos intézmény, és elengedhetetlenül szükséges - ha nem is erre, hát legalább is az elkövetkezendő életre.

Ugyanebben hitt Maszlova is. Éppúgy, mint a többieknek, az istentisztelet egész ideje alatt áhítat és unalom vegyült a lelkében. Eleinte a tömeg közepén állt a válaszfal mögött, és nem látott egyebet, mint társnőit; amikor azután az áldozó asszonyok előrenyomultak, s ő is előbbre került Fedoszjával együtt, meglátta a felügyelőt, mögötte pedig a börtönőrök között megpillantott egy szőke hajú, majdnem fehér szakállú fiatal parasztot: Fedoszja férje volt, aki kimeredő szemmel bámult feleségére. Maszlova az egész litánia alatt őt nézte, minduntalan összesúgott Fedoszjával, s csak akkor hajlongott, s vetett sebtében keresztet, amikor mindenki ezt csinálta.

Nyehljudov korán elment hazulról. A kis utcán parasztszekér döcögött végig, a rajta ülő muzsik furcsa hanglejtéssel kiáltotta:

- Tejet tessék, tejet, tejet!

Előző este langyos tavaszi eső hullott a városra. Mindenütt, ahol nem volt kövezet, hirtelen kizöldült a fű; a parkokban a nyírfákat zöld pihe lepte el, a fagyal meg a topolya kiegyengette hosszúkás, illatos leveleit, a házakban meg az üzletekben kivették a téli ablakokat, és fényesre dörzsölték az üvegtáblákat. A zsibpiacon - emellett vitt el Nyehljudov útja - az egymás mellett sorakozó sátrak körül sűrű embertömeg hullámzott, rongyos ruhájú emberek hónuk alatt csizmát, vállukon átvetve vasalt pantallót, kabátot cipeltek.

A kocsmák körül már ott tolongtak a szabadnapos gyári munkások, tiszta ujjasban, fényesre suvikszolt csizmában, az asszonyok élénk színű selyem fejkendőben, üveggyöngyös kabátkában. Mindenfelé sárga zsinóros, pisztolyos rendőrök posztoltak, s lesték, nem támad-e valahol rendbontás, amely kiragadná őket csüggesztő unalmukból. A bulvárok homokos sétányain, friss zöld pázsitján gyermekek és kutyák játszadoztak, futkostak, s a padokon jókedvű dadák tereferéltek.

Az utcák bal oldala - az árnyékos fele - még vizesen csillogott, közepük már felszáradt; a kocsiúton megrakott társzekerek dübörgése, egyfogatúak zörgése, lóvasút csilingelése hangzott szüntelen. A levegő remegett a sok-sok harang zúgásától, kondulásától; ugyanolyan istentiszteletekre hívták ezek a harangok a népet, amilyen ugyanakkor folyt a börtönkápolnában. És az ünneplőbe öltözött lakosság tódult a templomokba, ki-ki ahová tartozott.

A bérkocsis nem vitte Nyehljudovot egészen a fogházig, hanem addig a pontig, ahol az út bekanyarodott a fogházhoz.

A fordulóban, jó száz lépésnyire a fogház kapujától, férfiak meg asszonyok álltak, a legtöbben batyuval. Jobbra alacsony faépítmények húzódtak, balra emeletes ház, amelyen valami cégtábla függött. Maga a fogház komor kőtömbje előttük magaslott, nem engedték közelebb hozzá a látogatókat. Puskás őrszem járkált előtte fel-alá, és keményen rárivallt mindenkire, aki megpróbálta őt megkerülni.

A faépület ajtajában jobboldalt, az őrszemmel szemben, zsinóros mundéros börtönőr ült a lócán, előtte jegyzék. A látogatók sorra odamentek hozzá és megnevezték a rabot, akihez igyekeztek, ő pedig beírta a könyvbe. Nyehljudov is elébe járult, s megnevezte Katyerina Maszlovát. A paszományos őr beírta.

- Miért nem eresztenek be? - érdeklődött Nyehljudov.

- Még folyik a mise. Ha véget ért, bemehetnek.

Nyehljudov félreállt a várakozók közé. A tömegből ekkor kivált egy gyűrött kalapos, rongyos ember, akinek arca csupa piros forradás volt - elnyűtt cipőjét mezítlábára húzta fel -, s megindult a börtön felé.

- Állj, koszos! - rivallt rá a fegyveres katona.

- Mit ordibálsz? - felelte a toprongyos alak és visszafordult; egy cseppet sem ijedt meg a katona goromba kiáltásától. - Ha nem engedsz, várok tovább. De azért ne komandérozz, mint valami generális.

A tömegben helyeslő nevetés hangzott fel. A látogatók zöme szegényesen, sőt rongyosan volt öltözve, de akadtak köztük tisztességes ruházatú nők, férfiak is. Nyehljudov mellett jól öltözött, beretvált arcú, kövér, pirospozsgás ember állt, kezében - nyilván fehérneműs - batyu. Nyehljudov megkérdezte, először jár-e ott. A batyus ember azt felelte, hogy minden vasárnap odajár, s beszélgetésbe elegyedett Nyehljudovval. Egy bank portása volt, öccsét látogatta, aki hamisítás miatt volt elzárva. A nyíltszívű ember egész élettörténetét előadta Nyehljudovnak, s épp faggatni kezdte őt a magáé felől, amikor újabb esemény terelte el figyelmüket; gumikerekű hintón, mely elé jól táplált, finom fajtájú pejló volt fogva, egy diák érkezett egy elfátyolozott arcú hölgy kíséretében. A diák jókora batyut hozott a kezében. Odalépett Nyehljudovhoz és megkérdezte, mit kell tennie, hogy eljuttassa a foglyokhoz a magával hozott szeretetadományt, egy kis húsvéti kalácsot.

- Menyasszonyom kívánságára teszem. A menyasszonyom szülei tanácsolták, hogy hozzuk el a raboknak.

- Magam is először vagyok itt, nem ismerem ki magam, de azt hiszem, a legjobb lesz, ha megkérdi azt az embert - felelte Nyehljudov, s a paszományos őrre mutatott, aki ott ült jobbra tőlük a jegyzékkel.

Mialatt Nyehljudov a diákkal beszélgetett, kinyílt a fogház hatalmas vaskapuja, melynek közepén kis kémlelőablak volt, egyenruhás tiszt lépett ki rajta egy másik fegyőrrel, és a jegyzékes fegyőr közölte, hogy a látogatók bebocsátása megkezdődik. A katona félreállt, s a várakozók, mintha attól tartanának, hogy elkésnek, gyors léptekkel, sőt némelyek futva igyekeztek a fogház kapuja felé. A kapuban börtönőr állt, s számolta a mellette elhaladókat, hangosan mondta: tizenhat, tizenhét stb. Benn az épületben, a következő ajtónál, egy másik őr vette számba a beérkezőket, sorra megérintve őket kezével - nehogy a kibocsátásnál egy látogatót benn hagyjanak a fogházban, vagy pedig egy foglyot is kibocsássanak a látogatókkal együtt. Ez a második fegyőr rá sem nézett azokra, akiket számba vett, s kezével nagyot csapott Nyehljudov hátára. Az őr kezének érintése az első pillanatban sértette Nyehljudovot, de nyomban eszébe jutott, hogy miért jött, és elszégyellte magát akadékoskodásáért és érzékenységéért.

Az ajtón belül bolthajtásos, tágas helyiség következett, szűk ablakait vasrács védte. Ebben a gyülekezőnek nevezett szobában Nyehljudov szeme hatalmas feszületen akadt meg, amely a fal mélyedésében volt elhelyezve.

"Mire való ez?" - tűnődött: elképzelésében Krisztus alakja megszabadítottakkal, s nem elzártakkal kapcsolódott össze.

Lassú léptekkel haladt befelé, maga elé engedte a sietőket. Sokféle bonyolult érzés elegyedett lelkében: iszonyat a gonosztevőktől, akik ebben a börtönben vannak, részvét azok iránt, akik ártatlanul bűnhődnek, mint az előző nap elítélt gyerek és Katyusa; szorongás és megindultság a küszöbön álló viszontlátás miatt. Amikor kiértek az első szobából, a börtönőr valamit odaszólt a túlsó végéből, de Nyehljudov annyira elmerült gondolataiba, hogy ügyet sem vetett rá, és ment tovább arrafelé, amerre a látogatók nagyobb része indult, azaz a férfiosztályra, és nem a nőire, ahová kellett volna.

Megint előreengedte a sietőket, és utolsónak lépett be a látogatók fogadására szolgáló helyiségbe. Az első, ami megdöbbentette, amikor kinyitotta az ajtót és belépett, a fülsiketítő lárma volt, amelyet száz meg száz egybeolvadó hang okozott. Csak akkor látta át az egész helyzetet, amikor közelebb ért az emberekhez, akik, mint légy a cukorhoz, úgy tapadtak a szobát elosztó dróthálóhoz. A szobát, melynek ablakai a hátsó falon voltak, nem is egy, hanem két, mennyezettől padlóig érő drótháló osztotta három részre. A két háló között fegyőrök jártak ide-oda. A kettős háló túlsó oldalán voltak a rabok, az innensőn a látogatók. Ezek és amazok közt kettős drótháló volt és három rőfnyi távolság, így hát nemcsak az volt lehetetlenség, hogy valaki bármit is átadjon a foglyoknak, hanem még az arcokat sem lehetett látni, különösen, ha valaki rövidlátó. Még beszélni is nehéz volt, kiabálni kellett, hogy megértsék a háló túlsó oldalán. Mindkétfelől arcok szorultak a hálóhoz: férjek, feleségek, apák, anyák, gyermekek igyekeztek meglátni egymást, és elmondani egymásnak a legszükségesebbet. De mivel mindegyik igyekezett úgy beszélni, hogy a kettős háló túlsó felén meghallják, s mivel szomszédja is ugyanazt akarta - mindegyik zavarta a másikat, mindegyik igyekezett túlkiabálni a többieket. Ez okozta azt a lármát, hangzavart, amely megdöbbentette Nyehljudovot belépése pillanatában. Teljességgel lehetetlen volt megérteni, hogy mit beszélnek; csak az arcokról lehetett leolvasni, hogy miről van szó, és milyen kapcsolat van a beszélgetők között. Nyehljudovhoz legközelebb egy fejkendős öreg anyóka állt; a hálóhoz simulva, reszkető állal kiabált át a túlsó oldalra egy halvány arcú fiatalembernek, akinek fél feje le volt borotválva. A fegyenc magasra húzta szemöldökét, homlokát ráncolta igyekezetében, hogy meghallja az anyóka szavát. Az anyóka mellett zekés fiatalember állt, s fejcsóválva hallgatta, amit egy elgyötört arcú, ősz szakállú, hozzá feltűnően hasonlító fogoly mesélt neki. Túl rajta Nyehljudov a toprongyos csavargót pillantotta meg, aki hadonászva kiáltozott valamit és nevetett. Mellette pedig egy asszony ült a földön gyermekével, tisztességes gyapjúkendő volt a fején; zokogott - nyilván először látta viszont az ősz férfit, aki a túloldalon állt, rabruhában, borotvált fejjel, bilincsbe verve. A földön ülő asszony feje fölött a kapus, akivel Nyehljudov beszélt, torkaszakadtából kiabált valamit egy villogó szemű, kopasz rabnak a háló túlsó oldalára. Amikor Nyehljudov rádöbbent, hogy ilyen körülmények között kell beszélnie Katyusával, ádáz harag töltötte el mindazok ellen, akik ezt a rendszert felállították és fenntartják. Elképedt, hogy ez a szörnyű helyzet, az emberi érzéseknek ez a megcsúfolása nem háborít fel senkit. Katonák, őrök, látogatók, foglyok - mind úgy viselkedtek, mintha elismernék, hogy mindennek így kell lennie.

Nyehljudov mintegy öt percig időzött ebben a helyiségben. Elcsüggedve jött ki, tehetetlensége tudatában, és a világgal elégedetlenül; erkölcsi rosszullét fogta el - olyasféle émelygős érzés, mint a tengeribetegség.

"Hiába, el kell végeznem, amiért jöttem - buzdította önmagát. - Mitévő legyek?"

Körülnézett, felettes személyt keresve tekintetével, s a tömeg mögött megpillantván egy sovány, alacsony, tiszti váll-lapos férfit, hozzáfordult:

- Lenne olyan szíves, és megmondaná nekem, igen tisztelt uram - szólította meg hangsúlyozott udvariassággal -, hogy hol vannak a női foglyok, s hol lehet velük beszélni?

- A női osztályt keresi?

- Igen, egy női fogollyal kívánnék beszélni - felelte Nyehljudov ugyanolyan elkényszeredett udvariassággal.

- Miért nem mondta mindjárt, amikor a gyülekezőben voltak? Kit akar látni?

- Jekatyerina Maszlovát.

- Politikai? - kérdezte a helyettes felügyelő.

- Nem, csak...

- El van már ítélve?

- Igen, harmadnapja volt az ítélethozatal - felelte Nyehljudov szolgálatkészen, nehogy valamiképp eljátssza a helyettes felügyelő jóindulatát, amely mintha egész viselkedéséből megnyilvánult volna.

- A női osztályra erre tessék - mondta a helyettes felügyelő, aki Nyehljudov külsejéről ítélve, szemlátomást úgy döntött, hogy a látogató megérdemli figyelmét. - Szidorov - fordult egy bajszos, érdemrendes altiszthez - vezesd át az urat a női osztályra.

- Igenis.

A rács felől ezalatt szívtépő zokogás hallatszott.

Mindez furcsán érintette Nyehljudovot, a legfurcsább pedig az volt, hogy még hálásnak is kell lennie a helyettes felügyelőnek meg a fegyőrnek, akik a többiekkel együtt eszközei és végrehajtói az ebben az épületben végbemenő emberkínzásnak.

Az őr kivezette Nyehljudovot a férfi beszélőből a folyosóra, s az átellenben levő ajtón át a női foglyok beszélőjébe tessékelte.

Ezt a szobát is, csakúgy, mint a másikat, kettős drótháló választotta három részre, de jóval kisebb volt a másiknál, s kevesebb volt benne a fogoly is, meg a látogató is; a lárma azonban éppen akkora volt itt is, mint a férfi beszélőben. A két háló között itt is őrködött a hatóság. A hatóságot itt egy kék hajtókás, zsinóros ujjú egyenruhába öltözött felvigyázónő képviselte, ugyanolyan derékszíja volt, mint az őröknek. S akárcsak a férfi beszélőben, itt is mindkét oldalról arcok tapadtak a hálóhoz; az egyik felén különféle ruhába öltözött városi lakosok, túlfelől meg női foglyok, némelyik fehér rabköntösben, némelyik meg saját ruhájában. Véges-végig álltak a háló mellett. Egyesek lábujjhegyre ágaskodtak, hogy a többiek feje fölött hallassák hangjukat, mások leültek a padlóra, s úgy beszélgettek.

A többi női fogoly között külsejével, harsány hangjával feltűnt egy aszott, kócos cigányasszony. A szoba közepén állt, a hálót tartó oszlopnál, kendője lecsúszott göndör hajáról, és hadonászva, ordítozva magyarázott valamit egy kék kabátos cigánynak, aki mélyen a dereka alatt húzta szorosra az övét. A cigány mellett egy katona kuksolt a földön, s az egyik női fogollyal beszélgetett, amellett pedig fiatal, szőke szakállú, bocskoros parasztocska állt a dróthálóhoz tapadva; arca kipirult, szemlátomást fojtogatta a sírás. Csinos, szőke fiatalasszony beszélgetett vele, tiszta, égszínkék szemét le nem vette a férfiról. Ez Fedoszja volt meg a férje. A szakállas fiatal paraszt mellett rongyos ruhájú csavargó állt, és egy boglyas hajú, széles vállú asszonnyal beszélt; majd két nő következett, egy férfi, s újra egy nő - mindegyikkel szemben, a háló túlsó felén, egy-egy női fogoly. Maszlova nem volt közöttük. De a foglyok mögött, túl a rácson, még egy nő álldogált, s Nyehljudov azonnal kitalálta, hogy ő az. Szíve hevesen dobogott, lélegzete elakadt. Közeledett a döntő pillanat. Odalépett a hálóhoz, és felismerte Katyusát. A kék szemű Fedoszja mögött állt, s mosolyogva hallgatta, amit társnője beszélt. Nem rabköntösben volt, mint harmadnapja, hanem fehér blúzban, mely derekán szorosra húzva domborodott telt mellén. Kendője alól, éppen úgy, mint a bíróságon, előbújtak göndör fekete fürtjei.

"Most mindjárt eldől - gondolta Nyehljudov. - Hogy szólítsam? Hátha meglát, és magától idejön."

De Maszlova nem jött oda. Klárát várta, barátnőjét, és eszét sem járta meg, hogy ez a szakállas férfi őhozzá jöhet.

- Kit keres? - kérdezte a két háló között fel-alá járkáló felvigyázónő, odalépve hozzá.

- Katyerina Maszlovát - felelte Nyehljudov elfúló hangon.

- Maszlova, hozzád jöttek! - kiáltott oda a felvigyázónő.

Maszlova körülnézett, s fejét magasra emelve, mellét kidüllesztve, a készséges alázatnak azzal a kifejezésével, amelyet Nyehljudov annyira ismert, odalépett a rácshoz, befurakodott két fogoly társnője közé, és csodálkozva, kérdőn tekintett Nyehljudovra: nem ismerte meg.

Ruházatáról azonban felismerte benne a jómódú embert, s ezért rámosolygott.

- Énhozzám jött? - kérdezte, és egészen közel vitte a rácshoz mosolygós arcát, kissé bandzsal szemét.

- Látni akar... - Nyehljudov nem tudta, magázza-e vagy tegezze, s elhatározta, hogy magázni fogja. Nem beszélt hangosabban a megszokottnál. - Látni akartam...

- Ne hordj össze hetet-havat - ordított mellette a rongyos, csavargóképű ember. - Elvetted vagy nem vetted el?

- Ha mondom neked, hogy haldoklik, mit akarsz még? - kiabált valaki a túloldalról.

Maszlova nem érthette, mit mond Nyehljudov, de a férfi arckifejezése, miközben beszélt, hirtelen eszébe juttatta a régi Nyehljudovot.

Mégsem hitt a szemének; de azért a mosoly eltűnt arcáról, és homloka aggodalmas ráncokba szaladt.

- Nem hallom, mit mond - kiáltotta; erőlködve hunyorgott, s még erősebben ráncolta homlokát.

- Azért jöttem, hogy...

"Igen, most azt teszem, amit tennem kell, vezeklek" - gondolta közben Nyehljudov. És amint ezt végiggondolta, könny homályosította el szemét, fojtogatta torkát; a rácsba kapaszkodott és elhallgatott, igyekezvén erőt venni feltörő zokogásán.

- Azt mondom: ne üsd bele az orrodat olyasmibe, amihez semmi közöd... - kiáltotta valaki.

- Isten látja lelkemet, nem tudok semmiről - istenkedett egy női fogoly a másik oldalról.

Amikor Maszlova észrevette Nyehljudov felindulását, megismerte őt...

- Hasonlít valakihez, de nem hiszem - kiáltotta. Nem nézett rá, arca, melyet vérhullám öntött el, még jobban elkomorult.

- Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek tőled - kiáltotta Nyehljudov erőlködve és darálva, mint valami betanult leckét.

Nyomban ahogy kimondta, elszégyellte magát, körülnézett. De azután eszébe jutott, hogy annál jobb, ha szégyelli magát, hiszen a szégyent is vállalnia kell. És ugyanolyan hangosan folytatta:

- Bocsáss meg nekem, nagyot vétkeztem ellened...

Maszlova mozdulatlanul állt a helyén, le nem vette róla a szemét, kissé kancsal tekintetét.

Nyehljudov nem bírt tovább beszélni, eltávolodott a rácstól, s igyekezett visszafojtani egyre hevesebben feltörő zokogását.

A helyettes felügyelőt, aki Nyehljudovot útba igazította a női osztály felé, úgy látszik, érdekelte az előkelő látogató, s utánajött a beszélőbe. Amikor meglátta, hogy Nyehljudov nem áll a rácsnál, megkérdezte, nem találta-e meg, akit keres.

Nyehljudov orrot fújt, összeszedte magát, s igyekezett nyugodt képet vágni.

- Nem tudok a rácson át beszélni - mondta. - Nem hallani semmit.

A felügyelő elgondolkozott.

- Nem bánom, kijöhet ide egy kis időre. - A felvigyázónőhöz fordult: - Marja Karlovna! Vezessék ki Maszlovát.

Egy perc múlva az oldalsó ajtón kilépett Maszlova. Puha léptekkel odament egészen közel Nyehljudovhoz, megállt előtte, és felnézett reá összevont szemöldöke alól. Fekete haja éppen úgy gyűrűzött elő kendője alól, mint harmadnapja a bíróságon, betegesen sápadt, puffadt arca bájos volt és tökéletesen nyugodt, csupán ragyogó fekete szeme villogott elő furcsán kissé duzzadt szemhéja alól.

- Itt beszélgethetnek - mondta a felügyelőhelyettes és eltávozott. Nyehljudov leült a fal mellett húzódó lócára.

Maszlova kérdő tekintetet vetett a felügyelőhelyettesre, majd csodálkozva vállat vont, követte Nyehljudovot, és leült melléje, szoknyáját igazgatva.

- Tudom, nehezére esik megbocsátani - kezdte Nyehljudov, de megint elhallgatott; érezte, hogy fojtogatják a könnyek. - De ha a múltat nem is lehet meg nem történtté tenni, most legalább mindent meg akarok tenni, ami tőlem telik. Mondja...

- Hogy akadt rám? - szakította félbe Maszlova ahelyett, hogy kérdésére válaszolt volna, s kancsal szemével rá is nézett, meg nem is.

"Teremtő atyám! Segíts meg. Taníts meg rá, hogy mit kell tennem" - buzdította magát Nyehljudov gondolatban, s elnézte a lány megváltozott arcát, amelyet most csúnyának látott.

- Az esküdtek között voltam, amikor magát elítélték. Nem ismert fel?

- Nem. Nem ismertem meg. Nem volt rá időm. Meg nem is néztem - válaszolta.

- Volt gyerek, ugye? - kérdezte Nyehljudov, és érezte, hogy forrón elpirul.

- Volt, de mindjárt meg is halt, hála istennek - felelte Maszlova kurtán, ellenségesen és elfordította tekintetét.

- Hogyhogy, miért?

- Magam is beteg voltam, majd belehaltam - mondta Maszlova, s még mindig nem nézett rá.

- Hogyan is engedték el a nagynénéim?

- Ugyan ki tartana szobalányt gyerekkel? Amint észrevették, elkergettek. De kár is róla beszélni, rég volt, elfelejtettem. Vége.

- Nem, nincsen vége. Nem hagyhatom ennyiben. Ha későn is, de jóvá akarom tenni bűnömet.

- Nincs mit jóvátenni; ami volt, az elmúlt - mondta Maszlova, és amit a férfi a legkevésbé várt: hirtelen felnézett reá és kellemetlenül, kacéran, szánalmasan rámosolygott. Maszlova nem képzelte, hogy valaha is viszontlátja Nyehljudovot, a legkevésbé itt és most; a férfi megjelenése ezért az első pillanatban megdöbbentette, és felidézte benne mindazt, amire sohasem gondolt vissza. Láttára különösen felrémlett benne az új érzéseknek és gondolatoknak az a csodálatos világa, amelyet a szeretett és őt szerető nagyszerű ifjú tárt fel előtte annak idején; s azután feltámadt benne az ifjú érthetetlen kegyetlensége, a megaláztatások és szenvedések sorozata, amely varázslatos boldogságát nyomon követte, és belőle eredt. Elszorult a szíve. De mivel nem volt hozzá ereje, hogy rendet teremtsen zűrzavaros érzéseiben, most is úgy cselekedett, mint mindig: elhessegette magától ezeket az emlékeket, és igyekezett elborítani őket a züllött élet sajátos ködével. Az első pillanatban azonosította a mellette ülő férfit azzal az ifjúval, akit valaha szeretett; de amikor látta, hogy ez túlságosan fáj, már nem azonosította a kettőt. És most ez a tisztán öltözött, ápolt, illatosított szakállú férfi már nem az a Nyehljudov volt számára, akit valamikor szeretett, hanem csupán egyike azoknak a férfiaknak, akik kedvtelésükre szokták használni az afféle nőket, amilyen ő - Maszlova -, s akiket az ilyen Maszlova-fajta nőknek minél ügyesebben ki kell használniuk a maguk javára. Ezért mosolygott rá kacéran, csábosan. Hallgatott, mérlegelte, mi módon használhatná ki a legjobban.

- Annak vége - ismételte. - Kényszermunkára ítéltek.

Ajka megremegett, amikor kimondta a rettenetes szót.

- Pedig egész idő alatt tudtam, meg voltam győződve róla, hogy ártatlan - mondta Nyehljudov.

- Hát persze, hogy ártatlan vagyok. Hisz nem vagyok én tolvaj vagy rablógyilkos. A társnőim azt mondják, hogy minden az ügyvéden múlik. Azt mondják, kérvényt kell beadni. Csakhogy az sokba kerül, azt mondják...

- Hogyne, feltétlenül be kell adni - válaszolta Nyehljudov. - Már beszéltem ügyvéddel.

- Nem szabad sajnálni a pénzt, jó ügyvédet kell fogadni - mondta Maszlova.

- Megteszek mindent, ami módomban van.

Elhallgattak mind a ketten.

Azután Maszlova megint rámosolygott azzal a mosolygással.

- Még valamit szeretnék kérni... egy kis pénzt, ha lehetne. Nem sokat... tíz rubelt, több nem kell - szólalt meg hirtelen.

- Hogyne - motyogta Nyehljudov, és elővette tárcáját.

Maszlova gyors pillantást vetett a felügyelőhelyettesre, aki nem messze tőlük járkált fel és alá.

- Ne úgy adja, hogy meglássa, mert akkor elveszik.

Nyehljudov elővette tárcájából a tízrubelest, amint a felügyelő hátat fordított, de még nem ért rá átadni, amikor az már megint feléjük fordult. Kezébe gyűrte a bankjegyet.

"Hiszen ez a nő halott" - gondolta magában Nyehljudov, miközben elnézte Katyusa valamikor bájos, de most elcsúnyult, puffadt arcát, bandzsal fekete szemének rossz villogását, ahogyan tekintete ide-oda járt a felügyelő meg a látogatója kezébe gyűrt bankjegy között. És egy percre megingott elhatározásában.

Megint megszólalt szívében a kísértő, mint előző éjszaka is. Mint mindig, most is arról a kérdésről, hogy mit kell tenni, igyekezett figyelmét arra a kérdésre terelni, hogy mi lesz abból, amit tesz, és mi lenne a leghasznosabb.

"Úgysem mégy semmire ezzel a nővel - mondotta a kísértő hangja. - Csak kölönc lesz a nyakadban, amely lehúz, megfojt és megakadályoz benne, hogy másoknak hasznára légy. Adj neki pénzt, mindent, ami csak van nálad, búcsúzz el tőle, és vess véget ennek egyszer s mindenkorra!"

Ekkor azonban úgy érezte, hogy most, ezekben a percekben, valami végtelenül fontos megy végbe a lelkében, egész lelke mintegy ingadozó mérleg serpenyőjében fekszik, s ezt a mérleget a legkisebb erőfeszítés átbillentheti az egyik vagy a másik oldalra. És megtette ezt az erőfeszítést, segítségül hívta azt az Istent, akit előző este megsejtett saját szívében, és isten válaszolt hívására. Elhatározta, hogy most mindent megmond Katyusának.

- Katyusa! Azért jöttem el hozzád, hogy bocsánatot kérjek, te pedig nem feleltél nekem, hogy megbocsátottál-e, megbocsátasz-e valaha - szólalt meg hirtelen tegezve.

Maszlova nem figyelt szavára, hol a kezét nézte, hol a felügyelőt. Amikor a felügyelő hátat fordított, gyorsan odanyúlt, kikapta a férfi kezéből a pénzt, és szoknyája korcába rejtette.

- Be furákat beszél - mondotta és megvetően (legalábbis Nyehljudovnak úgy tetszett, hogy megvetően) elmosolyodott.

Nyehljudov úgy érezte, van valami Katyusában, ami ellenségesen szembeszegül vele, ami igyekszik Maszlovát megtartani olyannak, amilyen most, és ami nem engedi őt a leány szívéhez közelebb férkőzni.

De - bámulatos! - ez az ellenséges valami egyáltalában nem taszította őt, sőt ellenkezőleg, még jobban, különös, új erővel vonzotta a lányhoz. Úgy érezte, fel kell ráznia Katyusa lelkét, és ez emberfelettien nehéz munka lesz; de éppen a vállalkozás nehézsége vonzotta. Amit most érzett, ahhoz foghatót azelőtt még sohasem érzett sem iránta, sem más iránt. Nem volt ebben az érzésben semmi személyes, semmi önző: nem kívánt magának semmit tőle, csupán azt kívánta, hogy Katyusa ne legyen többé az, aki most, ébredjen fel, és legyen megint azzá, aki régen volt.

- Miért beszélsz így, Katyusa? Hiszen én ismerlek téged, emlékszem rád, amilyen akkor voltál, Panovóban...

- Minek a múltat emlegetni - mondta Katyusa szárazon.

- Azért emlegetem, hogy jóvátegyem, hogy levezekeljem a bűnömet előtted. Katyusa - kezdte, és már ott lebegett az ajkán, hogy feleségül akarja venni, de belenézett a lány szemébe, és tekintetéből valami olyan iszonyatost és durvát, visszataszítót olvasott ki, hogy elakadt, és nem tudta kimondani.

A látogatók ekkor már kifelé szállingóztak. A felügyelő odalépett Nyehljudovhoz, és figyelmeztette, hogy a látogatási idő letelt.

Maszlova felállt, és megadással várta, mikor bocsátják el.

- A viszontlátásra. Még nagyon sok mindent kellene elmondanom, de most, amint látja, lehetetlen - búcsúzott Nyehljudov és kezét nyújtotta. - Majd eljövök máskor.

- Hisz mindent elmondott...

Maszlova elfogadta a feléje nyújtott kezet, de nem szorította meg.

- Ó nem! Majd igyekszem olyan helyen találkozni magával, ahol nyugodtan beszélgethetünk, és akkor majd elmondok valami nagyon fontosat, amit okvetlenül meg kell mondanom - erősködött Nyehljudov...

- Hát csak jöjjön el! - hagyta rá Maszlova és rámosolygott, úgy, mint ahogyan a férfiakra szokott mosolyogni, ha tetszeni akart nekik.

- Közelebb áll hozzám, mintha a nővérem lenne - mondotta Nyehljudov.

- Furán beszél - ismételte Maszlova, és fejcsóválva bement a drótháló mögé.

Nyehljudov az első találkozástól azt várta, hogy Katyusa, amint meglátja őt és felismeri bűnbánatát, jó szándékát iránta, nyomban megörül, meghatódik, és ismét a régi Katyusává lesz; azonban iszonyodva kellett meglátnia, hogy Katyusa nincs sehol, hanem csak Maszlova van. Ez megdöbbentette és elrémítette.

Elsősorban az döbbentette meg, hogy Maszlova cseppet sem szégyellte helyzetét - tudniillik nem azt, hogy fogoly (ezt szégyellte), hanem azt, hogy prostituált. Nem szégyellte, sőt elégedett, majdnem büszke volt rá. Pedig ez nem is lehetett másként. Ahhoz, hogy eredményesen tevékenykedhessen, mindenkinek feltétlen szüksége van rá, hogy tevékenységét fontosnak és helyesnek tarthassa. Ezért, bármi legyen is az ember helyzete, olyan világnézetet alakít ki magában az emberi életről általában, amelynek fényében a maga tevékenységét fontosnak és helyesnek láthatja.

Általában úgy képzelik, hogy tolvaj, gyilkos, kém, prostituált tudatában van annak, hogy foglalkozása bűnös, és szégyenkezik miatta.

Pedig ez épp ellenkezőleg van. Az olyan ember, akit a sors és a maga bűne-botlása bizonyos - akármilyen ferde és aljas - helyzetbe hoz, olyan világnézetet alakít ki magában, amelynek segítségével helyzetét jónak és tiszteletreméltónak láthatja. E világnézet megszilárdítására mindenki ösztönösen tartja magát ahhoz a körhöz, amelyben érvényesnek ismerik el az ő nézeteit a világról, az életről, s benne elfoglalt helyéről. Csodálkozni szoktunk rajta, ha a tolvaj kérkedik ügyességével, a prostituált romlottságával, a gyilkos kegyetlenségével. De csupán azért csodálkozunk rajta, mert ezeknek az embereknek a köre, atmoszférája korlátozott, és - főként - mert mi kívül állunk rajta; de vajon nem ugyanazzal a jelenséggel állunk-e szemben a gazdagoknál, akik kérkednek gazdagságukkal, azaz rablási készségükkel, vagy a hadvezéreknél, akik kérkednek győzelmeikkel, azaz gyilkosságaikkal - vagy az uralkodóknál, akik kérkednek hatalmukkal, azaz erőszakosságukkal? Ha nem vesszük észre, hogy ezekben az emberekben önhelyzetük igazolására mennyire eltorzultak az életről, a jóról meg a rosszról alkotott fogalmaik, akkor csak azért nem vesszük észre, mert az effajta torzult nézetekkel rendelkező emberek köre tágabb, és mi magunk is közéjük tartozunk.

Maszlova is kialakított magában ilyen nézetet az életről, és a maga helyéről az életben. Prostituált volt, kényszermunkára ítélve - és ennek ellenére ki tudott alakítani magában olyan világnézetet, amelynek segítségével meg lehetett elégedve önmagával, sőt még büszkélkedhetett is az emberek előtt helyzetével.

Világnézetének alaptétele abban állott, hogy minden férfi, kivétel nélkül - öreg és fiatal, gimnazista és tábornok, művelt és műveletlen -, a legfőbb jónak a kívánatos nőkkel való nemi érintkezést tekinti, s ezért minden férfi - ha teszi is magát, hogy mással van elfoglalva - lényegileg mindig csak erre az egyre vágyik. Ő pedig, Maszlova, mint kívánatos nő, tetszése szerint kielégíti vagy nem elégíti ki a férfiaknak ezt a vágyát, s ezért ő fontos és hasznos élőlény. Egész előbbi és mostani élete megerősítette e világnézetének helyességét.

Tíz éve mindenütt, ahol megfordult, kezdve Nyehljudovon és az öreg rendőrkapitányon, és végezve a fegyőrökön, mindenütt csak azt látta, hogy kell a férfiaknak; nem látta, nem vette észre azokat a férfiakat, akiknek nem kellett. Így hát az egész világot úgy látta, mint tombolóan kéjsóvár férfiak gyülekezetét, akik mindenfelől lesnek reá, és minden lehető módon, csalással, erőszakkal, pénzzel, furfanggal birtoklására törnek.

Így fogta fel Maszlova az életet, s ilyen világnézet mellett ő éppenséggel nem volt utolsó ember - sőt, nagyon is fontos valaki volt. Maszlova mindennél többre tartotta ezt a világnézetét, és ez természetes is volt, hiszen, ha megmásítja világnézetét, elveszíti vele önnön fontosságát, amelyet ez a világnézet juttat neki az emberek társadalmában. S nehogy elveszítse fontosságának tudatát, ösztönösen tartotta magát ahhoz a körhöz, amely éppen úgy szemlélte az életet, mint ő. Amint ösztönösen megérezte, hogy Nyehljudov ki akarja emelni ebből a körből egy másik világba, ellene szegült, mert előre látta, hogy abban a világban, amelybe Nyehljudov akarja vinni, szükségképpen elveszíti majd szerepét és fontosságát, amely biztonságot és önbecsülést adott neki. Ezért hessegette el magától ifjúsága és Nyehljudovval való kapcsolata emlékeit is. Ezek az emlékek sehogyan sem illeszkedtek bele jelenlegi világnézetébe, ezért kitörölte őket emlékezetéből, azaz pontosabban: valahol mélyen érintetlenül őrizte őket, de úgy elzárta, betapasztotta, mint ahogyan a méhek átjárhatatlanul betapasztják olyan férgek fészkeit, amelyek rájuk nézve kártékonyak, s munkájukat tönkretehetik. Ezért volt az, hogy a mostani Nyehljudov már nem az az ember volt számára, akit valaha tiszta szerelemmel szeretett, hanem csupán gazdag úr, akit ki lehet, és ki kell használni, s akivel ugyanolyan kapcsolat jöhet létre, mint bármely más férfival.

"Mégsem tudtam kimondani a legfontosabbat - gondolta Nyehljudov, miközben a látogatók tömegével együtt a kijárat felé igyekezett. - Nem mondtam meg neki, hogy feleségül akarom venni. Nem mondtam meg, de megteszem."

Az ajtóban álló őrök megint kétszer egymás után megszámlálták a kimenő látogatókat, nehogy eggyel több menjen ki, vagy egy is benn maradjon a fogházban. Megint rácsaptak Nyehljudov hátára, de ezúttal nem sértődött meg rajta - észre se vette.

Nyehljudov szerette volna megváltoztatni élete egész külső keretét: kiadni a drága lakást, szélnek ereszteni a személyzetet, és szállodába költözni. De Agrafena Petrovna bebizonyította neki, hogy semmi értelme a tél beállta előtt bármit is változtatni életbeosztásán: nyáron senki sem vesz ki városi lakást; lakni, bútorát, holmiját tartani meg amúgy is kell valahol. Így hát Nyehljudov minden igyekezete, hogy élete külső körülményeit megváltoztassa, és óhaja szerint egyszerűen, diákosan rendezkedjék be, hiábavalónak bizonyult. Minden maradt a régiben, sőt - lázas munka kezdődött az egész házban: minden szőrme- és gyapjúholmit kiszellőztettek, kiakasztottak, kiporoltak, s a nagy munkából kivette a részét a házmester, a segédházmester, a szakácsnő, sőt maga Kornyej is. Előbb kihordtak és kötelekre aggattak mindenféle ócska egyenruhát és fura prémes holmit, ami már soha senkinek sem kellett; azután kihordták a bútort, a szőnyegeket, és a házmester meg a segédje, izmos karján feltűrve inge ujját, ütemesen és alaposan kiporolta a sok holmit. A szobák megteltek a naftalin átható szagával. Amikor Nyehljudov végigment az udvaron vagy kinézett az ablakon, elszörnyedt, hogy milyen temérdek holmija van, és milyen rettenetesen fölösleges mindez. "Ennek a holminak az egyetlen rendeltetése - gondolta -, hogy alkalmat adjon Agrafena Petrovnának, Kornyejnek, a szakácsnőnek, a házmesternek meg a segédházmesternek az effajta testgyakorlásra."

"Nem érdemes életem külső keretén változtatnom, amíg Maszlova ügye el nem dőlt - gondolta azután. - Meg nagyon nehéz is megmozgatni mindezt. Úgyis megváltozik minden magától, akár felmentik Maszlovát, akár Szibériába küldik, s én vele megyek."

A kitűzött napon Nyehljudov elment Fanarinhoz. Az ügyvéd saját házában lakott, fényűzően berendezett lakásban; az ablakokon csodálatos függönyök, előttük óriási dísznövények, s általában pompás berendezési tárgyak tanúskodtak róla, hogy hirtelen meggazdagodott ember lakásában vagyunk, aki könnyen költi a munka nélkül hozzá áramló pénzt. A várószobában Nyehljudov sorukra váró ügyfelek tömegét találta, akárcsak egy orvosnál; csüggetegen üldögéltek az asztalok körül, s lapozgattak az állítólagos szórakoztatásukat szolgáló képeslapokban. Az ügyvéd jelöltje, aki ugyanabban a szobában ült magas írópultjánál, felismerte Nyehljudovot, odasietett hozzá, üdvözölte, és azt mondta, rögtön szól principálisának. De még nem volt ideje, hogy a dolgozószoba ajtajáig érjen, amikor az belülről kinyílt, és élénk, hangos beszélgetés hallatszott ki. Az egyik hang Fanariné volt, a másik egy korosabb, zömök, piros képű, nagy bajuszú emberé, aki vadonatúj ruhába volt öltözve. Mindkettőnek arca azt a jellegzetes kifejezést viselte magán, amit olyan embereken figyelhetünk meg, akik előnyös, de nem egészen kifogástalan üzletet kötöttek.

- Ön a ludas, bátyuska - szólt Fanarin mosolyogva.

- Szeretnék a mennyországba jutni, de láthassa, a bűneim lehúznak.

- Jól van, tudjuk, tudjuk.

És mind a ketten kényszeredetten nevettek.

- Á, hercegem, parancsoljon - szólt Fanarin, amikor meglátta Nyehljudovot. Még egy utolsót biccentett a távozó kereskedő felé, s azután bevezette Nyehljudovot rideg, irodastílusban berendezett dolgozószobájába. - Parancsoljon rágyújtani - mondta, s leült Nyehljudovval szemben, igyekezvén visszafojtani az előző ügy sikerének szóló mosolyát.

- Köszönöm szépen. Maszlova ügyében jöttem.

- Ahá, igen, igen. Tyűh, micsoda selmák ezek a vastagbugyellárisúak! - mondta Fanarin. - Látta ezt a jóembert? Tizenkét millió tőkéje van. De azt mondja: láthassa. És ha alkalma nyílik huszonöt rubelecskét kicsikarni valakiből, a tíz körmével is kikaparja.

"Amaz azt mondja, láthassa, te meg azt mondod, rubelecske" - gondolta közben Nyehljudov. Leküzdhetetlen ellenszenvet ébresztett benne ez a fesztelen modorú ember, aki csevegésével azt akarta éreztetni, hogy ő meg Nyehljudov egy táborba tartoznak, a többi ügyfél, és általában az emberek pedig egy ellentétes tábort alkotnak.

- Agyonkínzott ez a minden hájjal megkent gazfickó. Muszáj volt könnyítenem a lelkemen - tette hozzá az ügyvéd, mintegy bocsánatot kérve, amiért másról beszél. - Nos, térjünk a tárgyra... Alaposan áttanulmányoztam az aktákat és "a bennük foglaltakat nem helyeselhetem", amint Turgenyev mondja. Vagyis az a kis ügyvéd pocsékul vitte a dolgot, elmulasztott minden alkalmat a semmisségi panaszra.

- Tehát mit határozott?

- Egy pillanat. Mondja meg neki - fordult a belépő jelölthöz -, hogy úgy lesz, ahogy megmondtam: ha tud, rendben van, ha nem tud, nem kell.

- De nem hajlandó.

- Hát akkor nem is kell - mondta az ügyvéd, és arca, mely az imént jószívűséget sugárzott, egyszerre gonosz és mérges lett. - És még azt mondják, hogy az ügyvéd munka nélkül szerzi a pénzt - mondotta, és visszaparancsolta arcára előbbi szeretetreméltó kifejezését. - Egy vagyontalan adós ügyében sikerült elérnem, hogy felmentsék a teljesen alaptalan vád alól, és most mind a nyakamra jönnek. Pedig minden ilyenfajta ügy rengeteg munkával jár. Hiszen mi is bizonyos fokig a vérünkbe mártjuk a tollunkat, mint ahogyan egy író mondja. Nos tehát, visszatérve az ön ügyére, illetőleg az ügyre, amely önt érdekli - folytatta -, gyalázatosan vitték, alapos ok semmisségi panaszra nincsen, de azért meg lehet próbálni megsemmisíttetni az ítéletet, és e célból a következőket írtam.

Teleírt papírlapot vett elő, és olvasni kezdte, miközben a formaságokat elnyelte, és a lényeges mondatokat nyomatékosan kiemelte.

- "A büntető felsőbíróság semmisségi osztályához. Semmisségi panasza ennek meg ennek stb. Az ilyen meg ilyen esküdtszék ekkori meg ekkori határozata alapján hozott ítélet Maszlova stb.-t Szmelkov kereskedő méreggel elkövetett meggyilkolásában bűnösnek mondotta ki, és a büntetőtörvénykönyv 1454. szakasza alapján kényszermunkára stb. ítélte."

Megállt; noha eléggé megszokhatta már, mégis szemlátomást élvezte saját művét.

- "Ez az ítélet olyan döntő perrendi hibák és tévedések eredményeképpen jött létre - folytatta nyomatékosan -, hogy feltétlenül megsemmisítendő. Először is, a tárgyalás folyamán az elnök a legelején félbeszakította a Szmelkov belső részeinek orvosi vizsgálatáról szóló látlelet felolvasását."

- De hiszen a vádló követelte a felolvasást! - szólt közbe Nyehljudov értetlenül.

- Az mindegy, a védőnek is lehettek nyomós okai, hogy ragaszkodjék a látlelet felolvasásához.

- De hiszen ennek semmi értelme sem volt.

- Nem baj, ez is egy ürügy. Folytatom: "Másodszor, Maszlova védőjét az elnök megakasztotta beszédében, amikor Maszlova egyéniségét jellemezve, bukásának lelki indítékait akarta elemezni, mégpedig azon az alapon, hogy a védő szavai állítólag nem tartoznak közvetlenül a tárgyhoz, holott, amint erre a szenátus több ízben rámutatott, bűnügyekben a vádlott jellemének, s általában erkölcsi egyéniségének feltárása elsőrendű jelentőségű, legalábbis a büntetés kiszabásának kérdésében." Ez kettő - mondotta Nyehljudovra tekintve.

- De hisz a védő olyan rosszul beszélt, hogy egy szavát sem lehetett megérteni - vetette ellene Nyehljudov, s most még jobban csodálkozott.

- Ostoba fráter, úgyse mondhatott volna semmi értelmeset - mondta Fanarin nevetve -, de azért ez is ok a semmisségi panaszra. Nos, nézzük tovább. "Harmadszor, az elnök a fejtegetésében, a büntető perrendtartás 801. szakaszának 1. bekezdésében lefektetett határozott rendelkezés ellenére sem magyarázta meg az esküdteknek, hogy milyen jogi elemekből tevődik össze a bűnösség fogalma, és nem közölte velük, hogy jogukban áll - ugyanakkor, amikor bizonyítottnak fogadják el a tényt, hogy Maszlova adta be a mérget Szmelkovnak - bűnösségét e cselekmény tekintetében nem megállapítani, mivel nem volt meg benne a gyilkosság szándéka, s ezáltal bűntett helyett csupán vétségben elmarasztalni: gondatlanságban, mely Maszlova számára is váratlanul, a kereskedő halálát okozta." Ez a fő.

- De hiszen ezt mi, esküdtek is tudhattuk volna. Ez a mi hibánk...

- "Végül negyedszer - folytatta felolvasását az ügyvéd -, a bíróságnak Maszlova bűnösségére vonatkozó kérdésére az esküdtek olyan formában adták meg a választ, amely nyilvánvaló ellentmondást tartalmazott. Maszlova ellen az volt a vád; hogy előre megfontolt szándékkal megmérgezte Szmelkovot, mégpedig kizárólag anyagi érdekből, hiszen ez lehetett a gyilkosság egyetlen indítéka; az esküdtek pedig válaszukban tagadták a rablási szándékot, és Maszlova bűnrészességét az értékek eltulajdonításában. Ebből világosan következik, hogy tagadni akarták a vádlott gyilkossági szándékát is, és csupán félreértésből - amely félreértés az elnök fejtegetésének hiányosságából következett - nem juttatták ezt megfelelő módon kifejezésre válaszukban, amiért is az esküdtek válasza feltétlenül megköveteli a büntetőperrend 816. és 808. szakaszának alkalmazását, mely szerint az elnök köteles az esküdteknek megmagyarázni az általuk elkövetett hibát, és a vádlott bűnösségének kérdését újabb megvitatás és megválaszolás végett az esküdteknek feltenni."

- De hát akkor miért nem tette meg ezt az elnök?

- Azt én is szeretném tudni - felelte Fanarin mosolyogva.

- És remélhető, hogy a szenátus orvosolja a hibát?

- Attól függ, hogy ki fogja tárgyalni az ügyet. Nos, tehát befejezem: "Az esküdtszéknek ez a határozata nem jogosította fel a bíróságot - hadarta -, hogy Maszlovát bűntett miatt ítélje el, és a büntetőperrend 771. szakasza 3. bekezdésének alkalmazása büntetőperrendünk intézkedéseinek egyenes megszegését jelenti. A fentebb kifejtettek alapján kérem a büntető perrendtartás 909. és 910. szakaszainak, 912. szakasz 2. bekezdésének és 928. szakaszának alapján az ítélet megsemmisítését, és az ügy visszaküldését ugyanazon bíróság egy másik tanácsához újbóli tárgyalás végett." Nos kérem, amint tetszik látni, megtettem mindazt, amit tenni lehetett. De őszintén szólva, nem sok reménnyel kecsegtethetem. Egyébként minden a szenátusbeli tanács összetételétől függ. Ha van összeköttetése, használja fel.

- Van egy-két ismerősöm.

- Szóljon nekik, mégpedig mielőbb, máskülönben mindenki fürdőhelyre utazik az aranyerét gyógyíttatni, és akkor három hónapig fekszik az ügy... Nos, ha ez nem sikerül, akkor még mindig marad egy lehetőség: kegyelmi kérvény a legmagasabb helyre. Ez is a színfalak mögött dől el. Ebben az esetben is állok rendelkezésére, mármint nem a színfalak mögött, hanem a kérvény megfogalmazásában.

- Nagyon szépen köszönöm. És a honorárium...

- A jelöltem majd átadja önnek a panasz első példányát, és közli az összeget.

- Még valamit akartam kérdezni: az ügyész adott nekem belépési engedélyt a fogházba a szóban forgó személyhez, a fogházban pedig azt mondták, hogy a megállapított helyen és időn kívül történő látogatáshoz a kormányzó engedélye kell. Így van-e?

- Úgy tudom, így van. De a kormányzó jelenleg nincs itt, helyettese intézi az ügyeket. Az pedig álmatag szamár, nem hiszem, hogy sokra menne vele.

- Maszlennyikov?

- Igen, ő az.

- Ismerem - mondta Nyehljudov, s felállt, indulásra készen.

Abban a pillanatban berontott a szobába egy kicsi, csontos, pisze, sárga bőrű, fertelmesen csúnya asszony: az ügyvéd felesége. Látszott rajta, hogy a legkevésbé sem esik kétségbe rútsága miatt. Roppant eredetien és cifrán öltözködött - volt rajta selyem és bársony, rikító zöld és kanárisárga -, gyér haját bodorította és diadalmasan, magabiztosan rontott be férje dolgozószobájába, egy nyurga, mosolygós férfiú kíséretében, akin feltűnt földszínű arca, selyem hajtókás kabátja, fehér nyakkendője. Író volt; Nyehljudov látásból ismerte.

- Anatol - lelkendezett az asszony, alighogy belépett a szobába. - Gyere át hozzám. Szemjon Ivanovics megígérte, hogy elszavalja új versét, neked pedig el kell szavalnod a Garsinról^[27] szólót.

Nyehljudov távozni akart, de az asszony összesúgott férjével, és azután hozzá fordult:

- Kérem, kedves herceg... ismerem önt, és fölöslegesnek tartom a bemutatkozást... tisztelje meg ön is irodalmi matinénkat. Roppantul érdekes lesz. Anatol remekül szaval.

- Látja, mennyiféle dolgom van - jegyezte meg Anatol, mosolyogva tárta szét karját, és feleségére mutatott, mintegy jelezve kézmozdulatával, hogy lehetetlen ellenállni ennek az elbájoló teremtésnek. Nyehljudov szigorú és bánatos arccal, rendkívül udvariasan megköszönte az ügyvéd feleségének a megtisztelő meghívást, azonban sürgős dolgaira való hivatkozással visszautasította és kiment a várószobába.

- Micsoda majom! - jegyezte meg az ügyvéd felesége, amikor kiment.

A várószobában az ügyvéd jelöltje átadta Nyehljudovnak a letisztázott, kész kérvényt és kérdésére, hogy mivel tartozik, azt válaszolta, hogy Anatolij Petrovics ezer rubelt kap - megjegyezvén ez alkalomból, hogy Anatolij Petrovics nem szokott ilyen ügyeket vállalni, s ezt csupán Nyehljudov kedvéért tette.

- Kinek kell aláírnia a kérvényt? - kérdezte Nyehljudov.

- Aláírhatja maga a vádlott, de ha ez nehézségbe ütközik, Anatolij Petrovics aláírja, meghatalmazás alapján.

- Nem, elmegyek hozzá, és aláíratom vele - mondta Nyehljudov. Megörült az alkalomnak, hogy a kitűzött napnál hamarabb viszontláthatja Maszlovát.

A fogház folyosóin a szokott órában felhangzott az őrök füttye, csörömpölve kinyíltak a zárka- és folyosóajtók, mezítelen lábak csoszogása, cipősarkak kopogása hallatszott, a takarító foglyok végigmentek a folyosón, szörnyű bűzt árasztva csöbreikkel; a férfi és a női foglyok megmosdottak, felöltöztek és felsorakoztak ellenőrzésre, ellenőrzés után pedig elmentek forró vízért reggeli teájukhoz.

Teázás közben aznap valamennyi zárkában arról beszélgettek nagy izgatottan, hogy két foglyot botbüntetésre ítéltek. Egyikük írni-olvasni jól tudó fiatal boltossegéd volt, Vasziljevnek hívták; féltékenységi rohamában megölte szeretőjét. Cellatársai szerették víg kedélye, bőkezűsége miatt, meg azért is, mert mindig önérzetesen lépett fel az őrökkel szemben. Ismerte a törvényeket, és követelte megtartásukat. Fölöttesei ezért nem állhatták. Három héttel azelőtt az egyik őr megütött egy szolgálattevő foglyot, mert új egyenruháját leöntötte káposztalevessel. Vasziljev fogolytársa védelmére kelt, mondván, hogy a törvény tiltja a foglyok testi bántalmazását. "Majd adok én neked törvényt" - mondta az őr, és a sárga földig lehordta Vasziljevet. Vasziljev nem maradt adós a válasszal. Az őr meg akarta ütni, de Vasziljev lefogta a két kezét, úgy tartotta jó három percig, azután megforgatta, és kituszkolta az ajtón. Az őr panaszt tett, és a felügyelő sötétzárkába csukatta Vasziljevet.

A sötétzárkák egy sor koromsötét kamrából álltak, melyek kívülről el voltak reteszelve. A hideg, sötét, szűk kamrában nem volt sem ágy, sem asztal, sem szék, a fogoly a vizes, piszkos földön feküdt vagy kuporgott, s patkányok szaladgáltak rajta keresztül, amelyek rendkívül elszaporodtak a zárkákban, és olyan merészek voltak, hogy a rabok kenyerüket sem tudták megvédeni tőlük. A sötétben kikapták a fogoly kezéből a kenyeret, és a foglyot magát is megtámadták, ha egy ideig mozdulatlanul feküdt. Vasziljev kijelentette, hogy nem megy a sötétzárkába, mert nem szolgált rá. Erőszakkal akarták behurcolni. Ellenállt, és két rabtársa segített neki kiszabadulni az őrök keze közül. Ekkor összeszaladtak az őrök, közöttük az erejéről híres Petrov; a foglyokat legyűrték, és mindegyiket sötétzárkába csukták.

Még aznap jelentés ment a kormányzóhoz, hogy a fogházban valami lázadásféle ütött ki. A felügyelőhöz utasítás érkezett, hogy a két felbujtót - Vasziljevet meg egy "Nevenincs" csavargót - harminc-harminc botütéssel kell büntetni.

A megtorlás színhelyéül a női beszélőt jelölték ki.

A fogház valamennyi lakója megtudta ezt már előző este, és a zárkában élénken tárgyalták a küszöbönálló büntetést.

Korabljova, Horosavka, Fedoszja és Maszlova együtt ültek cellájuk sarkában, és teázás közben ugyancsak erről beszélgettek. Mind a négynek kipirult az arca, és megélénkült a hangja: vodkát ittak, amelyet Maszlova mostanában mindig bőven tartott raktáron, s bőkezűen vendégelte vele társnőit.

- Hiszen nem tombolt, nem lármázott - mondta Korabljova Vasziljevre célozva, miközben erős fogsorával aprókat harapdált a cukorból. - Csak a társa védelmére kelt. Mert manapság nem szabad verni a foglyokat.

- Azt mondják, derék fickó - toldotta meg Fedoszja. Hajadonfőtt volt, két hosszú hajfonata majdnem a földig lógott, amint egy vaskos fahasábon ült szemben a priccsel, amelyre a teáskannát állították.

- Mondd el neki, Mihajlovna - fordult Maszlovához a bakterné; a "neki"-n Nyehljudovot értette.

- Meg is mondom. Mindent megtesz a kedvemért - felelte Maszlova mosolyogva, és hetykén megrázta fejét.

- De ki tudja, mikor jön be, pedig, azt mondják, épp most küldtek szegény Vasziljevért - jegyezte meg Fedoszja. - Borzasztó - tette hozzá sóhajtva.

Egyszer láttam ám, amikor a községházán megvertek egy muzsikot. Ipamuram szalajtott épp a bíróhoz, hát amint odaérek, mit látok... - kezdett bele a bakterné egy hosszú históriába.

Elbeszélését a felső folyosóról leszűrődő hangzavar, lépések zaja szakította félbe.

- Erőszakkal elvitték, az ördögök - mondta Horosavka. - Most aztán kicserzik alaposan. Dühösek rá az őrök, mert nem hagy nékik nyugtot.

Odafenn minden elcsendesedett, s a bakterné befejezte históriáját, hogy mennyire megijedt akkor a községházán, amikor látta, hogy hogyan botozzák a muzsikot a pajtában, de úgy megijedt, hogy a benseje majd kiugrott. Horosavka pedig elmesélte, hogy Scseglovot egyszer megkorbácsolták, s egy hangot sem hallatott. Azután Fedoszja összeszedte a teásedényt, Korabljova meg a bakterné nekiültek a zsákvarrásnak, Maszlova pedig leült a priccsre, felhúzta térdét, és átfogta karjával. Ölte az unalom. Éppen le akart feküdni aludni, amikor a felvigyázónő az irodába hívta, mondván, hogy látogatója érkezett.

- Mondd el neki a mi dolgunkat is - emlékeztette az öreg Mensova, mialatt Maszlova a fejkendőjét igazgatta félig lekopott foncsorozású kistükrében. - Mondd el neki, hogy nem mi gyújtottuk fel a csűrt, hanem ő maga, az alávaló, a bérese is látta, nem esküdött volna meg rá, nem vetné kárhozatra a lelkét. Mondd meg neki, hívassa ki Mitrijt, Mitrij majd előadja neki az egészet annak rendje s módja szerint: mégse járja, hogy minket bezártak, pedig hallani se hallottunk az egészről, ő meg, az alávaló, kocsmázik és éli világát a más feleségivel.

- Nem törvényes dolog! - erősítette meg Korabljova.

- Megmondom neki, okvetlenül megmondom - ígérte Maszlova. - No, iszom még eggyel, hogy megjöjjön a kurázsim - tette hozzá kacsintva.

Korabljova töltött neki még egy fél csészével. Maszlova felhajtotta, megtörölte a száját, "hogy megjöjjön a kurázsim", ismételte, s azután vidáman, mosolyogva és fejét ingatva követte a felvigyázónőt.

Nyehljudov már jó ideje várt az előcsarnokban.

A fogházba érkezve csengetett a bejáratnál, és az ügyeletes őrnek átadta az ügyész látogatási engedélyét.

- Kihez jött?

- Maszlovához.

- Most nem lehet, a felügyelő el van foglalva.

- Az irodában? - kérdezte Nyehljudov.

- Nem, itt a beszélőben - felelte az őr zavartan, legalábbis Nyehljudovnak úgy tetszett.

- Hát most is van látogatás?

- Nem, más dolga van.

- Hogy lehetne vele beszélni?

- Mindjárt kijön, akkor tessék neki megmondani. Tessék megvárni.

Az oldalsó ajtón ekkor kilépett egy aranypaszományos, zsírosan fénylő arcú őrmester - bajszából csak úgy áradt a dohánybűz -, és rárivallt a börtönőrre:

- Mért engedte be ide? Az irodához...

- Úgy értesültem, hogy itt találom a felügyelő urat - szólt Nyehljudov; az őrmester viselkedésében - meglepetésére - ugyanazt a zavart nyugtalanságot észlelte.

Ekkor nyílt a belső ajtó, s kilépett Petrov, felhevülten, megizzadva.

- Ezt megemlegeti - szólt az őrmesterhez fordulva.

Az őrmester szemével Nyehljudovra mutatott; Petrov elhallgatott, elkomorult, s eltűnt a hátsó ajtón.

"Ki mit emleget meg? És miért olyan zavartak? Miért intett neki az őrmester?" - tűnődött Nyehljudov.

- Itt nem lehet várakozni, tessék az irodába fáradni - fordult az őrmester megint Nyehljudovhoz, s Nyehljudov már épp engedelmeskedni akart, amikor a hátsó ajtón kilépett a felügyelő. Még nagyobb zavarban volt, mint alárendeltjei és szüntelenül sóhajtozott. Nyehljudov láttára az őrhöz fordult:

- Fedotov, kísérje le az irodába Maszlovát az ötösből.

- Parancsoljon - szólt azután Nyehljudovnak. Meredek lépcsőn felmentek egy kicsiny, egyablakos szobába, melynek bútorzata íróasztalból s néhány székből állt.

A felügyelő leült.

- Kínos, terhes kötelességek - sóhajtott fel, és vastag cigarettát vett elő.

- Úgy látom, elfáradt - mondta Nyehljudov.

- Belefáradtam a szolgálatba. Nehéz, nagyon nehéz a dolgom. Az ember könnyíteni szeretne, és fordítva sül el. Már azon töröm a fejem, hogyan vonulhatnék nyugalomba; terhes, kínos kötelességek...

Nyehljudov nem értette, mi az, ami olyan különösen nehézzé teszi a felügyelő szolgálatát, de annyit látott, hogy aznap különösen csüggedt és reménytelen, s ez részvétre indította.

- Elhiszem, hogy terhes - felelte hát. - De miért teljesíti?

- Kérem, szegény ember vagyok, a család...

- De ha olyan nehezére esik?

- Mégis, tessék elhinni, az ember megpróbál segíteni, amennyire az erejétől telik. Ahol tudok, enyhítek. Más az én helyemben bezzeg másképp csinálná. Tessék csak elképzelni: kétezeregynéhány lélek, s méghozzá mifélék! Tudni kell ám velük bánni. Utóvégre ők is csak emberek, sajnálom őket. De azért elnézőnek sem szabad lenni.

S belefogott, hogy elmeséljen Nyehljudovnak egy esetet, amely nemrégiben történt: a foglyok összeverekedtek, s az egyiket agyonütötték.

Elbeszélését Maszlova érkezése szakította félbe, aki az őt kísérő börtönőr nyomában lépett a szobába.

Nyehljudov már az ajtóban megpillantotta, amikor Maszlova még nem látta meg a felügyelőt. Arca kipirult, fürgén lépkedett az őr mögött, és mosolyogva ingatta fejét. Amikor megpillantotta a felügyelőt, riadtan meredt rá, de nyomban összeszedte magát, és vígan, szinte hetykén fordult Nyehljudovhoz.

- Jó reggelt - köszöntötte éneklő hanglejtéssel és mosolyogva, erősen - nem úgy, mint akkor - megrázta a férfi kezét.

- Elhoztam a kérvényét, hogy írja alá - mondta Nyehljudov. Csodálkozott Maszlova hetyke, kihívó viselkedésén. - Az ügyvéd megfogalmazta, most alá kell írni, azután felküldjük Pétervárra.

- Nem bánom, írjuk alá. Miért ne? - mondta rá Maszlova mosolyogva és kacsintott.

Nyehljudov elővette zsebéből az összehajtogatott papírlapot, és az asztalhoz lépett.

- Szabad itt aláírni? - fordult a felügyelőhöz.

- Gyere ide, ülj le - szólt Maszlovának a felügyelő. - Nesze toll. Írni tudsz-e?

- Valamikor tudtam - válaszolta Maszlova, s mosolyogva, szoknyáját, blúza ujját igazgatva leült az asztalhoz. Ügyetlenül fogta kicsiny, erős kezébe a tollat, és mosolyogva nézett fel Nyehljudovra.

Nyehljudov megmutatta neki, hová, mit kell írnia.

Maszlova gondosan bemártotta, lerázta a tollat, és aláírta a nevét.

- Ennyi az egész? - kérdezte hol Nyehljudovra, hol a felügyelőre tekintve, s a tollat egyszer a tintatartóra, máskor meg a papirosra tette.

- Szeretnék magának valamit mondani - szólt Nyehljudov, kivette kezéből a tollat és letette.

- Mondja csak - felelte Maszlova, s hirtelen elkomolyodott, mintha valamin tűnődnék, vagy hirtelen elálmosodott volna.

A felügyelő felállt, és kiment a szobából; Nyehljudov négyszemközt maradt Maszlovával.

A börtönőr, aki Maszlovát kísérte, leült az ablakpárkányra, távol az íróasztaltól. Nyehljudov érezte, hogy elérkezett a döntő pillanat. Első találkozásuk óta állandóan szemrehányást tett magának, amiért nem mondta meg Maszlovának akkor mindjárt a legfontosabbat - azt, hogy feleségül akarja venni. Most eltökélte magában, hogy megmondja.

Maszlova az asztal egyik oldalán ült, Nyehljudov szembe telepedett vele az asztal másik oldalára. A szobában világos volt, és Nyehljudov most először látta tisztán, közelről Maszlova arcát - a finom ráncokat szeme és szája körül, dagadt szemhéját. És most még jobban megszánta a lányt.

Az asztalra könyökölve előrehajolt, hogy az ablakban ülő börtönőr - egy zsidós arctípusú, őszülő pofaszakállas férfi - ne hallja, amit mond, s csupán Maszlovához beszélt.

- Ha ez a semmisségi panasz nem hozza meg az eredményt, akkor kegyelmi kérvényt adunk be. Megteszünk mindent, amit lehet.

- Kár, hogy nem előbb kezdtük: bezzeg, ha jó ügyvédem lett volna... - szakította félbe Maszlova. - De az én védőm tökkelütött fráter volt. Egyre csak udvarolt nekem - mesélte nevetve. - Bezzeg, ha már akkor tudták volna, hogy a maga ismerőse vagyok, másképp sült volna el a dolog. De így? Azt hiszik, hogy tolvajok vagyunk mind egy szálig.

"Milyen furcsán viselkedik ma" - gondolta Nyehljudov, s éppen meg akart szólalni, hogy megmondja neki végre azt, amit akart, de Maszlova folytatta:

- Még mit akarok mondani. Van minálunk egy öreg néni, hát tudja, igazán senki sem érti. Csuda rendes öregasszony, minden ok nélkül becsukták őt is, meg a fiát is, mindenki tudja, hogy ártatlanok, de gyújtogatással vádolták őket, és most ülnek mind a ketten. Megtudta, hogy ismerem magát - Maszlova ide-oda forgatta fejét, és kacér pillantásokat vetett reá -, és megkért: mondd meg neki, hívassa ki a fiamat, majd ő mindent elmagyaráz. Mensovéknak híjják őket. Mondja, megteszi? Komolyan mondom, csuda rendes egy öregasszony, mindjárt meglátni rajta, hogy ártatlan. Tegyen érte valamit, galambocskám - ismételte, ránézett, majd lesütötte szemét és elmosolyodott.

- Hogyne, szívesen, majd érdeklődöm - felelte Nyehljudov; egyre jobban ámuldozott a lány fesztelenségén. - De én a magam ügyéről szeretnék magával beszélni. Emlékszik, mit mondtam magának a múltkor?

- Sok mindent mondott. Mire gondol? - felelte Maszlova, szüntelenül mosolygott, s hol erre, hol arra forgatta fejét.

- Azt mondtam, azért jöttem, hogy megkérjem: bocsásson meg.

- Megbocsátani, megbocsátani, mire való az... inkább...

- Azt is mondtam, hogy jóvá akarom tenni bűnömet - folytatta Nyehljudov -, mégpedig nem szavakkal, hanem tettel. Elhatároztam, hogy feleségül veszem magát...

Maszlova arca elváltozott: rémület ült ki rá. Kancsal szeme kimeredt; rá is nézett, meg nem is.

- Hát ez meg mire jó? - szólalt meg végre, és arca eltorzult a dühtől.

- Érzem, hogy ez kötelességem Isten előtt.

- Miféle istent emleget? Nem is értem, miről beszél. Isten? Miféle isten? Akkor ismert volna istent! - kiáltott fel, és tátott szájjal elhallgatott.

Nyehljudov csak most érezte meg a szájából áradó erős pálinkaszagot: végre megértette felindulásának okát.

- Nyugodjék meg - mondotta.

- Nincs miért megnyugodnom. Azt hiszed, be vagyok rúgva? Igaz, részeg vagyok, de azért tudom, mit beszélek - hadarta a lány és mélyen elpirult. - Én fegyenc vagyok, ringyó, te meg herceg, nagyúr, semmi értelme, hogy beszennyezd magad velem. Takarodj a hercegnőidhez, az én áram egy tízes...

- Bármilyen kemény szavakat mondasz is, ki nem fejezheted, amit én érzek - mondta Nyehljudov halkan, remegve. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire furdal miattad a lelkiismeretem...

- Lelkiismeret! - ismételte Maszlova csúfondárosan. - Akkor vette volna elő a lelkiismeretét! De nem: egy százast nyomott a markomba. Nesze, ennyi az árad...

- Tudom, tudom, de hát mit csináljak? - válaszolta Nyehljudov. - Elhatároztam, hogy többé nem hagylak el; megteszem, amit mondtam.

- Én pedig azt mondom: nem teszed meg! - vágott vissza Maszlova, és hangosan felkacagott.

- Katyusa! - kezdte a férfi, és megérintette a kezét.

- Eriggy innét! Én fegyenc vagyok, te pedig herceg, semmi keresnivalód itt - sikoltott fel Maszlova, és kitépte kezét a férfi kezéből. Arcát eltorzította a düh. - Általam akarod megmenteni a lelked üdvösségét - folytatta; gyorsan beszélt, hogy mindent kimondhasson, ami a lelkéből előtört. - Kiélveztél engem ebben az életben is, most a túlvilági életben is általam akarsz üdvözülni! Utállak téged, utálom a pápaszemedet, az egész undok, hájas képedet! Pusztulj előlem, pusztulj! - kiáltotta hírtelen felugorva.

Az őr odalépett hozzá.

- Mit tombolsz? Majd adok én neked botrányt...

- Hagyja békén, kérem! - szólt rá Nyehljudov.

- Csak azért, hogy ne feledkezzék meg magáról - védekezett az őr.

- Nem, nem, hagyja csak - ismételte Nyehljudov.

A börtönőr visszament az ablakhoz.

Maszlova megint leült, a padlóra szegezte tekintetét, s szorosan összekulcsolta kis kezét.

Nyehljudov ott állt előtte, nem tudta, mitévő legyen.

- Nem hiszel nekem - szólalt meg végre.

- Hogy feleségül akar venni? Azt úgyse éri meg. Hamarabb felkötöm magam! Most megmondtam.

- Mégis mindent megteszek érted.

- Az a maga dolga. Nekem nem kell magától semmi. Igaz lelkemre mondom. Jaj, miért is nem haltam meg akkor? - tette hozzá, és keserves sírásra fakadt.

Nyehljudov nem bírt szólni; Maszlova könnyei őt is könnyekre fakasztották.

Maszlova fölemelte tekintetét, csodálkozva ránézett, és kendője csücskével törölgette orcáján végigpergő könnyeit.

Az őr ismét odalépett hozzájuk, és figyelmeztette őket, hogy letelt az idő.

Maszlova felállt.

- Maga most nagyon izgatott. Holnap megint eljövök, ha lehetséges. Addig gondolkozzék - mondta neki Nyehljudov.

Maszlova nem válaszolt, rá sem nézett, s az őr nyomában kiment a szobából.

- No, most már a fejed se fájjon! - E szavakkal fogadta Korabljova Maszlovát, amikor visszatért cellájába. - Úgy látszik, alaposan beléd habarodott; most csak vigyázz, addig üsd a vasat, amíg meleg. Meglásd, kiszabadít, a gazdagnak semmi sem lehetetlen.

- Az már igaz - szólalt meg dallamos hangján a bakterné. - Szegény ember vízzel főz, de a gazdag ember, amire kedve szottyan, azt csinálja, nem sokat gondolkozik, megvan mindene. Volt minálunk is egy finom úr, hát az meg mit csinált...

- Szóba hoztad a mi ügyünket? - kérdezte az öreg Mensova.

De Maszlova nem felelt társnőinek. Végigfeküdt a priccsen, kancsal szemét a mennyezet sarkára szegezte, s úgy feküdt estig. Lelkében gyötrelmes harc indult meg. Nyehljudov szavai visszahívták őt abba a világba, amelyben szenvedett, s amelyből elmenekült, mert gyűlölte, és nem értette. Most hirtelen felriadt kábulatából, amelyben addig élt; márpedig úgy élni, hogy tiszta fejjel visszaemlékezzék mindarra, ami akkor történt - túlságosan fájdalmas volt. Este megint vett pálinkát Korabljovától, és társnőivel együtt leitta magát.

"Szóval így áll a dolog" - gondolta Nyehljudov, amikor kilépett a fogház kapuján. Csak most értette meg igazán, mekkora bűnt követett el. Ha nem próbálja meg jóvátenni, levezekelni vétkét, sohasem döbbent volna rá bűne egész nagyságára; mi több - Maszlova sem érezte volna át teljes egészében, milyen nagy bűnt követtek el ellene. Csak most vált mindez világossá a maga teljes iszonyatosságában. Nyehljudov csak most látta meg, mit követett el ennek a leánynak a lelke ellen, és Maszlova csak most döbbent rá, hogy mit követtek el ellene. Nyehljudov mindeddig hősködött önmaga előtt, tetszelgett önnön bűnbánatában; most azonban megrémült. Most már nem hagyhatja cserben Maszlovát, ezt érezte; ugyanakkor azonban nem tudta elképzelni, hová fejlődik, mivé lesz kettejük kapcsolata.

A kapuban odalépett hozzá egy keresztekkel, érdemrendekkel teleaggatott, kellemetlen, alamuszi ábrázatú börtönőr, és titokzatos arccal levélkét adott át neki.

- Valaki küldi ezt a levelet a főméltóságú úrnak - mondotta, miközben átnyújtotta Nyehljudovnak a borítékot.

- Kicsoda?

- Majd meglátja a főméltóságú úr, ha elolvassa. Fogoly, politikai. Én oda vagyok beosztva. Megkért, hogy adjam át, igaz, hogy szigorúan meg van tiltva, de hát az emberségesség parancsolja... - magyarázta körülményesen az őr.

Nyehljudov elcsodálkozott, hogyan adhat át a politikai foglyok mellé beosztott őr egy levelet benn a fogházban, szinte a többi őr szeme láttára; akkor még nem tudta, hogy ez az őr egyben besúgó is. De azért elvette a levélkét, s amint kilépett a börtönből, elolvasta. Ceruzával volt írva, lendületes betűkkel:

"Megtudtam, hogy bejár a fogházba, egy bizonyos elítélt személy iránt érdeklődve, és szeretnék önnel találkozni. Kérjen engedélyt meglátogatásomra. Önnek megadják. Sok mindent fogok önnel közölni, ami egyaránt fontos pártfogoltja és a mi csoportunk számára. Őszinte hálával Vera Bogoduhovszkaja."

"Bogoduhovszkaja! Ki lehet az a Bogoduhovszkaja?" - töprengett Nyehljudov; még teljesen a Maszlova s közte lezajlott jelenet hatása alatt volt, és az első pillanatban semmiféle emléket nem kapcsolt ehhez a névhez, s a kézíráshoz. "Ahá! - ötlött hirtelen eszébe. - A diakónus lány a medvevadászaton!"

Vera Bogoduhovszkaja tanítónő volt a novgorodi kormányzóságnak egy isten háta mögötti vidékén, ahová Nyehljudov barátaival medvevadászatra járt. A fiatal tanítónő akkor azzal a kéréssel fordult hozzá, adjon neki pénzt, hogy elvégezhessen egy tanfolyamot. Nyehljudov megadta neki a kért összeget, s azután megfeledkezett róla. Most kitűnt, hogy a tanítónő politikai bűnös, börtönben ül, ott nyilván hallott Nyehljudovról, és felajánlja szolgálatait. Milyen könnyű, milyen egyszerű volt akkor minden. És most minden milyen bonyolult és nehéz. Nyehljudov gondolatban szinte újra átélte az akkori boldog időket, ismeretségét Bogoduhovszkajával. Farsang vége volt, a rengetegben vadásztak, hatvan versztányira a vasútvonaltól. Szerencsés volt a vadászat, két medvét ejtettek, s épp ebédeltek, útra készülődve, amikor a gazda - akinek a házában megszálltak - bejött és jelentette, hogy a diakónus lánya szeretne beszélni Nyehljudov herceggel:

- Csinos? - kérdezte valaki.

- Hagyjuk ezt! - mondta Nyehljudov szigorúan, felállt az asztaltól, megtörölte száját, és átment a háziak szobájába. Sehogyan sem értette, mit akarhat tőle egy diakónus lánya.

A szoba közepén kisbundás, nemezkalapos, csúnya leány állott, beesett arcú, csontos, inas, csak a szeme volt szép, finoman ívelő szemöldöke alatt.

- Ő az, Vera Jefremovna, beszélhetsz vele - mondta a háziasszony. - Én meg kimegyek.

- Mivel állhatok szolgálatára? - kérdezte Nyehljudov.

- Én... én... Nézze, maga gazdag, semmiségekre, vadászatra szórja a pénzt, amint hallom - kezdte a fiatal lány zavartan -, én pedig csak egyet kívánok: hasznára akarok lenni embertársaimnak, és semmit sem tehetek, mert tudatlan vagyok.

Tekintete nyílt, jóságos volt, s az elszántság és félénkség vegyüléke egész magatartásában annyira megindította Nyehljudovot, hogy - amint ez gyakran előfordult vele - hirtelen beleképzelte magát a leány helyzetébe, megértette és megsajnálta őt.

- Mit tehetek az érdekében?

- Tanítónő vagyok, szülésznői tanfolyamra szeretnék menni, de nem engednek. Azazhogy... engedni engednek, csakhogy pénz kell hozzá. Adja nekem kölcsön a szükséges összeget, elvégzem a tanfolyamot, és utána visszafizetem. Így okoskodtam: a gazdagok medvére vadásznak, itatják a parasztokat, mindez helytelen, rossz dolog. Miért ne cselekedhetnének jót is? Nekem csak nyolcvan rubel kellene. De ha nem ad, úgy is jó, nekem mindegy - fejezte be harciasan, mert helytelenül értelmezte Nyehljudov merő, komoly pillantását.

- Ellenkezőleg, nagyon hálás vagyok önnek, hogy alkalmat ad rá...

Amikor Vera Bogoduhovszkaja megértette, hogy Nyehljudov teljesíti kérését, elpirult s elhallgatott.

- Mindjárt hozom a pénzt - mondta Nyehljudov.

Kiment a pitvarba, s ott egy társába ütközött, aki végighallgatta beszélgetésüket. Tréfáira ügyet sem vetve, előkereste tarisznyájából a pénzt, és bevitte a lánynak.

- Kérem, csak ne hálálkodjék. Én tartozom önnek hálával.

Nyehljudovnak jólesett most visszagondolnia minderre; jólesett az az emlék is, hogy majdnem összekapott emiatt egy tiszttársával, aki aljas tréfára akarta fordítani a dolgot; egy másik társa azonban őt támogatta, s emiatt azután szoros barátság fejlődött ki közöttük. Az egész vadászat emelkedett, boldog hangulatban telt el, s Nyehljudov nagyszerűen érezte magát, amikor éjszaka a vasúti állomáshoz hajtattak. A hosszú szánsor párosával, majd libasorban, nesztelenül siklott a keskeny erdei úton, néhol magas, néhol meg alacsonyabb fenyők között, amelyeknek ágaira tömött, vastag lepényekben tapadt a hó. Valaki illatos cigarettára gyújt, hegye pirosan parázslik a sötétben. Oszip, a hajtó, térdig süppedve a hóba, szalad egyik szántól a másikig, és a szán szélére telepedve mesél a jávorszarvasról, amely ilyenkor a mély havat járja, és a nyárfák kérgét rágja, meg a medvéről, amely téli álmát alussza, és meleg leheletével, szuszogásával megtölti barlangját.

Mindez eszébe jutott most Nyehljudovnak, s legkivált visszaemlékezett az egészség, erő és gondtalanság boldog tudatára, mely akkor eltöltötte lelkét. Tüdeje tágul a friss, fagyos levegőben, majd szétrepeszti bekecsét, a szán útjában megrezzenő ágakról arcába hullik a hó, meleg a teste, friss az arca, lelkét nem terheli sem gond, sem félelem, sem szemrehányás. Milyen szép volt! És most? Istenem, milyen nehéz, milyen gyötrelmes mindez! Vera Jefremovna nyilvánvalóan forradalmár volt, és most forradalmi tevékenységéért börtönbe zárták. Találkozni kellene vele, már csak azért is, mert - amint ígéri - jó tanáccsal tudna szolgálni, miként javíthatna a Maszlova helyzetén.

Amikor Nyehljudov másnap reggel fölébredt, eszébe jutott mindaz, ami előző nap történt, és megriadt. De riadalma ellenére eltökélte magában, még szilárdabbul, mint azelőtt, hogy véghezviszi, amibe belekezdett.

Ezzel az erős kötelességtudattal a lelkében ment el hazulról, s egyenest Maszlennyikovhoz hajtatott: engedélyt akart kérni tőle, hogy a fogházban Maszlován kívül beszélhessen az öreg Mensovával és a fiával, akikről Maszlova mesélt neki. Azonkívül pedig Bogoduhovszkajához is szeretett volna látogatási engedélyt kérni, mivel ez Maszlovának is hasznára válhat.

Nyehljudov még régről, az ezredből ismerte Maszlennyikovot. Maszlennyikov akkoriban az ezred fizetőmestere volt, jóindulatú, kötelességtudó fiatal tiszt, aki nem ismert, és nem is akart ismerni az égvilágon semmit ezredén meg a cári családon kívül. Most mint magas rangú közhivatalnokot látta viszont; érdeklődésében az ezred helyét a kormányzóság és a kormányzóság ügyei foglalták el. Megnősült, gazdag és erélyes nőt vett feleségül, az asszony vette rá, hogy a katonai szolgálatot felcserélje a közhivatalnoki státussal.

Az asszony úgy bánt férjével, mint valami szelídített állattal: becézte és kinevette, kedve szerint. Nyehljudov az elmúlt télen egyszer meglátogatta őket, de annyira érdektelennek találta a házaspárt, hogy soha többé el nem ment hozzájuk.

Maszlennyikov valósággal sugárzott, amikor megpillantotta Nyehljudovot. Arca ugyanolyan zsíros és piros volt, alakja ugyanolyan hájas, ruházata ugyanolyan csodálatra méltó, mint annak idején az ezrednél, csakhogy akkor ragyogó, a legújabb divat szerint szabott egyenruha vagy mundér díszelgett rajta, most meg éppoly divatos hivatalnok egyenruha feszült jól táplált testén, domború mellkasán.

A nagy korkülönbség ellenére - Maszlennyikov közel járt a negyvenhez - tegeződtek.

- De örülök, hogy eljöttél. Menjünk be az asszonyhoz. Még éppen tíz percem van az ülés kezdetéig. Hisz tudod, hogy a főnököm elutazott. Én igazgatom a kormányzóságot - magyarázta leplezetlen elégtétellel.

- Hivatalos ügyben jöttem hozzád.

- Miről van szó? - kérdezte Maszlennyikov, s hangja egyszerre szigorú lett, meghökkenést, sőt ijedelmet árult el.

- Van a fogházban egy bizonyos személy, akinek sorsa közelről érdekel (a "fogház" szóra Maszlennyikov arca még jobban elkomorult). Szeretném, ha nemcsak a beszélőben láthatnám, hanem az irodában, és nemcsak a kiszabott látogatási időben, hanem gyakrabban. Úgy hallom, hogy ez tőled függ.

- Mondanom sem kell, mon cher,^[28] hogy mindent megteszek a kedvedért - válaszolta Maszlennyikov, s mindkét kezével megérintette látogatója térdét, mintha ezzel akarná enyhíteni fenséges szigorát -, meg is tehetem, de ne felejtsd el: pünkösdi király vagyok!

- De adhatsz nekem olyan írást, amivel láthatom?

- Nő az illető?

- Nő.

- És miért ül?

- Mérgezésért. De ártatlanul ítélték el.

- Hát igen, ez a mi igazságos ítélkezésünk, ils n'en font point d'autres[29] - tette hozzá minden ok nélkül franciául. - Tudom, hogy nem értesz velem egyet, de hát mit csináljunk, c'est mon opinion bien arrêtée![30] - ismételte el a szólamot, amelyet az év folyamán több ízben olvasott különböző formákban egy retrográd, konzervatív újságban. - Tudom, te liberális vagy.

- Nem tudom, liberális vagyok-e, vagy valami egészen más - felelte Nyehljudov mosolyogva. Mindig csodálkozott rajta, ha valamiféle pártba sorolták őt, és liberálisnak nevezték, csupán azért, mert azt hangoztatta, hogy mielőtt valakit elítélünk, meg kell őt hallgatni, hogy a bíróság előtt mindenki egyenlő, hogy az embereket általában nem szabad verni és bántalmazni, különösen azokat, akik nincsenek elítélve. - Nem tudom, liberális vagyok-e vagy sem, de annyit tudok, hogy a mostani bíróság, akármilyen sok is a hibája, mégiscsak jobb, mint a régi volt.

- És kit fogadtál ügyvédednek?

- Fanarinhoz fordultam.

- Ó, Fanarin! - kiáltott fel Maszlennyikov elkomorulva. Eszébe jutott, hogy az a Fanarin az elmúlt esztendőben tanúként kihallgattatta őt a bíróság előtt, és egy félóra leforgása alatt a legnagyobb udvariassággal nevetség tárgyává tette. - Ha engem kérdezel, én óva intlek attól a Fanarintól. Fanarin... est un homme taré.[31]

Nyehljudov nem felelt Maszlennyikovnak erre a megjegyzésére, hanem így folytatta:

- Még egy kérésem volna hozzád. Valamikor régen ismertem egy fiatal tanítónőt, roppantul sajnálatra méltó teremtés, most ő is be van csukva, és látni szeretne. Adhatnál hozzá is látogatási engedélyt?

Maszlennyikov kissé félrehajtotta a fejét és elgondolkozott.

- Politikai?

- Igen, úgy hallom.

- Hát... tudod, politikai foglyokhoz általában csak közeli rokonoknak adnak belépési engedélyt, de neked azért megadom... Je sais que vous n'abuserez pas... Hogy hívják a pártfogoltadat? Bogoduhovszkajának? Elle est jolie?

- Hideuse.[32]

Maszlennyikov rosszallóan csóválta fejét, íróasztalához lépett és fejléces, címkés papirosra sebesen odavetette: "Engedélyt adok e sorok átadójának, Dmitrij Ivanovics Nyehljudov hercegnek, hogy a fogházirodában találkozhasson az őrizetben levő Maszlova polgárnővel, valamint Bogoduhovszkaja felcsernővel". És kacskaringós aláírást biggyesztett alája.

- Majd meglátod, micsoda rend van odabenn. Pedig nehéz ám rendet tartani, mert a fogház túlzsúfolt, különösen száműzetésbe irányított foglyokkal. De azért nagyon a körmükre nézek, érdekel ez a dolog. Majd meglátod, nagyon jól érzik magukat odabenn, meg vannak elégedve. Csak bánni kell tudni velük. A napokban is volt valami kellemetlenség, rendzavarás. Más talán lázadásnak vette volna, és keményen lesújtott volna rájuk. De nálunk minden simán elintéződött. Egyfelől gondoskodás kell itt, másfelől meg erős kéz - mondta, s ökölbe szorította aranygombos, keményített mandzsettájából kinyúló fehér, puha kezét, amelyen türkizköves gyűrű ragyogott. - Gondoskodás és erős kéz.

- Nem tudom - felelt kitérően Nyehljudov. - Én kétszer jártam benne, és mondhatom, szörnyű fájdalmasan érintett.

- Tudod mit? Meg kellene ismerkedned Passzek grófnővel - folytatta Maszlennyikov, aki egészen tűzbe jött. - Ő ennek szenteli az életét. Elle fait beaucoup de bien.[33] Az ő segítségével - ezt, úgy hiszem, hamis szerénykedés nélkül elmondhatom - sikerült odabenn az egész rendszert megváltoztatnom, mégpedig olyan módon, hogy megszűnt mindaz a borzalom, ami azelőtt volt; és a foglyok jól érzik magukat. Majd meglátod magad is. Hanem az a Fanarin... én nem ismerem személyesen, és társadalmi helyzetemnél fogva útjaink nemigen keresztezik egymást, de annyit tudok, hogy közismerten rossz ember, és a bíróság előtt olyan kijelentéseket tesz, de olyan kijelentéseket, hogy...

- Nagyon köszönöm a szívességedet - szakította félbe Nyehljudov, fogta az engedélyt, és be sem várva a mondat végét, elbúcsúzott volt bajtársától.

- Be sem nézel a feleségemhez?

- Nem, bocsáss meg, most nagyon sietek.

- Nohát, ezt sosem fogja nekem megbocsátani - mondta Maszlennyikov, miközben lekísérte Nyehljudovot a lépcső első pihenőjéig, ameddig a másodrendű fontosságú látogatókat le szokta kísérni; ezekhez számította Nyehljudovot is. - Ugyan kérlek, nézz be hozzá legalább öt percre.

De Nyehljudov rendíthetetlen maradt, s miközben a lakáj meg a portás odaugrottak hozzá, átnyújtották neki felöltőjét, sétapálcáját, s kinyitották a kaput, amely előtt rendőr posztolt, megismételte, hogy most semmiképpen sem ér rá.

- Hát akkor gyere el csütörtökön, kérlek! Csütörtök a fogadónapja. Megmondom neki! - kiáltott utána Maszlennyikov a lépcső pihenőjéről.

Nyehljudov a kormányzóhelyettestől egyenesen a fogházba hajtatott, és a felügyelő már ismert lakása felé vette útját. Ugyanúgy, mint akkor, most is a lehangolt zongora dübörgésétől zengett a lépcsőház, de ezúttal nem a Liszt-rapszódiát játszották odabenn, hanem Clementi-etűdöket, erős, pontos billentéssel, pergő futamokkal. A bekötött szemű szobalány azt mondta, hogy a kapitány úr otthon van, és bevezette Nyehljudovot a kis szalonba. A pamlag előtt kis asztalon, horgolt gyapjúterítőcskén nagy lámpa állt, melynek rózsaszínű papirosernyője féloldalán megpörkölődött. A belső szobából kilépett a felügyelő, elnyűtt, szomorú arccal.

- Tessék, parancsoljon velem - mondotta, miközben begombolta egyenruhája középső gombját.

- A kormányzóhelyettestől jövök, itt az engedélyem - mondta Nyehljudov, s átnyújtotta az írást. - Maszlovát szeretném látni.

- Markovát? - kérdezte a felügyelő; a hangos zongorázás miatt nem értette meg a nevet.

- Maszlovát.

- Ahá, igen, igen!

A felügyelő felállt, s odament az ajtóhoz, amely mögül Clementi futamai hallatszottak.

- Maruszja, hagyd abba egy percre - szólt be olyan hangon, amelyből kiérződött, hogy ez a zongorázás az élete átka. - Nem hallani semmit.

A Clementi-etűd félbeszakadt, ideges léptek hallatszottak, és valaki benézett az ajtón.

A felügyelő szemlátomást megkönnyebbült, hogy a muzsika abbamaradt. Vastag, gyenge cigarettára gyújtott, és Nyehljudovot is megkínálta.

Nyehljudov visszautasította.

- Szóval, Maszlovát szeretném látni.

- Kérem, semmi akadálya - válaszolta a felügyelő. - No, mit akarsz? - fordult azután egy öt-hat éves kislányhoz, aki besettenkedett a szobába, s apja felé igyekezett, de úgy forgatta a fejét, hogy közben egy pillanatig se veszítse el szem elől Nyehljudovot. - Vigyázz, elesel - figyelmeztette apja mosolyogva, amikor a kislány, nem nézve a lába elé, belebotlott a szőnyegbe.

- Hát akkor, ha lehetséges, mennék is.

- Most éppen nem nagyon alkalmas... - mondta a felügyelő.

- Hogyhogy?

- Magára vessen, herceg - válaszolt a felügyelő elfojtott mosollyal. - Kérem, máskor ne adjon Maszlovának pénzt a kezébe. Ha adni akar, adja át nekem. Az utolsó kopejkáig eljuttatom hozzá. De így... tegnap nyilván pénzt adott neki, Maszlova pálinkát kerített... ezt a káros szenvedélyt, sajnos, sehogy sem lehet kiirtani... és ma úgy leitta magát, hogy beszámíthatatlan állapotban van.

- Csak nem?

- Bizony, még büntetést is kellett alkalmaznom, átvitettem egy másik zárkába. Általában békés természetű lány, de mondom, pénzt ne adjon a kezébe. Mert ez olyan népség...

Nyehljudovnak megint eszébe jutott a tegnapi jelenet és rettegés fogta el.

- Hát Bogoduhovszkaját láthatnám, a politikai foglyok közül? - kérdezte azután.

- Hogyne, kérem - felelte a felügyelő. Átölelte a kislányt, aki le nem vette a szemét Nyehljudovról, majd gyengéden eltolta magától, felállt, s kiment az előszobába.

Még arra sem volt ideje, hogy a bekötött szemű szobalány segítségével belebújjék kabátjába, s kilépjen az ajtón - amikor már újra felhangzottak bentről a Clementi-etűd futamai.

- A konzervatóriumba járt, de ott szörnyű a rendetlenség. Pedig nagyon tehetséges. Pódiumra készül - magyarázta a felügyelő, mialatt lementek a lépcsőn.

Odaértek a börtönépülethez. A kisajtó nyomban kitárult a felügyelő közeledtére. Az őrök tisztelegve kísérték tekintetükkel. Az előtérben négy férfi jött velük szembe, fél fejük le volt beretválva, és valami csöbröket cipeltek. A felügyelő láttára félrehúzódtak, az egyik különösen meggörnyedt, s fekete szeme megvillant összevont szemöldöke alatt.

- Persze, tökéletesíteni kell a tehetségét, nem szabad véka alá rejteni, de azért mit tagadjam, a kis lakásban néha bizony terhes - folytatta a felügyelő, ügyet sem vetve a beretvált fejű foglyokra, s fáradt léptekkel, csoszogva ment befelé a gyülekezőnek nevezett helyiségbe. Nyehljudov követte.

- Kit is óhajt látni? - kérdezte a felügyelő.

- Bogoduhovszkaját.

- Az erődből? Várni kell - fordult hozzá a felügyelő.

- Nem beszélhetnék azalatt Mensovékkal? Anya és fia, gyújtogatással vannak vádolva.

- A huszonegyesből? Hogyne, mindjárt kihívatom őket.

- Nem mehetnék be Mensovhoz a zárkájába?

- Nyugodtabban beszélhetnek itt a gyülekezőben.

- Nem, engem érdekel.

- Ugyan, mi van azon érdekes?

Az oldalsó ajtón ekkor belépett a nyalka felügyelőhelyettes.

- Vezesse be Nyehljudov herceget Mensovhoz. Huszonegyes zárka - fordult a felügyelő helyetteséhez. - Azután pedig az irodába. Én meg azalatt lehívatom a foglyot. Hogy is hívják?

- Vera Bogoduhovszkajának - felelte Nyehljudov.

A pomádézott bajszú, fiatal, szőke tiszt erős kölniszagot árasztott maga körül.

- Tessék parancsolni - fordult Nyehljudovhoz kellemes mosollyal. - Érdeklődik az intézetünk iránt?

- Igen, érdekel ennek a fiatalembernek a sorsa, aki, úgy hallom, teljesen ártatlanul került ide.

A felügyelőhelyettes vállat vont.

- Bizony megesik - mondotta nyugodtan, s udvariasan előreengedte a vendéget a széles, bűzös folyosóra. - De az is megesik, hogy hazudnak. Tessék parancsolni.

A cellák ajtaja nyitva volt, néhány rab a folyosón tartózkodott. A fiatal tiszt alig észrevehetően biccentett az őröknek, s rásandított a foglyokra, akik vagy a falhoz lapultak, vagy visszabújtak zárkájukba, vagy pedig katonásan kihúzták magukat, s úgy kísérték tekintetükkel a feljebbvalót. A felügyelőhelyettes végigvezette Nyehljudovot ezen a folyosón, majd befordult balra egy másik folyosóba, melyet vasajtó választott el az előzőtől.

Ez a folyosó szűkebb volt, sötétebb s még bűzösebb az előzőnél. Mindkét oldalról lelakatolt ajtók nyíltak belőle. Mintegy félhüvelyknyi átmérőjű kémlelőlyuk volt vágva mindegyikbe. A folyosón nem volt senki, csupán egy bánatos, ráncos arcú öreg börtönőr.

- Hol van Mensov? - kérdezte tőle a felügyelőhelyettes.

- Balra a nyolcadik.

- Ezek itt foglaltak? - kérdezte Nyehljudov.

- Mind foglalt, egy kivételével.

- Benézhetek? - kérdezte Nyehljudov.

- Tessék csak - bólintott a felügyelőhelyettes kellemesen mosolyogva, s a börtönőrhöz fordult valami kérdéssel. Nyehljudov benézett az egyik kémlelőlyukon: a zárkában magas termetű, kis fekete szakállas fiatalember, egy szál fehérneműben, sebes léptekkel járkált fel és alá. Amikor motoszkálást hallott az ajtónál, felnézett, homlokát ráncolta, és folytatta a járkálást.

Nyehljudov benézett a következő nyíláson, és szeme egy másik, tágra nyílt, riadt szemmel találkozott, amely a másik oldalról kifelé kémlelt a nyíláson. Gyorsan elhúzódott. A harmadik ajtón benézve, a priccsen feltűnően kis termetű, fekvő embert pillantott meg: összegömbölyödve aludt, köntösét fejére húzva. A negyedik zárkában sápadt, széles arcú férfi üldögélt, fejét mélyen lehorgasztva, s térdére könyökölve. A léptek hallatára fölemelte fejét és körülnézett. Egész arca, különösképpen pedig nagy szeme csüggedt, reménytelen bánatot fejezett ki. Látszott rajta, nem érdekli, ki néz be hozzá a cellába. Akárki néz is - szemlátomást nem várt már semmi jót sem tőle, sem mástól. Nyehljudov megborzadt; nem nézett be több zárkába, hanem odament a huszonegyeshez, Mensovéhoz. Az őr felkattantotta a zárat és kinyitotta az ajtót. A priccs mellett hosszú nyakú, izmos, szelíd kerek szemű, szakállas fiatalember állott, s ijedten kapkodta magára köntösét, a belépőkre bámulva. Nyehljudovnak különösen feltűnt a fiatalember kerek, nyílt tekintetű szeme, mely ijedten meredt felváltva reá, az őrre meg a felügyelőre.

- Ez az úr akar veled beszélni az ügyedről.

- Hálásan köszönöm.

- Igen, hallottam a dologról - szólt Nyehljudov -, és szeretném, ha most maga mondaná el nekem.

Azzal belépett a zárkába, s megállt a piszkos rácsos ablak alatt.

Mensov is az ablakhoz lépett, és nyomban beszélni kezdett, eleinte félénken sandított a felügyelőre, de azután egyre jobban nekibátorodott, majd amikor a felügyelő kiment a folyosóra, s ott tárgyalt az őrrel, végképp bátorságra kapott. Elbeszélése nyelvében, egész modorában derék, nyíltszívű parasztlegényre vallott, s Nyehljudovot különösen érintette, hogy ezt az elbeszélést egy rabruhás, börtönbe zárt fogoly szájából hallja. Miközben Mensovot hallgatta, tekintetét végigjártatta a zárkán, nézte az alacsony deszkapriccset, a szalmazsákot rajta, az ablak erős vasrácsát, a mocskos, nyirkos falat, a rabruhás, durva cipős, szerencsétlen muzsik szánalmas arcát, alakját, és egyre jobban elszomorodott. A legszívesebben el sem hitte volna, amit ez a jó szándékú fiatal legény elmondott - olyan szörnyűséges volt a gondolat, hogy emberek minden különösebb ok nélkül, csupán azért, mert megrágalmazták, fogják egyik embertársukat, és rabruhába bújtatva erre a szörnyű helyre zárják. Ugyanakkor azonban még szörnyűbb lett volna azt hinnie, hogy ez az őszinte elbeszélés, ez a nyílt tekintet - mindez csalás, hazugság volna. Mensov történetének veleje az volt, hogy a falubeli kocsmáros nem sokkal a házassága után elcsábította tőle ifjú feleségét. Mensov kereste az igazát, de a csapláros mindenütt megvesztegette a hatóságot, és fölmentették. Mensov egyszer erőszakkal hazavitte a feleségét - másnap megszökött. Akkor Mensov elment a kocsmároshoz és követelte tőle az asszonyt. A kocsmáros azt mondta, hogy az asszony nincs a házában (pedig Mensov maga látta bemenet), és kidobta őt. Mensov nem ment el. Akkor a csapláros a legényével véresre verte; másnap reggel pedig tűz ütött ki a kocsmáros udvarán. A kocsmáros őt meg az édesanyját vádolta, pedig nem ő volt a tettes, ő akkor éppen oda volt a komájánál.

- Hát igazán nem te gyújtottad fel?

- Eszem ágában se volt, jó uram. Ő maga gyújtotta fel, a gonosztevő. Mondták is, hogy biztosítva volt. És minket vádolt, anyámat meg engem, hogy ott jártunk, azt mondta, meg is fenyegettük vele. Hát nem mondom, akkor egyszer alaposan lehordtam, csordultig volt a szívem. De gyújtogatni nem gyújtogattam. Ott se voltam, amikor kiütött a tűz. Szántszándékkal intézte úgy, hogy azon a napon legyen, amikor mi ott jártunk édesanyámmal. Maga gyújtotta fel a biztosítás végett, és ránk fogta.

- Hát csakugyan azt hiszi?

- Így van, igaz lelkemre mondom, jó uram. Legyen irgalmas hozzám, édes jó atyám! - A földre akart borulni előtte. Nyehljudov alig bírta megakadályozni. - Segítsen rajtam, ok nélkül pusztulok itt - folytatta, arca megvonaglott, sírva fakadt, s köntöse ujját felgyűrve, mocskos inge ujjával kezdte törölgetni könnyeit.

- Végeztek? - szólt be a felügyelőhelyettes.

- Végeztünk. Ne csüggedjen: megteszem, ami módomban van - búcsúzott Nyehljudov, és kiment a folyosóra. Mensov az ajtóban állt, s az őr meglökte az ajtóval, amikor becsukta. Mialatt az őr bekattantotta a lakatot, Mensov az ajtó nyílásán át kémlelt kifelé.

Nyehljudovban különös érzések vegyültek, mialatt visszafelé haladt a széles folyosón; ebédidő volt, a zárkák ajtaját kinyitották, s a sárga köntösbe, rövid, bő nadrágba, otromba rabcipőbe bújtatott emberek mind furcsa, vágyó tekintettel követték. Nyehljudov részvétet érzett azok iránt, akik be voltak ide zárva, értetlenül és iszonyodva gondolt azokra, akik idezárták őket, és fogva tartják, s ugyanakkor szégyenkezett is önmagáért, meg azért, hogy olyan higgadtan szemléli mindezt.

A folyosón valaki csoszogva beszaladt a zárka ajtaján, majd néhányan kijöttek, s hajlongva elállták Nyehljudov útját.

- Nagyságos uram, nem tudjuk, hogyan szólítsuk... tessék valamit tenni az érdekünkben.

- Nem vagyok hatósági személy, semmit sem tehetek.

- Mindegy, tessék szólni a feljebbvalóknak - szólt valaki a csoportból ingerülten. - Ártatlanok vagyunk, mégis második hónapja senyvedünk itt.

- Hogyhogy? Miért? - kérdezte Nyehljudov.

- Börtönbe csuktak, második hónapja ülünk itt, s magunk sem tudjuk, miért.

- Való igaz - mondta a felügyelőhelyettes. - Behozták őket, mert nem volt személyazonossági írásuk, most haza kellene őket toloncolni a guberniumukba, de ott leégett a börtön, és a kormányzósági hatóság megkeresett bennünket, hogy tartsuk itt őket, ne küldjük haza. A többi kormányzóságbelit mind hazaküldtük, csak ezeket tartjuk.

- És csak azért, mert nincs írásuk? - kérdezte Nyehljudov megdöbbenve, és megállt az ajtóban.

A tömeg - mintegy negyven ember, valamennyi rabköntösben - körülvette Nyehljudovot meg a felügyelőhelyettest. Egyszerre többen is megszólaltak. A felügyelő leintette őket.

- Egyszerre csak egy beszéljen.

Magas, ötvenes, szép arcú parasztember vált ki a csoportból. Elmagyarázta Nyehljudovnak, hogy azért zárták őket börtönbe, mert nincs személyazonossági igazolványuk. Azazhogy vanni van, csakhogy két héttel ezelőtt lejárt az érvényessége. Ez minden évben megesett, de sohasem büntették meg őket érte, most pedig elfogták őket, s második hónapja tartják elzárva, mint a gonosztevőket.

- Valamennyien kőművesek vagyunk, egy munkacsapatban dolgozunk. Úgy hírlik, a guberniumunkban leégett a börtön, de hát mink nem vagyunk ennek oka. Tessék már megsegíteni bennünket, a jó Isten nevében.

Nyehljudov csak hallgatta, s alig-alig fogta fel, mit beszél a szép arcú öregember, mert figyelmét teljesen lekötötte egy nagy sötétszürke tetű, amely a finom arcú öreg kőműves szakállában mászkált.

- De hát lehetséges ez? Igazán emiatt tartják itt őket? - fordult Nyehljudov a felügyelőhelyetteshez.

- Igen, vissza kellene őket telepíteni a lakóhelyükre - válaszolt a felügyelő.

Alig mondta ki, amikor a tömegből kivált egy sovány kis emberke, ugyancsak rabruhában, s száját furcsán elfintorítva arról kezdett beszélni, hogy milyen rosszul bánnak velük a börtönben.

- Mint a kutyával... - kezdte.

- Nono, csak ne járjon a szád, tartsd féken a nyelved, hisz tudod...

- Mit tudjak én - vágott vissza elszántan a kis ember. - Hisz ártatlanok vagyunk!

- Kuss! - rivallt rá a felügyelő, és erre a kis ember elhallgatott.

"Hogyan lehetséges ez?" - gondolta Nyehljudov, s az ajtókon kitekintő és szembejövő foglyok pillantásai között úgy haladt át, mintha vesszőfutást kellene végigszenvednie.

- Hát csakugyan ártatlan embereket tartanak így fogva? - fordult a felügyelőhöz, amikor kiértek a folyosóról.

- Kérem, mit csináljunk velük? Egyébként sokan hazudnak közülük. Ha az ember őket hallja, valamennyi ártatlan - válaszolt a felügyelőhelyettes.

- De hiszen ezek nem vétettek semmit.

- Ezek csakugyan nem vétettek. De a nép nagyon elzüllött mostanság. Az ember nem boldogul velük másképp, mint szigorral. Vannak olyan bajkeverők, hogy állandóan résen kell lenni. Tegnap is kettőt meg kellett büntetni.

- Hogyan büntették? - kérdezte Nyehljudov.

- Botbüntetéssel, előírás szerint...

- De hiszen a testi fenyítést eltiltották?

- De ez nem terjed ki a polgári jogaiktól megfosztottakra. Azoknál érvényben van ma is.

Nyehljudovnak eszébe jutott, amit előző nap az előcsarnokban várakozva észlelt, s ebből megértette, hogy a két foglyot nyilván éppen akkor vesszőzték meg, amikor ő ott várakozott. És újult erővel tört rá az a kíváncsiságból, elkeseredésből, megdöbbenésből és szinte fizikai émelygésbe átcsapó erkölcsi rosszullétből összeszőtt érzés, amelyet már azelőtt is tapasztalt olykor, de még sohasem ilyen hevesen.

Nem nézett körül, nem is hallotta, mit mond a felügyelőhelyettes, gyors léptekkel kisietett a folyosóról, és az iroda felé igyekezett. A felügyelő ott állt az ajtó előtt, és egyéb elfoglaltságai közepette elfelejtette lehívatni Bogoduhovszkaját.

Csak akkor jutott eszébe, amikor meglátta Nyehljudovot.

- Rögtön hívatom, tessék csak helyet foglalni - mondotta.

Az iroda két szobából állt. Az elsőben - melynek két piszkos ablaka volt s nagy, málladozó, potrohos kályhája - a sarokban mérce állt a foglyok testmagasságának megállapítására; a másik sarokban pedig Jézus Krisztust ábrázoló jókora szentkép függött a falon, e kínzókamrák szabályos tartozéka. Ebben az elülső szobában néhány börtönőr tanyázott. A másodikban pedig a fal mellett vagy húsz férfi meg nő üldögélt csoportosan vagy párosával, és halkan beszélgetett. Az ablaknál íróasztal állt.

A felügyelő az íróasztalhoz ült, s Nyehljudovot is hellyel kínálta az asztal mellett. Nyehljudov leült, és nézegetni kezdte a szobában levőket.

Leginkább feltűnt neki egy kellemes arcú, rövid zsakettes fiatalember, aki fekete hajú, már nem fiatal asszony előtt állt, és élénken gesztikulálva magyarázott neki valamit. Mellette sötét szemüveges öregember ült, s mozdulatlanul hallgatta a mellette ülő rabruhás fiatal nő elbeszélését, akinek a kezét fogta közben. Egy kis reálgimnazista gyerek riadtan kimeredő szemmel figyelte őket. Nem messze tőlük a sarokban szerelmespár üldögélt; divatos ruhájú, egészen fiatal, csinos leányka, erélyes arcú, rövid szőke hajú, meg egy finom vonású, hullámos hajú szép ifjú, a rabok vászonzubbonyában. A sarokba húzódva sugdolóztak, szemlátomást olvadozva a szerelemtől. Az íróasztalhoz legközelebb pedig fekete ruhás, ősz hajú asszony ült, egy ugyanolyan vászonzubbonyos, tüdőbajos fiatalemberrel, nyilván a fiával; csak úgy falta a szemével, s valamit szeretett volna mondani, de hangja könnybe fúlt, neki-nekikezdett, s újra elakadt. A fiatalember papírlapot tartott a kezében, nemigen tudta, mit kezdjen vele, s bosszúsan gyűrte, hajtogatta. Mellettük gömbölyded, pirospozsgás arcú, kissé dülledt szemű, csinos leány ült, körgalléros szürke ruhában. A síró édesanya mellett ült, és gyengéden simogatta a vállát. Minden szép volt ezen a fiatal lányon: nagy, fehér keze, rövidre nyírott, fürtös haja, erős orra, és ajka; de a legszebb rajta mégis a szeme volt, mogyoróbarna, nyílt, jóságos bárányszeme. Tekintete egy pillanatra elszakadt a síró asszony arcáról, és találkozott Nyehljudovéval, amikor a férfi belépett a szobába; de nyomban megint az asszonyhoz fordult, s valamit beszélt hozzá. A szerelmespártól nem messze komor arcú, bozontos, fekete fiatalember ült, és mérgesen magyarázott valamit csupasz képű, eunuch jellegű látogatójának. Nyehljudov leült a felügyelő asztalához, és feszült érdeklődéssel tekingetett maga körül. Egyszer csak kopaszra nyírt fiúgyerek lépett oda hozzá, és vékonyka hangján megkérdezte:

- A bácsi kire vár?

Nyehljudov elcsodálkozott a kérdésen, de amikor meglátta a gyerek komoly, értelmes arcát, eleven, figyelő szemét, ő is komolyan válaszolt kérdésére, mondván, hogy egy nőismerősét várja.

- Talán a húga? - kérdezte a gyerek.

- Nem, nem a húgom - felelte Nyehljudov még jobban csodálkozva. - Hát te kivel vagy itt? - kérdezte most már ő a gyereket.

- Én a mamával. Politikai - válaszolta a kisfiú.

- Vigye innen Kolját, Marija Pavlovna - szólt a felügyelő: nyilván szabályellenesnek ítélte, hogy Nyehljudov a gyermekkel beszélget.

Marija Pavlovna - az a bárányszemű szép nő, akire Nyehljudov belépésekor fölfigyelt - felállt termete teljes magasságában, és erélyes, hosszú, szinte férfias léptekkel odament Nyehljudovhoz meg a kisfiúhoz.

- Mit kérdezett, hogy maga kicsoda? - fordult Nyehljudovhoz; kedvesen mosolygott, és olyan közvetlenül, bizalmasan nézett a szemébe, mint akinek semmi kétsége sincsen afelől, hogy ő mindenkivel mindig bizalmas, közvetlen, testvéri jó viszonyban volt, van és lesz.

- Nagyon kíváncsi, mindent tudni akar - magyarázta, és rámosolygott a gyerekre, olyan jóságos, sugárzó mosollyal, hogy mind a ketten - a gyerek is, meg Nyehljudov is - önkéntelenül visszamosolyogtak reá.

- Igen, azt kérdezte, kire várok.

- Idegenekkel nem szabad beszélgetni, Marija Pavlovna! Hiszen tudja - szólt rá a felügyelő.

- Jól van, jól van - mondotta Marija Pavlovna, nagy fehér kezével megfogta Kolja kezét, aki egy pillanatra sem vette le róla szemét, és visszament a tüdőbajos fiú édesanyjához.

- Kié ez a kisfiú? - kérdezte Nyehljudov a felügyelőtől.

- Egy politikai fogolyé. Itt született a börtönben - válaszolta a felügyelő büszkén, mintha intézetének egyik ritka példányát mutogatná.

- Igazán?

- Igen, most Szibériába megy az anyjával együtt.

- És ez a fiatal lány?

- Erre nem felelhetek - mondta a felügyelő, és vállat vont. - De itt van Bogoduhovszkaja.

A hátsó ajtón fürge léptekkel besietett Vera Jefremovna, sárgán, soványan; haját rövidre nyírta, csak óriási nagy, szelíd tekintetű szeme volt a régi.

- Köszönöm, hogy eljött - szólt, és kezet szorított Nyehljudovval. - Nem felejtett el? Üljünk le.

- Nem hittem volna, hogy itt látom viszont.

- Ó, én nagyszerűen érzem itt magam! Olyan jól, hogy jobbat álmodni se tudnék - mondta Vera Jefremovna, nagy, kerek, szelíd szemével szokása szerint riadtan nézett Nyehljudovra, és ide-oda forgatta vékonyka, inas, sárga nyakát blúza szánalmas, gyűrött, piszkos gallérjában.

Nyehljudov megtudakolta, hogyan került ebbe a helyzetbe. Vera Jefremovna élénken válaszolgatott, elmondta történetét. Beszédjét megtűzdelte idegen szavakkal, propagandával, dezorganizációval, szekciókkal és alszekciókkal; szemlátomást meg volt róla győződve, hogy e fogalmakkal mindenki tisztában van, Nyehljudov azonban életében először hallott róluk.

Bőven áradt belőle a szó; nyilván úgy képzelte, Nyehljudovot roppant érdeklik a Narodnaja Volja[34] összes titkai; Nyehljudov pedig elnézte szánalmas, vékony nyakát, ritkás, zilált haját, és elcsodálkozott rajta, vajon miért tette mindezt, s miért meséli el. Sajnálta őt, de nem úgy, mint ahogyan Maszlovát sajnálta, vagy a fiatal muzsikot, aki ártatlanul senyved a bűzös magánzárkában, s arca, keze úgy kifehéredett, mint a burgonya pincehajtása. Ezt a leányt tulajdonképpen azért látta sajnálatra méltónak Nyehljudov, mert olyan reménytelen zűrzavar uralkodott az agyában. Szemlátomást hősnőnek tekintette önmagát, ezzel kérkedett is Nyehljudov előtt, s ezáltal még szánandóbbnak tetszett. Ennek a kérkedésnek bizonyos nyomait egyébként Nyehljudov másokon is észlelte a szobában jelenlevő foglyok közül. Jövetelére mind fölfigyeltek, és Nyehljudov érezte, hogy mind egy hajszállal másképp beszél, másképp viselkedik azért, mert ő a szobában van. Megvolt ez a vászonzubbonyos fiatalemberben is, a rabruhás nőben is, sőt még a szerelmespáron is meglátszott. Csupán a tüdőbajos fiatalemberből hiányzott ez a kérkedő vonás, a bárányszemű szép leányból, meg a beesett szemű, bozontos fekete hajú férfiból, aki az eunuchforma emberrel beszélgetett.

Az ügy, amelyről Vera Jefremovna beszélni akart vele, a következő volt: egy Susztova nevű barátnőjét, aki még csak nem is volt tagja az ő alcsoportjuknak - ahogyan Vera Jefremovna kifejezte magát -, öt hónappal ezelőtt vele együtt elfogták, és a Péter-Pál erődbe vitték, csupán azért, mert könyveket és írásokat találtak nála, amelyeket megőrzésre vett át. Vera Jefremovna részben önmagát okolta Susztova elfogatásáért, és könyörgött Nyehljudovnak, hogy mint befolyásos ember, tegyen meg mindent Susztova kiszabadításáért. Második kérése az volt, hogy az ugyancsak az erődben fogva tartott Gurkevics számára eszközölje ki a szüleivel való viszontlátást, továbbá azt, hogy könyvekhez juthasson, amelyekre tudományos munkájához feltétlenül szüksége van.

Nyehljudov azt mondotta, hogy aligha tehet valamit ebben az ügyben, de megígérte közbenjárását, mihelyt felutazik Szentpétervárra.

Önmagáról Vera Jefremovna elmesélte, hogy a szülésznői tanfolyam elvégzése után került a narodovolecek társaságába, és együttműködött velük. Eleinte minden jól ment, proklamációkat írtak, gyárakban agitáltak, de azután elfogták egyik vezetőjüket, megtalálták az iratokat, és sorra elfogták a csoport többi tagját.

- Elfogtak engem is, és most száműzetésbe küldenek... - fejezte be elbeszélését. - De nem bánom. Nagyszerűen érzem magam, valósággal megdicsőült lelkiállapotban vagyok... - És szánalmasan elmosolyodott.

Nyehljudov a bárányszemű szép leány felől érdeklődött nála. Vera Jefremovna elmondotta, hogy egy tábornok leánya, már régóta tagja a forradalmi pártnak, és azért van börtönben, mert magára vállalta, hogy rálőtt egy csendőrre. Illegális lakásban lakott, ahol nyomdát tartottak fenn. Amikor egy éjszaka megjelent náluk a csendőrség, hogy házkutatást tartson, a lakók elhatározták, hogy védekezni fognak, eloltották a lámpát, és nekiálltak, hogy eltüntessék a bűnjeleket. A csendőrök betörték az ajtót; egyik társuk rálőtt egy csendőrre, s halálra sebezte. Amikor vallatni kezdték őket, hogy melyikük lőtte le a csendőrt, a fiatal lány magára vállalta, pedig soha életében nem volt revolver a kezében, és még egy pókot sem lett volna képes megölni. Hát ennyiben maradt a dolog. És most kényszermunkára viszik.

- Önfeláldozó, kitűnő jellem - foglalta össze Vera Jefremovna dicsérően.

Harmadsorban pedig Maszlova ügyében kívánt Nyehljudovval beszélni Vera Jefremovna. Ismerte Maszlova történetét, kapcsolatát Nyehljudovval - hiszen a börtönben mindent tudnak a foglyok -, és azt tanácsolta Nyehljudovnak, igyekezzék pártfogoltját áthelyeztetni a politikai foglyokhoz, vagy pedig a kórházba ápolónőnek: ott most sok a beteg, s nagy szükség van munkaerőre. Nyehljudov megköszönte jó tanácsát és megígérte, hogy tőle telhetően megfogadja.

Beszélgetésüket a felügyelő szakította félbe: felállt, s kijelentette, hogy a látogatási idő véget ért, el kell búcsúznia. Nyehljudov is felállt, elköszönt Vera Jefremovnától, és az ajtóhoz lépett, ott megállt és figyelte, mi történik körülötte.

- Letelt az idő, uraim - ismételte a felügyelő hol felállva, hol ismét leülve.

Felszólítása a jelenlevő foglyokat meg látogatókat csupán fokozott élénkségre serkentette, eltávozásra azonban senki sem gondolt. Némelyek felálltak, és állva beszélgettek tovább, mások továbbra is ülve maradtak. Egyesek búcsúzkodni kezdtek, s könnyeztek. Különösen megható volt az édesanya tüdőbajos fiával. A fiatalember most is a papírlapot forgatta kezében, s egyre mérgesebbnek látszott - olyan nagy erőfeszítésébe került, hogy legyűrje elérzékenyülését, mely anyjáról reá is átragadt. Édesanyja hallván, hogy el kell válni, fia vállára borult, és úgy zokogott. A bárányszemű, szép fiatal leány - Nyehljudov akaratlanul is őt figyelte - ott állt a zokogó asszony előtt, és megnyugtató szavakat mormolt. A sötét szemüveges aggastyán felállt, leánya kezét fogta, és némán bólogatott arra, amit a leány mondott. A szerelmesek is felálltak, s egymás kezét fogva néztek egymás szemébe.

- Csak ezek ketten érzik jól magukat - szólalt meg a rövid zsakettes fiatalember a fiatal párra mutatva. Ott állt Nyehljudov mellett, s ő is a búcsúzkodókat figyelte.

Amikor a szerelmesek - a vászonzubbonyos fiatalember meg a szép szőke leány - magukon érezték a zsakettes fiatalember és Nyehljudov pillantásait, szétrebbentek, összefonódott kezük széjjelvált, s mindketten nevetve megperdültek a sarkukon.

- Ma este házasságot kötnek idebenn, a fogházban, és a fiatalasszony követi férjét Szibériába - magyarázta a zsakettes.

- Szibériába viszik?

- Kényszermunkára. Legalább nekik jókedvük van, hisz úgyis elszorul itt az ember szíve - mondta a zsakettes, a tüdőbajos fiú édesanyjának zokogására fülelve.

- Legyenek szívesek, uraim! Ne kényszerítsenek rá, hogy szigorúbb rendszabályokhoz folyamodjam - ismételte a felügyelő többször egymás után. - Legyenek szívesek, igazán, nagyon kérem! - hajtogatta, de gyengén, tétovázva. - Mi történik itt? Rég eltelt az idő. Hiszen ez lehetetlen. Utoljára mondom - ismételte csüggedten, s Maryland cigarettáját hol meggyújtotta, hol eloltotta.

Világos: akármilyen ősiek, megszokottak és kidolgozottak voltak is az érvek, amelyek feljogosították az embereket, hogy embertársaikat kínozzák, s ezért ne érezzenek felelősséget - a felügyelő akarva, nem akarva érezte, hogy ő is egyik okozója a mérhetetlen bánatnak, amely a szobát betölti; és ez a tudat szemlátomást letörte.

A foglyok, s látogatóik nagy sokára mégiscsak széjjelváltak, az előbbiek a belső ajtón tűntek el, az utóbbiak a külsőn át távoztak.

Elmentek a vászonzubbonyos férfiak, a tüdőbajos fiatalember, meg a bozontos feketehajú; eltávozott Marija Pavlovna is, a börtönben született kisfiúval.

Szállingóztak kifelé a látogatók is. Súlyos léptekkel bandukolt a kijárat felé a sötét szemüveges aggastyán; Nyehljudov követte.

A lépcsőn utolérte a rövid zsakettes, bőbeszédű fiatalember, s folytatta bent megkezdett eszmefuttatását.

- Bizony, elképesztő egy rendszer - mondotta. - Még szerencse, hogy a kapitány jólelkű, nem tartja magát a szabályokhoz. Kibeszélhetik magukat, könnyíthetnek a lelkükön.

Amikor Nyehljudov Medincevvel társalogva - így mutatkozott be a bőbeszédű fiatalember - leért az előcsarnokba, a fáradt arcú felügyelő még egyszer odalépett hozzá.

- Ha látni akarja Maszlovát, jöjjön be holnap - mondotta; nyilván kedvében akart járni Nyehljudovnak.

- Nagyon jó lesz - felelte Nyehljudov és kisietett.

Szörnyű volt az ártatlan Mensov szenvedése, nem is annyira fizikai állapota, mint inkább az a kételkedés és hitetlenség, az a kiábrándulás Istenből és a jóból, amelyet az emberek oktalan kegyetlenkedése nyilván támasztott lelkében. Szörnyű volt a megaláztatás és kínzás, amelyet száz meg száz ártatlannak el kellett szenvednie, csak azért, mert a papíron megírt szabályokkal ellentétbe kerültek; szörnyűk az elvadult börtönőrök, akik felebarátaik kínzásával vannak megbízva, és abban a meggyőződésben végzik dolgukat, hogy fontos és helyes ügyet szolgálnak. De mindennél szörnyűbbnek látta az öregedő, beteges, jószívű felügyelő sorsát: el kell választania az anyát a fiától, apát a lányától - pedig mind éppen olyan emberek, mint ő maga és gyermekei.

"Mire való mindez?" - kérdezte magától Nyehljudov; sohasem tapasztalt erővel rohanta most meg az a testi émelygésbe átcsapó erkölcsi rosszullét, amelyet a börtönben mindig érzett; és nem talált választ kérdésére.

Másnap Nyehljudov elment az ügyvédhez, és elmondta neki Mensovék ügyét; megkérte, vállalja el védelmüket. Fanarin végighallgatta s megígérte, utánanéz a dolognak, és ha minden igaz, amit Nyehljudov vele közölt, akkor valószínűleg díjtalanul elvállalja a védelmet. Nyehljudov többek között elmondta az ügyvédnek a személyazonossági iratok híján fogva tartott százharminc munkás esetét, és megkérdezte, kitől függ ennek elintézése, ki a hibás. Az ügyvéd elgondolkozott, nyilván kereste a pontos választ.

- Ki a hibás? Senki - felelte végül határozottan. - Ha megkérdi az ügyészt, azt mondja, hogy a kormányzó. Ha megkérdi a kormányzót, ő azt mondja, hogy az ügyész. Senki sem felelős.

- Felmegyek Maszlennyikovhoz, és elmondom neki.

- No, őneki ugyan hiába mondja - jegyezte meg Fanarin mosolyogva. - Maszlennyikov olyan... bocsánat, nem rokona vagy barátja?... olyan bedeszkázott fejű alak, amilyen kevés van a világon, s ráadásul minden hájjal megkent fickó.

Nyehljudovnak eszébe jutott, mit mondott Maszlennyikov az ügyvédről, egy szóval sem válaszolt hát Fanarin észrevételére, hanem elköszönt, és ment egyenesen Maszlennyikovhoz.

Két ügyben is akarta igénybe venni Maszlennyikovot; meg akarta kérni, hogy helyeztesse át Maszlovát a rabkórházba, és intézze el a százharminc ártatlanul fogva tartott ember ügyét. Akármilyen nehezére esett is olyan embertől kérni, akit nem becsült, mégis ez volt az egyetlen út célja eléréséhez; meg kellett tennie.

Maszlennyikov házához érkezve, néhány fogatot látott a kapu előtt - bérkocsit, hintót, csézát -, s eszébe jutott: csütörtök van, Maszlennyikov feleségének fogadónapja, amelyre a kormányzóhelyettes annyira invitálta őt. Amikor Nyehljudov a kapuhoz ért, hintó állott előtte, a kokárdás, körgalléros lakáj éppen úrnőjét segítette be; a hölgy felkapta uszályát, s látni engedte fekete harisnyás, kivágott cipellős, karcsú lábát. A ház előtt veszteglő fogatok között felismerte Korcsaginék négyüléses, fedett "Landauer"-ét. Az ősz, pirospozsgás kocsis tisztelettudón s barátságosan emelte meg előtte kalapját, mint jó ismerős előtt. Nyehljudov éppen meg akarta tudakolni a portástól, hogy hol találja Mihail Ivanovicsot (a kormányzóhelyettest), amikor a házigazda már meg is jelent a szőnyeges lépcsőn: egy különösen tekintélyes vendégét kísérte le, olyan nagy jelentőségű személyt, akit nemcsak a pihenőig kísért, hanem le egészen a kapualjba. A megtisztelt vendég - egy magas rangú katonatiszt - franciául beszélgetett a házigazdával a menhelyek javára rendezendő vidám tombolákról, s abbeli véleményét nyilvánította, hogy ez jó szórakozás a hölgyeknek: "Jól mulatnak vele, és pénz is folyik be!"

- Qu'elles s'amusent et que le bon Dieu les bénisse...[35] Á, Nyehljudov, üdvözlöm! De rég nem láttam! - üdvözölte a magas rangú vendég az érkezőt. - Allez présenter vos devoirs à madame.^[36] Korcsaginék is itt vannak. Et Nadine Bukshevden. Toutes les jolies femmes de la ville[37] - mondotta s katonás, széles vállát kissé felhúzva odatartotta saját aranypaszományos, pompás libériás inasának, aki felsegítette reá köpenyét. - Au revoir, mon cher! - És kezet szorított Maszlennyikovval is.

- No, menjünk fel, örülök, hogy eljöttél! - szólt Maszlennyikov élénken, karon fogta Nyehljudovot, és kövérségéhez képest meglepő fürgén felszaladt vele a lépcsőn.

Maszlennyikov örömteli izgalmának az volt az oka, hogy a fontos katonai személyiség kitüntető figyelmében részesítette őt. Minden effajta figyelem olyan izgalomba hozta Maszlennyikovot, mint a kiskutyát, ha gazdája megveregeti, megcirógatja, megvakargatja a füle tövét. A kutyus olyankor farkát csóválja, meglapul, fülét lesunyja, s őrjöngve kereng-forog. Maszlennyikov olyan lelkiállapotban volt, hogy kész lett volna ugyanezt megtenni. Észre sem vette Nyehljudov komoly arckifejezését, ügyet sem vetett szavaira, feltartóztathatatlanul vonszolta magával a szalon felé, elannyira, hogy minden ellenállás lehetetlennek bizonyult, s Nyehljudov megadással követte.

- Majd később tárgyalunk; megteszek mindent, amit csak kívánsz - ígérte Maszlennyikov, amikor a nagy termen haladtak át. - Jelentse a tábornoknénak, hogy Nyehljudov herceg van itt - szólt oda a lakájnak, s a lakáj ügetve elindult befelé, megelőzve őket. - Vous n'avez qu'à ordonner.^[38] De a feleségemet előbb meg kell látogatnod. A múltkor is kikaptam miattad, amiért nem vittelek be hozzá.

Mire beértek a szalonba, a lakájnak már volt rá ideje, hogy jelentse a vendéget, és Anna Ignatyevna, a kormányzóhelyettes felesége, vagy a "tábornokné", ahogyan önmagát neveztette, már sugárzó mosollyal biccentett feléje a díványról, az őt körülvevő fejek meg kalapok fölött. A szalon túlsó végében a teázó asztal körül hölgyek ültek és férfiak álldogáltak - katonák és civilek -, férfi és női hangok szüntelen csobogása töltötte be a szobát.

- Enfin![39] Miért kerüli el a házunk táját? Talán megbántottuk valamivel?

E szavakkal fogadta Anna Ignatyevna a belépő Nyehljudovot, olyan bizalmas viszonyt sejtetve ezáltal, amely sohasem állott fenn közöttük.

- Ismerik egymást? Madame Beljaszkaja, Mihail Ivanovics Csernov. Üljön le ide mellém... Missie venez donc à notre table. On vous apportera votre thé...[40] És ön... - fordult a Missie-vel beszélgető fiatal tiszthez, akinek nyilván elfelejtette a nevét: - kérem, jöjjön ide, ön is. Parancsol teát, hercegem?

- Nem, nem, ezzel semmiképpen sem értek egyet: az a lány nem szerette őt - mondta egy női hang.

- Hanem a süteményt szerette.

- Örökké ezek az ostoba tréfák - elegyedett bele mosolyogva egy tornyos kalapú hölgy, akin csak úgy csillogott a sok selyem, arany meg drágakő.

- C'est excellent,^[41] ez a kis ostya, és milyen könnyű. Kérek még belőle.

- És nemsokára lemennek falura?

- Persze, ma van az utolsó fogadónap, mi is azért jöttünk.

- Olyan csodás ez a tavasz, szép lehet most falun!

Missie nagyon csinos volt sötét sávos ruhájában, amely egyetlen ránc nélkül simult karcsú alakjához, mintha ebben született volna. Nyehljudov láttára elpirult.

- Azt hittem, elutazott - mondta neki.

- Majdnem elutaztam - felelte Nyehljudov. - De a dolgaim elhúzódnak, ide is hivatalos ügyben jöttem.

- Látogassa meg a mamát. Nagyon vágyódik maga után - mondta Missie, és még jobban elpirult, mert érezte, hogy hazudik, és a férfi is tudja ezt.

- Aligha fogok ráérni - mondta Nyehljudov komoran, s igyekezett úgy tenni, mintha nem vette volna észre, hogy Missie elvörösödött.

Missie haragosan vállat vont, összerándította szemöldökét, és az elegáns tiszthez fordult, aki kikapta kezéből üres csészéjét, és - noha kardja beleakadt a karosszékbe - nagy bátran átvitte a másik asztalhoz.

- Magának is kell ám adakoznia a menhelyre.

- Szíves örömest, de bőkezűségemet a tombolára szeretném tartogatni. Ott majd kibontakozom egész nagyszerűségemben.

- Majd meglátjuk! - csendült fel az ingerkedő, érezhetően erőltetett kacagás.

A fogadónap ragyogóan sikerült, Anna Ignatyevna eksztázisban volt.

- Mika (kövér férjét szólította így) mondta nekem, hogy most a börtönökkel foglalkozik? Roppantul megértem magát - fordult Nyehljudovhoz. - Mikának sok egyéb hibája lehet, de azt mindenki tudja róla, hogy olyan, mint a falat kenyér. Valamennyi rabot édes gyermekének tekinti. Nem is tud rájuk másképp gondolni. Il est d'une bonté...[42]

Megakadt, nem talált szavakat, amelyek kifejezhetnék férje jóságát - azét az emberét, akinek parancsára botbüntetést osztogatnak -, és a következő pillanatban már mosolyogva fordult egy belépő lila szalagos, csuparánc öreg dámához.

Miután Nyehljudov elfecsegett éppen annyi ideig és éppoly tartalmatlanul, ahogyan ezt az illem megkövetelte, felállt és odalépett Maszlennyikovhoz.

- Nos, ráérsz most néhány percig?

- Persze, persze! Mit kívánsz? Gyere, menjünk be ide.

Beléptek a szomszédos kis "japán szobá"-ba és leültek az ablakhoz.

- Nos, je suis à vous.^[43] Rágyújtasz? Csak vigyázz, nehogy bepiszkítsuk a szobát - mondotta, és hamutartót hozott. - Nos, mi a baj?

- Két kérésem lenne hozzád.

- Parancsolj.

Maszlennyikov arca elkomorult, elernyedt. Nyoma sem volt már rajta annak a kiskutya-izgalomnak, amelyet illusztris vendégének kedvessége keltett benne. A szalonból hangok szűrődtek át. Az egyik, egy női hang, ezt mondta: jamais, jamais, je ne croirais,^[44] a szoba másik végéből pedig egy férfihang mesélt valamit, s mormolásából minduntalan e nevek ütköztek ki: la comtesse Voronzoff és Victor Apraksine. Ezenkívül csak nevetés, hangzavar hallatszott át. Maszlennyikov fülelt a szalonbeli eseményekre, de közben Nyehljudovot is hallgatta.

- Megint annak a lánynak az ügyében jövök - kezdte Nyehljudov.

- Akit ártatlanul elítéltek. Tudom, tudom.

- Arra kérnélek, tétesd őt át szolgálattételre a rabkórházba. Úgy hallom, hogy ez lehetséges.

Maszlennyikov összeszorította ajkát és elgondolkozott.

- Aligha - felelte. - Egyébként majd megbeszélem, és holnap táviratozok neked.

- Nekem úgy mondották, hogy nagyon sok a beteg, és szükség van munkaerőre.

- No igen, persze. Mindenesetre értesíteni foglak.

- Nagyon kérlek - mondta rá Nyehljudov.

A szalonban most általános nevetés harsant fel, amely ezúttal egészen természetesen hangzott.

- Ez Viktor! - magyarázta Maszlennyikov mosolyogva. - Hihetetlenül szellemes, amikor elragadja a lendület.

- És a másik - folytatta Nyehljudov. - Százharminc embert tartanak itt a fogházban csak azért, mert lejárt a személyazonossági igazolványuk. Egy hónapja ülnek itt.

És elmondta, hogy miért tartják őket a fogházban.

- Hogy tudtad ezt meg? - kérdezte Maszlennyikov, s arca nyugtalanságot, elégedetlenséget árult el.

- Egy foglyot látogattam meg, a folyosón körülvettek ezek az emberek és elpanaszolták...

- Miféle foglyot látogattál?

- Egy parasztot, akit ártatlanul vádolnak gyújtogatással, s akinek védőt is fogadtam. De most nem erről akarok beszélni. Hát lehetséges az, hogy embereket, akik mit sem vétettek, csupán azért tartanak fogva egy hónapnál is tovább, mert nincsenek rendben az irataik és...

- Ez az ügyész dolga - szakította félbe Maszlennyikov bosszúsan. - Látod, ti liberálisok mindig azt mondjátok: gyors és igazságos ítélkezést! Az ügyészhelyettes dolga a fogházat látogatni és megtudni, törvényesen tartják-e elzárva a rabokat. De az ügyészek semmit sem csinálnak, csak kártyáznak.

- Szóval semmit sem tehetsz? - kérdezte Nyehljudov keserűen; eszébe jutott az ügyvéd megjegyzése, hogy a kormányzó mindent az ügyészre fog hárítani.

- Dehogyisnem, megteszek mindent. Nyomban intézkedem.

- A nőnek még rosszabb. C'est un souffre-douleur[45] - csendült fel a szalonban egy női hang, amely érezhetően közönyös volt aziránt, amiről beszélt.

- Annál jobb, akkor ezt is elrablom - szólalt meg a másik oldalról egy ingerkedő férfihang, amelyre ingerkedő női kacaj válaszolt; a hölgy nyilván nem akart valamit odaadni.

- Nem, nem, a világért sem! - kacagott a hölgy.

- Mondom, megteszek mindent, ami rajtam áll - ismételte Maszlennyikov, s elnyomta cigarettáját türkizgyűrűs, fehér kezével. - Most pedig menjünk vissza a hölgyekhez.

- Még valamit akartam mondani - szólt Nyehljudov; nem ment be a szalonba, hanem megállt az ajtóban. - Azt hallottam, hogy tegnap a fogházban két rabot testi fenyítésben részesítettek. Igaz ez?

Maszlennyikov elvörösödött.

- Jó, most meg ezt kezded feszegetni? Nem, mon cher, hát téged igazán nem lehet oda beengedni, mindenbe beleütöd az orrod. Gyerünk, gyerünk, Annette már hív - szólt idegesen és karon fogta Nyehljudovot. Most megint ugyanolyan izgatott volt, mint amikor magas vendégét kikísérte, csakhogy izgalma ezúttal nem örömteli volt, hanem aggodalmas.

Nyehljudov kitépte karját a házigazdáéból, és anélkül hogy bárkitől is elköszönt vagy egy szót szólt volna, átviharzott a szalonon, a termen, a felugráló lakájok között az előszobán, és ki az utcára.

- Mi baja? Mit mondtál neki? - kérdezte Annette a férjétől.

- À la française távozott^[46] - jegyezte meg valaki.

- Hogyhogy à la française, inkább à la zoulou![47]

- Mit akarsz, mindig ilyen volt.

Valaki elköszönt, másvalaki érkezett, a beszélgetés tovább csobogott: a Nyehljudov-féle epizód kapóra jött a társaságnak, ez lett a fogadónap legfőbb beszédtémája.

Másnap Nyehljudov levelet kapott Maszlennyikovtól. Vastag, fényes, címeres, pecsétes papirosra volt írva, pompás, erélyes kézírással, s Maszlennyikov azt közölte benne, hogy átírt a fogházorvosnak Maszlova áthelyezéséről, és Nyehljudov kérése minden valószínűség szerint teljesülni fog. A levél így fejeződött be: "szerető öreg bajtársad", és az aláírás - "Maszlennyikov" - csodálatosan hosszú, cikornyás kacskaringóban végződött.

A levél láttára Nyehljudov nem tudta magát türtőztetni: - Szamár! - szaladt ki a száján. Különösen bosszantotta, hogy a "bajtárs" szó mögött ott érezte Maszlennyikov leereszkedését, vagyis azt, hogy Maszlennyikov - noha erkölcsileg gyalázatos és szégyenletes munkakört tölt be - rendkívül fontos személyiségnek tartja magát, és ezzel a szóval, ha nem is éppen hízeleg, de azt akarja megmutatni Nyehljudovnak, hogy nem szállt a fejébe önnön nagysága, s még mindig "bajtársá"-nak nevezi magát.

A legelterjedtebb és legáltalánosabb tévhitek egyike, hogy mindenkinek megvannak a maga határozott sajátságai: van jó és rossz ember, okos és buta, erélyes és tehetetlen, és a többi. Az emberek nem ilyenek. Annyit bárkiről állíthatunk, hogy többször jó, mint rossz, többször okos, mint ostoba, többször erélyes, semmint tehetetlen, vagy megfordítva; de nem lehet igaz, ha az egyik emberről azt állítjuk, hogy jó vagy okos, a másikról pedig, hogy gonosz vagy ostoba. Pedig többnyire így osztjuk fel az embereket, s ez merőben téves. Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos. Ugyanígy van az emberekkel is. Mindenki magában hordja az összes emberi tulajdonságok csíráit, néha az egyik nyilvánul meg benne, néha a másik, s olykor egyáltalában nem hasonlít önmagához, holott ugyanakkor mégiscsak önmaga marad. Némelyeknél ezek a változások különösen hirtelen mennek végbe. Így volt ez Nyehljudovval is. E változások nála olykor fizikai, máskor lelki okokból eredtek. S ilyen változás ment végbe most is benne.

A megújhodás boldogsága és diadalérzete, amely a bírósági tárgyalás és Katyusával való első találkozása után eltöltötte, nyomtalanul elpárolgott, s a legutóbbi viszontlátás óta félelem, sőt utálat váltotta fel. Elhatározta, hogy nem hagyja cserben Katyusát, s kitart amellett, hogy feleségül veszi, ha a lány erre hajlandó; de elhatározása most már teher és gyötrelem volt számára.

Maszlennyikovnál tett látogatása másnapján ismét bement a fogházba, hogy beszéljen vele.

A felügyelő engedélyezte a látogatást, de nem az irodában és nem is az ügyvédek szobájában, hanem a női beszélőben. Szívélyessége mellett is tartózkodóbb volt, mint Nyehljudov előző látogatásakor; Maszlennyikov - legutóbbi beszélgetésük alapján - nyilván elővigyázatosságra intette a felügyelőt a gyanús látogatóval szemben.

- Beszélni beszélhetnek - mondotta a felügyelő -, de nagyon kérem, a pénzt illetően tartsa magát ahhoz, amit már a múltkor is kértem... Ami pedig Maszlova áthelyezését illeti a kórházba, ahogy a főméltóságú úr írta, ennek semmi sem áll útjában, és az orvos is beleegyezett. Csak ő maga nem akarja, azt mondja, minek takarítsa ő azoknak a tetveseknek az éjjelijét... Mert ez olyan népség, kérem... - tette hozzá.

Nyehljudov nem felelt; kérte, adjanak hát módot a találkozásra. A felügyelő az egyik őrt melléje adta, s Nyehljudov bement vele a női beszélőbe, amely most csendes és néptelen volt.

Maszlova már várt rá, kijött a rács mögül; halkan, félénken viselkedett.

Egészen közel lépett Nyehljudovhoz, elnézett mellette, s halkan mondta:

- Bocsásson meg nekem, Dmitrij Ivanovics, sok minden rosszat összefecsegtem harmadnapja.

- Nem én rajtam a sor, hogy megbocsássak... - kezdte volna Nyehljudov. De Maszlova félbeszakította:

- De azért mégis hagyjon engem - tette hozzá, és felnézett reá. Szeméből, amely iszonyúan kancsalított ebben a pillanatban, Nyehljudov megint haragot, gyanakvást olvasott ki.

- Miért hagynám?

- Hát csak.

- Hogyhogy, miért?

Maszlova megint ugyanolyan furcsa pillantással nézett fel rá - dühösen, ellenségesen, legalábbis a férfinak úgy tetszett.

- Hát csak - ismételte. - Hagyjon nekem békét, komolyan mondom. Nem tudom én azt megtenni. Hagyja az egészet - mondta reszkető ajakkal és elhallgatott. - Igazán mondom. Inkább felkötöm magam.

Nyehljudov érezte, hogy ebben a visszautasításban gyűlölet is van, meg nem bocsátott sérelem - de valami mást, valami jót és fontosat is érzett benne. Hogy Maszlova nyugodt és józan állapotában megismételte múltkori visszautasítását, az egyszeriben eloszlatta a kételyeket Nyehljudov lelkében, és egy csapásra feltámasztotta benne előbbi komoly, áhítatos és meghatott érzéseit Katyusa iránt.

- Ugyanazt mondom most is, Katyusa, amit akkor mondtam - válaszolta nagyon komolyan. - Megkérlek, légy a feleségem. Ha nem akarsz... és amíg nem akarsz a feleségem lenni, akkor is, mint most, melletted leszek, utánad utazom, akárhová visznek.

- Ez a maga dolga, én többet nem beszélek - mondta, és szája széle megint megremegett.

Nyehljudov is hallgatott, úgy érezte, nincs ereje megszólalni.

- Most falura megyek, utána felutazom Pétervárra - mondta végül is, összeszedve magát. - Eljárok a te... a mi ügyünkben, és ha Isten is úgy akarja, megváltoztatjuk az ítéletet.

- Ha nem változtatják meg, úgy is jó. Ha nem ezért, hát másért, megérdemlem... - mondta Maszlova, és Nyehljudov látta rajta, milyen nagy erőfeszítésébe kerül, hogy visszafojtsa könnyeit. - Mondja, beszélt Mensovval? - kérdezte hirtelen, hogy felindulását leplezze. - Ugye igaz, hogy ártatlanok?

- Igen, azt hiszem, ártatlanok.

- Csuda rendes öregasszony - mondta Maszlova.

Nyehljudov elmondotta neki, amit Mensovtól hallott, s megkérdezte, nincs-e szüksége valamire; a lány azt felelte, hogy semmire sincs szüksége. Megint elhallgattak.

- És ami a kórházat illeti - kezdte hirtelen Maszlova és rávetette kancsal tekintetét -, ha akarja, elmegyek ápolónőnek és pálinkát sem iszom többé...

Nyehljudov szótlanul nézett a szemébe. Katyusa szeme mosolygott.

Nyehljudov csak ennyit tudott kimondani:

- Ez nagyon, nagyon jó... - és elbúcsúzott tőle.

"Más ember lett belőle" - gondolta magában; kételyei eltűntek, ahelyett egészen új, soha nem tapasztalt érzés töltötte be a lelkét: a szeretet legyőzhetetlenségébe vetett hit.

Amikor Maszlova e találkozás után visszatért bűzös cellájába, levette köntösét és leült, két kezét ölébe fektetve. A zárkában kevesen voltak: a sorvadásos vlagyimiri asszony csecsemőjével, az öreg Mensova, meg a bakterné a két kis gyermekkel. A kántorleányt előző nap kórházba szállították, mert megállapították, hogy elmebeteg; a többiek pedig elmentek mosni. Az öreg Mensova a priccsen feküdt és aludt; a gyerekek a folyosón futkostak, mivel az ajtó nyitva volt. A vlagyimiri asszony csecsemőjét karjában tartva, és a bakterné, aki fürge ujjakkal most is harisnyát kötött, mint mindig - odalépett Maszlovához.

- No, hogy volt, beszéltetek? - kérdezték.

Maszlova nem válaszolt, csak ült, és harangozott a lábával, mely nem ért le a földig a magas priccsről.

- Mit lógatod az orrod? - mondta a bakterné. - Az a fő, hogy ne veszítsd el a bátorságodat. Ejnye no, Katyusa, angyalkám - buzdította, s ujjai közt fürgén ugráltak a kötőtűk.

Maszlova nem felelt.

- A többiek elmentek mosni. Úgy hírlik, ma sok az alamizsna. Sok minden összegyűlt, mondták - mesélte a vlagyimiri asszony.

- Finaska! - kiáltott ki az ajtón a bakterné. - Hová mégy, te tekergő! Szabad kötőtűjével átszúrta a harisnyát meg a gombolyagot, és kiszaladt a folyosóra.

Ekkor léptek zaja, női beszéd hallatszott a folyosóról; a zárka lakói érkeztek vissza, mezítlábukra húzott otromba cipőjük kopogott a padlón. Mindegyik egy-egy kalácsot hozott, némelyik kettőt. Fedoszja mindjárt Maszlovához sietett.

- Csak nincs valami baj? - kérdezte, s tiszta kék szemével gyengéden pillantott Maszlovára. - Nézd, mit hoztam a teához - folytatta, s kirakta a polcra kalácsait.

- Mi az, tán meggondolta, nem akar nősülni? - kérdezte Korabljova.

- Nem, nem gondolta meg; én nem akarom - felelte Maszlova.

- Te bolond! - förmedt rá Korabljova mély férfihangján.

- Ugyan, ha nem élhetnek együtt, minek nősülnie? - vélekedett Fedoszja.

- De hisz a te férjed is veled megy - mondta rá a bakterné.

- Az más, mi törvényesen megesküdtünk - felelte Fedoszja. - De neki minek a törvényes esküvő, ha úgysem élhetnek együtt?

- Ó, te szamár! Hogy minek? Hisz ha feleségül veszi, aranyba foglalja!

- Azt mondta: utánad utazom, akárhová visznek - mesélte Maszlova. - No, ha utazik, utazik, ha nem utazik, én nem bókolok utána. Most felmegy Pétervárra, hogy eljárjon az ügyemben. Rokona neki ott mindegyik miniszter - toldotta meg a szót -, csakhogy énnekem semmi szükségem rájuk.

- Hát persze! - hagyta rá Korabljova hirtelen, miközben motyóját bontogatta, s nyilván máson járt az esze. - Mi lesz, lányok, iszunk egy kis pálinkát?

- Én nem - felelte Maszlova. - De ti azért csak igyatok.

2. A mama azt üzeni, hogy a terítéke várni fogja, akár késő éjszakáig is. Jöjjön el feltétlenül, akármilyen későn. (francia) ^[VISSZA]

7. Orosz szekta tagjai. A cári kormány üldözte és súlyosan büntette őket, mivel a hivatalos egyház és az állam törvényeit nem fogadták el. ^[VISSZA]

9. Orosz női név, jelentése is van: szeretet, szerelem. ^[VISSZA]

12. Temető (A latin "coemeterium" szóból.) ^[VISSZA]

14. A normálistól beteges módon eltérő. (görög) ^[VISSZA]

17. Ilja Jefimovics Repin - világhírű orosz realista festő (1844-1930). ^[VISSZA]

31. Rossz hírű ember. (francia) ^[VISSZA]

35. Hadd mulassanak, s az Isten áldja meg őket. (francia) ^[VISSZA]

36. Menjen, tegye tiszteletét a ház úrnőjénél. (francia) ^[VISSZA]

41. Ez kitűnő. (francia) ^[VISSZA]

42. Olyan jóságos... (francia) ^[VISSZA]

43. A tiéd vagyok. (francia) ^[VISSZA]

44. Soha, soha nem hinném el. (francia) ^[VISSZA]

45. Valóságos mártír. (francia) ^[VISSZA]

46. "Angolosan" távozott. - Szó szerint "franciásan". (francia) ^[VISSZA]

47. Nem angolosan, hanem "zulukafferesen". (francia) ^[VISSZA]

---