VÉGH JÓZSEF KÁMOR   Készült az Ipoly Szabadegyetem záródolgozataként, az Ipoly Unió támogatásával,  a Szentgyörgyi Kör kiadásában. A címlapon és a könyvben szereplő illusztrációkat Németh Árpád festőművész készítette. Mikszáth Kiadó, 1998
TARTALOM
Bevezető A Kámor nevének eredetéről Az első írásos említése Monográfusok, helytörténészek Kámorról Bél Mátyás (1742) Radványi Ferenc (XVII. század) Vályi András (1799) Mocsáry Antal (1826) Nagy Iván (1854) Shvoj Miklós (1874-75) Magaziner Pál (1931) Mikszáth Gyula (1937) Szathmári Tamás (1982) Csáki Károly (1992) Irodalmi források Bajza József: Kámor Bajza Nógrád megyében Balogh Béni: Kámor kincse Miklós Sándor: Kámor	Mit mondanak a szakemberek? A régészek Kámorról A barlangkutatók tábora Diósjenőn A Naszály barlangkutató csoport jelentése A kámori gyógyfürdő Kámori történetek A kámori boszorkány A vasfazék arany Alagút A mogyoróbokor titka A bolygó lámpás A garabonciás diák sárkánya Sisa Pista a Csepegőkő menedékében A Rottenbáró-kő Kámor zúgása A kámori tűzhányó Bárdi pincéje és más történetek Zárszó

BEVEZETŐ

Diósjenőn és környékén nincs olyan ember, ki ne ismerne egy-két történetet Kámorról, s ne jönne izgalomba, ne töltené el kellemes borzongás ezek hallatán. Mindenkinek van ismerőse, rokona, aki próbálkozott a mesés kincs felkutatásával. Meglehet, hogy Magyarország sok - talán valamennyi - várához, barlangjához, sziklaüregéhez fűződnek érdekes történetek temérdek aranyról, mérhetetlen gazdagságról, de ilyen sok és változatos, mint a mi Kámorunkhoz fűződik, igen ritka lehet. Így csokorba gyűjtve derül ki mindez igazán. Találkozhatunk a rablólovag kincsével, tündérszép leánnyal, rút boszorkányokkal, akik az úszó szigeten tanácskoznak, sárkányon lovagló garabonciással, titokzatos barlangokkal, a múlt homályába vesző várak történeteivel.

A legcsodálatosabb az egész dologban az, hogy a kámori várakról - tudomásunk szerint - soha egyetlen írásos említés sem történt. Történelmi léptékkel mérve rövid életűek voltak, s már valamikor a török hódoltság előtt elvesztették jelentőségüket. Létezik viszont néhány vulkanikus eredetű üreg, melynek titokzatossága máig is kiváncsivá tesz mindenkit, aki csak hall róla. Ez az oka, hogy történelmi feljegyzések hiánya ellenére ennyi mindent sikerült összegyűjteni róla. Ez volt a célja ennek a kis munkának, hogy összegyűjtsön mindent, amit csak tudni lehet és érdemes Kámorról.

Talán érdekes lenne azt megvizsgálni, hogy volt-e hatása Bajza József 1831-ben megírt elbeszélésének, vagy Balogh Béni 1990-ben megjelent könyvének a helybeliek által ma is ismert Kámor-történetekre, vagy pedig csak az évszázadokon át öröklődő mesék forrása volt azonos? Ennek kutatása azonban meghaladja jelen lehetőségeinket.

Egy kicsit korábban szerettük volna ezt a kiadványt megjelentetni. Lelassította azonban a folyamatot az, hogy a diósjenői önkormányzat képviselőtestülete által megszavazott támogatást mégsem tudta a kiadáshoz biztosítani. Így más forrás után kellett nézni. Ráadásul a csúszás miatt meg is növekedtek időközben a könyvkiadás költségei, melyet ilymódon teljes egészében egyesületünknek, a Szentgyörgyi Körnek kellett előteremtenie.

Bízunk benne, hogy erőfeszítéseink nem voltak hiábavalóak, s néhány kellemes percet eltölthetnek olvasása közben.

Diósjenő, 1995 Karácsonya

Végh József

A KÁMOR NEVÉNEK EREDETÉRŐL

Kiss Lajos, a Földrajzi nevek etimológiai szótára című kötetében (Akadémiai Kiadó, Budapest 1978.) úgy vélekedik, hogy valószínűleg szláv eredetű személynévből származik. Ennek köznévi előzményeként a lengyel kamor népnyelvi szót tartja lehetségesnek, melynek jelentése: szúnyog.

Belitzky János, megyénk kiemelkedő tudású történésze másként tartotta a Nógrád megye története című kiadvány első kötetében (Salgótarján, 1972.): "A sámánok emlékét őrzik a "sámán"-t vagy "sámános"-t jelentő török nyelvi eredetű Nagybátony és Felsőlengyend közti Kámos-hegy és a Diósjenő feletti Kámor-hegy neve is. A varázslók, sámánok, táltosok vidékünkön is a mindennapi élet eligazítói sorába tartoztak."

AZ ELSŐ ÍRÁSOS EMLÍTÉSE

Talán pontosabban úgy fogalmazhatnánk, hogy a mindezidáig ismert első írásos említése 1579-ből származik. Elképzelhető ugyanis, hogy a további kutatások újabb adatokkal szolgálhatnak még Kámor történetéhez.

A nógrádi szandzsákhoz, az 1579 február 27-én kelt részletes adódefter szerint 226 helység tartozott. A felsorolt települések közt találjuk Jenőt és külön egy Kamor nevűt is. Kámor vára ekkorra már minden bizonnyal romokban állt. Lehetséges, hogy már a török hódoltság előtt megpecsételődött a sorsa, de az is elképzelhető, hogy a török maga rombolta le az egyébként számára nem különösebben nagy jelentőséggel bíró kis erősséget. Számos más példa igazolja ugyanis, hogy a törökök elpusztították azokat a védekezésre is alkalmas építményeket, (templomokat, jelentősebb kőépületeket) melyek az ellenállás fészkei lehettek. Az viszont, hogy az összeírásban külön szerepel, azt igazolja, hogy laktak még ott adófizetés szempontjából számba vehető emberek.

MONOGRÁFUSOK, HELYTÖRTÉNÉSZEK KÁMORRÓL

Bél Mátyás (1742)

A ma is sokszor idézett tudós, evangélikus lelkész, történetíró fő műve a Notitia Hungariae novae historico geographica négy kötete Bécsben jelent meg az 1735 és 1742 közötti években. Bél Mátyás - bár támogatta a magyar, a német és a szlovák irodalom fejlődését - saját munkáit a nemzetközi tudomány nyelvén, latinul írta. A ma is forrásértékű Notitia Hungariae, azaz a Magyarország történeti-földrajzi ismereteit tartalmazó műve az ország múltjára és saját korára vonatkozóan tartalmaz földrajzi, néprajzi, politikai és gazdasági leírásokat.

Íme a Kámorra vonatkozó feljegyzése: "Bizonytalan, hogy milyen régi az a romos épület, amely Nógrád középső részétől néhány ezer lépésre északra, erdővel borított, magas helyen, hegyekkel körülvéve rejtőzik. A lerombolt épület mindkét oldalát ismételten megtekintve, a felsőt és az alsót, bizonyos, hogy ily módon a vár fel volt osztva. Mivel az omladozó falak majdnem mindenütt összedűltek és mindenféle bokrokkal vannak benőve, a sorsra van bízva, mivel a várat bármi érhette, hol ellenség keze rombolta, hol az enyészet koptatta. Mégis rá lehet találni a boltívekre, - amelyek egyik helyen sérültek, más helyütt épek - s az ismeretlen falakra és üregekre. A nép meg van győződve, hogy ezekben elásott kincsek rejtőznek, amelyek elszállítására egykor ismeretlen emberek titokban rendszeresen ide jártak. Egyébként a hely fekvése rendkívül megfelelő volt. Mert ugyanis délről enyhe emelkedésű; szemközt a hegy meredek oldalán, amely északnak fordul, hegyek övezik, s igen kellemes kilátás nyílott. A magyarok Kámor Várának nevezik: egyébként a történetét nem ismerik. Mi természetesen az enyészettől megóvandónak tartjuk és a dolog iránt érdeklődőket bíztatnunk kell, hogy az építmény születését, sorsát és pusztulását az iratokban lelkiismeretesen vizsgálják. Íme a Várakról."

    (Somfai István fordítása)

Radványi Ferenc (XVII. század)

Radványi 1710 és 1716 között Nógrád vármegye főjegyzője volt. A megye első monográfusa latin nyelven írt művének címe: Adalékok Nógrád megye történetéhez (Collectanea ad Historiam Comitatus de Nógrád ).

"Ez az öreg vár a Jenői-hegyekben, az erdőségben egy kiemelkedő csúcsra épült, Nógrádtól északra fél mérföldnyire. A romok két helyen találhatók: fent és lent. A falazatok csaknem mind leomlottak már, de még most is megvannak földalatti aknái, még senki sem tapasztalta ki mélységüket, de elég sokat elárul a bedobott kövektől származó csattanás. Jenőtől egy ágyúlövésre van, észak felé. Másik oldalán, a déli, lankás rész felől közelíthető meg s errefelé is szoktak feljárni, mert a másik oldal szakadékos és járhatatlan. A néphit azt tartja, hogy itt nagy kincseket ástak el valaha, amit titokban hordanak el valamiféle aggastyánok. A romok korát nem ismerjük. Az említett alagutat három helyen nyitva találtuk. "

Vályi András (1799)

A szerző meglehetősen szűkszavúan foglalkozik Kámor várával a Magyar országnak leírása I-III. című könyvében, mely Budán 1799-ben jelent meg. Mindössze megemlíti, hogy "a hajdan Vár vala Nógrád Vármegyében. Épült Nógrádtól észak felé Fél mértföldnyire".

Mocsáry Antal (1826)

Bocsári Mocsáry Antal, Nagyságos Nógrád és több Vármegyék' Tábla Bírája így ír az 1826-ban, Pesten megjelent, Nemes Nógrád Vármegyének Históriai, Geographiai és Statistikai Esmertetése című könyvében:

Kamor, vagy Komor Vára 

Ez egy régi várnak omladéka, melly a' Jenei hegyek' tetején, Nógrád várától mintegy éjszakfelé fél mértföldre, sűrű erdők között fekszik. A' mennyire kevés omladékaiból ki lehet venni, két kerülete volt ennek, felső és alsó. Kő-falai nagyobb részint széljel omlottak, de a' föld alatt lévő bolthajtásai még most is tsaknem egészen épen állanak, mellyeknek mélyeknek kell még most is lenniek, a' mi abból is ki tetszik, hogy ha azokba kő hajítatik, az igen sokára ér feneket.(a)

Ezen régi vár' maradvánnya a' Jenei helységtől egy ágyú lövésnyi messzeségre vagyon éjszak felé, mellynek napkeleti része menedékes, de a' többi óldalai igen meredekek 's megmászhatatlanok. A' köznép azt állítja köz beszédben, hogy itten nagy kintsek vannak elrejtve, mellyeket valami idegen vének fognak felásni, és magokkal elvinni, setét éjjeli időben; de ez tsak a' köz nép' véleménnye.

Ezen igen régi várnak kezdetét, eseteit, és enyésztét, a' régiség setét homályba borította, olly annyira, hogy már tsak az omladék-maradványok bizonyítják, hogy itt régenten, még a' Magyaroknak bejövetelek előtt, vár volt.

A' Kékkői Járásban fekszik.

Jegyzet: (a) Nem régiben ez előtt a' Jenei iskola-mester, Sztregovai János, bebotsátkozott ezen bolthajtásokba, 's ezeket 25 ölnyi mélységűeknek mondja; de bennek semmit sem talált. Mi végre készítetett ezen nagy mélység, nem tudatik.

Nagy Iván (1854)

Megyénk kitűnő monográfusa, a jeles tudós, a Divatcsarnok című lapba írt a nógrádi várakról, annak 1854. évi 11. számában. "Szintén Nógrád megyében a jenei hegyek egyik ormán sűrű erdőségben volt Kámor vára. A történet nem tud róla semmit, a nép pedig csak azt meséli: hogy ott roppant kincsek rejlenek, de melyeket onnan fölfedezni nem lehet; hanem valamely idegen vének fogják azokat felásni, és magokkal vinni éji időben".

Shvoj Miklós (1874-75)

A szerző Nógrád megye monográfiája című írása mindmáig kiadatlan. Az eredeti kézirat a Magyar Központi Statisztikai Hivatal Könyvtárában található.

"A jenei hegyek közt vagyon egy Kámor nevű hegy és - ezen hegynek oldalán - romok láthatók - melyek minthogy más nevit ezen hajdani Erődnek nem tudni - Kámor vár Romjainak nevezik.

Állíttatik ezen romokról: hogy a Magyarok bejövetelek elött is már létezett volna de a' történelembe sehol sem találni említésit. Igy tehát ezen Romoknak sem keletkezését - sem valami különös eseményeit - de még végelpusztulásáról sem tudni.

Feltünők a föld alatti nagy bolthajtások, melyeknek használtatási czélját nem tudni. - Állítják hogy ezek helyenkint 120 és több láb-mélységűek."

A kéziratban azt is olvashatjuk, hogy a "Kámor hegy alján akarják az alakulófélben lévő megyei méhészeti társulatot felállítani. E birtok hajdan hg. Esterházyé volt, ez azonban a báró Pirét családnak adta el." 

Magaziner Pál (1931)

Magaziner ugyan nem monográfus, de a Börzsöny hegység részletes kalauza címmel Budapesten 1931-ben megjelent munkája - különösen annak tévedései miatt - hatással volt Kámor későbbi említőire. Ő keverte elsőként össze a Csehvár és Kámor adatait: "A Kámor hegyén a középkorban az itt garázdálkodó cseh husziták vára állott, melynek nyomai ma is felismerhetők. A vár alatti üregben a hagyomány szerint Kámor rablólovag kincse van elrejtve. A Kámor oldalán vezető "török asszony útján" járt állítólag a törökök női stafétája. Az üreg egy eddig feltáratlan, tölcsérszerű összeszűkülő bejárattal bíró lyuk, mely majdnem függőleges irányban tart lefelé."

Mikszáth Gyula (1937)

Mikszáth Gyula gimnáziumi tanár doktori értekezésének tárgyaként választotta a Diósjenő és környékének földrajzi viszonyai témakört. A dolgozat a Győri Széchenyi könyvnyomda kiadásában könyv alakban is megjelent 1937-ben. Munkájában a szerző alapos jártasságról tesz tanúbizonyságot a földrajztudományok és a biológiai ismeretek terén. A község gazdasági és kulturális helyzetének leírása során is forrásértékű a könyv. A Diósjenő történetével foglalkozó részében azonban, valószínűleg a helyismeret hiánya miatt, s Magaziner idézett félrevezető információi miatt tévedések csúsztak. Így fordulhatott elő, hogy a Csehvár történeti adatait Kámor várára vonatkoztatta: "Kámor vára, mely a községtől É-ra emelkedett a 662 m. magas hegycsúcson 1290-1460. állott fenn. Lévai Cseh Péter valószínűleg ujjáépítette, 1460 után mégis teljesen elpusztult." Miután Kámor környéke kiesett az általa meghatározott vizsgálati területből (a nógrádi Várhegy, a diósjenői Magashegy, Szomolyapuszta és Tolmács által közrefogott szabálytalan alakú négyszöget vizsgálta), valószínűleg nem is járt a helyszínen. Ezért írhatta le az alábbi tévedéseket is: "Jelenleg csak három nagyobb várfal és egy bástya omladéka van meg. A várfalakon noha már nagyon rossz állapotban vannak, mégis jól látható a régi várfalépítés technikája. A várfalak keresztmetszetén láthatjuk, hogy két erősen megépített kőfal közét kőzettörmelékkel töltötték ki, melynek egyes rétegeit mésszel ragasztották egymáshoz." Talán az informátora mesélhetett neki a közeli Drégely váráról is, s így összekeveredtek a szálak. Ezt látszik igazolni az is, hogy a tudós geográfushoz méltatlan a Kámorhoz fűzött utolsó megjegyzés is: "A vár alatt mély üreg van, mely valószínűleg földalatti folyosó lehetett s valamelyik közeli várba vezetett."

Szathmári Tamás (1982)

Szathmári Tamás szerkesztette a Sport Kiadó által megjelentetett Börzsöny, Cserhát utikalauz című könyvet. Ezt olvashatjuk benne: "A Börzsöny andezittömegében, a Diósjenőtől közel északra emelkedő Kámor-hegy 662 m-es magassági pontjától kissé délnyugatra találjuk a Kámori-sziklaüreg vagy Kámori-sziklahasadék mesterségesen tágított nyílását. A mintegy 2 m mélységű, emberkéz alkotta gödör, a helyi hagyomány szerint, hajdani huszita erődítményrendszerhez tartozott. A sziklagödör alján ferdén a mélybe nyúló, lejtős természetes hasadékba bújhatunk, amelybe 5 m-nyire hatolhatunk be, onnan a hasadék még egyre szűkülve folytatódik lefelé. Alján durva kőtörmeléket, behullott talajt és korhadó faágakat találunk. A Kámori-sziklaüreg bejárati szakaszában mesterségesen tágított, módosított kis tektonikus hasadékbarlang.

A Kámor-hegyen a középkorban az itt garázdálkodó cseh husziták vára állott. Nyomai már alig ismerhetők fel a tetőn, csak a vár alatti mély üreg töltésszerű bejárata sejteti néhol az ember keze munkáját. Sziklák között vezet ki az ösvény a gerinc külső peremére. Hirtelen meredeken szakad le a félelmetes, köves-sziklás hegyoldal a nógrádi síkra, szinte függőleges falat alkotva. Keleten halványan kirajzolódik a kétágú Szanda, mögötte a Mátra és a Bükk kéklő domborulata a háttér."

Csáky Károly (1992)

A Szlovákiában élő neves helytörténeti író, néprajzkutató a Madách kiadónál 1992-ben megjelent Nógrádi tájakon című könyvében hívja fel a figyelmet falunkra. Különösen a falu szép fekvése nyeri el tetszését: "Diósjenő környékét a mai monográfus magyar Svájcnak nevezi, ahol a Börzsöny meredek lejtőkkel emelkedik ki alacsony környezetéből; a meredek lejtőket pedig eróziós völgyek szabdalják fel, s teszik tájképileg változatossá." Éppoly szeretettel beszél Diósjenőről, mint a múlt század eleji nagy előd, Fényes Elek, ki a "Jenői paradicsomról" így ír: " Rétjei kövérek, bora jó, gyümölcsben egész Nógrád vármegyében leggazdagabb. Gyümölcsfái szerfelett nagyra és vastagra nőnek; gesztenyéje híres. Rengeteg erdeje szinte a legszebb a megyében, s itt szarvasok, őzek kedvükre legelnek. Tiszta forrásokkal bővelkedvén, vize jó."

Csáky Károly érdeme, hogy felhívta a figyelmet Bajza József diósjenői kapcsolatára, így tulajdonképpen neki köszönhető az, hogy a Kámorhoz fűződő történetek gyűjtése elindult.

IRODALMI FORRÁSOK

Bajza József: Kámor

Első rész

I. szakasz.
A két bajnok

A nap már lehanyatlott vala, midőn egy magányos lovag a diósjenői rengeteg közől, Hont és Nógrád szélén, kivergődvén, szabadabb futásnak ereszté párolgó lovát az előtte felnyílt síkon. Olykor megállapodván, vizsga szemekkel tekingete előre, és figyelt ha a levente, kit űzőbe vőn s még alkalmas távolnyira vélt maga előtt lenni, nem mutatkozik-e. Az alkonypára elborítá szemei elől a tárgyakat, s szinte félórányi tért hagyva maga megett a nélkül, hogy neszt hallana vagy élő termetet látna. Már csüggedni kezdett reménye, hogy szándéka teljesűlhessen, s bosszú és harag forrtanak mellében, hogy a mit oly óva s előlátással számolt vala ki, az egy elvétett pillanat miatt fog semmivé lenni, s tette kémszemek által kitapogattatni. De csakhamar lódobogás hatotta meg fülét, s midőn körülpillantana, elől sötét klastromfalakat látott, megette pedig távol egy feketélő árnyékot az esti szürkületből kifejtőzni. A levente volt, kit űzőbe vévén egy sokfelé ágazó útnál szemei elől elveszte. A hold épen feltekinte kelet felől, s lovagunk azonnal ráismert a rohanó tüzes fakóra, mely szinte bőszülten ragadá a nyergében ülőt magával. Lovagunkat örömérzet lepé meg, látván, hogy a lesett martalék ki sem siklott kezeiből, hanem inkább önkényten fut tőrébe; felkapcsolván sisakját, szablyát húza s magát vívó helyzetbe tevé. A klastromfalaknak egyike megé vonúlni, s az ellent bevárván orozva ledöfni könnyű fogott vala lenni; de lovagunk többet bízott karja ügyességében, s büszkébb vala, ámbár vétekkel undokítva, hogysem magát orgyilkossá alacsonyodni engedné. A levente csakhamar elérte a klastromfalakat, egy közép termetű, izmos, s a mennyire a hold borongó fénye kivenni hagyá, a kornak érett szakában álló férfi. Alakja, melyen erő és elszántság mutatkoztak, visszadöbbenthete vala egy közép ügyességű bajnokot, de nem a mi lovagunkat, kinek sebes és gyakorlott karja több esetekben mutatá meg, hogy az erőn lehet fortélylyal győzelmet venni.

Lovagunk fekete pánczélba vala öltözve, tollatlan sisaka szinte fekete; a levente könnyű vadász ruhában, széles kétélű tőrrel öve mellett, s rajta semmi hadi készület, csupán zománczos kék sisakja, melynek tetején vörös tollak ingadoztak, s egy hasonlólag zománczhüvelyű szablya. Mi ezen jeleknél fogva nevezendjük őket.

A fekete pánczélú bajnok úgy helyezé magát a keskeny útra, mely a klastrom falai s egy irtózatos mélység között ment el, hogy a kék levente magának csak fegyverrel csinálhata nyilást.

Tíz lépésre voltanak egy mástól, midőn a kék lovag férfias s egy kevéssé dörgő szóval kiálta a fekete bajnokra, hogy engedjen utat. Ez nem válaszolt, hanem előszöktetvén, kemény csapással támadt a kiáltó ellen.

- Hah gyáva rabló, te vagy? Köszönöm a sorsnak, hogy kezembe ada, mond a kék, s oly döféssel rohant reá, hogy ez nyergében nem tartózkodhatván, földre szédűlt s míg magát összeszedé, megrettent paripája futásnak erede.

A tizenötödik századi bajnokhoz illett, hogy gyalog ellennel nyeregből ne vívjon, leszálla tehát a kék vitéz s úgy támadta meg társát. Tüzesen és elszántan folyt a viadal szinte egy óranegyedig, míg végre a fekete hős nem erővel, de karja fortélyával oly veszedelmesen  találá ágyékba a különben is pánczéltalan ellenfélt, hogy az életjelenség nélkül rogyna öszve.

Ekkor a győztes eloldván a legyőzött paripájának fékét, gyorsan elszágulda, mint az, kinek dolga kívánt véget ért.

Egy elzárt keskeny völgyben, közötte azon hegyeknek, melyek Váczon felül szinte Párkányig a Duna Balpartját fedezik, érte be társait a fekete pánczélú lovag, minekutána az éjnek nagyobb részén keresztül könyörületlen zaklatta volna maga alatt azt a nemes párát, mely győzedelme által ragadmányúl jutott kezébe. A csoport mintegy kilencz lovagból állott, kik közől heten fejtől talpig úgy valának felkészűlve mint a mi ismert lovagunk, fekete pánczéllal, sisakkal, fekete paripákon. Ketteje lovagoknak vadászköntösbe öltözött asszonyalakok voltak, kik némán és szótlanúl mentek egymás mellett, egyike világos pej, másika vasderes ménen. Elnyeríté magát vitézünk fakója, midőn a csoport közé ugratott, s a két asszonyalak paripája hasonlólag, mintha ismerősök idvezlenék egymást, a vitézek között pedig halk suttogásban e szó hallatszott: "a gróf".

- Móré, nem volt semmi baj? szóla bajnokunk (kit ezután gróf czímmel fogunk tisztelni) egyik vitézhez a kíséretből.

- Semmi, méltóságos uram, de a gerliczék közől egyik igen szomorú, talán bánja a fészket, honnan elhoztuk, mond a grófnak ez a biztosa. 

- Csitt, mond a gróf, ajkaira tevén ujját, majd megszokik új fészkében.

- Meg, ha a vörös karvaly el nem ragadja, de ettől ments meg engemet, jó Istenem, inkább ama sánta ördöggel a mesében víni, mint ezzel.

- Attól nincs mit félned többé.

- Hogyan? talán beadta neki nagysád az ólom pilulákat? Szóljon, kérem nagysádat, én fejtől talpig fül vagyok.

- Ismered ezt a fakót alattam?

- Valóban, mintha láttam volna, az bizonynyal az, tegnap is azon ült. Mit teve nagysád neki?

- Csak annyit, hogy többé nem háborgat.

- Úgy boldog éjszakát kámori vár! Ezután csak úgy világítasz, ha én gyújtom meg a fáklyát feletted. Holtig hív szolgája leszek nagyságodnak, csakhogy e sárkány körmeiből megszabadított. Istenem, ha nagysád nem jő védelmemre, azolta polkaiba kapott volna a manó, s mely siránkozás a budai csaplároknál! két esztendeig gyászolták volna a szerencsétlen Móré Tamást. De szerethet is a gaz nép! Mert ki látta azt a korcsmát Budán üresen, borivók nélkül, hol Móré Tamás beszélte török csatáit? Ó gyöngyöm-adta sashegyi bora, ha engem föld alá tettek volna, tíz esztendeig fekete színt vettél volna magadra, de légy oly szép piros mint eddig, s ne félj, hogy árván maradsz, míg Móré Tamás mozoghat. Ugy-e, hogy jól vittem ki, a mit nagysád reám bíza? Oly messziről hozom a galambokat a nélkül, hogy elrepűlnének, vagy a kánya őket elkapná. Ez csak érdemel jutalmat, s hiszem, hogy ha a Dunapartra értünk, nem hagyja nagysád ott azt a csárdát! Szép csaplárné benne, tiszta és csinos minden, s az a budai bor, az fogja ám megmelegítni az éh gyomrot.

- Máskor Tamás, máskor, sietnünk kell, hogy virradatig legalább a vizen túl legyünk. Hát ha valaki nyomozza útunkat?

- Nagyságos uram, csak két kortyot hát, ha hiba esik miatta, akasztassa fel nagyságod Móré Mátyást a dorogi legmagasabb bástyafokra. 

Ezeket mondván, megsarkantyúzá paripáját, s előre vágtatott a csárda felé, hogy míg emezek a Dunáig jőnek, ő addig elvégezze reggelijét.

A gróf komor szemekkel nézett utána, s nem vala kedvére, a mit e boriszák teve, de kénytelen vala az ilyeneket elnézni, mert e kedvencz szolgáját megsérteni, ki csaknem minden titkaiba beavatva volt, nem vala tanácsos.

Szürkült a hajnal, midőn a Duna partjához értek. A gróf félre lépe a csoport közől, s megfújta a tárogatóját, melyre csakhamar sebes evezéssel két csolnak jöve a Duna túlpartjáról. A vitézek legott leszállongának, s egyik csolnakba lovaikat vezeték, másikban pedig magok fogának helyt.

A két fátyolozott asszonyt maga segíté le a lovaikról a gróf s a csolnakba vezette. Épen indulni akartanak, midőn egy durva szózat rájok kiálta, hogy megálljanak. A vitézek kardjaikhoz kapdosának, de a gróf lecsendesíté őket, mert a kiáltó csakhamar közelebb jöve egy víg éneket dúdolva, melyből Móré Tamás hangjára ismert.

Ez a bortömlő, ki csak két korty miatt tért ki az útból, úgy tele szívta már magát kora hajnalban a budai nedvből, hogy alig bírt lováról lekelni. A bor azonban csak a testét szokta volt ellankasztani, feje, bármennyit ivott tisztán maradt a mámortól, s ritkán volt olyan  eset, hogy Móré ne tudta volna mit teszen, s mit beszél. Ez okból volt hozzá a titkokkal teljes grófnak bizodalma. Kedve volt volna Tamásnak még tovább is dúdolni énekét, de grófjának, kinek magába vonúlt, titkokkal teljes és mindég nagy dolgokat forraló természete előtt keresztűlláthatatlan s bizonyos rémfátyollal volt előtte elburkolva, komor arczulatának tekintvén, nem mere énekével zajt ütni, hanem a csolnaknak egyik szélébe húzódék s a bor gőzétől nyomatva elszenderűlt.

Mély hallgatás uralkodék a csolnakon,  csak a lapátok kimért s egyalakú csappanásai zavarák meg a csendet. A hegyek, melyek eddig kietlen fekete foltoknak tetszettek, lassanként előtünedeztek a kelő fényben. Hideg hajnali szellő fuvalta körül a vándorokat, kik a nap piruló lángjára, mely a víz tükörén reszketett, szótlanul bámúltak. Azalatt a csolnak észrevétlenül a parthoz evezett. A vándorok kiszállongának, s egy négylovú szekér görgött elő, melyre a gróf az asszonyokat felsegélvén, vitézeivel lovára pattant, s az egész kísérő sereg az erdő sűrűségei között eltűnt. 

II. szakasz
A klastrom.

A klastromban, melynek a falai mellett az iménti szakaszban beszélt viadal történt, hallák a lónyerítést, a kardcsattogásokat, összefutának a fráterek, de nem tudván, mi történik, s vaktában nem mervén a klastrom kapuját felnyitni, jónak találták, hogy a páter Eustáchius szobájába menjenek, kinek ablakai odaszolgáltak, honnan a fegyverzaj jöve, s onnét tudják meg, micsoda kalandor nép, vagy az ő kifejezésök szerint, quales impii nocturni praedones azok, kik éjjeli időben e szent helyen egymást öldökleni eléggé istentelenek.

- Quid hoc est frates? mond az öreg Eustáchius, midőn álmából felrettenvén, a nagy zörgésre ajtaját felnyitá, per amorem Dei crucifixi, talán tűz van? Boldogságos szűz, nem megmondottam-e hétezerszer is, hogy kutya és csirke a konyhából exuláljanak. A toll és a szőr gyulékony portéka; per deos immortales, tamen ex Plinio et Aristotele haec nota sunt.

- Nem tűz, Carissime confrater, hanem háború, öldöklés, gyilkolás - mondának az ajtón berohanók, kik csaknem feltaszigálták a jó öreget, midőn tisztelt auctorait idézgette. 

- Háború, öldöklés? per sacratissimam trinitatem! Civile bellum perniciosum totae quantae reipublicae.

Egész sereg mondásokat idézett Cicero és Tacitusból a polgári háború ellen, de senki reá nem hallgatott, hanem lélekszakadva  rohantak az ablakokra, hogy lássák, quid consilii inter praedonum discordias.

A hold felhők alá volt rejtezve, sötétség és borzasztó csend uralkodott az egész környéken. Az ablakon bámulók egy lelket sem láttak, mert ezalatt míg ők Páter Eustáchius ajtaján zörgettek, a bajvívás végbement, s a fekete vitéz már jó tova haladott.

Kérdés támada közöttök, mitevők legyenek? Ha tanácsos volna-e kaput felnyitni s nehánynak kimenni, hogy körültekintsenek, a klastrom falainál nincsen-e valamely zsiványbanda, mely talán a klastromot akarja felgyújtani, hogy annál könnyebben vihesse véghez a klastrom nyájában való rablást.

Egyike a frátereknek azt vélte, hogy minekutána annyi szemek nézése és fülek hallgatása sem láthatott s hallhata valamit, ő el nem hiheti, hogy a fegyvercsattogást, a lónyerítést más okozta legyen, mint az a haramia, kit egy hónap előtt itt gyilkoltak meg, s kinek lelke azóta ezen környéken kísért. 

Azon korban a tudomány helyét a babona töltötte be. A képzeleti erő vezér nélkül csapongott a kor embereinél, s mindenütt, hol valamit természeti úton megfejteni nem tuda, csodákkal és tündéri erőknél fogva fejtegette. Innen volt, hogy az emberek földet és tengert, léget és felhőt rémekkel s tündéri alakokkal lakosítottak meg, nem csoda tehát, ha a mi fráterünk találmánya hitelt könnyen nyert

Az egész confráterség körében csak az egy páter Eustáchius volt, ki ezen állítást tagadta. S ámbár magában ő is hitte a rémek lételét, s félt tőlök, de az a kis hiúság, hogy magát mindég a legtanultabbnak mutathassa, eltagadtatá vele saját belső érzeményét, s többnyire mást szokott vitatni mint a mit hive. Most is tehát azonnal belecsapott a beszédbe:

- Az lehetetlen fratres! Kísértetek csak a vén asszonyok fejében vannak, hoc repugnaret legibus naturlibus. És azután feltenni is vétek! Hiszen tudjuk ex novo testamento, hogy urunk az ördög hatalmát megtörte, hogy neki többé semmi ereje nincs az emberi lelkeken, hogy ....... Még több és bővebb okokat hordott elő, részint a theológiából, részint metaphysikából, melyekkel igyekezett bebizonyítani, hogy a fráter állítása nem való. A confráterek azonban nem mertek neki ellentmondani, de magokban még is hittek a fráter szavának.

Azalatt míg ezek tanácskozának, a klastrom kapusa, ki maga is észrevevé a falak körőli lármát, sok vesződség után felkelté a priort, ki a vacsoránál infusiót engedvén, maga is jobban beletekingete a kancsóba mint egyébkor, s mélyen elaludt, kihozta tőle a kulcsokat, melyeket ez éjszakára mindég magánál tartott, mert tapasztalá, hogy a kapus a frátereket némelykor kibocsájtgatja, s ezek az egy fertálynyi távolra fekvő Diósjenőre szöknek, s gyakran csak akkor térnek vissza, midőn  a reggeli misén kell összegyülekezniök. Megszerezvén a kulcsokat, magához vette páter Móriczot, ki legbátrabbika vala a szerzeteseknek, s ha páter Eustáchhal a tudományokban nem mérkőzhetett is, több itélettel és életbeli ismeretekkel bírt nála. 

A mint a kaput kitárnák, egy fekete paripa, egész lovagi készülettel a hátán, nyerítve az udvarra robbant. Az olvasó emlékezik a fekete vitéz paripájára, mely elszabadúlván, a viadal közben tért-tetőt összenyargala, míg végre a helyre, hol urát elhagyá, visszatérne, kit  midőn nem lelt volna meg többé, a klastromkapuban megállapodék, s elnyeríté magát, hogy valaki által bebocsáttassék; az őr és páter Móricz azon bátorsággal, melylyel a klastromban kevés bírt, összevizsgálnak egy homályos lámpafénynél mindent, míg végre a kék sisakú bajnokra akadának, ki még akkor is félholtan feküdt a vérében. 

Páter Móricz közelebbről megvizsgálván a testet, észrevevé, hogy még meleg, s benne élet van; haladék nélkül a klastromba viteté azt, és az orvos páterre bízta. Megvizsgálván, a páter a sebét nem találta veszedelmesnek, de a testben szükségkép nagy elgyengülésnek kellett következnie, mert igen sok vér folyt el belőle.

Ámbár a leventét külső jelekből inkább lehete holtnak mint élőnek tartani, mégis, hogy ha lehet, eszméletre hozassék, azt szükség volt sietve eszközlenie, de a páter addig nem nyúla a testhez, míg azon kornak szokásához képest minden, részint babonás, részint religiosus szertartásait el nem végezte volna. Komoly, ünnepélyes léptekkel közeledett a beteghez, érthetetlen szavakat mormolva körüljárta ágyát, s végre térdre esett, s ezen versnek háromszori elmondása után

Fű, fű, fű!
Ördögoldal-fű,
Légy segéde a betegnek
Ördögoldal-fű -

Kelet felé fordúlva, egy áhítatos Ave-Mariát monda, s keresztet vetvén a betegre, a szokott szók helyett ezeket mondogatá:  Hippokrates és Galenus nevében Ámen!

Végre összetördelvén a sebfüveit, belőlük írt készíte s a bajnoknak sebhelyére köté, s egy kisszerű csuporba füveket hányván, rájuk bort önte, s az ekként készűlt italt a betegnek beadá, melyre az csakhamar magához tért és megszólala, de csak gyengén s alig hallható hangon.

Alig futa el a klastromban a híre, hogy a megsebesített levente él, páter Móricz azonnal felkerekedék ágyából és ment látogatására. Ijedség futá el tetemeit, a midőn a szobába lépett. A bajnok, kit csak alig hittenek többé életre hozni, Jeney Kálmán volt, a páter egykori növendéke. 

Elfogódott szívvel könnyek csordúltak ki a jámbor szerzetes  szemeiből, s midőn szeretett növendékét ily helyheztetésben látá, érzette a veszedelemnek egész súlyát, mely életét fenyegeté.

- Boldogságos szűz! hát így talállak-e Kálmán, s téged, bajnokot százak felett, talállak-e így? Mely kar lehete képes legyőzni?

- Csitt! mond Jeney, elég szerencse nekem, hogy téged itt talállak. Ha a Jeney név előtted valaha kedves volt, ha Kálmán iránt legkisebb szikrája  lobogott benned a szeretetnek, most bizonyíthatod be.

- Mi történt, az egek uráért?

- Ne kérdd, ahhoz az idő rövid. Eddig atyám talán kétségbe esve küszködik a halállal, ülj lóra, és siess, hogy napfölkelte előtt Kámorban légy. Mondd a szerencsétlen aggnak, hogy ne bánkódjék, leánya nincs elrabolva, karjaim megszabadították, hogy itt van velem, s mihelyt sebemből meggyógyulok, azonnal honn leszünk Kámorban.

- Mit? egek, nem hagyott-e el eszméletem? Ha értem, a mit mondasz? Lórát elrablani?  Istenem, szólj világosabban.

- Mindent meg fogsz tudni. Pető honn van, látta a történteket, beszéltesd el vele magadnak. Most minden percz drága. Adjatok papírost, tollat, írnom kell neki. Másként nem hiendi a mit mondasz. 

- Kálmán, az egekre kényszerítlek, szólj, él-e Lóra?

- Kérdezd az eget, mely lecsillámlik reá s látja őt, én nem tudom.

- Hol van tehát?

- Nagy isten, mit nem adnék érte, ha tudnám. Kérdezd azokat, kik elrablák; de félre ezzel, ne töltsük szóval az időt, hanem nyergeltess lovat, s menj Kámorba, de sietve, a mint csak lehet.

A mint ezeket mondá, azonnal tollat veve, s felegyenesedvén, a mennyire elgyengült teste engedé, megírá a levelet.

Páter Móricz látván, hogy a menetel haladást nem szenvedhet, azonnal lóra ült, és az erdőknek sűrűségei között sebesen elvágtata.

Mindenekelőtte a történet fonalát tovább vinnők, szükség, hogy olvasónkat a Jeney-házzal, melynek elhanyatlása tárgya  lesz e regének, közelebbről megismertessük. 

Egyikén azon magas tetőknek, melyek Nógrád és Hont között emelkednek föl, s jenői, vagy másként börzsönyi hegyeknek neveztetnek, nehány faltöredék s bástyanyomok látszanak. A pásztor, vagy vadász, mert e sivatag vidéket ritkán látogatja más, a mai időben kámori romoknak nevezi e puszta omladványokat, s regéket mond felőlök, melyeket őseitől tanult, vagy leleményes elmével önmaga költe. Ezen romok  alatt, mondják a mai kor emberei, kincsek vannak elrejtve, melyeket feltalálni csak annak  lehet, ki száz esztendőt túl élt, s szegény levén, sorsával mégis végiglen meg vala elégedve. A kincs, úgymond, több századok óta hever már a föld üregében, a nélkül, hogy valaki fölemelhette volna, s még félszázadig lesz elrejtve, s ha mindaddig sem találkozik még száz évű megelégedett, messze tartományokból fognak bizonyos idegen vének, számokra nézve hárman, megjelenni, s a kincset sötét borzasztó éjszakán a villámok fénye mellett felásván, magokkal elvinni. Ezen hegyek alatt fekszik a termékeny határú diósjenői falu, itt ömlik ki  a sziklák alól a gyógyerejű Zsibak forrás, itt láthatni ama csodálatos szigetet, mely minden tizedik évben változtatja helyzetét, mert a rege szerint ezen sziget a boszorkányok gyűlhelye. Itt tartanak minden tizedik évben tanácsot, s valahányszor gyülekezetöknek jó vége lőn, forgószelet támasztanak, mely a szigetet továbbhajtja a tó hullámai felett. Mintegy ötven év óta azonban a sziget egy helyben marad, mert a boszorkánysereg bizonyos nevezetes kérdés fölött, mely iránt már öt ízben tarta gyűlést, összeegyesülni nem tud. 

Mi nem akarjuk ezen véleményeknek alapjait vizsgálni, s eldönteni, mennyire igazak, mennyire nem, s azért bár többeket beszélhetnénk még, félbeszakasztjuk, s a helyett inkább egy-két vonással festjük ezen tájat, úgy, amint azon korban volt, melyben az itt elbeszélendő történet esik. 

1456. év körül Diós-Jenő környékén több mérföldekig nem láta a szem egyebet sűrű erdőknél; a szántóföldek, melyek most gazdag aratással jutalmazzák Jenő lakóját, akkor rendetlen alakú irtoványok voltak, széjjelhányva egymástól az erdők sivatagaiban; a földmíves izzadással, nagy munkával szerezheté elő a terméketlen földből élelmét. A nép vadászatot látszott leginkább kedvelni, mert a vidék vadaknak nagy bőségében volt, a vadász könnyen vehette fáradságának jutalmát.

Diós-Jenő, most egyik Nógrád legnépesebb helységeinek, akkor csak középszerű szegény falucska volt, egyetlenegy kitűnő hajlék sem látszott benne. De annál nagyobb fényt és pompát láthata a szem ott, hol most a kámori pusztaromok állanak. Mint egy tündér palota, csendes pompában fénylettek Kámor tornyai a magányos sivatagban, s már messsziről mutatták a szemnek, hogy urai s építői valaha a hatalomnak és gazdagságnak magas pontján állhattak. Mikor és ki által emeltettek legyen ezen méltóságos falak, arról a történetek mélyen hallgatnak. Felőle csak annyit mondhatunk, hogy jeruzsálemi András idejében már a Jeney-nemzetségé volt, mely származását Huba vezérig vitte fel, s három századiglan vírult Magyarország gyökeres nemzetségei között, s az országban, mint vitéz és harczra termett ivadék ismeretes volt. A nemzetség képe között, melyek a vártermek egyikében voltanak felaggatva, függött képe azon Jeneynek, ki egy régi oklevél bizonysága szerint jeruzsálemi Andrástól adományúl kapta ezen várat a diósjenői faluval s nehány ezen vidéken fekvő helységekkel együtt; ez adományban kapott uradalom az idők viszontagságai között részint belső háborúk, részint a Jeneyek fényűzése miatt (mert ez nagy gyengesége vala e nemzetségnek) annyira elcsonkúlt, hogy V. László király idejében, kinek országlása alá esik e jelen történet, a Jeneyek birtokában csak a kámori vár és Diós-Jenő volt. Három helységet az Ipoly partján a Forgách-nemzetség ragadott erőszakkal magához azon zavaros időkben, midőn Hédervári Kont és egyebek Zsigmond király ellen lázadának fel. Azonban 1436. évben Jeney András Forgách-ivadékot vevén nőül, vele nehány termékeny falunak juta birtokába a Garam mellékén, s ez által ismét egyikévé vált a felső-magyarországi hatalmasb nemeseknek.

V. László országlásakor, vagy inkább azon korban, midőn regénk kezdődik, a Jeney-háznak András, a 70 évű agg, volt feje. Míg karjai a fegyvert emelhették, egyike volt a legvitézebb bajnokoknak Zsigmond s Albert királyok alatt, esküdt híve a Hunyadi-háznak, s híve a csecsemő Lászlónak is mindaddig, míg a Garák vagy inkább Cillei pártja Hunyadi ellen rémítő hálóit nem szövé. Jelen volt a szendrői győzelemben Murát ellen, s midőn Hunyadi táborozásai elközeledtek, csaknem minden harczaiban résztvett, s kevés volt, kinek vitézségébe s hív indulatába oly sokat helyezett volna Hunyadi, mint az övébe. A szentimrei véres harcz után, hol Hunyadi oly dicsőleg vágta keresztül magát a török táboron, sebet kapott, s félszemét egy nyíllövés által elvesztette, visszavonúlt a hadi pályáról, s Kámor falai között szeretett nője s egyetlenegy fiúmagzatja körében tölté a nyugalom és béke napjait. Nyugalmát egy történet keseríté el, melyet a jövő szakaszban beszélendünk.

IV. szakasz
Tizenhat év előtt.

Egy komor őszi napon a vár előcsarnokában állott Kámor asszonya, a szépségéről nevezetes Forgách Mária, széjjel tekingetve a várhoz vezető ösvényen, ha férje és Kálmán fia, kik a vadászaton voltak, nem jőnek-e? Sehol sem láthatá, de helyettök egy asszonyt vett észre a vár felé közelegni. Egy czigány koldusné volt, ki balkarja alatt egy csomó rongyos bútort vitt, jobb kezénél pedig egy kisded, mintegy öt évű leányt vezetett. Az egyike volt a legcsudálatosb termeteknek, melyeket a szem emberalakok között találhat. Magassága csak negyedfél lábnyi, ehhez képest rendkívül vastag, de ezen vastagság korántsem a kövér vagy húsos test, hanem inkább, a mi asszonyoknál ritka, csont és izmok következése volt. Arcza egy rémítő boszorkánykép, inkább férfi- mint asszonyarczhoz hasonló, eldurvúlva s égve a nap vagy tűz hevétől, szemei szikrázó feketék, melyeknek tekintete, a helyett hogy könyörületre olvasztaná, inkább elrettenté a nézőt. Vonásaiban egy kegyetlen mosolygás, melyekkel Ramberg a kár vonásait festené, ezt azonban egy bizonyos komolysággal igyekezett elrejteni. Ősz hajai összekuszáltan állottak fején, s csak félig voltak egy gondatlanúl összeaggatott sárga kendő alá borítva. A kis leány, kit karjánál fogva vezetett, ellent nem állván az, hogy arcza oly színű volt, mely e népnek tulajdona, egy kedves lény vala. Gyönyörű nagy fekete szemek forgottak barna szemöldjei alatt, göndörödött gyűrűkben omlottak alá vállaira holló fürtei; vonásain annyi kellem és lágyság volt elöntve, hogy a szem, mely egyszer reápillanta, gyönyörűség között merült el nézésébe.

Így közelgett e két egymástól különböző alak a vár felé. Már a kapun belül voltanak, midőn egyszer riadás támada, s egy sereg kopó, mely a vadászatról jöve, rémítő zajjal rárohant a koldúsnőre. Ő visszahúzódott a kitárt kapu egyik szárnya megé, de a mérges üldözők nyomában voltak s képzelhetetlen dühösséggel rohantak reá. Az asszony védte magát, a mennyire lehetett, de mind hiába, a kis leányt kénytelen volt kezéből elbocsátani, hogy mind a két karjának hasznát vegye. Az ebek a leánykára rohantak, s már összemarczangolták volna, midőn hirtelen ott termett Kálmán, s látván a veszélyt, megsarkantyúzá paripáját s közéjök ugratott a kutyáknak. Azonban ifjú hevessége mérséklet nélkül elragadván, a mit jóvá akart tenni, azt elrontá. A paripa elszilajodván a heves sarkantyúzás által, tüzesen a kutyák csoportja közé ugrott, s a szerencsétlen leánykát összegázolá. A koldúsnő rémítő sikoltása, a mint kétségbeesve ölébe kapta az eltiprott gyermeket, leírhatatlan. De ez mind későn vala. A leányka egy óranegyed múlva kiadá lelkét.

A szerencsétlen koldúsnő kétségbeesve tépte haját, sikoltva futott fel a vár felé, s irtóztató hangon kiáltoza fel a vár asszonyához, hogy adja vissza gyermekét, melytől istentelen fia oly kegyetlenűl fosztotta meg; dühösen rohant fel a grádicsokon, s bőszült lelke Kámor asszonyán öntötte volna ki dühét, nem találván más tárgyat bosszújának, mert Kálmán ekkor már eltávozott, ha a megrémült Jeneyné hirtelen el nem zárja előtte a várcsarnok vasrostélyzatú ajtaját.

Ekkor a koldúsnő, hasonló egy őrülthöz, felkaczagott, karjaira vette gyermekét, összekulcsolgatá azt, s ismét földre tette. Sírt s nevetett egyszersmind, s rémítő ábrázattal, melyen fájdalom, kétségbeesés s egyszersmind a bosszú iszonyú képe ült, azon ajtó felé fordúlva, hol a megrémült Jeneyné borzadva eltávozott, szörnyű átkokba öntötte ki mérgét.

- Átok rád, kegyetlen Jeney-faj, átok arra, a ki szült, s a kit szülni fog. Legdrágább kincse magzatodnak, melyet szülni fogsz, Kámor asszonya, mely neked is kincsed vala, a szépség, legyen kiirtója ivadékodnak. Szálljanak várad kevély tornyai legdühösebb ellenséged kezébe, s örök homály és feledék borítsa el a Jeney nevet.

Ezen borzasztó átkozódás után, melyet a már leszálló szürkület még borzasztóbbá teve, karjaira vevén holt gyermekét, ez a csudálatos asszonyalak eltávozott, és soha magát többé Kámor vidékén nem mutatá.

E szerencsétlen történet után Jeneyné, kinek szelíd és gyönge érzéseit ez irtózatos jelenés mélyen megrázta, nemsokára forrólázba esett, s megszülte magzatját. Midőn tudtára adnák, hogy szülötte leánygyermek, ellepték lelkét  a babonák minden rémei, mivel a koldusnő jóslata már ennyiben teljesülve volt, egész valósággal hitte, hogy a leány leszen oka a Jeney-ház kipusztulásának. Mély ájulásba esett, melyből többé fel sem ébrede.

A csecsemő, mely egészséges és ép vala, ügyes dajka kezére bízatott, s nevekedett atyja vigyázó szemei előtt. Három évű koráig, valahányszor reá tekinte az öreg Jeney, fájdalom gerjedt fel lelkében, s könnyeket törlött ki szemeiből a szeretett nő emlékezetére.

Később, midőn a leány 9-10 évű volt, atyja szivében örömök és félelmek váltogatták egymást iránta. Gyönyörködve vette észre a lány eleven tüzes elméjét, s édesdeden mulatozott vele, de lassanként fejledező szépsége aggodalmat gerjeszte benne. A kor babonái őt kevésbé fogták el mint egyebeket, de mégis annyira nem győzheté meg, hogy a csodálatos jóslóné átka iránt egészen nyugton volna.

A leányka még csak 14 éves vala, s már a szomszéd vidékeken szépsége közbeszéd tárgya lőn. A köznép nem nevezé őt máskép, mint a szép Lóra, s a pajkos leventék, kik Kámorba jöttek Kálmánhoz, vagy vadászat vagy harczjátékok kedvéért, bódúlt kedvökben a leánykát kámori csillagnak nevezték, s mindenik iparkodott magát  szerelmére méltóvá tenni, de ő érzéketlen és hideg maradt irántok. Nyarantan a lovaglásban lelte mulatságát, s kevés vadászatot tarta Kálmán, hogy ő azon jelen ne lett volna, egyikétől kísérve hívebb szobaleányainak. Téli napokban, midőn az öreg Jeney meghitt bajtársaival estvénként összeült, emlegetve a régibb csatákat és a nagy bajnok Hunyadi győzelmeit, s átkokat szórva a Cillei és Gara czimboráira, kik a Hunyadi-ház ellenségei voltak; Lóra egy kandallónál megvonúlva, dajkája tündérmeséi által szép regényes világot alkota maga körül. Csodálkozva hallgatta a rőfszakál történetét, a három testvér királyfi bújdosását, kiknek legifjabbika nyerte el a sok viszontagságok után a tündérvárban lakó csodaszépségű leányt. Legörömestebb hallgatá azonban a szép Irma regéjét, kit hét esztendeig szeretett a szél király fia, mert szüleitől meg nem nyerhette, végre kilopá a várból, és hat villámsebességű táltoson elragadván, bűbájos kastélyában rejtette el.

Bármely egyűgyűen voltak is az öreg Márta regéi szőve, elégségesek valának arra, hogy egy természeténél fogva ábrándozó leányka fejét elbódítsák. Innen származott, hogy Lóra mindenben bizonyos regényes színt keresett, s minél csudálatosabb és a mindennapi élettől különböző színe volt valamely tárgynak, annál kedvesebb volt előtte. Azon sok szép ifjoncz bajnokok közől, kik különbféle ürügy alatt Kámorba jöttek, hogy e szépség bálványát láthassák, s figyelmét magukra függeszthessék, az egyetlenegy Forgách volt az, ki Lóra kegyeit leginkább látszott bírni, s ezen megkülönböztetést nem annyira szépségének, ámbár a legszebb férfiaknak volt egyike, kiket Lóra valaha látott, hanem inkább annak, mert alakján és tettein bizonyos regényesség vala, mely őt a többi leventéktől egészen megkülönböztette, s leginkább hasonlíthatóvá tette azon tündér lovagokhoz, kikkel Lóra  a maga képzeleti világát meglakosította.

Forgách László unokája volt azon Forgáchnak, ki a Jeney-nemzetség Ipoly melletti birtokait magához ragadván az öreg Jeney Andrással gyűlölségben élt; Lórával és Kálmánnal rokonságban is állott, mert mint mondottuk ezeknek anyja Forgách-leány volt. Ez a Forgách egy gyönyörű sudár termet vala, magasságára nézve egy kissé több mint középszerű, hasonló egy ifjú paladinhoz, ki nagy Károlyt a harczba kísérte; arczát egy pár ajak, a legszebb metszésű, egy kevéssé meggörbedt orr, s két fekete szem tele szerelemlánggal és epedéssel ékesíték. Lelke bátor, nagyokra készűlt, s minden tettre elszánt, a mely nagyság és szépség bélyegeit hordozhata magán. Heves és könnyen fellobbanó természetű, de lobbanásait egész a csodálatig mérsékleni tudó; s innen a vele egykorú ifjú bajnokok között, kiket nem ész mint ezt, hanem szilaj tűz ragadozott, a legvitézebb lovag. Az egy szép tekintet vala, midőn László valamely ünnepen bajnoki ékességeiben megjelent. Rajta minden egyszerű vala czifrázatok nélkül, semmi szembeszökő piperézet vagy szín rajta nem látszott, soha más színű öltözetet mint feketét nem viselt, mégis minden szemek reá fordúltanak, mert méltóság kellemmel párosúlva ritka férfin volt annyi mértékben, mint László alakján. Egy sötét pej paripája volt, melyet, midőn Németországban kalandozva, egy bajvívásban Fridriktől nyert ajándékúl. Soha még bajnok lovat nem szerete mint ő ezt. Szemefénye gyanánt nézte, s a sebességtől vevén hasonlatot, bódorgó hevében Villámnak nevezte. 

Ez a szép regényes lovag bálványa vala az asszonyi világnak, sőt bálványa az akkori ifjú leventéknek is. Minden ifjú  lovagok csak azon törekedtek, hogy hozzá hasonlítsanak; minden leányka leginkább neki kívánt tetszeni, de László szíve csak Lóráért hevűlt, csak ennek s ebben látszott élni, s a kevély ábrándozó leányka végre meghódolt volna e tündér vitéz ostromainak, de vele csak némelykor jöhete össze. László tudniillik sok hálával tartozott Cilleinek s a királynak, s ezeknek volt híve, s inkább a Garák mint Hunyadi pártjához szított; az öreg Jeney pedig mindazt, ki Hunyadit az imádásig nem tisztelte, miként ő, ellenség gyanánt nézte. Ez vala oka, s ama másik, hogy nagyatyja Jeneynek némely birtokát magánál tartá, annak, hogy László nehányszor szóbeli vitákba ereszkedvén Jeneyvel a Hunyadi és Cillei között levő gyűlölség fölött, tüzesben összekapott, mintsem az ősz bajnok tűrhette volna;  s később látván, hogy Kámor ura előtt nem kedves vendég, Kámorból egészen elmaradt, csupán Kálmán vadászatát látogatá meg, de ezt is ritkán, mert Kálmánnal sem eléggé összehangzó volt. Itt láthatá csak némelykor Lórát.

Ily kedvetlen körülmények között elveszté minden reményét, hogy Lóra szívét magához hajthassa, s méginkább azt, hogy valaha őt bírhassa. Nemsokára el is hagyá Kámor vidékét, melyhez csak félnapi távolságra lakott, s Budára, hol a király és Cillei nagy kedvezésekkel fogadták, s a király, apródainak fejévé tette, ritkán bocsátá el oldala mellől, s Cillein kívül alig volt biztosabb ember. 

Így tölté napjait László az udvari zaj és fények közepette. Lóra képét azonban semmi ki nem törűlheti lelkéből s élete bús emlékezés s titkon epesztő gyötrelem napjai voltak.

Örömest beszélnénk többet is itt e regényes lovagról, mert tudjuk, hogy szép olvasónéinkat is ő érdeklené leginkább; de félbe kell szakasztanunk, s visszatérnünk Kámorba a szép Lórához.

V. szakasz
Vendégség

Az egy szép júliusi napon vala, midőn Jeney a Hunyadi vaskapui győzedelmét ünneplette. Pözsgött a vendég Kámor palotáiban. Magas fa székeken ültek körül egy hosszú tölgy asztalt, s vidám felkiáltások között járt kézről-kézre az ó budaival töltött nagy billikom. Legelső volt Jeney, ki a vaskapui győző egészségéért kelyhét felemelvén, azt ezen fenharsogó szavakban dicsőíté:

- A vitézek fejedelmének, ki ezelőtt 14 évvel Vaskapunál az ozmánokat megtörte, hosszú életet!

- Éljen! kiáltának a bajnokok, s adja isten, veté közbe egy ifjú levente, hogy ellenségei megszégyenüljenek. 

- Jól mondád Laszky, felelt Jeney, keresztülnyújtván kezét az asztalon a szólóhoz, jól mondád, adja isten, hogy az álnokok fúljanak meg azon tőrben, melyet ellene készítenek. 

- S kik azok? kérdé egy szózat a sokaság közűl, s látván, hogy minden szemek reá fordúltanak, felemelkedék székéről. 

A társaság csak most vevé észre, hogy közöttök egy ismeretlen van, s a szózat annál meglepőbb vala. Az idegen, ki szavát fölemelé, egy izmos férfi volt fekete pánczélba öltözve, sisakját, mely hasonlólag fekete volt, karjára  akasztva tartá. Feje kopasz, csak hátul látszott rajta nehány rőt hajszál függeni. Vonásai mintegy 40 évre mutattak. Külseje közönséges embert árult el, s alakján bizonyos durva szemtelenség látszott, s egy pár kialudt tüzű szem, s egy vörhenyeges orr jelentették, hogy a Noe-ápolta nedvnek nem ellensége, s hogy jelennen is ez szól belőle. Az olvasó ismeretes már ezen kancsóvitézzel, ő senki egyéb nem mint Móré Tamás.

Midőn vakmerő kérdését kibocsátaná, felállott, mint mondánk és Jeneyre tekinte, kihez a kérdés intézve látszott lenni. 

A heves Kálmán nem várván be, hogy atyja feleljen, tűzbe lobbant, s a Cillei és a Gara neveiket kiáltá fel.

- Ifjú bajnok, minekelőtte e két nevet említenéd, meggondolhattad volna, hogy ők a király leghívebb szolgái, hogy csak olyakat cselekesznek, miket ő felsége maga is javall, s a mikor cselekedeteiket kárhoztatják, magát a felséget kárhoztatják. Tudod-e, mi a felségbántás?

- Azt nem tőled fogom tanulni, gondolnám. S ki vagy te, hogy egy istentelen Cillei és Gara pártjára kelni mersz?

- Az mindegy a dologra, elég hogy egy híve a királynak, s így tisztelője a Cillei és Gara névnek. 

Az a vakmerő arcz és rettenhetlen hang, melylyel Móré ezeket mondá, bámulást gerjeszte a körben. Kálmánnak  egy szempillantatnyira nem engedé a tűz felelni, de csakhamar elcsillapúlván, határozott szóval, mely egyszersmind értésére adá Tamásnak, hogy a villám közel van, rákiálta:

- Úgy hát ellensége Hunyadinak, s ellenségem nekem. 

- A mint akarod úgy magyarázd, mond Móré, s alig mondá, általános zaj támada a körben, szikrázott az arcz és szem minden alakon, s Kálmán már félig kihúzá a kardját, midőn Lóra mellette termett, s kérlelve őt minden erejével tartóztatá karját.

Bármely szemtelen vakmerőséggel bírt is Móré, s bár e jelenés előre ki vala Móré és grófja által gondolva, mégis, midőn ennyi szemek villáma egyszerre reácsapott, Móré egy kissé elsápada, s alább hagyott fenhangjából.

Azon időben nagy véteknek tartatott a vendégi jus megsértése, s Móré csak ennek paizsa alatt mert ennyi szemtelenségre vetemedni, a minthogy reménye nem is csalá meg, mert az öreg Jeney, bármint fel vala is háborodva Móré szavain, midőn látná, hogy fegyverek zördűlnek, azonnal csendet kért.

- Az balgatag vakmerőség tőled, bárki légy, hogy magadat itt közöttünk Cillei és Gara hívének vallod, s érdemelnéd, hogy azonnal kárát lásd botor tettednek; de barátim, Hunyadi hívei, ne felejtsétek a vendégi just, s ne azt, hogy Jeney házában még ezen jus soha nem sértetett meg. Azonban, ha kinek kedve van ezen Cillei czimboráján elégtételt venni, teheti azt bízvást Kámor falain kívül. A délesti időt úgyis vadászattal kívánja tölteni mulatságtokra Kálmán, halaszszátok az elégtételt akkorra.

- Úgy legyen, mond Kálmán, tüzesen végig mérve szemeivel Mórét, én meg fogok vele vívni.

- Legyen, mond felbátorodva Móré, s egy nehéz vaskesztyűt vetvén Kálmán elébe.

- S most csendet barátim, mond Jeney, s elkezdé újra a kelyhet Szilágyi és az ifjú Hunyadiak egészségére üríteni.

Valahányszor felkiáltás történt, Móré kelyhe már akkor mindég üres volt, mérgesen borítá fenékkel fel kelyhét a jelenlevők bosszantására.

Haraggal vala a vendégeknek mindenike eltelve, azonban elfojták tüzöket az öreg Jeney intésére, s a hosszú tivornya viszály nélkül ment végbe.

Felkerekedének a vendégek a hosszú tölgy asztal mellől, és mindenike sietett, hogy a vadászseregtől el ne maradjon. Lóra és társnéja nyitották meg a menetet, ez egy világos pej, amaz  vasderes ménen. Az ifjú leventék körbe vették a két asszonyalakot,  s a legszerencsésbnek az érzette magát, ki Lórához közelebb juthata. Kámor csillaga csak hidegen forgatá végig rajtok szeme szép sugárait, s bájos mosolygással, de a melyben csak udvariasság mutatkozott, viszonzá a nyájaskodók szavait. Figyelme más gondoktól látszott elfoglalva lenni. Szemei végig repülték a sereget, s Kálmánon állapodának meg, ki midőn észrevenné húga intését, közelebb szöktete hozzá, s mindketten kiválva a seregtől beszédbe merűltenek. 

Lóra szemrehányást teve bátyjának, hogy viadalra pánczél nélkül s ily könnyű fegyverzetben jöve, s nem titkolhatá el aggodalmát a viadal kimenetele felől. A leányka rettegésben vala egy részről bátyjáért, más részről sajnálta az idegen vitézt is, ki iránt benne bizonyos titkos részvétel támadott. Az a fekete pánczél, melybe öltözve volt, az a fényes kopasz homlok, mely oly bátran állotta ki annyi szemek haragvillámát, az a szokatlan mód, melylyel e csodálatos vitéz Kámorban megjelent, s mely által ottlétét észrevehetővé tette, mind oly különös színt viseltek magokon, melyeket a regényes Lóra kedvelt.

Ez a titkos idegen vitéz hasonlónak látszott előtte egy tündér lovaghoz a mesében, ki egyszerre megjelenik valamely történet összebonyolódott csomóját felsőbb erőknél fogva feloldani. Ezen okokból igyekezett Lóra azon, hogy a viadalt valahogyan elmellőzhesse, azonban esdeklései  Kálmánt, bármily hatása is volt szavának egyébkor reá, meg nem kérlelhették, hanem inkább tüzét nagyobb lángba hozták.

Azonban hogy Lóra és Kálmán beszédbe merűlve lassan egymás mellett léptettek, riadás támada, s a vadászok egymásra kiáltozák a vigyázat! hangját, mely annak volt jele, hogy az ebek valamely vadnak nyomában vannak. Azonnal zavarodás támadott a vadászseregben, s a lovagok csakhamar széjjel futának, s a két asszonyság egyedűl hagyva látá magát.

Kálmán, noha tüzes vadász vala, nem hagyá magát ezen zaj között elragadtatni, hanem az ismeretlen lovagot követé szemeivel. A mint Móré megsejté, hogy Kálmán által lesben tartatik, megsarkantyúzá lovát, és ellenkező irányban azzal, merre a vadászok mentek, mintha szökni akarna, száguldani kezde; mihelyt ezt észrevevé Kálmán, utána iramlék, s látván, hogy az nem áll, hanem mindég sebesebb menetelt enged lovának, rákiálta. Móré nem felelt, hanem sebes futással ment. Kálmán mintegy bizonyos levén felőle, hogy a galád faj megszeppent, s a viadal elől fut, tüzesen vágtata nyomában; már jó tova haladának onnét, hol az asszonyságokat hagyták volt, midőn Móré egy tisztás mezőre érvén, hirtelen megállapodék, s két ujját ajkaira tevén, hangosan süvölte. Ekkor szemközt fordítván lovát a felé még mindég tüzesen nyargaló Kálmánnal, kardot húza és elébe vágtatott. Kálmán rögtön ott vala, s a két bajnok összecsapott. Tüzes vala a megtámadás mindkét részről, s a kardok csattanásai végighangzották az erdőt. Móré csakhamar érezvén, hogy az, kivel mérkőzik, nála sokkal erősebb, már hátrálni kezdett és csüggedni, s midőn látná, hogy a diadalt végtére is kénytelen e vakmerő ifjúnak engedni, futásnak erede. Kálmán nyomában volt, már éltével fizetett volna Móré, de csakhamar zörgés támada a sűrűben, s egy lovag előtte termett, s ugyanazon pillanatban, midőn ezt észrevenné, hét más fekete pánczélú lovas kibuja az erdőből.

Kálmán azonnal észrevevé, hogy ez árulás, s hogy az idegen vitéz, kit mi Mórénak ismerünk, csak azon okból futa, hogy őt veszélybe csalhassa.

Nem csüggede el Kálmán bátorsága, noha látá, hogy itt kilencz ellen kell vívnia. Megigazítván magát nyergében, egyenesen azon lovag ellen támada, ki először a sűrűből kijöve, mert a másik (Móré) már előre haladt. A kardok hatalmasan összekocczanának, s Kálmán azonnal sejté, hogy ellenkezőjén nem oly könnyű leszen győzelmet venni, mint ama másikon lett volna. Azonban a fekete vitéz, nem annyira támadólag mint védőleg viselé magát, s csak azon látszott igyekezni, hogy tartóztassa őt, s társainak szabad menetelt eszközöljön. Gyanúját az is bizonyítá, hogy a fekete vitéz sokszor előre tekintgetett, ha társait látja-e még. Kálmán még inkább tűzre gerjesztetvén ezen álnok játék által, mely alatt titkos czélokat vélt lappangani, megújult erővel rohant a vitézre. Ez észrevevén, hogy társai már jó tova haladtak, megsarkantyúzá lovát, s iszonyú sebességgel rohant előre. Kálmán mindenütt nyomában.

Mintegy negyedórányi verseny száguldás után a fekete bajnok ismét megállapodék, egy olyan helyén az erdőnek, hol az út többfelé csavarodék. Előttök  egy kissé távolabb jókora magasságú kopasz domb állott, melyen csak itt-ott volt egy-két bokor. A viadal ismét megújúlt, de a fekete bajnok részéről ismét csak védőleg és Kálmánt tartóztatólag. Soha még Kálmán ennyi ügyességet a védelemben egy bajnoknál sem tapasztalt, rajta minden fegyverforgatási fortélyok foganatlanok lettek, elannyira, hogy Kálmánnak minden, szinte a dühösségig vitt támadásai mellett is, a fekete bajnok, kezei közül sérelmetlen siklott ki. 

A nap már a hegyek megé szálla, midőn Kámor hőse a bosszú és szégyen érzeteitől elfogódva, minekutána a futó lovagot szemei előtt elvesztvén, többé beérni nem remélheté, visszafordítá paripáját. Alig mene néhány száz lépést, történetből visszatekinte, s íme a kopasz domb tetején, melyet említénk, látá a kilencz fekete lovagot két asszony személyt körbe fogva kísérni. Jéghidegséggel simúlt le az ijedelem tetemein, midőn húgának vasderes paripáját megismeré. Most lőnek előtte az egész félnap titkai világosak, most tudá, hogy az a lator, kivel bajvívásba keveredett, húgának rablója. Ádáz érzések kezdének dühödni keblében, látta, hogy a veszély elháríthatatlan, hogy maga kilencz vakmerő latorral mérkőzni elégtelen; de háborgó érzéseit az ész szava le nem csendesítheté, mint egy bőszűlt, úgy rohant vaktában a rablók után. Szinte félóráig száguldott előre, míg csak annyira érhete, hogy őket távol megpillanthatá. Lórát megmentenie már maga is lehetetlennek hitte, s felhagyott azon feltétellel, hogy őket tovább űzze, s a helyett azon okosabb gondolatra jöve, hogy nyomaikon, melyeket a letiprott fűben jól ki lehetne venni, kémlelni fogja őket. Ily feltétellel haladt utánok, hol lassan ügetve, hol  sebesebben, a szerint a mint nyomaikat látá, vagy eltévesztvén, néha keresé.

Azonban az a ravasz fekete lovag, kivel oly sokáig vívott hasztalanúl, s ki az ő mozdulataira ügyelt, megsejté őt s a mint tudjuk a történet elején, a monostor mellett útját állotta, s vele összekapván, megsebesíté.

Csend vala, s mély hallgatás Kámor palotáiban, csupán az öreg Jeney kedvencz madara vijjogott néha lánczát zörgetve. Ez egy rendkívüli nagyságú sas vala, egyike azoknak, melyeket a szepesvármegyei havasok nevelnek; ez a fejedelmek madara szinte 30 esztendő óta tartatott a kámori várban fogva, s egyike volt az öreg Jeney legkedvesebb mulató tárgyainak. Mindég maga szokta volt etetni, a mihez ez a büszke fogoly annyira szokva volt, hogy végtére mástól nem is igen akará elfogadni étkét, ha a szolgáknak valamelyike húst vagy egyebet hoza s felé nyújta, megfordúla helyén s nem nézett a kínálóra, mintha tőlök valamit elfogadni magához illetlennek tartaná. Valahányszor pedig az öreg Jeney végig ment a palotán, szárnyait rázogatá s víjjogással adta tudtára éhét. Az öreg Jeney ezen méltóságos madárban, mely 30 éveken által csendes nyugalommal látszott viselni rabságát, a megdönthetetlen nagyság eleven symbolumát találta; s az imádott hős Hunyadit hasonlítgatá hozzá, kit a maga fenségéből, hová hazafiúi érzelmei emelték, semmi rágalom és fondorkodás panaszokra vagy bosszúra levonni nem tudá.

A nap végsugárait lövelte be a gót ablakok sokszínű üvegein, s bekövetkezett az éj, de még a vadászseregből senki sem tére meg. Szédelgető léptekkel csoszogott végig a palotán Jeney, kevélyen körültekintgetve őseinek képein, melyek a falon függöttek. Ősz  feje s meggörbedt vállai gyenge inogása, első tekintetre mutaták évei nagy számát, melyeket túlélt. Bátor tekintete mely még ezen agg éveiben sem hagyá el, gyaníttatá a hajdankor bajnokát. Ő már a határnál állott; a múltban vala mindene, a jövendők csak hiú álmok gyanánt húzódtak végig képzelete előtt. A mi még az élethez kapcsolá, az egyedül két szeretett gyermeke volt, s ezeket is a babonás hit előtte mint szülötteit a balszerencsének úgy ábrázolá. Lóra iránt való szeretetét s gyönyöreit homályos aggodalmak zavarták meg, Kálmánnak pedig határtalan tüze semmi mérséket nem ismert, s férfiú-korában ifjúi vad lánggal ragadozta el, tevé nyugtalansága okát.

Ily gondolatokkal tépelődve járdalt most is végig a szobákon, s merengéseiből kedvelt madara vijjogása ébreszté fel.

- Ha, te pajkos, éhezel úgy-e? mond az öreg, s kinyitván egy fa szekrényt, nyers húst veve kezébe, melyet a sas meglátván, elterjeszté széles nagy szárnyait, s azoknak rázogatása által oly nagy szelet gerjeszte, hogy a teremben  levő mécsvilágok sebesen kezdének lobogni. Az öreg egy ideig ingerlé az éh madarat, oda nyújtá neki a falatot, ismét elkapja, melyre az méregbe jöve s csapkodni kezdett szárnyaival, de csakhamar lecsendesűlt, midőn az öreg egy húsdarabot oda engede. A sas körmei közé fogta, de elébb nem vágott bele, mintsem orrát ura kezéhez törülgetné, mely a hízelkedés jele volt. Így űze mulatságot vele, s rövidíté magányos óráit, a midőn hirtelen zajgás támada a várudvaron, s míg az öreg az ajtóhoz érne, szörnyű sebeséggel és fuldokolva berohana egy szolga azon hírrel, hogy Lóra kisasszonyt és Ilkát nem találják, hogy a vadászok összebolyongták az egész erdőt, de sehol nyoma nincs, hogy egy paripa visszajött, de magányosan ura nélkül, s nyaka megsebesítve van s vérzik, s azt gyanítják, a nyeregszerszámról, hogy Pető lova. Alig mondá a szolga ezeket, azonnal belépett Pető, kit a mint tudjuk megrettent lova kivete a nyeregből, s gyalog vánszorgott vissza, a mennyire az esés által elgyengűlttől telhetett.

Pető elmondá a szomorú hírt, hogy az az idegen vitéz, kit Kálmán úrfi viadalra hítt, kilenczed magával volt, hogy Kálmán úrfi kettejével megharczolt, de őket meg nem győzheté, hogy a rablók elfutottak szemeik elől, s most Kálmán úrfi nyomozásokra megyen stb.

Az öreg reszketve hallgatá e rémítő hírt, ijedés és bosszú megrázták tetemeit, midőn magát összeszedné, Petőre és leginkább a szolgára támada.

- S te félénk alávaló kutya, ott merted hagyni uradat a veszélyben, s most bátorkodol előmbe jönni, s itt vén banya módjára pityeregni a szerencsétlenségen? El szemeim elől, ezen pillanatban lóra! s utána a latroknak, s jaj annak, ki hírt nem hoz közűletek. Húsán e madarat fogom meghízlalni.

Pető menteni kezdé magát, hogy lova kiveté nyergéből s nem mehete többé a rablók után, de a felháborodott öreget ez csak ingerlé, s annyira fellobbant, hogy egy buzogányt kapván kezébe, mely ott a szegletben több rozsdás fegyverek között állott, utána hajítaná, de karjai nem bírván elég sebességgel, Pető félreugrék előle. Ezáltal a méreg annyira elfogá, hogy azonnal szédülés lepte meg és földre rogyott.

Midőn eszméletre jőne, ágyban találta magát, s Lóra dajkája ült mellette.

A szolgák lovakra ültek, s összefutották a közel környéket, de nem juthatván semminek nyomába, éjféltájban visszatértek.

A gyönge agg midőn hírt veve, újra mély ájulásba esett annyira, hogy a körülállók már holtnak hitték. Midőn magához tére, az éjfél már elhaladt, az álom elnyomta a körűle levőket, mély és iszonyú csend uralkodott. Ő mozdulatlanúl feküdt ágyán, szemei az ablakon keresztül világló holdra valának függesztve. Hirtelen suhogást hallott, az ablak megnyíla, s egy fejér alak, hasonló azon vékony ködhöz, mely holdvilágos éjszakán a tavak felett lebeg, ágya felé húzódott, s gyenge félig hallható hangon ezen szavakat susogá:

Nyugton, Kámor agg ura,
Tűrjed békén sorsodat.
Változatlan végezet:
Nemzetséged elveszendő
Mint az árnyék ...

E szavak után csendesen enyészni kezde az alak, mindég ritkább és ritkább leve ködábrázata, s végtére hasonlóvá vált azon ezüst sugárokhoz, melyeket a hold a terembe lövelle, s elfoszlott a szem elől mint a víz feletti pára, melyet fuvalmak tépdelnek szét.

A beteg mindezeket hideg figyelemmel szemlélte, de midőn az alak már eltünt volt, végig gondolá szavainak értelmét, képzelete óriássá növeszté képét nemzetsége balszerencséjének, elborzada a gondolattól, hideg veríték folyá el arczulatát, s kitörte a forróláz. Így feküvék szinte hajnalpírultig szó és mozdulat nélkül.

Keresztet vete magára, egy Ave-Máriát monda el Páter Móricz, midőn a klastromfalakat elhagyá. Az éj csendes vala, tisztán fénylettek a csillagok, s ő békén haladott útján. Diósjenő falut már elhagyá, midőn a hajnal szürkűlni kezdett. Hideg szellő támada éjszakról, eleintén csak gyenge fuvalattal, de minél közelebb ére Móricz a boszorkánytóhoz, annál inkább nevekedni tetszék az előtte, s midőn már szinte a vízpartnál ügetne, irtóztató forgószéllé változott, mely Móriczot, ki különben sem vala a legügyesb lovas, csaknem lesodorta a nyerges hátáról. Móricz nem vala félénk, a mint annak ezen éjszaka is adá jelét, de midőn ezen helyhez ért, mely a boszorkánymesék által annyi ki valaha híresztelve, hideg borzadás futá el tagjait, s lehúzván fejéről a capuciumot, egy áhitatos keresztet vete magára, s e szókat mondá: Jézus légy velünk!

Irtóztató viharszél zuhogott a tó környékén, szörnyű moraj támada az erdőben, csikorogtak a fák, s a víz hullámai magasra emelkedének. A páter szemei az ingó szigeten függtenek, s rettegések között, mikor fog majd tovább mozdúlni, mert azt, hogy most boszorkánygyűlés ne legyen, senki sem hitethette volna el vele. Midőn a szigetet elhagyá, s a hegyekhez közeledék, a zaj is megcsendesűlt. Az ég virradni kezdett, s páterünk nyugton mene útján. Midőn az erdő közé ért, emberi beszéd hatotta meg fülét, de ő senkit sem látván, keveset gondola a beszéddel, s tovább ment.

Közötte a jenei hegyeknek, hol az út felcsavarodik Kámor felé, leszálla páterünk nyergéből, s lovát gyalog vezette. Így mene néhány perczig; midőn közel volna a forráshoz, mely ott sziklák alól fakadt, s harsogó csattogással ömlött le egy közel mély völgybe, lova makacson megállapodék s nem akart tovább menni. Eleinte páterünk vonni kezdé azt fékjénél fogva, de midőn látná, hogy engedni nem akar, ráüle, s úgy igyekezék kényszerítni a menetelre. A ló hortyogni és kapálni kezde egy ideig, de csakhamar megindúlt s békén mene. Midőn a forráshoz ért, egy asszonyalakot veve észre, mely a forrás mellett ült egy szikladarabon, s kötényében mindenféle virágok voltak, melyeket koszorúvá látszott kötözni. Az egy parasztleány volt, idejére nézve mintegy 16-17 évű, ábrázatja nem vala szép, de vonásaiban valami vonzó és érdeklődő volt; öltözete igen különös, s az akkori viselethez, melyet a falusi leányok kedveltek, csak annyiban hasonló, hogy ebből, s egy nemesi származatú asszonyi öltözetből látszott összevegyítve lenni. Derekán tudniillik egy szűk, testhez feszűlten álló, mákvirág mellény volt, lábain piros kordovány csizma, szoknyája barna szövet, melyre czifrázatúl sárga búzakalászok voltak aggatva, karjain egy tiszta fehér ümög széles ujjakkal. Haján, mely gondatlanúl befonott vala, hasonlókép búzakalász koszorú. Arczain beteges halavány szín ült, s mindamellett is, hogy a leányka gyakran nevetett, képéből a keseredett lélek jelei látszottak. Midőn a páter közelebb jöve hozzá, a leányka elhajigálta virágait, felegyenesedett helyéből: 

- Isten hozott atyám, mond, és megfogá a páter köntösét, és megcsókolgatá, végre hát mégis eljöttél. Ugyan bizony régen is vártunk utánad. 

- Ki vagy te csudálatos leányka, s mit csinálsz itt, ily időben egyedül?

- Mintha nem tudnád? mond a leányka bizonyos keserves nevetéssel, pedig esketni jősz engemet Kálmán úrfival, mert az az öreg ember, a ki Kámorban lakik, nem szeret, már úgyis nem sokáig fog élni, s akkor enyém lesz az a szép magas vár, elhajítom ezeket a kalászokat fejemről, nagy aranyos csipkék lesznek fejkötőmön, s olyan szép leszek, mint a szép Lóra kisasszony.

- S ki mondta neked mindezeket szegény leány?

- Ki mondta? Kálmán úrfi, a ki sok embernek parancsol, még neked is.

- S hát honnan jösz te most ide?

- Honnan? Kámorból, ott voltam megnézni azokat a szép magas tornyokat, hol Kálmán úrfi lakik. De ő most nincs otthon, elment Lóra kisaszonynyal Budára, magának és nekem ruhát csináltatni a mennyegzőre, hahaha! Az öreg ember meg, a ki engem nem szeret, haragudott, hogy elmentek, azután beteg is lett, már most meghal, úgy ni, mert engem soha sem akart a várba ereszteni, s egyszer lejött hozzánk a malomba, s olyan haragosan nézett rám, huh!

Itt egy nagyot sikolta, hogy szinte hangzott az erdő, s nemsokára távulról e kiáltás hallatszott: Ilka! Ilka! - melyet midőn a leány meghallott volna, átalölelte a páter lábát: ne hagyj el engem édes atyám, mond esdekelve, és könnyűk hullottak szemeiből, ne hagyj engem elvinni annak a vén asszonynak, az engem megint bezár, s jaj milyen sokáig kell ott ülnöm, hacsak el nem szököm, nem ereszt, tegnap estve is úgy szaladtam el előle, máskép nem láthattam volna azokat a szép magas tornyokat Kámorban, nem láttam volna azt is, hogy az öreg ember, a ki engem nem szeretett, meghalva fekszik. 

- Jaj, jaj, jaj, már itt van az a vén asszony! kiáltá a leányka, elhányván virágait kötényestől, szaladt le a völgy felé.

- Hová szaladsz szegény boldogtalan, mond az öreg asszony, ki épen a forrás mellé tért, Andor, Andor!

- Itt vagyok, felelt egy férfi hang az erdőből.

- Eredj, vidd haza húgodat, lábaim nem bírnak utána futni.

- A kendé az a leány? - kérdé a páter a közelgő asszonyt.

- Enyém az isten-adta boldogtalana! Bár elvenné a Jézus, s ne hagyná kínlódni.

- S mióta van így?

- Lelki atyám, bizony már esztendeje.

- S mitől tébolyodott meg?

A kérdésre az asszony elsárgúlt, szemei tüzesen fogottak, s mint egy fúria mérges tekintettel mereszté szemeit a páterre.

- Kérdezze meg ott, a hová megyen, s minek is kérdi, mintha nem tudná, ki tett engem  szerencsétlenné már ezelőtt tizenhét évvel.

- Csodálatos asszony, mond a páter, reá meresztvén szemeit, én csak most ismerek reád, s tudom, hogy férjedet szerencsétlenség érte ezelőtt tizenhét évvel, de leányod bajának ki az oka, azt mindeddig nem hallottam.

- Nem kelmed volt-e Kálmán nevelője?

- Az voltam.

- Nem jár-e minden héten a kámori kápolnába misézni?

- Jártam ezelőtt két évvel, de most más barát jár.

- Azt kell tudni kelmednek, hogy Kálmán úrfi szerette Ilkát, s míg a szegény leányon egy kis szépség volt, mindenféle igéreteket tett neki, a mint e boldogtalan beszéli, de később az istenadta megbetegedett, képén kiütések voltak, s elvesztette előbbi kellemét, a miért Kálmán úrfi többé reá sem nézett, s a szegény leány bújában megbódúlt, s most, hogy én hajamat összetépdelem a keserűségben, kelmetek ott Kámorban vígan mulatnak, gond nélkül poharazva, s a kik szerencsétlenné tették, egy vigasztaló szóval sem közelítnek a szegény özvegyhez. Én folyamodtam az éghez bosszúért, nem hallgatott meg, most felidézek mindent a poklokból, s visszamérem a kölcsönt, ha mindenem utána vesz is. Isten hozzád, szerencsés utat a várba! ott reád lakodalmi pompa vár, benne a Kámor kevély ura lesz a vőlegény s a menyasszony én.

E szavak után hirtelen megfordúlt e csodálatos asszony, s minekutána még nehány fenyegető és bosszús fúria pillantatokat vetett volna vissza az elborzadt szerzetesre, eltávozott azon irányba, merre leánya ment volt.

Mint kőszobor, úgy álla a páter egy helyben mozdulatlanúl e csodálatos jelenéstől; nem tudá, mit higyjen a beszéltek felől. Ez asszonyt ismerte még azon korban midőn Kámorban lakott, s tudá azon szerencsétlenséget is, hogy férjét ezelőtt tizenhét évvel az öreg Jeney halálra lőtte történetesen vadászaton, s hogy ennek az asszonynak a környéken az a híre vala, hogy boszorkány, s gonosz lelkekkel szövetségben van, de a mit a leányáról beszélt, az a páter előtt új dolog volt, s nem hiheté el, hogy Kálmán, kinek szívét jól ismerte, a leányt ilyetén módon volt volna képes szerencsétlenné tenni. Midőn így gondolkodék, hirtelen keresztülvillant fején, a mit a tébolyodott leány monda Jeney felől, s azonnal lovára ült, s a mint tőle telhetett, sebesen folytatta útját.

A nap már felkele, arany színben olvadoztak a hegyek, de Kámor tornyai most nem látszottak meg, mert fent a hegytetőn sötét reggeli pára fogta körül. Midőn a várkapun bevágtata, egy szolga jött elébe, s kijelentette, hogy urok épen félóra előtt adá ki lelkét.

- Dicsértessék az úr neve! mond a páter, keresztet vetvén magára, s egy hosszú könnycsepp csordúlt ki szemeiből. Nemsokára Pető jött halvány arczczal elébe, kinek, midőn kikérdezte volna mindenek felől, elmondá, hogy Kálmán úrfi nálok van nehéz sebben.

- És mindjárt lóra ülök, mond a hív szolga, és elhozatom ide Kálmán úrfit.

- Az istenért ne! az nagy balgatagság volna tőled, egy nehéz beteget a gyász helyére hozni.

- Az igaz, de hát ki fogja a temetést elrendelni?

- Az az én gondom. Mindjárt menjen egy szolga a monostorba a priorhoz, adja tudtára a dolgot, s azt is, hogy tegyen rendelést a temetés iránt, s küldjön nehány frátert, kik a pompánál jelen lesznek. Kálmán úrfi előtt titkoltassék el a dolog addig, míg betegségéből fel nem gyógyúl.

Pető azonnal ment, hogy Páter Móricz rendelése teljesedjék.

Kálmán úrfi, orvosa parancsolatja szerint, nyugton feküvék ágyában szinte másnap délig; de minekutána ily hosszas idő alatt sem vehete semmi hírt atyja felől, lelkét aggodalmak kezdték marczonglani. Nemsokára a dél elmúlta után mozgást halla szobái ablakai alatt s beszédeket, melyekből olyasmit vehete ki, mintha a klastromban valamely készületek tétetnének. Eleintén békén marada, de képzeletei csakhamar felkeverték nyugalmát, felkele ágyából s kitekinte az ablakon. A zaj már megszűnt, csend vala a monostorban, s ő a mint nem halla semmit, úgy nem is látott, s noha eléggé erősnek érzé magát arra, hogy fennmaradhasson, mégis lefekvék. Nemsokára megkondúltak a monostor harangjai, tompa zúgással visszhangzottak a falak, titkos rémlet fogta el Kálmán lelkét, felkele hirtelen ágyából, az ablakhoz mene és hallgatódzott. Csend vala mindenütt, de távolról a monostor folyosóin lépteket halla, s beszédet, a hang közelebb jöve, s épen Kálmán ajtaja előtt ezen szavakat lehetne belől kivenni: "Ma reggel halt meg". 

Felszökött Kálmán e szavakra, villám sebességgel hányta magára ruháit, s egy szempillantatban künn vala a monostor udvarán.

Az orvos észrevevé, hogy betege megszökött az ágyból, zajt támaszta, összefutva mindent, s midőn megpillantaná Kálmán úrfit, összekulcsolt kezekkel kérte, hogy térne vissza, mert egészségét veszedelemnek teszi ki.

- Hallgass áruló! nem elég, hogy eddig veszteglék miattad, akkor, midőn Kámorban atyámat temetitek! S e szavakra elkiáltá magát, hogy azt az idegen lovat hozzák elő.

A jámbor páter, ki Kálmánt gyógyítá, térdre esett előtte, s könyörgött a boldogságos szűz nevében, de a tüzes ifjú kardjára csapott: - Ha nem engedtek, úgymond, mennem, keresztül rajtatok fogok magamnak utat vágni, s mérgesen az ólba rohant, megnyergelé a lovat, mely a fekete bajnoktól maradt vala el, s mint a villám felpattana reá, és ment téren és tetőn egyiránt képzelhetetlen sebességgel, mint a zivatarok üvöltő szele, nem látva semmit, s nem érezve mást, mint vesztesége nagyságát.

A szegény paripa, mely még a meredeknek fel is sarkalva volt, Kámor kapuiban leroskada a bőszűlt lovag alatt, s ő mint egy bosszúló oroszlán úgy rohant fel a várba. A nap már leszállott volt és borongni kezde az esti szürkület. A várudvar tele volt néppel, kik Diós-Jenőről csoportozának össze a szomorú pompára. Száz szövétnek világított a kormos falak között, s a koporsót négy szép pánczélos  levente hozta vállain le a vár udvarára.

Szerzetesek állották körül a koporsót, fejökre húzva a szomorú csuklyát, s midőn egyike a gyászhangú "requiem aeternam dona eis dominé"-t mondaná, zavar támada a népben, az asszonyok borzadva susogának egymásnak. Jézus! itt van Kálmán úrfi! A bőszűlt ifjú keresztülronta a népen, s egyenesen a koporsóra rohant. A körülállók mint a kőszobrok elmerülve álltanak ott e szörnyű látványra, és senkinek sem juta eszébe, mitevő legyen. Kálmán, kinek szívét a fájdalom ölyvei egész a dühösségig tépték, leveté a koporsó fedelét, és az elhidegült tetemekre borúlt.

- Ó isten, isten! kiálta kezeit fejére kulcsolva, csak egy búcsúszót még e halvány hideg ajkakról! Mint a kőszobor mozdulat nélkül marada hosszú ideig a koporsón, s végre felegyenesedvén, végig tekinte a körülállókon, mintha arczot keresne, melyen fájdalmaihoz hasonló fájdalmakat olvasson; halvány és réműlt arczokat látott, de fájdalmat, név nélkül valót, milyen keblében dúlt, egyiken sem sejthete. Még egyszer rátekinte oly pillantattal, melyben az elválás minden keservei egybe olvadva voltak, s ekkor kezeivel eltakarván könnyekben úszó szemeket, hideg elfásúlt susogó szózattal parancsolá, hogy vigyék a testet. 

A halotti kíséret megindult a sírbolt felé, ő pedig tántorgó léptekkel barátjaitól kísérve fel a várterembe. Egy karszékbe vetette magát s végig vivé pillantatait a szobának minden szögletein, mintha keresne helyet, hol szemei ürességet ne találjanak, mely szívében hosszú, végig láthatatlan volt, mint az örök élet gondolatja.

Bajtársai azt hivék, hogy fájdalmai alatt leroskad, de ez csak az érzelmek első kiömlése volt, melyet rendszerint az ő heves természete irtóztató, rendkivüli képekben nyilatkoztata ki. Az első érzelem-zajgás után elébe állott atyjának agg s régtűl sír felé hanyatló kora, mely rendszerint első vigasztaló gondolat ily körülmények között, csillapodni kezdő érzései egymásba olvadtak által. A bosszú szózatja pendűlt meg lelkében, képzelete óriássá növeszté előtte azon történetet, mely húgát érdeklé, s mintha titkos hatalmak fuvalnának tagjaiba erőt, felegyenesedvén helyéről, lassú, de hatalmas léptekkel járdala végig a tágas teremben; vonásai mutatták, hogy feje magas gond s czélok fontolásával tépelődik. Úgy tetszék előtte, hogy ős atyái, kiknek hideg, feszes rémhez hasonló tekintetű képeik, melyek a művészetnek még csak első derengései voltak, ott függtenek, őt bosszúra intenék. Fellázadának minden érzései, sebes léptekkel ment a szomszéd palota felé, hol a temetésre gyűlt leventék komor sötét arczokkal ültenek az asztal körül, s minden jelei nélkül a vígságnak lakták a szomorú halotti tort. Minden szemek az ajtó felé fordúltanak, melynek két magas szárnya sebesen szétröpült egymástól, s közöttük belépett a kámori ifjú hős.

Egy méltóságos ősz férfi felkele székéről, s elébe ment, hogy üdvözölje. Hideg pillantatot vete reá az ifjú, melyen egyszersmind a csodálkozás jelei látszottak, de észrevevén hogy az ősz pillák alól könnyek csordúltak ki, egy szíves kézszorítással viszonzá az ősz üdvözletét.

- Isten hozott, úgymond Forgách, s vedd köszönetemet érte, hogy téged is itt talállak, kit legkevésbé reméltem.

- Öcsém, engemet csak atyád hitt ellenségének, de az nem valék; hogy Hunyadi mellett a királynak is híve voltam, mint jobbágyhoz illik, az vala vétkem előtte. De legyen feledve a múlt, Forgách meg fogja bizonyítni fiának, a mit az atya nem hive, hogy a rokonvér benne a Jeney-ház iránt soha nem hűlt el. 

Az ifjú hideg és gyanús pillantattal tekinte reá, kezét egykedvűleg nyújtá neki jeléül a békülésnek, de mozdulataiból látszott, hogy szívét, mely gyanúktól van körülvéve, nyújtani nem akarja.

Helyt foga az ifjú, vendégei között, s kelyhét felemelvén, köszönetet ivott a jelenlevőknek, hogy atyjának végtiszteletére megjelentek.

A leventék melegen fogadták a köszönetet, de azon megjegyzéssel, hogy ők csak a kötelesség parancsait teljesíték, s kezeiket nyújták ifjú barátjok további szolgálatára.

Jeney felálla  e nyilatkozatra, szemeiben szokatlan tűz lobbana fel, s arczát, mely eddig halvány volt a betegség és bánat miatt, gyenge pirúlás lepte el.

- Vendégeim, vitéz bajtársak! mond a leventékhez fordúlva, Jeney még soha nem kért semmit tőletek, kiket rég barátjainak nevez; engedjétek meg, hogy most tegyen hozzátok kérést, s azt, hogy barátságtokat szabad legyen próbára tennie. 

A vitézek egymásra tekingetének barátjoknak e szavain, mint azok, kik csudálkozásokat valamely dolog különösségén el nem titkolhatják, azonban csakhamar kiragadá őket Jeney beszéde a kétségből, melyet az ekként folytata:

- Tudva van előttetek, mi történt a Jeney-házon nehány nap előtt, tudva van, hogy az a gyalázatoknak oly neme, melynél nagyobb egy magyar ős törzsökös nemzetségen, mind azoknak véleménye szerint, kik nem korcsaik nemzetünknek, nem eshetik.

- Igaz, kiáltának mindnyájan, tiszteletlenség az asszonyi nemen egy dicsőséges háznak, milyen a Jeney, egyetlenegy leány ivadékát, Kámor dicső csillagát, ily undokul meghomályosítani, ez több mint orgyilkos bűne. Leányrablás, leánygyalázat, a vétkek legnagyobbika.

- Éppen ez az, a mit mondani akarék nektek, s ez az, a mi bosszút érdemel. 

- Bosszút, rémítő bosszút, kiáltanak a leventék.

- Ezt kívánom tőletek bajtársak, ez legyen próbája barátságtoknak, s reménylem, hogy a mit kivánok, az nem nemtelen kivánság tőlem, mert nincs köztetek egy is, kinek leventei kardja ne volna felszánva az asszonyi becsület védelmére, ha pedig van, az nem érdemli, hogy a tisztességes lovagok körében helyet fogjon. 

- Ugy van, s parancsolj velünk, bátran mint bajtársaiddal, s megyünk bármely szempillantatban, s készek vagyunk megvívni ördögeivel a pokolnak! E szavakra felállottak székeikről, mintha mindenik menni készülne. De Jeney, ki leghidegebben szóla közöttök, bár a leghevesbike vala mindnyájoknak, lecsillapítá őket. 

- Köszönöm, úgymond, részvéteteket nemes leventék; ti több hévvel is vettétek a dolgot mint vártam volna, s ez győz meg arról, hogy barátságtok igaz; de bajtársak, a dolog nem oly könnyű mint vélitek. Lórát hatalmasb kezek között gyanítom lenni, mint hogy szabadítása oly könnyű szerrel véghezmehessen. Itt a hevesség csak rontaná a dolgot, azért egyedül azt kivánom tőletek, igérjétek meg vitézi jobbotokra, hogy ha karotokat kivánni fogom, nem fogjátok azt tőlem megtagadni. 

- Vitézi jobbunkra és becsületünkre! mondának hevesen a leventék.

- Úgy legyen, felelt Jeney, s ezt mindennemű esetekre, akár az ellen kell is vívni, ki országunkban magánál nagyobbat ismerni nem akar, akár egyike ellen az én legközelebbi rokonaimnak.

Midőn e végszavakat mondá, éles, keresztülható, lelket döbbentő pillantatot vete az öreg Forgáchra, mintha lelkéből akarná kiolvasni, hogy húgának rablója az ő fia volt, a híres levente Forgách László; azonban az öreg vonásain sem ijedség, sem zavarodás jelei nem látszottak, hanem a helyett a legnagyobb részvételt mutata Lóra ügye iránt, a mi Kálmánnak egy kissé gyengítette gyanúját, s e  pillanatban készebb volt hinni, hogy ez istentelen történetben Cillei Ulrik keze mozgatja a dolgokat.

- Úgy legyen, kiáltának Jeney utolsó szavára a leventék, a mint te akarod.

- Ha testvéremmel kell is megvívni, veté utána az ifjú Laszky, én szolgálatodra leszek, mert a vétket atyámban is tudnám büntetni.

Ezen viszonos igéretek után eloszlának a bajnokok Kámorból, s Jeney egyedül marad a most puszta palotában, hol még  nehány nap előtt atyja és szeretett húga társaságában a legkedvesebb órákat tölté.

Minden üres volt és puszta Kálmán lelke előtt, s iszonyú csend uralkodott a gót falak között, csak néha hallatá magát egy gyenge sápító vijjogás messze egyikében a vár előcsarnokainak. Most emlékezett meg Kálmán megholt atyja kedves madaráról, azonnal ment a szobába, honnan a vijjogás jöve.

Midőn az ajtót kinyitá, szárnyait rázogatni kezdé a szegény állat, de észrevevén, hogy nem az öreg Jeney jő felé, elcsendesedve nézett Kálmánra. Ez felé ment és játékot kezde vele, de az komor és szomorú tekintetét nem változtatá meg, Kálmán eledelt nyújta felé, a madár elfordúlt.

- Szegény boldogtalan bohó, te még most is gazdádat várod, mond Jeney, és most kezdének először szemei könnyezni. Várhatsz, meddig az neked többet étket nyújt, megemészt az éhség.

Szívében az emlékezet minde fájdalmakat megújíta, s zokogva, mint egy gyermek hagyta el a szobát. Ha a betegség és a mai nap szerencsétlensége el nem lankasztá vala minden inait, még azon éjjel elhagyta volna a gyásznak ezen puszta helyét, hol minden szeglet és tárgy csak kínos emlékezeteket gerjeszte benne; de tagjai gyengék valának, és a bágyadás oly nagy, hogy általok még érzései is eltompíttattak, s a test nyugodalmat kivánt. 

Sípjával egyet füttyente, melyre hív szolgája Pető belépett, kinek midőn kiadná parancsait a készületre, ágyába dőlt, s elnyomá az álom.

Még a hajnal alig támada fel, már készen állott a vár udvarán két paripa, melyeken Pető és Kálmán úrfi vándorlásaikat elkezdendők voltak. Nyugtalanúl kapált és tombolt a két mén, rágta zabláját és nyerített, hogy az egész várterem hangzott bele, s Kálmán úrfi még nem jöve. Őt egy hosszú és nehéz álom nyomta el, melyből még sokáig nem ébredt volna fel, ha Pető nem jelenti vala, hogy a paripák rég óta készen állanak. Sebesen felöltözék vándor köntösébe, melyet a végre választa ki, s mely egészen hasonló volt a Petőéhez, s mert még eddig senki sem látta testén, eléggé alkalmas arra, hogy meg ne ismertessék. Midőn elkészüle, egy csomó kulcsot veve kezébe és intett Petőnek, hogy az öreg Borka jőjjön elő.

Ez a vénasszony dajkája volt mind Kálmánnak, mind Lórának, s a Jeney-ház leghívebb cseléde, a miért urának mindég legtöbb bizodalmát bírta. Ez egy egyszerű anyóka volt, tele áhítatossággal és istenfélelemmel, de e mellett hogy neméhez és korához is hasonló legyen, tele amaz idők babonáival, s valahányszor regélni kellett, arra mind kész vala, minthogy több regét, s tarkább tündéribb színnel kifestve nála talán a híres Seherazád szultánné az Ezeregy Éjszakában sem tuda, s ezekkel bódítá el Lórának is, ki az ő dajkakezein nőtt fel, ifjú tüzes képzeletét.

Az öreg belépe, s az vala első híre, melyet hozott, hogy azt a nagy madarat a boldogúlt kegyelmes úr úgy ápolt, ma reggel holtan találták. Négy nap óta, úgymond, semmit nem evett, mert az étket még az ő kezeiből sem akarta elvenni.

- Hagyd azt, mond Kálmán hidegen, de még is nem minden részvét nélkül, hagyd azt jó öreg, elég hogy magad élsz, s van kinek kezébe adhatom e kulcsokat, s kire bízhatom mindenem gondviselését. Minden cseléd parancsod alatt fog állani, a várkaput éjjel és naponnan zárva tartsátok, ez maga elég arra, hogy kóborló rablóktól megmentsen. Isten veletek.

- S hova megyen Kálmán úrfi? kérdé az agg szorúlt szívvel, s könnyet törülve ki szeméből, és mikor tér meg?

- Két nagy kérdés, mond Kálmán, melyre felelnem nem oly könnyű, te mint jámbor öreg gondolnád. Hová megyek, azt még csak a jövő órában fogom meggondolni; mikor térek meg, azt csak a jó isten tudja, lehet hogy nemsokára, lehet hogy soha sem, de ne búsúlj, te akkor sem vagy elhagyva, tudod, hol van a nemzetség kincse elrejtve, végy  magadnak belőle jutalmat azon hív szolgálatokért, melyekkel a Jeney-ház iránt viseltettél.

Az öreg csodálkozva s bizonyos nehezteléssel nézett reá.

- Hogy Kálmán úrfinak most jut eszébe megbántani az öreg Borkát?

- Megbántani, Borka? Azt én Borka, nem akarhattam.

- Jutalom hív szolgálatomért, s kincs, mely nekem nem kell. Nem elég jutalom-e nekem, hogy árva létemre Kámorban felnevekedtem, s az a szép telek, melyet a megholt kegyelmes úr Diós-Jenőn ada, nem jutalom volt-e, s én még kincseit is megraboljam jóltevőimnek? Kálmán úrfi, Kálmán úrfi, hogy oly sok idő alatt sem tudá magát Borka az úrfival megismertetni.

- Bocsáss meg nemes szívű öreg, az nem úgy volt értve. Tudod, ha én vissza nem jövök, Kámor minden kincseivel együtt valami galád kezébe jut, s talán épen az kapja királyi adományúl, ki eszköz volt, hogy a Jeney-ház végső ivadékaiban is kidőlt.

- Az nem történik meg, mert ha Kálmán úrfi háborúba megy is, s ott vész, van még,  a kire e kincsek néznek.

- S az?

- Lóra kisasszony. 

- Úgy? Jó szerencsét hozzá Borka. Te becsületes asszony vagy, szeretnéd a kincset a Jeney-örökösöknek megtakarítani, de abból alig leszen valami, tudod jó öreg, alig leszen valami.

- Talán lesz Kálmán úrfi. Azt hiszi-e az úrfi, hogy Lórát valami idegen rablók vitték el. Hahaha, én többet tudok.

- S mit tudsz te szerencsétlen öreg? mond Kálmán, tüzesen megragadva Borka kezét, s ráfüggesztvén szemeit, mintha ki akarná nézni belőle a titkot.

- Hm, mond Borka, a mit én tudok, azt az úrfi nehezen tudja, az olyat csak mi asszonyok tudjuk észrevenni. De ne nézzen hát rám olyan mérgesen Kálmán úrfi, szinte fáj a szemem belé.

- Ki vele, a mit tudsz, vagy...

- Az istenért; miért haragudott úgy meg úrfi, hiszen én megmondok mindent szívesen. Nem vette-e észre Kálmán úrfi, hogy a szép ifjú úr, a ki mindig ide jött vadászatra, Lóra kisasszonyt szereti?

- Ki az, boldogtalan, mondd meg?

- Kicsoda? mintha nem tudná, Forgách úrfi.

- Úgy? azt tudtam. 

- Rég szerette Lóra kisasszonyt, s úgy látszott, a kisasszony is őt, de titkolta, mert a megboldogult kegyelmes úr haragban volt a Forgáchokkal. S rövideden szólva, én tudom, hogy Forgách úrfival ment el Lóra kisasszony.

- Tudod, te vén szatyor, mond Kálmán haragra lobbanva, s engem itt hagysz várakozni, s szádból kiolvasni a szót?

- Azaz, csak úgy gondolom Kálmán úrfi, mert hej, hamis érzés az a szerelem. 

- Vagy úgy, hát csak gondolod? Én is gondoltam össze-vissza sok tarkát és bolondot életemben, de vele nem akartam senkit elámítani mint te most engem. Most p.o. azt gondolom, hogy Lóra még ma visszajő hat lovú tüzes szárnyú lovakon vágtatva be Kámorba, mintha a szélkirály húga volna, de mivel a gondolat bolond, elhallgatok vele s magam sem hiszem, s paripát nyergeltetek, s megyek, merre szemeim visznek, a helyett, hogy bevárnám.

- S nem hiszi azt az úrfi? én pedig hiszem, hogy ha a kisasszony és Forgách megtudják, hogy az öreg úr meghalt, nem lévén többé, kitől félni  Forgáchnak, azonnal visszajönnek. 

- Attól mentsék meg a jó istenei Forgáchot és engem.

- Hogyan? Nem fogadná őket az úrfi szívesen?

- Hallgass öreg, azt te nem érted, mond Kálmán iszonyú tűzzel, mely mutatá, hogy még a gondolattól is borzad, ha Forgáchnak kell lennie húga rablójának.

Készen  vala minden, s a két utazó paripákra ülvén, elhagyá Kámor falait. Egy komor ködös reggel vala, az ég elborúlva, s alig lehete tíz lépést előre látni, ámbár június 15-e volt. Kálmán lelke sötét és borongó, mint a sivatag köde, melyben útját folytatá. Midőn a várkapun kiérkeztenek, felkapcsolák sisakjaikat, hogy magokat minden vizsga szemek előtt ismeretlenekké tegyék, s csendesen haladtak lefelé a hegyeken. Eleintén azt tevé fel magában Kálmán, hogy Buda felé veszi útját, de az a gyanakodás, mely előbb is már foglalatoskodtatá lelkét, hogy t.i. Forgáchnak kell a dologban valamit tudnia, most az öreg Borka beszéde új után új  erővel lepte meg őt, s megváltoztatván  szándékát, lovának  fékét Szécsény tája felé fordítá.

Már jó tova haladának, de még mindég erdők között, a mint az út mellett két asszony szemeikbe ötlék. Egy forrás mellett ültenek, s közel egymáshoz, bizodalmas beszélgetésben. Egyike a két asszonynak az a boszorkányi tetteiről elhíresűlt molnárné volt, kit az olvasó már ismer, a másika egy még ennél vénebb bába Diós-Jenőről, kinek ugyan nem volt boszorkányi híre, de valami ily lény lehetett, az akkori babonás világnak egész külseje mutatá. Derekára egy rongyos, legalább 30 évet mutató, hajdan zöld, de színét elhagyván, sárguló-fakó szoknya volt kötve, melynek minden részeiről szakadozott foltok függtenek. Nyakán szinte egy régi sárgán pontozott kendő, mely csak annyiban volt jobb a szoknyánál, hogy  lyukak helyett foltok valának rajta, s ez oly gondatlanúl vetve nyakára, hogy hátának csak egyik felét borítá be, a másikat egy vastag szövetű ing fedezé, csakhogy egész fekete napsütötte színében meg nem látszott. Fején semmi sem vala, a szél szabadon játszott és kuszálta haját, mely fekete volt ugyan, de vegyítve ősz szálakkal. Arczán legalább is hatvanöt év ránczai ültek, s midőn nevetésre vonúlt szája, ezen ránczok mindég egy harmadnyival megszaporodtak, legalább nevetése, mely szüntelen való volt, elrémítette volna magát a vakmerőséget is, oly valami irtózatos vala. A másik, a molnárné, komolyan ült, mosolygás nélkül, de szemeiben a romlás és pusztítás vágyai égtek. Két iszonyú alak, egyik a kárörömnek, másik az átoknak lehetett volna képe egy Salvator Rosa irtózatos ecsete alatt.

- Nézd csak Éva, minő hegykén ül ez a két suhancz a lovon, mintha övék lenne fél Magyarország. Mernék fogadni, hogy az az első az ördögöt is viadalra hívná, oly  elbizottan lógázza magát a nyergében.

- Sisakjokat leereszték, s azt gondolják, hogy ha senkit sem látnak, őket sem látja senki, hahaha!

- Manó vigyen el engem, ha mindkettejüket nem ismerem.

- Én meg azt is tudom, hová mennek, hahaha!

- Gondolod Trázsi?

- Mintha nem tudnád te is. Majd Lóra kisasszonyt szerzik vissza, ha pedig nem lehet, harczra kelnek azzal is, ki őket soha nem  bántotta, mint vad bika, melyet egy-pár kuvasz megriasztott, mérgében felökleli még anyját is. 

- Ugy kell a kevély bolondnak; ha nem gondolná, hogy neki van legtöbb esze, s karjaiban a legnagyobb vitézség, úgy nem vetné meg az ily koldust mint mi vagyunk, nem tette volna szerencsétlenné azt a szegény bolond leányt.

- Hahaha! hadd el Éva, ő most jó úton jár. Épen ott, a hol te kivánod.

- Szerencsés utat neki, vigye a forgó szél minél hamarabb Budára, ott ráakad, a mit keres, megkapja jutalmát annak is, a mit leányommal tett.

- De ők pedig nem Budára mennek.

- Hát hová?

- Azt még nem tudom, mert Kálmán úrfi nincs elhatározva. Nem látod, most töri rajta fejét.

- Neki Budára kell mennie, törik vagy szakad.

- Ha akarod Éva, de magától még most nem megy.

- Neki kell Budára mennie, mond szikrázó szemekkel a molnárné, s úgy üté a kezében levő lóbordát egy sziklához, hogy azonnal ezer darabra töredezett, s minden darabból kék lángok lobbantak fel. Ha másként nem, így fogom őt mérgem lángjaival oda kergetni.

- Hahaha! úgy jó mulatságom lesz benneteket nézni.

- Most el Éva utánok, mond a molnárné, s kezébe vevén seprőjét, nehány érthetetlen szavakat mormola, annak utána rá ült a seprőre, s egyet-kettőt csattanta ajkaival, akként, mint mikor a kocsisok a lovakat indítják. A seprő azonnal elváltozék egy tüzes fekete paripává, a vén banya pedig egy fiatal lovaggá, s rögtön útnak eredtek.

A kámori vándorok csendesen haladtak útjokon, s már közel valának az országúthoz, hol el kelle térni, vagy Buda, vagy Szécsény felé, midőn távol egy porfelleget pillantának meg az országúton, melyet a szél feléjek látszott hajtani. A felleg csakhamar eloszlott szemeik elől, s egy lovagot láttak sebesen vágtatva feléjök jönni. 

- Isten jó nap vitézek! messze-e még ide Szécsény? kérdé a lovag, midőn hozzájok ugratott.

- Még jó távolka, felelt Pető, de ha úgy megyen kend, mint egy idő óta látom, úgy estélig könnyen ott lehet.

- Azt magam is óhajtanám, mond a lovag, mert uram azt kivánta. 

- Szabad kérdeni, ki a kend ura?

- Forgách László, a király udvarnoka.

- Udvarnoka? kérdé Kálmán, ki a beszédre figyelmessé kezde lenni, s mióta?

- Uram, már rég óta, több mint esztendeje; bár ott hagyná, hogy ne kellene laknom Bécset, nem is tudom, mit szeret ott az az én uram; mikor úgy utálja a németet mint én.

- Talán valami német kisasszonyba szeretett?

- Ej, dehogy, inkább egyikre sem néz, mintha nem is férfi volna, a mit minden ember csudál, a ki úgy nem tudja, mint én, hogy neki egy magyar kisasszony mátkája van.

- Mátkája? ohó, hát úgy ő sem ment a kelepczétől. S ki lehet az a magyar kisasszony?

- Az uram, egy gazdag nemesnek leánya, ki nem messze lakik ide. Látja, uram, ott azt a magas hegyet, a megett van egy másik alacsonyabb hegy, ha távolabb volnánk Szécsény felé, talán megláthatnánk, ott lakik ő egy szép magas várba.

- Nem Kámornak hívják a helyet?

- Épen úgy.

- Az hát Jeney Lóra volna atyafi?

- Épen az a neve, melyet az úr mond. Uram, az ám szép teremtés. Eszem-adta, hetedhét országon nincs párja.

- Volt atyafi, volt, de már isten tudja, hol van.

- Hogy-hogy?

- Azt mondják, hogy valami erdei kóborlók kirabolták a várból, s most már semmi nyoma sincs.

- Dehogy! azt még nem hallottam. Istenem, ha ezt az én uram megtudja, senki sem fogja többé vidámnak látni.

- Pedig itt azt mondják, hogy ő maga lopta el azt a szép kisasszonyt.

- Ha ő lopta-e? Hm, azt ő nem tudta volna úgy tenni, hogy én ne tudjam. S aztán ő más legény, villányozom a lelkét, mint hogy leányokat rablani rút dolognak ne tartaná. Ha lopták uram,  másnak keze lehet ezen dologban, melyet ha valaki keresne, hamar kitudhatná. 

- Kié?

- Én nem nevezhetek meg senkit, mert már úgyis rajt vesztettem egyszer a fecsegésen, de csak azt mondom kegyelmeteknek, hogy az udvarnál kell az ily dolgok után tapogatódzni. 

- Talán gróf Cilleit érti kend?

- Villányozom a lelkét, már mondtam, hogy én senkit sem nevezek. Isten jó nap vitézek, az én utam siető.

- Még egy szóra atyafi, mond Kálmán, s közelebb lépe a lovakhoz, s lassú hangon, mintha társa előtt titkolódznék, kérdé: úgy-e Cillei a kit kend ért?

- Én néma vagyok, de villányozom adta, ha ott keresné is valaki a lopás nyomát, nem messze járna tőle. Isten jó nap vitézek!

E szavak után megsarkantyúzá lovát s elvágtata oly sebességgel, a mint jött, s nehány percz múlva csak egy porfelleg látszott távol az országúton.

- Úgy hát Forgách Budán van, mert a király nehány hónap óta itt mulat, s itt van bizonynyal Cillei is, mond Kálmán magában, s megsarkantyúzván lovát Pető felé fordúla s határozottan mondá, hogy útjok Budára megyen.

Az olvasót nehezen fogná mulatni, ha itt leírnók a kámori vándorok útját, melyen semmi nevezetes nem történt, a mi e regéhez való volna, ezért e helyt azon szabadságot veszszük magunknak, melyet a mesélők oly nagy jussal gyakorolnak, hogy t. i. időt és helyet nem tekintvén, egyszerre oda teszik hőseiket, hová a környűletek kivánják, s a két vándort egyenesen általteszszük a királyi Budára, s itt fogjuk mutatni e történet további folyamatját; de minekelőtte ehhez kezdenénk szükség egy-két pillantatot vetni az akkori királyi udvarra, hogy a történet jobban felvilágosodjék. 

Mióta az Árpád férfi-ivadéka harmadik Andrásban elhúnyt, s a királyi korona, mely eddig öröködés lánczán szállott egyik sarjadékról a másikra, a nemzet választása által leve megnyerhető. Magyarországot szünet nélkül polgári pártok vészei hányták. A mennyi hatalommal bíró polgárokat számlált az ország, szinte annyi áhítozókat a korona után, melynek megnyerhetése mindenki előtt csak nehéznek látszott, s nem, mint előbb, lehetetlennek! Innen a Trencsényi Máté hatalmas mozgásai Veczel, Ottó és Károly királyok alatt, innen Lajos halála után az asszonyi ingatag kormány és Zsigmond király kevély uralkodása alatt Hervója, Kont és egyebek nyugtalanságai. Egyedül első Lajos szemfényvesztő nagysága, s tettekkel gazdag uralkodása volt eléggé erős a kornak ezen veszélyes szellemét féken tartani. A legzavarosabb időszak azonban, melyet ezen okok szültenek, Albert halálától a nagy Corvin uralma kezdetéig tartott. 

Elsőben az Erzsébet csecsemő fiának párt fogói és a lengyel Ulászló között folytak a viták, melyek a várnai mezőkön elfolyt királyi vér által megcsillapodván, most a magyar korona hatalmasb polgárai között más irányt vevének, s nagyobb lánggal mint előbb kezdettek dühöngni. Ezen zavarokból Hédervári Lőrincz akkori nádor óhajtott a királyi székre ülni, de a nemzet sejtvé fortélyait, az 1445 ki gyűlésen, hol a kormányt hét igazgatóra bízta, közűlök a fondorkodó nádort készakarva kihagyá.

Ezen zavaros időkben emelte fel hatalmát a magyar történetekben oly nevezetes Cillei-nemzetség. A ragadozó, nyugtalan indulatú Cillei Hermánnak, a történetírók bizonyítása szerint, egy leány s egy fiú magzatja volt. Az első nőül vétetvén Zsigmond király által, római császárné, több nagy országok királynéja lőn, s a fénynek s csillogásnak azon fokára emelkedett, hová asszony emelkedni képes, s ő vala alapítója azon hatalomnak, melylyel a Cillei-nemzetség dicsekedett, mert Zsigmond király ezen szövődés óta szinte pazarlásig halmozta e házra kegyelmeit. 1406-ban Hermánt Tót-, Horvát- és Dalmátország bánjává tette, Varasd városát s az egész Zágor vármegyét neki ajándékozá, a csáktornyai szigetet pedig eladta. Ennek volt unokája a híres Ulrik, kiről itt szó leszen. Ez a ragyogás-szomjúzó, uralkodni vágyó lélek nem elégedett meg azon hatalommal, melyet ősei hivatala és reá maradt széles birtokok által nyert vala, hanem magának mind nagyobb hatalmat igyekezett szerezni. Elsőben Albert királyt vonta hálóiba, ki annyira meghagyá magát általa vakíttatni, hogy 1437. maga helyett csehországi helytartónak nevezé. Ulrik csakhamar megmutatá indulatait. Elkövete t.i. titkon mindeneket, hogy magát csehországi királylyá tehesse, azonban elárultatván szándéka, Albert által letétetett hivatalából. Midőn a kormány az özvegy Erzsébet kezeire szála, s Ulrik ennél sejté a főhatalmat lenni, ismét kegyeibe színlette magát annyira, hogy a királyi özvegy mindenek felett az ő tanácsait követé. Midőn a csecsemő László megkoronáztatnék, ő mondotta el az esküvést helyette. Midőn Ulászló pártja Győrt ostromlaná, melynek falai közé vonta magát az özvegy királyné, a német és cseh hadaknak, melyek a várat védték, ő vala kapitányok, s itt is, midőn látná, hogy a szerencse Erzsébetnek nem kedvez, meg akara szökni, de Ulászló seregei által elfogaték, s csak 24 kezes állítása mellett eresztetett szabadon 1441. Annak színe alatt, hogy Erzsébet jusait pártolja, kimene a túladunai vidéket rablani egy jókora sereggel, Szombathelynél az Ulászló seregeit megverte, s Bánfi Istvánt, a fővezért elfogta. 1446. ismét rablással indúlt Horvátországba, hogy az elveszett boszniai királyságért, mely Tvartkó rendelése szerint őt illette volna, magának és atyjának a horvátországi tartományokból kárpótlást szerezhessen. Azonban megjelent Hunyadi, s kiűzvén a galád rablókat a horvát tartományokból, hogy megbosszúlja e vakmerőséget, felprédálta a Cilleiek birtokát. Ulrik kérelemre fakadt, s megszelídíté a rémítő hős haragját, s békekötésre léptek, melyből úgy látszott hogy közte és Hunyadi között tartós egyezség fog uralkodni. De a ravasz Ulrik csak színlette a barátságot, titkon pedig bosszút esküdött Hunyadi ellen, s e szempillantat óta kérlelhetetlen gyűlölséget táplált ellene keblében. 

A békekötés után Ulrik Fridrik udvarába ment szerencsét keresni, s azt fel is találta. Fridrik megszereté a magához hasonló ravasz s fortélyokkal teljes embert, s mert mély belátást s éles itéletet tapasztalt benne, sokszor használta őt tanácsadóúl s feltételeinek kivitelére.

Igy történt vala, hogy kényteleníttetvén Fridrik az ifjú László királyt, kinek nevelésére ügyelt vala, a csehek, ausztriaiak és magyarok kivánságára hatalma alól kibocsátani, őt Ulrik gondviselésére bízta. Ulrik oly nevelést ada a gyermeknek, mely az ő életmódjával leginkább összehangzott, s melylyel magát jövendőben László országai felett titkos uralkodóvá tehette.

László, ki természeténél fogva jóindulatú vala, s Fridrik udvarában mértéklet, rend és becsületszeretethez vala szoktatva, most korláttalan feslett életbe merűlt. Azon jámbor és erkölcsös életmódot, melyben László neveltetett, Cillei stájerkodásnak nevezte, s inté a gyermeket, hogy ebből meg kellend tisztúlnia, melynek következésében őt Bécsbe vivén, ott elébe új napirendet és életmódot szabott. Reggel, mihelyt álmából felkölt, malvásiai borral és czukrozott dióval kelle a szolgáknak udvarolniok. Ezután templomba mene misét hallgatni, temérdek nép összetódulása között, hogy bátor legyen, úgymond Cillei, ne oly gyáva s emberfélő mint Fridrik. Megérkeztekor válogatott sült madarak és borok hozattak az asztalra. Ezen felül vala az ebéd, melynek fényesnek kellett lennie, s nem kevesebből tizenkét éteknél állnia, melyhez erős italok járúltak. Ebéd felett különféle éneklők, tréfaűzők, kötéltánczosok mulatták az ifjú királyt, az énekeseknek kötelességök Fridrik császárt gyalázni, gúnyolni; az ifjú királyt dagályos czifra beszédekben magasztalni, s a Cillei tetteit dicséret-hazudva emlegetni. Ezután ő felsége egy kissé szendergett, s álom után ismét drága gyümölcs, bor s egyéb szeszes italok hozattak elő, hogy az ifjúnak ellankadt érzékei újra ingerlődjenek.

Ezután némelykor az országos tanácsba, többnyire pedig a városba vitte Cillei nevendékét erkölcstelen asszonyok társaságába, s a gyönyör mámorai között tölték óráikat késő éjszakáig. Borral, gyümölcscsel s egyéb ritka étkekkel az asztalnak még akkor is telve kellett állnia, midőn a király éjjeli álomra nyugodott le. Ily rendszeresen s kiszámolva munkált Cillei nevendéke elrontására, s így történt vala, hogy e gyenge bimbó, mely természettől szép tulajdonokkal vala megáldva, midőn kifejlett, sokkal kevesebb leve, mint rendeltetésénél fogva lehetett volna. Lelke a Cillei vezér intései alatt elveszté magánálló, nagyokra törekedő erejét, benne igen kevés férfiúi elhatározottság vala, s feltételeitől nem volt nehéz elmozdítani; egyedül abban volt állandó, a mit Cillei jónak talált, mert gyenge korától ahhoz  szokott, hogy ennek fejével gondolkodjék, s ennek kezeivel munkáljon. Akaratja ritkán volt: minek kell történnie mind házi, mind országos dolgaiban, azt Cillei határozá el, ő egyedül királyi nevét adta hozzá. Gyanús és bizodalmatlan vala mindenkihez, mert emberismeretet gyűjteni nem volt alkalma. Azt tisztelé, azt becsülte, s egyedül csak azt, kit Cillei dicsérve említett előtte. A magyar nemzethez kevés bizodalma volt, mert kedvencze úgy festé neki, mint háborgó nyughatatlan népet, melynek mindenike, ki csak valamely kis pontján  áll a hatalomnak, az ő élete és királyi széke után áhítozik. A Hunyadi-házban vetélkedő társait látta, s félt tőlök, és gyűlölte őket, mert Cillei elhiteté vele, hogy ezen nemzetség csak alkalomra vár, hogy a király személyét hatalmába ejthesse, s ha ez egyszer megtörtént, semmi sem fog ellene állani, hogy magát a királyi székre ne emelje. Szóval Cillei minde igyekezeteit arra fordítá, hogy a gyermekből árnyékkirályt neveljen, s helyette magát  tegye uralkodóvá, a mit nagy részben el is ért, sőt egészen elfogott vala érni, ha Hunyadit részére tudta volna húzni. De ez egy hatalmas szikla volt pályája közepén, melynél terveinek nagy része hajótörést szenvedett. 

Azonban bármint igyekezett Cillei az ifjú László elrontásában, azt még is nem eszközölheté, hogy  némely jó oldalai ne maradának a gyermeknek, melyeket az ingyen adakozó természet olta belé. Ilyen vala a mértéklet az étel s italban, bizonyos természeti belső irtózása a bujaság iránt, s mert a gyermek fogékony vala sok nemesre és szépre, ha az igaz ügynek szószólója találkozott előtte, nem vala példátlan dolog, hogy - Cillei ellenére is - a jobb félre hajlott. A história egy történetet beszél, mely ennek szép példáját adja. Podjebrád csehországi helytartó némely erőszakos tettei által azon gyanút voná magára, mintha lázadást akarna támasztani, s magát a királyságra emelni. Szükség volt, hogy mozgalmai korán, még csirájokban elnyomassanak, s e végre elhatároztatott, hogy az ifjú király személyesen megyen Csehországba. Azonban a pénztár ki vala ürűlve, s nem volt költség az útra. László felszólítá  az ausztriai rendeket segedelem-adásra. Ezek Eyzinger Ulrik ösztönzésére azt kivánták, hogy a király gyűlést tartson, s ott, mind ezen kivánat, mind pedig némely az országot illető tárgyak felett tanácskozás tartassék. A törvényes kivánatnak, bármint igyekezett, nem állhata ellent a ravasz Cillei. A nap meghatároztaték, s a rendek összegyűltenek Korneuburgban. Az előrelátó s óvakodó Cillei sejtvén, hogy itt a rendek ellene is forralnak valamit, szünetlen a király oldala mellett volt, s nagy gonddal ügyelt, hogy hozzá senki se közeledhessék, s vele az ő jelenléte nélkül senki se szólhasson. Így folyt el nehány nap a nélkül, hogy a tanácskozás elkezdődött volna. Nyilván feltámadni Cillei ellen, s szenvedhetetlen gázlásait a népen előszámlálni senki sem bátorkodott. Végre Eyzinger oldotta fel a csomót, s azt kiváná a rendek nevében, hogy a tanácskozás elkezdődjék, s mert itt némely nevezetes, az országot közelebbről érdeklő dolgok fognak előjönni, méltóztassék ő felsége ezen tanácskozásból minden idegent kirekeszteni. A király inte Cilleinek s egyéb idegeneknek, hogy távoznának el. Mihelyt a palotából kilépe, azonnal felszólala Eyzinger, és bátor beszédet tarta Cillei ellen, lefesté életmódját, elmondta az ország közönséges panaszait, kérte a királyt, hogy ezen alacsony lelkű embert, ki csak az ő és országa romlására törekedik, ne szenvedje meg többé maga körül, különben fél ő, nehogy népei között lázadás fog támadni. Minden jelen levők javalva fogadták a beszédet, s maga a király is kezdé érezni az ügynek igaz voltát. A mint ez elvégződék, behivatá Eyzinger Cilleit, s a rendek és király jelenlétében e szavakat mondá hozzá: E szempillantattól fogva, gróf úr, vége a kegyelmed hatalmának, országlásának: a király ezennel eltiltja magától kegyelmedet, s nem engedi meg, hogy tovább udvarában tartózkodjék. Cillei felháborodván a beszéden, kész vala Eyzinger ellen a legsértőbb kifejezésekre fakadni, de a királyra tekintvén, s annak szemeiben s hallgatásában olvasván igaz létét Eyzinger beszédjének, elnyomá haragját, s a helyett a királyhoz fordúlt s fájdalommal panaszlá, hogy őt, ki mind atyjának, mind özvegyi árvaságban élő anyjának híve volt, érettek vérét ontá, harczolt, s magának Lászlónak hű szolgálatokat teve, most nehány árulók tanácsára kegyelméből ki akarja zárni, Ily ellenkedést, mond, László gondolkodásával, jó szívével összeegyeztetni nem tud, s nem is hiszi, hogy ez egyéb volna Eyzinger fondorkodásainál. Azonban Eyzinger szavába vágott, s hivatkozék a királyra, ki megszólalván azt mondá: hogy a mit Eyzinger monda, az ő elhatározott akaratja. Megszégyenűlve s leverve vonúlt ki a gróf a palotából, és senkinél részvétre nem találva, négy lovaggal iramodott ki a városból életveszedelem közt, mert hogy a bécsi utczai nép meg nem kövezé, egyedül brandebburgi Albert grófnak köszönhette.

Ez idő óta Cillei vissza vonúlt birtokaira, de nem azon szándékkal, hogy ott éveit nyugalomban töltse, hanem inkább, hogy titkon és gonddal kiszámolt terveket koholjon Eyzinger megbuktatására. Ő nem vala az a lélek, kit egy-két szerencsétlenség elcsüggesztett vagy kifáraszthatott volna, érzette mennyivel állott ész, itélet, értelem, ügyesség tekintetében mások felett, s bátorságát megtartá, és sohasem veszté el reményeit, hogy a bajokból magát kiszabadítandja. Elsőben is arra fordítá gondjait, hogy magának az udvariak között pénz és igéretek által barátokat szerezzen, a mit véghez vinnie ily éles elméjű, gyakorlott, azonfelül gazdag udvari embernek nem vala nehéz. Kedvezett czéljainak az is, hogy Eyzingernek, ki most az ő helyét tölté be a királynál, sanyarú és egyenes lelke nem kedveltetett. Mindezek kieszközlék, hogy László ravasz tanácsadói Eyzingert megbuktaták, s a király Cilleit visszahívá.

Az okos és mindég előrelátó Cillei, hogy ennekutána László neve alatt maga uralkodhassék, s az előbbenihez hasonló szerencsétlenség ne érhesse, úgy intéze mindeneket, hogy a királylyal csak az szólhatott négyszemközt, ki Cillei barátja volt, s hogy a közdolgoktól elvonja a királyt, mulatságokat és gyönyörködtetést szerze neki, melyek érzékeit csiklandák, s figyelmét a közgondoktól elvonták. Az ifjú király azon korban vala, melyben az érzékek gyúladozni kezdének, a szív lángjainak tárgyat keres, biztos részvét után esdekel. Cillei ezen indulatokat táplálta, nevelte, s az ifjú királynak szerelmi szövetkezéseket szerzett, s érzékeit a kéj és gyönyör álmain rengeté.

Ily okok következése volt a történet, melyet itt beszélni fogunk. 

Regénk azon korba esik, midőn László a magyar főrendek kivánságára Bécsből, hol többnyire mulatott, Budára jövén, maga körül hív magyarjait összegyűjté, hogy velök a törökkel viselendő háború iránt tanácskozzék.

Az olvasó megenged ezen históriai szakaszért. Kellett azt előre bocsátanunk, hogy következő elbeszélésünk általa alapot nyervén, bátrabb s akadálytalanabb léptekkel haladhasson.

Pözsgött a sok néptől a fejedelmi palota Budán, mely minden tartományokból ide gyülekezett ez országgyűlésre. Két hatalmas párt köszörülé lelki fegyvereit egymás ellen, hogy kivívja magának az elsőséget: az egyiknek feje titkon Cillei volt, s mozgonyai a nádor Gara, Bánfi és a ravasz, hajlékony, sok alakú Ujlaki. A másik pártot, mely Hunyadi barátiból álla, Szilágyi látszott vezetni, egy mind polgári, mind hadi erényei által tekintetben álló erős lelkű férfi, kivel Palóczi, Perényi Bodó, Ország, Báthori stb. fogtanak kezet. Hunyadi nem jelent meg vala, mert baráti intették, hogy őrizkedjék Cilleitől, ki ellene ismét veszélyes terveket forral. A tanácskozás tárgyai voltak a hadi készületek a török ellen, ki ismét pusztítá a Száva mellékét. Cillei fővezérré nem Hunyadit, hanem Újlaki Miklóst kivánta, az országi helytartóságot pedig Hunyaditól elvenni s Garának igyekezett megszerezni, hogy e szerint a maga hatalmas ellenségének mindinkább gyengítse erejét.

Közepette ez országos tárgyak gondjainak, e rémítő két párt készületeinek, az ifjú László úgy álla, mint egy gyenge nádszál, melyet szelei a Hunyadi-pártnak több ízben hajtottak magok felé, de mivel gyökerei az ellenkező fél, s nevezetesen Cillei hatalmában álltak, kevés idő múlva mindég ezen oldalra hajlott vissza. Különben is Cillei oly élelmet szerze az ifjú király lángoló szívének, hogy ezen országos nagy dolgokat hidegen, s mellékes tekintettel nézte, s Cillei volt, ki mindeneket vezete...

(E szakasz töredék)

A szekér sebesen és akadály nélkül halada a hegyes tájékon, az erdők csendes pusztaságaiban, szinte háromórányi távolra a nélkül, hogy az utazók emberi képet láttak volna. A két nő elfáradva az éjjeli út a leginkább a lovaglás terheitől, szenderületbe merűlt. Midőn így haladnának, egyszerre jő sebes rohanva paripáján Móré Tamás, ki mindég a szekér előtt lovagla nehány lövetnyire, s e szóval "fegyverbe bajtársak! el vagyunk árulva", a csoport közé sietett s kihúzá kardját.

Az asszonyok felriadának e kiáltásra, s rémülés között látták, hogy az erdő sűrűjéből négy erősen fegyverzett lovag, kiket egy sugár termetű délczeg ifjú vezet, megeresztett fékkel s kivont karddal rohanának előre. 

- Félre vitézek, mond az ifjú, előre szöktetve, vagy a ki ellen áll, halál fia. 

- Előbb az a kérdés, mond a gróf, mi járatú emberek vagytok, mit kivántok tőlünk, s mi juson?

- Az mindegy a dologra, de ha tudni kivánod, mi a király testőrei vagyunk, s a mint látod, mind hatalommal, mind fegyverrel elég erősek az ártatlanságot rabló kezek ellen védeni.

- Nyomorú zsoldosok, s ti bátorkodtok egy nálatok erősb, s becsületes bajnokcsoportot gúnynyal, szidalommal illetni?

- Kétségkivül, s még többet is ily szemtelen vakmerő rablócsoport ellen.

- Úgy hát kardra isten nevében! mond a gróf, vagy ha tetszik, fogjatok lándsát, bátorhoz ez még inkább illik.

Az ifjú nem várakozék több szóra, hanem inte társainak, s a két csoport összecsapott. Rövid nehány szempillantatig tartó harcz után a gróf és társai megfutamodának, s az ifjú bajnok négy társával még belebb tolá őket az erdő sűrűjébe. 

Az asszonyok egyedül maradtak félelem és kétségbeesés között a dolog vége iránt, készülőben valának helyökből leszállni s a bokrok megett elrejtezni, midőn egyike a gróf társainak hirtelen előrobban, s feszített lándsával a szekér mellé áll, s parancsolja a bennülőknek, hogy veszteg maradjanak.

Három az ifjú bajnok kiséretéből épen ezen pillantatban bukkana elő, kiket midőn látna a szekér mellett álló lovag, rájok kiálta, hogy ne közeledjenek, különben, mond (döfésre emelve lándsáját), a szekérben levőket összeöldösi előbb, hogysem kezökbe engedé. A három bajnok e vakmerő szóra megálla, s nem bátorkodott előbbre menni. De íme, az ifjú egyszerre előbukkan távolról, s mielőtt észrevenné a szekérnél álló lovag, úgy döfé ezt orozva lándsájával vállba, hogy az nyergéből karikázva zuhant le nehány ölnyi távolságra lovától, minden életjelenség nélkül.

- Gebedj meg latorfaj! mond az ifjú legyőzve őt, s nyájasan lépe át az asszonyokhoz.

Mint égből küldött szabadítót örömkönnyek közt fogadák a félelemtől remegők a hős ifjat, s alig találtak szót, melylyel köszönjék védelmöket. 

- Csekély teljesítése, s nem egyéb, a mit tevék, azon kötelességeknek, szép asszonyaim, melylyel mint királyi testőr s mint levente tartozom. Védeni az asszonyi ártatlanságot bűnös kezek ellen, úgy hiszem, minden becsületes levente kész lett volna, s védeni, kivált ennyi szépséget, mond (az ifjabbik hölgyre tekintve), kétszeres erővel fogott volna akárki. De félre most ezekkel tisztelt szép hölgyek, mert szabadulástok még csak félig van eszközölve. Ha e rablósereg újra összeszedi magát, melyet most csak a vak szerencse engedett széllyelvernünk, kétes lehet oltalmatok, azért, ha tetszik, szépségei az asszonyi nemnek, menedékhelyre foglak vezetni. Nem messze ide a királynak egyik vára, ha tetszik, szolgálatotokra áll.

A két hölgy, kivált a fiatalabbik, kinek rémülései között is, megnyugvással andalodott el tekintete a szép hős ifjún, nem ellenkezett az ifjú ajánlkozásában, és így a szekér megindula, körülfogva a négy lovagtól.

Nehány óra múlva egy kisded völgyben, melyet sűrű erdőkkel koszorúzott hegyek fogtanak körül, megállapodának. A völgy és a hegyeknek egy része végig láthatatlan kőfallal vala kerítve, melynek mintegy közép táján, kisded halom felett egy csinos épület áll, melyet mulatókastélynak inkább, mint várnak lehet nevezni. A vár környéke s az egész táj, mely a falakon belül vala, gyönyörű erdőség által volt ellepve, melyet itt-ott nehány ösvény látszott mindenféle irányzatokban végighasítani. A völgynek mélyében egy kisded patak zuhogott, sötéten összeborúlt juhar és nyárfák alatt, mely megkerűlvén egy részét a halomnak, egy lapályon szerte áradva elenyészett a szem elől, s egy mezei virágokkal elhintett kies rétet hagyva maga helyett a szem előtt feltünni, mely vizeitől táplálva legelevenebb virulatban nyílt fel a szemlélőnek. Köröskörül csend és a legmélyebb hallgatás uralkodtak, s a fürge őzek s nemes tekintetű szarvas csoportonként legeltek szabadon és zavartalanúl a gazdag mezőn, s ki itt először jelent meg, alig tuda felébredni ábrándozásiból, melyekbe a szép regényes táj kellemei meríték.

- Czélnál vagyunk asszonyaim, mond az a szép ifjú levente, a mint a völgybe értek, s leszállván lováról a két hölgyet kiemelé a szekérből. Alig keltek le a hölgyek, a szekér és a három kísérő lovag eltűnt szemeik elől, az ifjú pedig ujjait ajkaira nyomván, háromszor hangosan füttyente, melyre néhány percz után egy komor tekintetű öreg férfi jelent meg egy csomó kulcscsal kezében, melyek közűl elővevén a legnagyobbikat, kinyitá a vasrostélyzatú nehéz kaput, s szótlanúl, de bizonyos félénk tisztelettel üdvözölve az ifjú leventét, bebocsátá a kalandor hölgyekkel.

Az ifjú karját nyújtván az ifjabbik hölgynek, ki azt szemérmes félénkséggel fogadta el, az öregebbikhez fordúlt, s vele menetközben beszédbe erede.

Midőn nehány lépést haladtak, a rostélykapu zajos csikorgással záratott be hátok megett, melyre a két asszonyt, kivált az ifjabbikat, ki félénkebb vala, titkos borzadály futa végig.

- Úgy, itt már mentek vagytok, asszonyaim, minden üldözéstől, ezek a magas falak, s amaz öreg szolga vigyázó szemei képesek minden vakmerőt tőletek távoltartani.

- Uram, mondá az öregebbik hölgy, mivel az isten oltalmunkra rendele, oly szép bizonyságait adtad, hogy nemesen gondolkodol, nem fogsz megbántódni, hogy kérlek, magyarázd meg, hol vagyunk itt, kié ez a kert, s ama vár ott fenn, s mint tekintsük magunkat, foglyok vagy vendégek gyanánt?

- A kastély, melyet láttok, asszonyaim, Solymár, a király vadászkastélya, s e kőfalakközi kert itt körűle, a király vadasa. Én egyike vagyok a király testőreinek, nevem, ha tudni kivánjátok, Csoma László; ez a kastély most, meddig a király Budán mulat, az én ügyelésem alatt van. A király gyakorta jelenik meg vadászati mulatságon, melyeknek elrendelése reám van bízva.

- E szerint hát itt a király hatalmában volnánk? mond az ifjabbik hölgy, aggodalommal tekintve társára.

- Védelmében, felele Csoma, védelmében, szép hölgyeim, nem hatalmában. Tekintsétek magatokat itt szabadoknak, s e helyet olyannak, melyben minden szolgálatotokra áll, engemet pedig annak, ki minden szempillantatban kész érettetek lándsát törni.

Az ifjúnak gyönyörű termete, nemes és sokat jelentő arcza és szemei, kellemmel teljes mozdulatai, s a szíves és részvéttel teljes hang, melylyel szavait mondá, különös érzést gerjesztettek a fiatalabbik hölgyben. Félénk, szemérmes természeténél fogva nem mere hosszabban reá nézni, csak lopva vetett némelykor egy-két pillantatot deli alakjára, melyet ijedve kapott el ismét, valahányszor az ifjúnak tüzes nagy kék szemei reáfordúltak. 

Az ifjú többnyire az idősbik hölgy felé fordúlva beszélt, de mozdulatai elárulták, hogy figyelme a fiatalabbikra van függesztve, s hangján oly valami jelentkezett, miből indulatok elnyomását lehetne sejteni.

A hegyek aljára nem értek, útjokat beszéddel rövidíték, s midőn felebb érnének a dombra, elmerűle a két hölgy a vidék szépségeinek nézésében. A fiatalabbikat kivált regényes képzeletek fogták körül, úgy látszott, mintha ez elzárt magányos helyre tündérek építették volna e gyönyörű kastélyt, melynek szépségét a körűle álló sivatagok természeti bájai méginkább emelték. Ily gondolatok között felértek a várba, hol az ifjú egy szép tágas terembe vezeté őket, melyből kétfelé a több osztályzatú szobákba vezető ajtók nyíltak. Az ifjú kinyitván egyikét ez ajtóknak, hírtelen eltávozék, s a két szép vándort magára hagyá.

Sebes léptekkel mene Csoma végig egy hosszú sötét folyosón. Belseje telve volt gondolattal, érzéssel, tele lánggal, melynek tágulást kelle szerezni. Ama szép idegen hölgy alakja fellázítá minden érzékeit, nem hallott semmit, nem láta, nem gondolt semmit, mint egyedül őt; soha nem érzett lángok zajdúltak fel benne, s mint az, kit éjjeli rémek űznek, vaktában rohant a folyosón végig. 

- Itt van-e már a kamarás, kérdé hirtelen az őrt, ki a folyosó-nyilatnál álla.

- Igen is, ama szobában van, felelt ez merő katonai állásban s oly hangon, melyből hódolat jelei látszottak, s a vizsgáló gyaníthatta volna, hogy az, kivel beszél, több lehet, mint csak egyike a királyi testőröknek. 

Az ifjú kinyitá az ajtót, melyre az őr mutata, s hirtelen egy terembe lépett, az ajtót pedig szorgalmatosan bezárá maga után.

- Nos mint állnak a dolgok? kérdé egy magas férfi komoly arczczal, s élesen függesztvén szemeit az ifjúra, mint ki félelmes várakozásban van egy pillantat után, melytől boldogsága látszék függni.

- Oh te kedves egyetlen barát, mond ez, nyakába borúlva a magas férfinak, mely kedves, mely dicső alak ez a te kámori lyánykád, soha, soha, még annyi nemességet, annyi bájt asszonyi alakban nem láttam.

- Valóban? mondta a magas férfi tettetett csudálattal, s szépnek látod őt? 

- Gúnyoló! láttad-e őt jól, láttad-e úgy mint e  szépségében elveszett két szem? Szépség, kellem, és mind azok a ti szavaitok, melyekkel nevezitek azt a leányi tulajdont, mitől a szív lángra gyúlad, hideg száraz szavak ahhoz képest, a hogyan érzéseim nevezik ezen leányka kellemeit. De minek e haszontalan beszéd itt, elég legyen mondanom, hogy a mióta láttam, nem érzek, nem gondolok, nem látok, egyedül ő van eszméletemben, s enyémnek kell lennie, magaménak kell tennem őt minden érzéseivel, hajlandóságaival, s mily bohó vagyok én, hogy eddig is magára hagytam. Vissza e szempillantatban, vissza hozzá!

- Megállj! ne oly hirtelen! Az nem viszen czélhoz, most még nem lehet őt látnod, s nem ma, s nem holnap sem még. 

- Mit? nem látni? s miért nem lehet? Hahaha! gondolod, hogy e haszontalan beszédet követni fogom, gondolod, hogy belőlem játékot űzhetsz, hogy hideg "nem lehet"-eddel eloltod lángomat. Félre, én megyek, tégy és mondj bárakármit. 

- Azt nem, mond a magas férfi, tűzzel útját állván, azt nem teszed, nem szabad tenned.

- Szabad? Gondolod, hogy lángjaimból játékot űzhetsz, hogy magamat oda engedem csábító beszédnek? Illik, hogy végre magam lábain járjak. Soká, igen soká tűrtem, ezentúl nem akarom, nem fogom többé lánczaidat hordozni. 

- Jó, a mint tetszik felségednek, uram és királyom. A mint tetszik  mondom, a mint jónak látja. Reám hát ezentúl nincs szüksége, én nem megyek, hogy terhére ne legyek felségednek, de ha majd lábai a hálóba akadnak, melybe gondolatlanúl és vaktában rohan, felséged se terheljen engem majd kérelmével, hogy onnét kiszabadítsam.

- Mint érted azt? mond a király nyugtalan hangon.

- Mint értem? Az mindegy felségednek, egy szolga beszédére minek hallgasson egy király, kinek maga lábán illik járni. Rám és beszédimre itt semmi szükség többé, azért engedje meg felséged, hogy távozzam jókor, meddig még királyi haragját fejemre nem zúdítják, mond a magas férfi, s fejére tevén sisakját, kezdé a fekete pánczélt mellére kapcsolni.

A király habozva és aggodalom között nézte őt nehány perczig, végre ellágyúlt hangon szólala meg: Cillei! te útmutatóm, vezérem, barátom, te akarsz engem elhagyni?

- Felségednek rám többé semmi szüksége engedje meg, hogy eltávozzam.

- Ulrik! te, ki atyám voltál mindég, az istenért, mi lelt? Megbánta-e szavam? Egyetlen rokonom, szív és lélekben, te akarsz elhagyni? Látod, mint fel van lázadva bennem minden érzés, látod hogy mennem kell, s te elégnek tartod egy hideg "nem lehet"-tel csillapítani vágyaimat! Szólj, mit tegyek? menjek, veszteg maradjak?

- A mint jónak látja felséged.

Cillei szótlanúl marada, és sietett fegyvereit magára rakgatni.

- Drága baráti szív, mond a király reáborúlva, te nem hagysz el engemet. Én nem élhetek nélküled. Kegyetlen, hogy neked eszedbe is juthat ily gondolat! 

- Ó ha felséged ismét László, az okokra hallgató csendes szelíd László, s nem az a maga fejű török szultán, úgy én megint Cillei, a hív, a régi biztos Cillei akarok lenni. Igérjen meg nekem felséged egyet, úgy kezemet nyújtom az engesztelésre.

- Barátom! szólj, mit?

- Igérje meg felséged, hogy az ügyben, mely felségedet s ama leánykát illeti, az én rendeléseimnek fogja magát alá vetni.

- Különös ember! Csak akkor s úgy szabad szeretnem, a mint te akarod?

- Mindég és úgy a mint felséged akarja, de az összejövetel vele csak akkor és úgy történjék, a mint én fogom akarni.

- De mond ki hát miért ez?

- Én igéretet kivánok felségedtől.

- Átalkodott makacs fej! Itt kezem és királyi szavam rá.

- Úgy, és most menjünk Budára.

- S nem szabad látnom azt a kedves teremtést?

- Holnaputánig nem.

- Kegyetlen! az nekem egy öröklét.

- Most maradjon itt felséged csendesen, meddig visszatérek. Rendeleteket kell tennem a két fogoly iránt. - Ezzel Cillei eltávozék, a király pedig lassú léptekkel le a várból a kapu felé.

Éj borítá, csendes csillagos éj, a vidéket, midőn Cillei és a  király lovaikon ültek. Cillei mielőtt megindulának, még egyszer visszatért az öreg kapuőrhöz.

- Értette-e kend jól Tamás, mit mondtam? Halált annak, ki a falakon belül lép. Ez legyen parancsolat az őröknél. 

- Úgy lesz kegyelmes uram!

Ezzel Cillei megsarkantyúzá lovát, s utána iramodék a királynak. Darabig szótlan ügettek egymás mellett a lovagok. Az út sűrű erdők, hegység és völgyek között ment el. (leírni az utat). Végre Cillei törte félbe a hallgatást.

- Tudja-e felséged, kicsoda az a leányka?

- Még nem mondtad.

- Egy ivadéka Szilágyinak, és így rokonságban áll amaz ebfajjal, mely Magyarországban több mint felséged.

- Valóban?

- Leánya egy kemény nyakú nemesnek, kit amaz oláh fattyúhoz nemcsak rokonság, hanem baráti kötelékek is szőnek. Egyike ama neveletlen, kevély, törpekirálykáknak, kiket Magyarország oly bőven számlál, szóval leánya egy magyar nemesnek. Felséged jól ismeri ezeket a sziklafészkekben lakó gaz latrokat.

- Valóban Cillei? Szilágyi rokona? Oh az nagy szerencsétlenség?

- Épen azért kell vigyázóknak lennünk, s lépteinket óva és úgy alkalmaznunk, hogy az az otromba felekezet mégcsak ne is gyanítsa azt, hogy a kámori tengeliczet mi fogtuk kalitkába. Az nem jó dolog volna, ha tetteinket megsejtenék, s vérbe keverhetné az országot.

- Isten! mely vakmerő lépés! Nem lehetett-e ezt másként is véghez vinni? Szükség volt-e épen rablókká lennünk.

- Felségednek nem tetszik az a leányka?

- Csudálatos ember! mit gondolsz? nem mondám-e, hogy imádom őt?

- S mégis bánja a tettet, mely által ő birtokába juta?

- Birtokomba? Az kérdés, melyet a következés fog csak megfejteni. Hát ha a leányka engem nem szerethet, ha utál, akkor a veszély megvolt próbálva, s haszon nélkül.

- Úgy ismeri felséged az asszonyokat? Egy ábrándozó leányka  ifjúsága legszebb szakában, kinek keblében talán nem is ébredt fel a szerelem érzelme, elrabolva egy istentelen gonosz Cillei által, egy szép ifjútól szabadíttatik meg, s egy tündérlovagi módon, egy ifjútól, kiben bátorság, vitézi erő, szépség mind annyi tulajdonok, hogy egy leányka fejét elbódítsák, vannak egyesűlve. Hiszi-e felséged, hogy nem szerettetik? Hahaha!

- Ezek oly remények, oly kecsegtető álmok, melyeknek sok történt dolgok mondanak ellent.

- Legyen felséged megnyugtatva. Cilleit még mindeddig csak szerencséje csalta meg, s az sem sokszor, de emberismerete nem. S feltéve, hogy a dolog úgy üt ki mint felséged rettegi, nincs-e még száz mód is segedelmünkre? S az a királyi hatalom oly hamar kimerül-e?

- Hagyd el Cillei, már eddig is elégszer tettük ezen hatalmat önkénynyé, erőszakká, ideje volna, hogy ily eszközökhöz nyúlni megszünnénk.

- Szükség törvényt bont, közmondása azon népnek, melynél felséged ily eszközökhöz kénytelen volt már többször nyúlni, s ez volt pajzsa, s ez leszen ezután is tetteinknek.

Ilyetén beszédek között a budai várhoz értek.

(Itt vége szakad.)

Bajza Nógrád megyében

Neve hallatán a reformkor legjelentősebb kritikusára gondolunk, ki Kölcsey és Szemere Pál után megteremtette  magyar irodalmi kritikát, s aki félelmetes vitatkozóként vált a haladó nemzeti eszmék szószólójává. Ő az 1837-ben létrejött Nemzeti Színház első igazgatója. Hamarosan lemondva erről a posztról, újra kritikusi tollat ragad. Sógorával, Vörösmartyval felváltva írták az Atheneaum Játékszíni  Krónika  című rovatát. Az 1848-49-es szabadságharc időszakában Kossuth megbízásából szerkesztette a Kossuth Hírlapja című napilapot, ezért a forradalmi eszmék bukása után bujdokolni kényszerült.

A nógrádi határhoz közel eső Heves megyei Szücsiben született 1804-ben. Apja jómódú gazdálkodó, művelt ember, kinek Gyöngyösorosziban, Szücsiben és Kisterenyén is voltak birtokai. A leghűségesebb barát, Toldy Ferenc írja Bajzáról: "Köz tanulását 1811-ben Gyöngyösön a ferenci atyák gymnásiumában kezdte, azt Pesten folytatta, hol 1818-tól 22-ig a bölcseletet, 1822-3 a törvényeket hallgatta, s azokat Pozsonyban 1824-ben végezvén egy évet törvénygyakorlaton unokabátyja Földváry Ferenc hevesi alispánnal töltött. Az 1825-27-ki emlékezetes országgyűlésen ugyan e rokona, mint országgyülési követ mellett megyei írnokként volt jelen." Földváry társaságában gyakran hosszú utazásokat tett megyénkbe.

Nógrád megyei kapcsolatát elsősorban Toldy Ferenccel folytatott levelezéséből ismerhetjük meg:

1823. szeptember 23-án így ír Gyöngyösorosziból barátjának: "Én most nem dolgozhatom. Ha írsz nekem csak e hónap végével írj, mert én holnap után Nógrádba megyek, és csak egy hét mulva vissza."

1824. december 16-án ír a következő útjáról: "E holnap mintegy 30-án Nógrádba megyek csavarogni, nem azért mintha ottan dolgom volna, hanem mivel most egy kis ürült időm van; meglátogatok sok régen nem látott rokonokat és tudom, sok derék lyánykákkal leszen szerencsém megismerkedni."

Úgy látszik nem csalatkozott várakozásában, mert visszaérkezése után azonnal, 1825. január 7-én ismét levelet ír: "Nógrádból megtértem de későbben mintsem kellett volna. Boldog egy nehány napot tölték ott; s ez nem eléggé méltó hogy érette valami feláldoztassék? Szép társaságokban vala szerencsém jelen lenni, mellynek következése az is hogy egypár sötét szem barátodat majd megfogá. Visszatértemben Pászthón nem tudva olly helyre találtam beszállani hol épen mivel névnap vala házi Bál volt. Közzéjek keveredtem s a tánczosnék kevés számmal lévén én két más ottan jelenvaló ifjúval (kiknek egyike Kazinczy Ferencz testvérének fija Biharból, az embereknek legszelesebb bohója, másika Plathy, nekem tisztelve szeretett barátom, ki most tevé le a censúrát s egy szép lelkű ifjú) öszve vévén magunkat egy ottan lévő Úri háznak kisasszonyát mentünk meghívni; s a mint belépénk egy előszobában találánk a leányt anyjával. Bementünk után kevés perczczel, beszédünknek alatta egy kis barna, görög szépségű leányka suhant-ki a másik szoba ajtaján, ez vala a kedves, az általam még nem ismert nem látott. Ő több mint középszerű szépségű, az igen szépeknek azonban utólja felé való; mindazáltal érdemes arra, hogy érte Trója romba dűljön. Minden szavából mennyei ártatlanság s a legszebb lélek sugárzik ki. Egy estvét adának csak az egek vele lehetni, mindazáltal az angyal e kis idő alatt enyím fogott volna lenni; enyím, mert minden mozdulata azt mondá, ha ezen villám fülembe nem csapott volna, hogy ő már   e l   v a g y o n   j e g y e z v e, melly reményemet, ezt a hajnalgó szerelmek táplálóját legott szerte rombolá. Ha foglalatosságim engedtenek volna ábrándozónak lenni még utóbb ollyan formán járhattam volna mint Göthe Vertere; annál inkább mert az ő románjának kezdete hasonmása ezen enyímnek. Azonban, már minden el van feledve s én igyekezni fogok ismét azon lepkény indulatú lenni ki ez előtt két héttel voltam."

1825. március 15-én újabb utat említ: "Egerben egy hétig voltam s mivel a szükség úgy kivánta Losonczra kellett mennem; onnét épen csak ma jöheték haza, a Nógrádi desperatus út miatt". Ugyanezen levélben ír elképzeléseiről: "Sok szép tárgyaktól vagyok lelkesedve s ha dolgozásra való hely s idő volna elveszteném magam ismét a tündér világban. Hogy mutassak neked valamit megint inter pia desideria feljegyezni való, közlöm egynéhányát tárgyaimnak, vedd úgy a hogyan mi egymásnak gyengeségeit, szenvedélyeit, gyarlóságait megmosolyogva venni szoktuk; azért mivel nem feddésre, nem útálatra valók, és talán mivel sokát magunkból kiírtani nem hatalmunkban áll". A tervezett témák között találjuk a "Somoskő (egy várrom Nógrádban)" címűt is.

A téma úgy látszik továbbra is élénken foglalkoztatta, mint kiderül május 7-i leveléből: "Ki mondta azt hogy a Váromladék elegia? Én nehezen mondottam azt leveleimnek valamellyikében, mert én örökké insriptiónak fogom tartani. Igaz hogy egy kisség hosszabbacska leve mint szokás, de a szokáson túl lépni vétek e? A darab amint mondám simítást kíván, és ha időm leszen majd meglátod hogy a  r o s zból még jó válhatik. Szeretném ha corrigálnál benne, correctiód nekem gondolatot fog adni az új kidolgozásban. Hárfámnak (!!) azon húrja melly szerelemre szokott volt zendűlni végkép elnémúla, mert nincs tárgy melly felé ömledezzen s nem tudom ha fog az ismét pengeni. Azonban mind e mellett is tele vagyok poetai érezéssel, tele lobogással, és sok tárgyaim közűl nem tudom mellyhez kapjak, midőn ollykor időt lophatok. Többnyire kocsiban, utazva eszmélek és csak fejemben dolgozom ki tárgyaimat. Igy készüle a Váromladék (nógrádi utamban s első czímje Somoskő vala az lészen utolsó is, mert ezen vár romra van írva) így Széphalom. Egynéhány inscriptio és egy dal van nálam készen, ládám fenekén hevernek, s heverjenek."

A hivatali elfoglaltsága azonban ekkor még nem enged számára elegendő időt az írásra. A Pozsonyban, 1827. április 20-án kelt levele erről tanúskodik: "Parancsoltad, hogy minél elébb közöljem észrevételimet a változtatásokra nézve, tehát vedd ezennel röviden; mert időm nincs sokat beszélni. A Dieta végén ismét halmokra gyűltek dolgaink... Emlékezések. Somoskő. Eltünt ifjuság. Nem akarom mostani fölmelegülésemet ezeknek újonnan való dolgozásával eltölteni. Inkább újat írok. Somoskőből úgy sem leszen semmi."

A következő évben hosszabb időt töltött el Pásztón. Így ír szeptember 26-án kelt levelében: "Augustusnak mintegy közepéig félig betegeskedve, félig egészségben huzódott drága időm. Láttam, hogy censurára készülni késő, mert a terminus néhány nap mulva kezdődni fog s hozzá ültem, hogy az Epigrammát folytassam s minél előbb bevégezzem. Még a végszakasznak alig volt harmada kész, hogy öregebb bátyámmal elkezdődtek öszveütközéseink, mellyeknek okát elhagyom."

1828. december 8-én újabb utazásról tudósít: "A mult hónapban kétszer jártam Nógrádban familiám dolgában. Másodikízben elfutottam volna egy napi látogatástokra, de kerekem s tengelyem Tolmácson (Rétság mellett) letörvén egy napot kellett csináltatásokra vesztenem."

Az utazások során jegyzeteket készített, megfigyelt, s rögzített minden apró részletet. Bár konkrét diósjenői látogatására mindezideig még fény nem derült, ám a Kámor című írása a helyismeret oly pontos és aprólékos voltáról tanúskodik, hogy nyilvánvaló ezáltal, hogy hosszabb idejű itt-tartózkodás nélkül nem készülhetett volna el ez az elbeszélés. Sok olyan elemet is tartalmaz, melyet a szájhagyomány mind a mai napig megőrzött a faluban.

A Fekete lovag című elbeszélését egy pásztói tartózkodása során hallott  népregéből merítette. A bevezetőben itt is költői képekkel festi le a helyszínt: 

"Nyugoti szélén a Mátrának, hol a pásztói sivatag hegyláncz emeli kékellő pompájában ormait, s egyalakú magas hullámzatok közt nyúlong el a jász síkok felé, kisded róna völgy felett áll egy közép emeletű halom, melynek tetőjén néhány faltöredék és bástyaromok látszanak. Pusztaság s mély hallgatás uralkodik a hely körül, csak néha zeng felé a legelőkről egy nyájkolomp vagy esti csendben a szomszéd faluból egy-két tompa rémletes emberszó. Dél- és nyugotszaki vidékein tágas, mérföldig terjedő erdőtlen tér nyílik fel a szemnek, hol arany kalászszal sárguló földek s a zöld szín minden bájaival elhímzett rétek között áradoz a zavaros habokkal tolongó Zagyva. Két századdal ezelőtt e gyönyörű tért rengeteg erdők boríták, hasonlók a Mátra irtózatos vadonaihoz, s Verebélytől kezdve le az almegyékre vivő úton jókora távolig nem volt emberi kéznek egyéb jele látható, mint egy nyomorú fahíd a Zagyva folyamán. Belebb azonban sűrű erdők között az említett halom tetején kormos régi falakkal egy építmény álla, melyet a köznép maig is Hasznosvárnak nevez."

A Kámor és a Fekete lovag című elbeszéléseket először Toldy adta ki 1861-ben, majd ezután Badics Ferencz jelentette meg újra 1899-ben. Badics írja Bajza életrajzában: "Elbeszélést Bajza mint Kisfaludy korában, most is inkább szerkesztői szükségből írt; érezte, s ezt leveleiben többször ki is fejezte, hogy a novella-írásra nincs igazi tehetsége. Novelláiban az érzelmesség s a lovagvárak romantikus kalandjai felváltva jelennek meg, de egyikben sem segíti valami leleményes képzelet."

Ugyanő a két íráshoz fűzött jegyzeteiben az alábbiakat írja: Az eredeti kéziratok a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában találhatók.(4 r. 131. sz) - "Toldy azt írja róla ("Bajza élete" 8 lp.): "Két ez időben (t. i. 1831 körül) írt regénye: A fekete lovag és Kámor, terjedelmök miatt kiszorúlván zsebkönyvéből (Auróra), nyomatlan maradt." A terjedelem azonban mellékes ok lehetett. A fekete lovag Bajzának legelső kisérlete prózai elbeszélésben, s úgy látszik, hogy többszöri átdolgozás után sem volt vele megelégedve. Még mint pozsonyi joghallgató kezdett hozzá. "Régen hordozok én egy gondolatot, egy excentrikus gondolatot drámára" - írja Toldynak 1823. decz. 28. (Lev.VI. k. 15. sz.); - de a conceptióban mindjárt nagy hibát vesz észre, - "mely ezen kérdésben foglaltatik: hogy lehessen egy gyilkost tragikai személylyé teremteni"; de talál megfejtést - nem többé drámában, hanem elbeszélésben. Mikor azonban kidolgozásához kezd, nem érez magában elég tehetséget. Utóbb mégiscsak megírja, s köv. levelében (1827. jan. 7.) már arról értesíti barátját, hogy "az elbeszélést elkészítette, többet teszen valamivel két ívnél, de letisztázva nincsen", s erre egyhamar nem is ér rá. Toldy sürgetésére azzal felel, hogy újra átdolgozza. Toldy is elbeszélésen dolgozik. "Az Emilia névben összetalálkoztunk, nálam is e név van. De ez semmi." (VI. k. 21. sz.) Hanem azért - úgy látszik - e találkozás miatt változtatja az Emíliát Emelkára. Febr. 25-én (VI. k. 23. sz. jegyzetben) Toldy újabb sürgetésére azt írja, hogy elbeszélése "egész az utolsó constructióig készen van, csakhogy én el akarom másként változtatni, mert így semmit sem ér."  Toldy most úgy akarja kicsikarni tőle, hogy elmondja a tervet Kisfaludynak, ki az Auróránál rendesen meg volt szorúlva elbeszélések dolgában, s így most az ő szavával sürgetheti. Bajzát bántja a terv fölfedezése, mert elbeszélése "idétlen nyomorék": aztán a compositio hét ívnél több és stilizálva csak az eleje van. De leírja majd sűrűn (hogy a nagy csomó a postán fel ne tűnjék); "ha Kisfaludy átdolgoztan használhatni fogja, jó, igen örvendek rajta, de nevemet nem adom alá, nem akarom, hogy a publicum azon érdemet nekem tulajdonítsa, mely nem enyém, hanem az átdolgozóé". (VI: k. 30. sz. jún. 13.) Kisfaludy aligha lehetett vele megelégedve, mert nem adta ki. Bajza később (VI. k. 42. sz. 1825. ápr. 8.) is azt írja, midőn megint egy gondolata támad, hogy "könnyebben tudna a drámában forogni, mint az Erzählungban, mert a mi epicum, az nékem mind nehezen megyen.". Valószínű tehát, hogy A fekete lovag, (mert tárgya szerint erről van szó a levelekben) még az első fogalmazású kéziratban maradt hátra; s ebből adta ki később Toldy (Bajza Összegyűjt. Munk. 1861. II.k.) mint "kegyeletes ragadomány"-t, mely - a töredékül maradt Kámorral együtt - akkor fejledező szépprózai irodalmunkban ilyen félig kész állapotban is érdekes kísérlet. Toldy e kötet végére Tudnivaló czím alatt a következőket írta a két elbeszélésről:

"E két kötet, nagyobb részében, kiadatlanokat hoz. Ilyenek: A fekete lovag, Kámor. Emezt szerzője be nem fejezte ugyan, de szokatlan dolog jeles írók összegyűjtött munkái közé, kivált halálok után, töredékeket is venni fel, mert a részletek élvezetén túl az író jellemzésére, mint valamely antik torso a műismerőnek, kedves és tanulságos eszközt nyújtanak. Mindkét mű azonfelül első dolgozat; soha szerzőjök által simítva, de még csak átnézve sem voltak: valódi kegyeletes ragadományim: de domini funere rapta sui. Azért hiányzik rajtok azon formai bevégzettség, melyhez Bajza művein szokva vagyunk; de stúdiumra e brouillóni állapotjokban is alkalmasak; s mint újabb regényköltészetünk első - Kisfaludy-féle - stádiumához tartozó darabok ma már történetileg is érdekesek. Egy s más helyt a toll elsiklásait - szóegyeztetésben, mondat-alkotásban - s az emlékezet botlásait megigazítanom nemcsak elhúnyt felejthetetlen barátom szelleme iránti kegyeletem, de az olvasó tekintete is kívánta; ezeken túl érintetlen maradt minden, forma és dolog egyaránt."

Balogh Béni: Kámor kincse

Az írás megjelent a szerzőnek a Téka Könyvkiadónál, 1990-ben megjelent, Omló bástyákon hulló csillagok című, valamint a Vártornyok és harangok című, a Novitas B Kiadó gondozásában 1993-ban megjelent kötetében.

A festői szépségű Börzsöny keleti hegyeiben, Diósjenő fölött, egy meredek csúcson állott hajdanán Kámor rablólovag sziklavára...

Abban az időben több király vetekedett a magyar trónért, és több kiskirály gyötörte-szipolyozta a szerencsétlen haza még szerencsétlenebb népét. Könnyű dolog volt hát a "zavarosban halászni", magyarán: rabolni, fosztogatni.

Kámor kegyetlen, gonosz kényúr volt, aki az egész Börzsönyt, de a Duna kanyarulatának vidékét is rettegésben tartotta. Életének egyetlen célja volt: minél többféle kincs összeharácsolása. Rablóhadában nagyon vegyes népség verődött össze, akiket egyetlen dolog, a zsákmányszerzés tartott össze.

Élt abban az időben a Börzsöny északkeleti vidékén, közel Diósjenőhöz egy öreg juhász. Ez a pásztorember akarva-akaratlan a rablólovagot szolgálta, annak a nyájait legeltette. Ennek a juhásznak volt egy kései gyermeke, egy csudaszép szőke hajú leányka, akinek Ilka volt a neve.

Felserdülvén, a gyönyörű leányzó szépségének híre messzi földekre eljutott... Jöttek is a kérők, egymásnak adták a kilincset, de az apa Kámor tudta nélkül nem merte senkihez feleségül adni.

- Nem is tudtam, hogy ily gyönyörű leányod van - szólott meglepődve a rablólovag, amikor a juhász engedélyt kért tőle a leánya férjhezadásához. - Ám ha az én birtokomon nyílik e szép virág - folytatta Kámor -, akkor nem engedem másnak leszakítani - és azonnal parancsot adott, hogy a szép leányt már másnap kísérjék fel a várba.

A juhászleány szépsége annyira rabul ejtette a rablólovagot, hogy azon minutumban menyasszonyául választotta.

- Három nap múlva megtartjuk a világra szóló lakodalmat! - adta ki a parancsot.

Mert, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem - ha kissé éltes korban járt is őkelme - még legényember volt a rablólovag.

Hamarosan nagy lakodalmat csaptak Kámor sziklavárában, ahol jót mulattak a rablók, a mindenféle útonállók és a sunyi képű orgazdák, akik a rablólovag összeharácsolt holmijait értékesítették.

A szegény juhász és szépséges leánya, akik kénytelenek voltak beletörődni Kámor parancsába, összetörten gubbasztottak a rablók között, akik bizony alaposan felöntöttek a garatra.

A koldusok pedig - akik szép számban voltak ebben az időben - a vár árkai, sáncai körűl őgyelegtek alamizsnára, elhajított lakodalmi hulladékra várva.

Kámor azonban oly gonosz és kegyetlen volt, hogy nemcsak nem adott ezeknek a rongyosoknak, hanem martalócaival még el is űzette őket. A szerencsétlen koldusok jajgatva menekültek a haramiák korbácsütései elől.

A részeg Kámor - aki a vár egyik sarokbástyáján állva figyelte a koldussereg elűzetését, - a rongyosok ijedt menekülését harsány kacajjal kísérte.

- Üssétek a sok léhűtőt! - biztatta a martalócokat.

- Légy átkozott! Százszor légy átkozott! - kiáltotta vissza nagy merészen egy öreg koldusasszony, aki nagyobbnak, erősebbnek tűnt a többinél.

- Hallgattassátok el a vén banyát! - adta ki dühös parancsát a rablólovag.

Ekkor azonban váratlan fordulat történt. A koldusasszony kicsavarta az egyik haramia kezéből a korbácsot, és többet közülük halálra korbácsolt.

- Öljétek meg a banyát! - dühöngött Kámor, látva, hogy martalócai alig-alig bírnak e nagyerejű koldusasszonnyal.

- Leendő lányod legyen boszorkány, aki haláláig elátkozott kincseidet őrzi! - így kiáltott a koldusasszony, majd a zűrzavarban egy váratlan pillanatban eltűnt a martalócok szeme elől.

Az egyik rabló állítása szerint hirtelen fekete hollóvá változott és elszállt a Börzsöny rengetegébe. Szavait azonban senki sem hitte el, mivel ugyancsak kapatos volt az ördögadta. 

A fényes lakodalom után kerek egy esztendőre a volt juhászleány, a rablólovag felesége ragyogó szépségű leánygyermeknek adott életet. És a rablólovag, aki idáig annyi bánatot, könnyet, nyomorúságot okozott az embereknek, végtelen örömében elhatározta: jó útra tér, és ezután semmi gonoszsággal nem terheli a lelkét.

Csakhogy már késő volt!

Abban az időben a vetélkedő királyok közül az Anjou származású Károly Róbert került hatalomra, ő teremtett rendet az országban, s a rablólovag hadait is szétverte, várát elfoglalta.

Így vált földönfutóvá az egykori kegyetlen, ám leánya születése után jámbor emberré vált rablólovag. Olyan gyorsan kellett menekülnie, hogy minden értéke, kincse a várban maradt.

Egy ideig feleségével és szép leánygyermekével a hegyekben bújdosott, majd más országban keresett menedéket. Ott pedig közönséges zsoldos katonaként fejezte be kalandos életét.

Halála után felesége, a szépséges juhászleány, Ilka, és ugyancsak szép leánya, Milka hosszú-hosszú vándorút után hazatértek a Börszöny vidékére. Ám az emberek előtt nem merték felfedni kilétüket, mivel féltek ezek bosszújától. Gyógynövényeket, erdei gyümölcsöket, gombákat gyűjtöttek, és ebből tengették szerencsétlen életüket.

Egy csendes őszi napon a juhászleány, a rablólovag felesége, erdei kunyhójában örökre lehunyta a szemét... Búsult, búsult az árván maradt Milka, aki most már koldulásból tengette az életét. Ám egy alkalommal különös párbeszéd ütötte meg a fülét. Két juhász beszélgetett az erdőszélen.

- Kámor lovag olyan gyorsan menekült el, hogy rengeteg kincsét a vár egyik mély pincéjében felejtette - így az egyik.

- Tehát a sok kincs érintetlenül ma is ott van! - tette hozzá a másik.

Nagyot dobbant erre a Milka szíve.

A kincs pedig engem illet - gondolta boldog reménységgel. Azután hamarosan ásót-kapát, csákányt kerített, és az első holdvilágos éjszakán ásni kezdett a vár romjai között.

Ásott-ásott sok-sok napon át, de bizony semmi kincset nem talált.

Nem baj, majd holnap - reménykedett, és a legközelebbi holdas éjszakán ismét ásott tovább.

A kincsásó titokzatos leány és az óriási kincs híre hamarosan bejárta a vidéket, és kalandvágyó emberek éjnek évadján keresni-ásni kezdték Kámor kincsét... Ám ekkor a rablólovag lánya, Milka, megbőszült oroszlánként, üvöltve rontott rájuk, s ordította-kiáltozta: takarodjanak onnan, semmi közük az ő kincséhez!

Hamarosan el is tűntek is onnan a kincsásó emberek, és a titokzatos éji leány híre bejárta az egész környéket.

- Vagy bolond, vagy valami boszorkány - suttogták széltében-hosszában az emberek -, aki Kámor lovag elásott, elátkozott kincsét őrzi.

Az évek pedig teltek, s azóta a bolondos Milka, Kámor "boszorkány" lánya is valahol az erdei avarban, kék ibolyák és hóvirágok szomszédságában alussza örök álmát. Ám Kámor kincsének legendája ma is él a diósjenői palócok emlékezetében... A két világháború között, mivel a hit reformátusokra és katolikusokra osztotta az embereket, az előbbiek, a "józanabb" hit követői badarságnak tartották az egészet, míg az utóbbiak jobban hittek benne.

Nosza, felkerekedtek hát a vastag nyakú diósjenői kálomisták, hogy végére járjanak a dolognak... Ástak-ástak rendületlenül az áldottak, de bizony kincsre sehol sem akadtak.

- Mese az egész - mondogatták, de egy dolog sehogyan sem fért a fejükbe; mégpedig az, hogy az üreg, a gödör, amit egész nap ástak, másnapra betemetődött, és kezdhették újra az egészet. Végül is megunták a dolgot, és dolgavégezetlenül hazavonultak.

- Ugye, hogy mégiscsak létezik Kámor kincse - hajtogatták suttogva a római hitet valló öreg anyókák. - Lám a rablólovag lánya, a boldogtalan Milka nem engedi, hogy a kálvinisták elorozzák a kincset... A koldusasszony átka pedig megfogant, mert a boszorkánnyá vált leány híven őrzi Kámor elátkozott kincsét.

Mindezen kalandos történet magvát pedig 1986 nyarán, Diósjenőn járva hallottam a helybéli gyerekektől, s tanáraiktól.

Miklós Sándor: Kámor

Miklós Sándor verse megjelent a Diósjenői Helytörténet,
1994-ben megjelent, Rímfaragók című 2. kötetében.

MIT MONDANAK A SZAKEMBEREK?

A régészek Kámorról

Az alábbi részlet Nováki Gyula - Sándorfi György - Miklós Zsuzsa: A Börzsöny hegység őskori és középkori várai című könyvéből származik. (Akadémiai Kiadó Budapest, 1979)

Diósjenő - Kámor

A várra vonatkozó egykorú írásos adatunk nincs. A történeti irodalomban első említése 1799-ből ismeretes (1) 1826-ban Mocsáry Antal megkülönbözteti a felső és alsó várat, de kőfalakról és ma is látható mélyedésekről is ír. (2) A múlt század közepén többen is említik a várat és ugyanott a kőfalakat. (3) 1889 körül Könyöki József járt a helyszínen, (4) feljegyzései azonban elvesztek. Két futólagos említés (5) után Mikszáth Gyula foglalkozik vele röviden, megállapításai azonban nem helytállóak. A közeli Csehvár történeti adatait tévesen a Kámorvárra értelmezi, továbbá három nagyobb "várfalat" és egy "bástya" omladékát említi, a várfal technikája pedig szerinte "mésszel ragasztott kőzettörmelék". (6) Utána már csak egy puszta említéséről tudunk. (7) Valamennyi irodalmi adat, amennyiben a vár leírását is adja, alapvetően félreismerte a hegy természetes kőzetének, a vulkáni eredetű andezit agglomeratum kibúvásait, amiket rakott kőfalnak tekintettek, ilyennek pedig nyoma sincs a felszínen.

Az 1950-es években Patay Pál járt a helyszínen és megadta a felső vár leírását. (8) 1965-1967 között Gádor Judit végzett felszíni kutatást ugyancsak a felső várban. Vázlatos térképet, részletes leírást készített, a Ny-i sáncárokban pedig Árpád-korinak meghatározott cserepeket gyűjtött. (9)

A Kámorhegy Diósjenőtől É-ra, kb. 3,5 km-re fekszik, a Börzsöny hegység szélét képező hegysor legmagasabban kiemelkedő tagja, tszfm. 662 m, relatív magassága kb. 380 m. A hegy oldala K felé rendkívül meredek, helyenként sziklás, szakadékos, többi oldala valamivel lankásabb. Az egész hegyet erdő fedi.

A vár kétrészes: a felső, kisebbik rész a hegycsúcson van, az alsó, nagyobbik rész pedig ettől ÉK-re, a hegyoldalban.

A felső vár alakja megközelítően téglalap, mérete 58 x 22 m. Felszíne kissé domború, sáncnak, várfalnak nyoma sincs a felszínen. DK-i oldalát rendkívül meredek hegyoldal jelenti, az alsó vár felé eső ÉK-i oldal pedig meredekre levágott. DNY és ÉNY felől aránylag lankásabb a hegyoldal, itt 2-3 m-rel lejjebb átlagosan 6 m széles árok övezi, mely egyenesen folytatódik az alsó vár ÉNY-i sáncárkában. A felső vár felszínén falmaradványt vagy habarcstöredéket nem találtunk. D-i végében a sziklába mélyen lenyúló, de betömődött, természetes eredetű kis nyílás van, ugyanígy az ÉK-i perem alatt közvetlenül, az oldalban is.

Az alsó vár az ÉK-i hegyoldal enyhén lejtő, ellaposodó részét foglalja magába. ÉNY-i részét a hegyoldal folytatása felől alacsony, alig észrevehető sánc és előtte széles árok védi, utóbbi a felső vár árkának egyenes folytatódása. Ez a védelmi vonal 150 m hosszúságban erősen lejt, majd a hegyoldal hirtelen meredekké váló részénél megszakad. A meredek hegyoldal feletti, szeszélyesen kanyargó perem jelenti a továbbiakban az alsó vár ÉK-i, K-i és DK-i, erődítésnyom nélküli szélét. D-i oldalát a meredek hegyoldalban a felszínen nem lehet pontosan megállapítani, de feltehetően a felső vár K-i sarkához futott fel.

Az alsó vár belső területe ÉK-i irányban erősen lejt, viszonylag egyenes rész elsősorban az Ék-i perem közelében van. Egy terasz is látható, valószínűleg mesterséges. A felszínen eléggé jellegtelen, kb. a XIV-XV. századba (10) helyezhető edénytöredéket találtunk, más korszak nem volt képviselve. Habarcsos fal maradványát itt sem észleltünk. A felső vár területe 0,13 ha, az alsó váréval együtt 2,04 ha.

A vár korára csak a felszínen gyűjtött cserepek adnak kevés felvilágosítást. Gádor Judit a felső várból Árpád-kori cserepeket említ, magunk az alsó várban csak késő középkoriakat találtunk.

A magyarországi várépítészet korai szakaszával foglalkozó kutatók általánosan elfogadott véleménye volt, hogy Magyarországon a tatárjárásig a királyi várépítkezés a jellemző, feltételezve, hogy a XIII. századig az ország nem rendelkezett - kivéve az egyházat - kővárépítésre képes birtokos osztállyal. A feudális magánvár első tipusa, a lakótorony a XIII. században jelentkezik. Ez magyarázatot ad arra is - tekintettel arra, hogy a fából, földből készült, védelmi célokat szolgáló építményeket nem tekintették várnak - hogy miért nem szerepelnek a kisebb erősségek okleveleinkben. A XIII. században túlsúlyba jutott a magánföldesúri tulajdon, s ennek az átalakulásnak az eredményeként megjelentek a faluszerű kis földesúri települések, melyeket a földesúr maga tartott fenn, s amelyben saját eszközeivel folytatott mezőgazdasági termelő munkát. 

A tatárok népirtó háborúja komoly változást jelentett a korábbi háborúkhoz képest. Az előző évszázadokban a szolgáló népek fizikai léte általában nem volt veszélyeztetve, hanem elsősorban az uralkodó osztály egzisztenciája, élete és vagyona. A XI. század kóborlói ellen is csak saját életét és közvetlen kiséretét kellett védenie, hiszen azok nem veszélyeztették nincstelen alattvalóit. A későbbi időkben, a feudális magánháborúk idején hasonló volt a helyzet, mert a birtok eltulajdonítása csak a hozzá tartozó jobbággyal volt célszerű.  A tatárjárásig tehát a "nép" védelméről felesleges volt gondoskodni. Most azonban az országot olyan támadás érte, amely teljes megszállással, illetve a lakosság egy részének kiirtásával járt. A tatár lemészárolta vagy rabszolgaságba hajtotta a várakból kintrekedt szolgáló népet is. Hiába mentette meg esetleg életét és ingó vagyonát a földesúr, az ellenség a legfontosabb értékétől, a legfőbb termelőerőtől, az alattvalóitól fosztotta meg őt.

Ez a népirtás döbbentette rá - átmenetileg - a magyar uralkodó osztályt, hogy saját érdekében a jövőben a szolgáját is meg kell védenie. Ezért rendelte el IV. Béla, báróinak tanácsára, hogy "legyen hely, ahová a megmaradt nép veszedelem idején menekülhessen". Oklevele a váraknak alkalmas helyre való telepítését hangsúlyozza: "Mivel a barbár népek és a tatárok vadsága országomat majdnem teljesen elpusztították, attól félek, hogy az ország végső veszedelemre jut s óhajtom, hogy a megmaradt nép, mely isteni rendelés szerint uralma alatt áll, gondoskodásom révén épségben megmaradjon. Miért is országom báróinak tanácsára elrendelem, hogy koronám alá tartozó alkalmas helyeken mindenféle erősségek és várak keletkezzenek."

Ilyen - egy falu népességének számára készült - menekülővár lehetett e kámori alsó vár is. Ezt támasztja alá az is, hogy a viszonylag nagy alapterületű várban a védekezés - a habarcsos  kővárfalak általános használatának korában (különösen azt tekintve, hogy ezek építőanyaga, a kő a helyszínen biztosítva volt V.J.) - kizárólag sáncra és árokra támaszkodik. Gyenge erődítése és magas fekvése nem vall huzamosabb ott-tartózkodásra, feltehetőleg tehát csak menekülővár volt.

Jegyzetek:

1. Vályi A., Magyar országnak leírása I-III. Buda, 1799.

2. Mocsáry A., Nemes Nógrád Vármegyének Históriai, Geographiai és Statistikai Esmertetése III. Pest 1826.

3. Fényes Elek: Magyar Országnak 's a' hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben. 2. kiadás. II. Pest 1843.
Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára. I-II. Pest, 1851.
Nagy I., Történeti regék. Divatcsarnok (1854) 11. sz. 255-257.
Pesty F.: Helységnévtár. Nógrád megye 1864.

4. Czobor B., A Műemlékek Országos Bizottságának működése (1889. IX. 1. -  1890. VIII. 31.) Arch. Ért. u.f. 10 (1890) 351-355.

5. Reiszig E., Nógrád vármegye története 1867-ig (MOVV.) Budapest é.n. 347-546
Thirring G., Budapest környéke. Budapest, 1900.

6. Mikszáth Gy., Diósjenő és környékének földrajzi viszonyai. Győr, 1937.

7. Lajos F., Börzsöny. Útikalauz. Budapest, 1957.

8. Gajzágó A. - Patay P., A nógrádi várak története. Balassagyarmat 1961. (kézirat)

9. Gádor J., Középkori földvárak Nógrád megyében. Budapest, 1967. (egyetemi szakdolgozat, kézirat)

10. Parádi N. szíves meghatározásai.

A barlangkutatók

A XI. Vulkánszpeleológiai Tábort 1995 július 8-16 között rendezték Diósjenőn. Célja a Börzsöny barlangjainak kataszterezése volt. Mint azt Eszterhás István barlangkutató, a tábor vezetője elmondta, a táborban 29-en vettek részt (10 egyéni, 4 Bakonyos, 2 Veszprémi, 1 Plecotus, 1 Extrém, Papp Ferenc, 5 szimpatizáns, 5 családtag). Kámor környékén öt barlangot mértek fel, közülük számukra a Magyarországon ritka, szingenetikusan keletkezett gázkifúvásos kürtő, a Kámori rókalyuknak nevezett barlang volt a legérdekesebb. 

Munkájuk eredményét, a barlangok Gyurman Csaba által való leírását rendelkezésünkre bocsátották:

Kámori-sziklahasadék

Szinoníma: Kámori-sziklaüreg, the rockrift of Kámor, Kámori-lyuk.

Elhelyezkedése, megközelítése: a barlang  a Kámor mintegy 50 méter hosszú platójának déli szélén található, a csúcstól mintegy 20 méterre DNY-ra, a Kámoron átvezető turistajelzés közvetlenül mellette halad el.

Bezáró kőzete: andezit-agglomerátum

Jellege: hasadékbarlang

A barlang rövid leírása: mintegy 6x4 méteres beszakadásból induló, meredeken lefelé lejtő hasadékszerű vulkánikus eredetű járat, melynek falait két repedés határolja. Mintegy 60 cm széles, legvégén 30-40 cm-re szűkül, a szűkület előtt nagy kövek között mélyre le lehet látni.

Irodalom:

Szentes Gy.: Caves formed in the volcanic rocks of Hungary. Karszt-Barlangkutatás VI. évf. 1968-1971. Budapest 1971.

Nováki: A Börzsöny-hegység őskori és középkori várai.

Kámori-rókalyuk

Szinonímái: Kámori odu, Kámor-"foxhole"

Elhelyezkedése, megközelítése: A Kámor csúcsától mintegy 230 méterre ÉK-re, a Kámor keleti oldalán húzódó sziklafalban,  északról a második sziklaszirtben, a legfelső párkányon található, mintegy 595 méter tengerszint feletti magasságban.

Bezáró kőzete: andezit

Jellege: csőszerű barlang

A barlang rövid leírása: a 0,7-0,75 méter átmérőjű csőszerű járat 7 méter után enyhén balra, egyben ferdén lefelé fordul. 2 méter után újból vízszintesre vált, egyben elkeskenyedik. A legvégén erősen balra fordul, de egyben járhatatlanná szűkül. Alsó szakaszában a barlang mennyezete sötétbarna, kávébarna színű, salakos, amelyen a barlang hossztengelyével párhuzamos csúszásnyomok láthatók. Kitöltés csak a barlang legvégén található, legnagyobb részén semmi kitöltés sincs. Hossza 11,5 méter.

Irodalom: Szentes Gy.: az előbbiekben idézett műve.

Hugó-villa

Elhelyezkedés, megközelítése: a Kámor csúcsától mintegy 200 méterre keletre, a Kámor keleti oldalán húzódó sziklák déli végén található mintegy 600 méter tengerszint feletti magasságban.

Bezáró kőzete:  andezit-agglomerátum, andezittufa.

Jellege: sziklaeresz.

A barlang rövid leírása: a teremméretű sziklaeresz mennyezete andezit-agglomerátum, mely alól a sokkal puhább andezittufa kimállott. A barlangot mesterségesen bővítették, ez különösen a sarkoknál látszik. Két nyitott oldalán fából készült falat építettek.

Irodalom: irodalmi említéséről nem tudunk.

Csepegő-kői barlang

Szinoníma: Kurta-bérci-sziklaüreg

Elhelyezkedése, megközelítése: a viszonylag nehezen megközelíthető barlang a Kámortól D,DK-re lévő mintegy 120-130 szintkülönbségű sziklacsoport legdélibb, legalacsonyabb pontján, a Kámor csúcsától mintegy 450 méterre található, 465 méter tengerszint feletti magasságban. 

Bezáró kőzete: andezit-agglomerátum, andezittufa.

Jellege: sziklaeresz

A barlang rövid leírása: a nagyméretű teremszerű sziklaeresz mennyezete andezit-agglomerátum, mely alól a sokkal puhább andezittufa kimállott. Ezt a mállási folyamatot a Csepegő-kövön lefolyó víz nagymértékben elősegítette. A szilaüreg felett jól megfigyelhető a víz által létrehozott patakmeder.

Kurta-bérci üreg 

Elhelyezkedése, megközelítése: a Kámor D, DK-i oldalán lévő sziklacsoport alján, a Csepegő-kőtől É, ÉK-re mintegy 70 méterre található 470 méter tengerszint feletti magasságban.

Bezáró kőzete: andezit-agglomerátum, andezittufa.

Jellege: mállásos eredetű sziklaüreg. 

A barlang rövid leírása: a barlang mennyezete andezit-agglomerátum, amely alól a sokkal puhább andezittufa kimállott. Széles bejárattal kezdődő üreg, amely mind vízszintesen, mind függőlegesen gyorsan beszűkül. 

Irodalom: irodalmi említéséről nem tudunk.

A Naszály barlangkutató csoport 1996. évi összefoglaló jelentése

A Börzsöny hegység keleti peremén, Diósjenőtől É-i irányban kb. 3,5 km távolságra emelkedő tszf. 660,7 m magasságú Kámor hegyen ill. annak barlangjaiban, csoportunk 1996 áprilisában kezdett jóváhagyott engedélyének birtokában feltáró kutatómunkát.

Munkálataink fő célja a kámori felső vár területén belül elhelyezkedő /Kámori sziklahasadék/ valamint a várhoz közel eső K-i sziklafalban található /Kámori-rókalyuk/ nevű objektumok kézi bontással történő feltáró kutatása, valamint a róluk készült kataszteri anyag kiegészítése volt. A kutatásokhoz szakmai ill. emberi segítséget a Vulkánszpeleológiai Kollektíva részéről Eszterhás István és Gyurman Csaba nyújtott, a régészeti szakfelügyeletet a szécsényi Kubinyi Ferenc Múzeum szakemberei látták el, a régebbi irodalmi anyag felkutatásában Virizlai Jani bácsi segédkezett.

A feltáró munkát elsőként a Kámori sziklahasadék nevű barlangban kezdtük meg. A mesterségesen módosított bejáratú, kb. 6 m hosszan járható tektonikus hasadék befogadó kőzete miocén andezitagglomerátum. Kialakulásának ideje kérdéses. A barlangjárat első 6 métere képződménymentes, a bejárat közvetlen környezetén kívül, a belsőbb részeken mesterséges tágításra utaló nyomok nem fedezhetők fel. A kb. 60 fokos lejtésű folyosórész aljzatát avar ill. gyökeres, kőtörmelékes humusz alkotja, Főtéjén a hasadék záródik, vagy omladék képezi.

A barlangjárat végpontját a munkálatok megkezdése előtt humusz, bedobált faágak és kőtörmelék alkotta. Ennek kitermelésével kezdtük meg a feltárást. Kb. 0,5 köbméter anyagot szállítottunk a felszínre, mely régészeti leletet nem tartalmazott. Néhány nagyobb kő elmozdítása után, mélybe vezető szűk járat nyílt meg, melyet még aznap járhatóvá tettünk. Továbbra is megmaradt a 60 fokos lejtés, de az addig tágasnak mondható 1 m x 0,5 m-es járat itt 0,5 x 0,25 m szelvényűre csökkent.

Ennek ellenére egyik soványabb emberünk sikeresen túljutott a szűkületen, mely mint kiderült további 2,5 m hosszan, azonos szelvényben halad. A szűkületet követően a járat függőleges irányban kiszélesedik, továbbra is megtartja hasadék jellegét. A járat itt 2, 2,5 m magasságú, főtéje veszélyes omladékban záródik, aljzatát omlásból származó kövek alkotják.

Vízszintes irányban 3 métert lehet előrehaladni, ahol tovább sziklafal állja az utunkat. A továbbjutás iránya függőlegesen adott volt. Ezért a munkahely biztonságosabbá tétele érdekében megpróbáltuk a fejünk fölött függő ill. oldalirányból befolyó omladékot aládúcolni. A művelet több-kevesebb sikerrel járt, ugyanis a következő kiszállásunkig erős omlás történt, amely a kövek bolygatásának ill. az időközben csapadékossá változott időjárásnak volt betudható. A munkát a nem éppen bizalomgerjesztő helyzet ellenére folytattuk, és kb. 0,5 köbméter követ termeltünk ki a végpontról fáradságos munkával. A hasadék itt a belső részen 40 cm átlagszélességű, megfordulni majdhogynem lehetetlen. A munkánkat itt is siker koronázta. A hasadék alján az omladékban továbbvezető járat nyílt meg. Ebbe az új részbe csak félig tudtunk beereszkedni ill. bevilágítani a hely szűke miatt, de megállapíthatóvá vált, hogy a járat szelvénye kiszélesedik, kényelmesebben járhatóvá válik. Ahhoz, hogy ebbe az új részbe bejuthassunk, felszínre kell szállítani több köbméter omladékot, melyben a kövek átmérője sok esetben meghaladja a bejutás szelvényének méretét. A köveket összetörni belül szinte lehetetlen. A bejárati szűkület kézi vésése jelen körülmények között rendkívül időigényes és fárasztó. A hatékonyabb előrejutás megszervezéséig a munkálatokat szüneteltetjük.

A Kámori sziklahasadék az újabban feltárt belső részeken is megőrzi tektonikus jellegét, képződménymentes, mesterséges tágításra utaló nyomokat nem fedeztünk fel. A végponton enyhe légáramlás érezhető, mely további járatok létezésére utal.

Kincseket nem találtunk, de még cserépdarabokat sem. A Kámori-sziklahasadék eddigi feltárása során régészeti lelet nem került elő.

A Kámori-rókalyuk nevű barlangban érdemi előbbrejutás ezidáig nem történt.

A kámori gyógyfürdő

Hála József írásából értesülhettünk az egykori Kámor-pataki gyógyfürdőről, az Ásványokkal és kőzetekkel kapcsolatos néprajzi adatok a Börzsönyből és környékéről című cikkéből (megjelent az Ásványgyűjtő figyelő című folyóirat II. évfolyamának tematikus számában (1985-86)

Vízmelegítés felforrósított kövekkel

Kós Károly, a kiváló néprajzkutató 1979-ben megjelent könyvében írta, hogy "A patakon mosó parasztasszonyok gyakorlatában nemrég még általános volt, hogy a patakmederből szedték ki azokat a kődarabokat, amelyeket tűzben fölforrósításuk után a facseberbe dobtak a szapulóvíz felmelegítésére...Ez a vízmelegítő eljárás még a tűzbe tehető cserép- és fémedények előtti, őskori eredetű..."

A felforrósított kövekkel való vízmelegítés gyakorlatával a Börzsönyben már nem találkoztam, de Szabó József és Hantken Miksa közleményei tudósítanak az archaikus eljárás alkalmazásáról. A múlt század közepén a gyógyerejéről híres diósjenői Kámor-pataki fürdő és a Zsibak-forrás vizét a környező árkok falaiból kiszedett és rőzsetűzön felforrósított homokkő darabokkal melegítették fel úgy, hogy azokat egy "gally-sátor" alatt álló, vízzel telt kádba dobták. A homokkőben bőségesen előforduló ősmaradványok héjaiból kioldódó mész növelte a víz gyógyító hatását.

A kámori és zsibaki gyógyvizet több szakirodalmi forrás együttesen említi. Így minden bizonnyal a kámori víz hasznosságára is vonatkozik Fényes Elek múltszázad közepi megállapítása, melyet Zsibakról szólva ír: "orvosi erővel bír, s kivált köszvényben soknak használt.".

Az egykori kámori tóról további részleteket tudunk meg a diósjenői Berki Péter 7.b. osztályos tanuló gyűjtéséből (adatközlő: Berki András):

"Kámor vára egy rablólovag fészke volt. Ha jött az ellenség, a környező várak fényjelekkel, tükrözéssel és füstjelekkel jeleztek egymásnak. Egy ilyen várban akár 100 ember is elfért. Kámor egy rettenthetetlen daliás rablóvezér volt. Ennek a vitéznek volt egy gyönyörűséges szép leánya. A kámori réten volt egy tó. Ez a leány ide járt fürdeni minden nap. Egyszer jött egy cseh vitéz és elrabolta a lányt. Kámor a cseh vitéz után ment nagy csapatával, de hátrahagyott egy bátor vitézt, hogy őrizze a kincseket amíg távol lesz. Minden bejáratot eltorlaszolt és így bezárta a hátrahagyott vitézt a várba. A harcban Kámor meghalt.

Sok évvel később már nem is látszott a vár, csak egy nagy lyuk tátongott a helyén.

A tó ma már nem létezik, csak egy nagy mocsár van a helyén, de még a gátak helye jól látható. Egyszer egy ember leeresztett egy 4 méter hosszú rudat. A rúd a tó fenekét érte.

A kámori lyuk régen sokkal nagyobb volt, mint ma, de az erózió és az időjárás betemette, feltöltötte az üreget. Régen egy ember leereszkedett kötélen a lyukba kb. 40-60 méterig, de tovább nem tudott menni, mert elaludt a mécsese. Ebből arra következtettek, hogy gáz van az üregben, tehát vulkanikus eredetű a lyuk."

KÁMORI TÖRTÉNETEK

A kámori boszorkány

Az alábbi történetet Végh Károly kántortanító jegyezte fel valamikor a század elején. Sajnos az eredeti forrás - helyi református egyház iratanyagának jelentős részével együtt - 1944-ben a háború áldozatául esett. A megszálló katonák ezekkel gyújtva tüzet sütötték meg ételüket.

Történt egyszer, hogy bejelentés érkezett a község elöljáróságához, hogy a közeli Kámorban élő öregasszony, boszorkány. S valóban, a hegy tetején egy apró házacskában egy magányos anyóka éldegélt. Talán az volt a baj, hogy senki sem ismerte, márpedig egy falusi közösség nehezen tűri el az ilyet. Megpróbálták titkát kilesni, de mindhiába: ha valaki arra járt, messziről láthatta őt a kertjében tenni-venni, de mihelyst észrevette őt a nénike, azonnyomban beszaladt a házba, s nem mutatkozott többé. Senki nem tudott róla semmit, senki nem is beszélt vele. Soha nem jött le a faluba, az erdő gyümölcsei táplálták őt, s az erdőből gyűjtögetett élelemmel vészelte át még a telet is kunyhójában. Már nem tudni, hogy miért terjesztették róla e szörnyű vádat, de a faluban olyannyira elterjedt ennek híre, hogy az elöljáróság már kénytelen volt utánajárni a dolognak.

Arra az elhatározásra jutottak, hogy végérvényesen lezárják az ügyet, így az egész testület felkerekedve elindult Kámorba. Az utolsó szakaszt már óvatosan közeledve tették meg, s  látták is az öregasszonyt kis házának udvarán, ám mikor megpillantotta a közeledőket, most is sietve magára zárta az ajtaját. Hiába szólongatták, hiába próbálták hangos szóval meggyőzni, nem mutatkozott többé. Egy kis idő multán türelmüket elvesztvén, feltörték az ajtót, s átkutatták az apró épület minden zegét-zugát, ám sehol sem leltek az anyóka nyomára. Minden eredmény nélkül bár, de még sokszor átnézve tűvé tették a ház minden szegletét. Most már maguk is megijedtek. Összeültek tanácskozni, hogy mitévők legyenek? Félelmükben arra az elhatározásra jutottak, hogy pontot téve a dologra, felgyújtják a házat. Úgy is tettek. Az aprócska házikó gyorsan leégett. A férfiak szótlanul bámulták a hamvadó tüzet. Miután elaludt az utolsó parázs is akkor vették észre, hogy a ház helyén egy szűk nyílás bejárata feketéllik. Egy alagút volt a ház alatt.

Ezek után két dologra gondolhattak: vagy megégett a boszorkány a tűzben, vagy pedig a titkos kijáraton át elmenekült, s ez esetben ma is itt él közöttünk.  

A vasfazék arany
Sztregovai Sándorné elmondása alapján feljegyezte: Végh József

Valamikor nekünk rettenetesen sok gyümölcsünk volt, s így a piacra jártunk édesanyámmal. Az oroszok után, amikor mentünk, akkor vonatok nem voltak, hanem vagonban utaztunk. Egyszer Bertalan Julis nénivel, meg Szkuban Julis nénivel hárman jöttünk a vagonban, és Pesttől Vácig beszélgettünk. Egyszer egy hatvan éves körüli férfi szól hozzánk, s azt kérdezi:

- Maguk diósjenőiek?

- Igen - mondtuk.

- Hát akkor most már mesélek valamit. Tudják, hogy az én őseim olyan rettenetes szegények voltak, hogy borzasztó. De ott volt a kámori vár, s a vár alatt egy ház. Tudnak róla, megvan az még?

Mondtuk, hogy meg, ma is kámori háznak hívják.

- Na - azt mondja - képzeljék el, hogy az én dédapám (vagy már nem is tudom mit mondott, melyik őse) ebben a várban volt kocsis. A vár ura, amikor feldúlták a várat, betemettette az alagutat, nagy követ fordítottak rá és sok földdel elfedték. A dédapjának pedig megparancsolta, hogy egy nagy vasfazék aranyat a vár tövében ásson el, mert ott úgy sem keresi senki.

Úgy is tettek az ősei. Mikor azonban már öreg ember lett, akkor azt mondta az ő nagyapjának, hogy menjetek el és keressétek meg a kámori házat. Itt és itt van elásva a vasfazék arany. Először azt gondolták, hogy szegény öregnek már nincs is rendes esze, de addig mondta, addig mondta, hogy mégis eljöttek Jenőre szamárháton, mert juhászok voltak.

Megkeresték, meg is találták a leírás szerinti helyen a vasfazék aranyat. Csak kis oldaltarisznya volt náluk, amilyen a juhászoknak szokott lenni. Teleszedte, s még sokszor visszatért Diósjenőre. Amilyen szegények voltak, most olyan gazdagok lettek. Mikor utoljára jött Diósjenőre, akkor a kámori háznál találkozott egy kis fiúval. Tehenet legeltetett. Nagyon könyörgött neki, hogy édes fiam, gyere velem! Gyurinak hívták. Az öreg Berki Gyuri nagyapja volt az a kisfiú.

- Gyere fiam, én adok neked valamit! - de a gyerek annyira félt, hogy nem ment vele. Akkor volt itt utoljára, pedig a vasfazékban még nagyon sok aranyat hagyott, s azért akart a gyereknek is adni belőle, mert már ők olyan gazdagok voltak, hogy nem is kellett több. Hiába könyörgött azonban a fiúnak.

A történetet a fosztóban elmeséltem másoknak is. Nagy Károly komámék a kámori réteket kaszálták. Mondtam nekik, hogy ha már ott kaszáltok, miért nem nézitek meg? El is mentek s megkeresték. Meg is találták az üres vasfazekat, de akkor nemrégiben bonthatták ki, mert friss ásás volt. A mai napig is ott van a vasfazék. 

Érdekes még, hogy még lány voltam, a háború előtt csemetét jártunk oda ültetni, s a hegy tetején fa egyáltalán nem nőtt, csak fű. Egészen lapos volt. A sógoromék hárman voltak testvérek, ők pedig leereszkedtek a kámori lukba. Amikor már nagyon mélyre mentek, akkor gázt észleltek, s így nem mentek tovább.

Mondják még, hogy a nógrádi vártól idáig, s innen tovább Palánkig alagút vezetett.

Az alagút 

Ha - akár még manapság is - valaki a Kámorhoz fűződő történetek felől érdeklődik Diósjenőn, vagy a környező falvakban, előbb-utóbb nyomára bukkan annak a vélekedésnek, hogy a Nógrádi várat egy titkos alagút köti össze Kámorral, s amelyen át aztán tovább is eljuthattak egykoron egészen Drégely váráig. A történet minden bizonnyal onnan eredeztethető, hogy mindhárom várban van "alagút" melyekhez rejtélyes esetek fűződnek. Nógrád várát egy alkalommal erősen támadta a török, s mikor végre bevéve azt, elfoglalta az erősséget, meglepetéssel vette észre, hogy egy teremtett lélek sincs már a várban. A hagyomány szerint a várvédők Kámor felé menekültek az alagúton át. Drégely vára közelében is erősen tartja magát a történet, hogy a Szondy-alagút összeköttetésben áll a várral. A dolog szépséghibája ott van, hogy míg Nógrád és Drégely vára a török időkben élte fénykorát, addig Kámor vára már a hódoltságot megelőző időszakban elpusztult. Valami szerepe azért mégiscsak volt Kámornak ebben az időszakban is, hiszen a ma is használatos nevű Török asszony útja a közelében található. Erre vezetett egy,  a török csapatok között hírt vivő asszony útja.

A mogyoróbokor titka

Az alábbi történetet Csabuda Tamás 5. osztályos diósjenői tanuló gyűjtötte, a Szentgyörgyi István Művelődési ház 1981. évben kiírt pályázatára:

"Községünk a Börzsöny hegység lábánál terül el. Határában található a Kámor nevezetű hegy, melynek tetején van egy nagy lyuk. Az vezet be a hegy belsejébe, ahol állítólag nagy tágas helyiségek vannak, s bennük hatalmas kádak teli kincsekkel, arany-, ezüst- és gyémánt ékszerekkel. A legenda szerint ennek a kámori hegynek, illetőleg várnak az aljában, vagyis a laposban, van egy öreg, régi mogyoróbokor. Ez a bokor az egykori vár kapuján nőtt, ami olyan csapóajtóféle volt.

Minden évben, virágvasárnapkor, mikor a pap misézik, ez a csapóajtó a mogyoróbokorral együtt elmozdul a helyéről. Ha valaki ezt kilesi, akkor a kinyílt kapun be tud sétálni a barlang belsejében, s az ott felhalmozott kincsekből annyit hozhat magával, amennyit csak elbír. Nem szabad azonban a telhetetlenség bűnébe esnie, mert ha nem igyekszik kifelé, akkor a kincsesbarlang ajtaja bezáródik mögötte, tudniillik, hogy az csak addig marad tárva, míg a pap a templomban be nem fejezi az ünnepi szertartást. Ekkor bezáródik, s csak egy év múlva tárul ki ismét."

A bolygó lámpa

A mesés kincs történetével más változatban is találkozhatunk. Az alábbi esetet a diósjenői nyugdíjas klub tagjainak elbeszélése alapján közlöm.:

Az elásott kincs helyét úgy lehet felfedezni, hogy virágvasárnapon, vagy Szentgyörgy napján a kincs lángot vet. Azt mondják, hogy ilyenkor tisztul meg.

A Kámor környéki földeken is sokszor megfigyelték, hogy úgy másfél méter magasságban megjelenik egy imbolygó fény, jelezvén az elásott töménytelen arany helyét. A szerencsés ember, ki mindezt megfigyelte, legjobb ha kapcát, vagy valami más ruhadarabot dob rá a lángra, így távoltarthatja magát a kincset őrző rontó szellemektől. Igazán biztonságban azonban csak az a hetedik gyermek lehet, aki fiúként született a családjába. Neki ugyanis nem árthatnak kincseket őrző boszorkányok, mert természetfölötti hatalommal bír.

A garabonciás diák sárkánya
(Csabuda Tamás, 5. osztályos diósjenői tanuló gyűjtötte 1981-ben, a művelődési ház pályázatára)

"A nagyapámtól hallottam, hogy a múlt században, de még a mostani évszázad elején is voltak sárkányok a szájhagyomány szerint. Ezek a sárkányok úgy fejlődtek ki, hogy voltak különlegesen nagy növésű kígyók, melyekből a garabonciás diák kiszemelt egyet magának. Sokáig kijárt arra az erdőrészre, hol az óriáskígyó tanyázott, s gondozta, etette, s magához szoktatta. Hét évig tartott, míg a kígyó sárkánnyá fejlődött. Ekkor a mágikus hatalommal rendelkező diák fölpattant a sárkánya hátára, s elrepült vele. Amerre csak repültek, mindenütt hatalmas, sötét felhők kerekedtek, s szélvihar tombolva pusztított mindent, ami csak az útjába került. Zivatar és jégverés kísérte útjukat, kidőlt fák összeomlott háztetők maradtak utána.

A nagyapám apja, mikor még úgy tízévesforma gyerek volt, az apjához ment a kámori erdőbe. Enni vitt neki. Alig indult hazafelé, mikor váratlanul egy jól öltözött fiatalemberrel találkozott, aki azt kérdezte tőle:

- Te gyerek, nem láttál valahol útközben egy nagy kígyót, mert az az én sárkányom lesz?

Mikor otthon elmesélte apjának az esetet, az apja azt mondta neki:

- Jaj, te gyerek! Az biztosan a garabonciás diák volt. Miért nem kértél tőle pénzt, mert neki rettentő sok van! Most már mi is gazdagok lehetnénk."

Sisa Pista a Csepegőkő menedékében

Sisa Pista (eredeti nevén Benkő István) az utolsó Börzsönyi betyár volt, kinek emlékezete máig él. Az idősebbek gyakorta emlegetik, hogy sokszor járt Diósjenőn. Mindig jó szívvel fogadták őt, hiszen köztudott volt róla, hogy a szegényeket sosem bántotta. A falusiak látták el őt szalonnával, borral. Mondják, hogy kedvenc tartózkodási helye volt a Csepegőkő, vagy a Hugó-villa menedéke.

Az alábbiakat Kolacskovszky Lajos írja róla a Túristák Lapjában 1938-ban megjelent, A Börzsöny múltja a néphagyományok szerint című írásában, az általa hallott elbeszélések alapján: "Fáin, derék ember volt Sisa Pista - úgymond -, cifra szűrben járt, lobogós ingben, fényes baltával. Az övét teletűzdelte késekkel, pisztolyokkal. A talmácsi juhásznak volt a fia: az apját is ismertem; rég meghalt, az Isten nyugosztalja! Egyszer a Pista többedmagával a tilosba terelte a nyájat. A jágerok megtudták, elzavarták. Hanem a Pista megintcsak odahajtotta a juhokat. A szűr ujjába rejtve, hazulról magával vitte a kutácsot. No, jöttek a jágerek sebbel-lobbal, éktelenül káromkodva! Hanem Sisa nem ijedt meg; egyet kanyarított a szűre ujjával; a nyavalyások örökre fekve maradtak. Olyan egy legény volt a Pista! Hát persze otthon nem volt, nem is lehetett maradása; elbujdosott az erdőn. A szegénylegények mind hozzáálltak. Néha tizenhatan, tizennyolcan is bandáztak. A szegényt nem bántották; az uraságtól egész nyájakat elhajtottak. Aki vándorlónak rossz volt az inge, azt Sisa biztosan megsegítette gyolccsal, kanaváccal. De ha megharagították a szegénynek is elhúzta a nótáját! Egyszer a Kemence völgyén, éppen a Királykútnál pihent. Arra ment egy falusi asszony; Diósjenőre iparkodott a vásárba. "Nem félsz, hugám?" - kérdezte az asszonyt. "Nem én; az az akasztófára való Sisa most másfelé kujtorog." "No, - aszongya Sisa, - ihol a pénz, visszafelé hozz két patkót a csizmámra. Majd megvárlak." Az asszony meg is hozta a patkókat. Akkor Sisa - se szó, se beszéd - annak rendje és módja szerint megpatkolta az asszonyt. "Látod-e hugám, így jár mindenki, aki engemet bánt! Tudd meg, hogy én vagyok Sisa Pista." - Erős volt, akár a bika. A legvastagabb kötelet is játszva tépte szét. Azért nem is tudták megfogni. Hanem utoljára megvert egy detektívet a korcsmában; persze nem tudta, kivel akaszkodott össze. A detektív bosszút állt. Megkereste megint Pistát a korcsmában és fogadásból megkötözte; hadd lássa, mit csinál. A Pista ráfizetett erre a fogadásra, mert a detektív előzőleg drótot sodort a kötélbe. Így fogták el Sisát; akkor aztán elvitték a nagy törvénybe. Gyarmaton raboskodott álló 22 esztendeig. Zubovics Fedor (a nógrádverőcei Migazzi-kastély bérlője) szabadította ki; mingyárt magáhozvette, megtette parádés kocsisának. Onnan került az oroszi grófhoz; (Gr. Brechtold) vadőr lett belőle. A gróf szerette, jól tartotta; ha nagy vendégeskedés volt nála, Pistának kellett felszolgálni az asztalnál. Egyszer a vendégek azzal hencegtek, hogyha Sisa eléjönne, hát kiadnák neki a nyargalót. Sisa a gróf tudtával rögtön átöltözött betyárnak, rátörte az ajtót a vendégseregre, s a fényes baltával odavágott az asztal közepére. "Ide mind a pénzt, ha kedves az életetek; én vagyok Sisa Pista!" A sok hencegőnek inába szállt a félsz; a pénzt, a gyűrűket, az óraláncot ellenkezés nélkül odaadták Sisának. Akkor ez - köd előttem, köd utánam - úgy eltűnt; kicsit később visszajött, de már mint jáger. Utóbb a sok drágaságot mind visszajuttatta az urakhoz; örült, hogy megijeszthette őket. Huszonöt esztendővel ezelőtt (1913-ban) halt meg; Bernecén temették el. Amíg a maga gazdája volt a Pista, pénze volt elégségesen. A pénzt a Cseresnyés-patak völgyén, egy nagy fa alatt ásta el. De amikor eléjött a rabságból, a pénzt nem találta meg. Közben az erdőt kivágták."

A "Rottenbáró-kő" (Grotte kereszt)

Történetét szintén Kolacskovszky idézett írásában találjuk meg: "Egy másik magányos feszület báró Grotte emlékét őrzi a Jász-patak mellett, a Kámor erdejében. A bárót 1906-ban vadászaton itt lőtték agyon. Hulláját másnap találták meg; a kutyája őrizte. Máig sem látunk tisztán a dologban. Beszélik, rebesgetik, hogy tán a főerdész végzett vele, szüksége lévén a 20.000 koronára; tudniillik ennyivel biztosította be magát az esetre, ha a báró meghal. Vagy talán inkább "keresd az asszonyt"? Állítólag egyugyanazon hölgynek udvarolt a báró is, a főerdész is. No de ne szólj szám, nem fáj fejem!"

Kámor zúgása

Diósjenőn még ma is hallani a mondást: "Kámor zúg, hideg lesz, Őzberek zúg, meleg lesz." Magyarázata egyszerű megfigyelésen alapszik: ha az észak felé lévő Kámor felől jő a szél, az gyakorta jelenti a hideg érkeztét, míg az Őzberek felől érkező délnyugati áramlatok inkább a meleg levegő érkezését jelzik.

Borsosberényhez képest már más irányban, délnyugatra található a Kámor. Ennek megfelelően - mint azt Sándor Rozi néni mesélte Bujáki Orsolya 7. osztályos tanulónak - mást is jelent a "zúgása".

"Tavaly (1994-ben) különösen jól lehetett hallani. A morajlás olyan erős volt, hogy az ember azt hitte, hogy a hegy be akar jönni a faluba. Volt aki azt mondta, hogy azt a vihart jelezte előre, mely néhány nappal később végigsöpört a falun. Én inkább azt gondolom, hogy a Kámor zúgása a tavasz kezdetét jelenti. Ilyenkor a szél belefúj a barlangba, ott örvénylik, s ez adja ezt az ijesztő hangot."

A kámori tűzhányó

A századforduló utáni évtizedekben Kliment Lajos volt a falu körjegyzője. Pozsonyszöllősön született. Középiskoláit Esztergomban, a közigazgatási tanfolyamot Budapesten végezte. 1910-ben érkezett Diósjenőre, s hamarosan megszerette a falut, mely viszont gyorsan befogadta az agilis, tevékeny embert. Hivatali beosztása mellett községi képviselővé, majd a levente- és a tűzoltóegyesület elnökévé választották. Az első világháborúban az orosz fronton főhadnagyként fogságba esett. Katonai érdemérmet és signum laudis kitüntetést kapott. Felesége Toula Ilona tanítónő.

Az itt töltött évtizedek lokálpatriótává tették. Felismerte, hogy Diósjenőn egy jól jövedelmező bevételi forrás lehet az idegenforgalom. Működése idejére esett a strand megnyitása, s többek közt ő szorgalmazta azt is, hogy a falusi házak tisztaszobáit budapesti nyaralóknak adják bérbe. Többszáz család ismerte meg így falunkat, sokan rendszeresen visszajártak közülük. Diósjenő szeretetét azzal is ki kívánta fejezni, hogy mikor a vitézi címet elnyerte, nevét "Kámory"-ra változtatta.

Gyakran emlegették akkoriban a faluban a következő mondást: "Kámor felől fújja a szél a harasztot." Kámory volt ugyanis a jegyző, Szél Zoltán az aljegyző és Haraszty András a jegyzőgyakornok.

Vitéz Kámory Lajosról mesélték az alábbi történetet - melynek hitelessége  már természetesen nem leellenőrizhető: Egy képviselőtestületi ülésen vetette fel azt az elképzelését, hogy fel kellene újítani a kámori tűzhányó működését. Néhány kocsi szenet kellene a kámori barlangba önteni, amely aztán meggyújtva,  sokáig füstölve azt a látszatot keltené, hogy újra működik a tűzhányó. Titokban éjszakánként pótolhatnák az elégett szenet. Ez a költség busásan megtérülne, ugyanis mire kiderülne a turpisság, addig már az ország-világ felfigyelne a falunkra, özönlene a kiváncsiskodó túristák hada, fellendülne a kereskedelem, a szobakiadás...

Bárdi pincéje és egyéb történetek

Az ezt a kis könyvet kiadó kulturális egyesület, a Szentgyörgyi Kör pályázatot hirdetett 1995 tavaszán a Börzsöny peremén élő általános iskolások számára. Segítséget kértünk tőlük abban, hogy gyűjtsenek minél több történetet, információt Kámorról. Jónéhányat már közöltünk az előbbiekben. Itt azokat a rövidebb történeteket adjuk közre, melyek ugyan nagyon fontosak a Kámorról alkotott képben, de rövidségük miatt itt szedtük őket csokorba.

Kámor lovag kútja

Kovács György és Oszolik Szabolcs 4. osztályos borsosberényi tanulóknak mesélte Paulovics Rozália: "A Kámor-hegy csúcsán van egy nagy, függőlegesen lefutó, mély akna. Abba egyszer egy borsosberényi ember leereszkedett, körülbelül a közepéig, és onnan egy követ dobott le. Pár másodperc múlva csobbanást hallott. Ezután kimászott a lyukból. Hazafelé menet, e hegy oldalán egy vízszintesen, a hegy gyomra felé befelé vezető járatra bukkant. Talán ez volt a kút másik bejárata. Azt mondják ez a legendás Kámor lovag kútja."

Bárdi pincéje

Bujáki Orsolya 7. osztályos borsosberényi tanuló gyűjtése. Adatközlők: Szász István, Schnéman Ferdinánd és Sógor Sándor. Sok legenda fűződik ehhez a hegyhez. Volt rajta egy vár és két alagút. Az egyik alagutat Bárdi pincéjének nevezték. Itt van elrejtve a rablott kincs. Ma már nagy kőlap zárja el a bejáratát. Állítólag Sisa Pista, a betyár is élt itt. 

A másik barlangba Sógor Sándor bácsi gyermekkorában köveket dobált be társaival. Sokáig hallani lehetett, hogy a kő a barlang falának ütközik. A mikor már nem hallották, gyorsan lehasaltak a fűbe, fülüket a földhöz szorították, így újra hallották, hogy gurul a kő. Ezért feneketlen alagútnak nevezték ezután egymás között.

Balla Nikolett 7. osztályos borsosberényi tanuló gyűjtései:

Adatközlő: Bobál Józsefné. "Tizenhat évig éltünk a Kámor hegy alatt egy kis házban a szüleimmel. Volt ott egy a török időkből származó kút, melyből egyszer egy földrengés után eltűnt a víz.

Egyszer egy mérnök, meg egy gépész lement a barlangba, de nem jutottak le mélyre, mert már tele volt dobálva kővel."

Adatközlő: Csernovák Lászlóné. "Átjáró van a drégelypalánki vár és a Kámor között, melyet Deszkásnak neveztek. Itt jártak át a katonák." 

Adatközlő: Busai Márton. "Ezt a vidéket és a várat egy Kámor nevű rablóról nevezték el, ki a Bárdi pincéjében rejtette el a kincseit."

Adatközlő: Demeter Károlyné. "A kámori hegy - melyet Fekete Kámornak neveztek -  belsejében volt egy üreg. Ebben tartotta Kámor rablólovag a kincseit. Erre vitt el a "Török asszony útja". A hírvivőről valójában sosem tudták meg, hogy férfi volt-e vagy nő."

Adatközlő: Szorcsik András "A Kámor hegyet régebben Kincses hegynek nevezték."

Andrásik István 7.b osztályos diósjenői tanuló gyűjtése:

Adatközlő: Miklós Sándor. "Kámor vára Hunyadi Jánosé volt, később ő ajándékozta Jenei Andrásnak. A várnak szép üvegtornyai voltak, melyek Pestre és Budára néztek. Régi mondák és elbeszélések szerint Kámor lovagnak ott van elrejtve a kincse. A vár környékét leanderek és árvalányhaj díszítette. A vezér lánya innen járt a zsibaki gyógytóra. Kámor a Börzsöny egyik legszebb hegye. Az országban egyetlen megyének sem volt ilyen vára."

Hugyecz Renáta 5.b osztályos diósjenői tanuló gyűjtése:

Nagymamámtól hallottam a következőket: Diósjenő nagyon régi település. Keletkezésekor csak egy pár család lakta. Az utolsó ház ott volt, ahol a patak bejön a faluba. Amikor meghallották, hogy közeleg a török sereg a nógrádi várhoz, kimenekültek Kámor hegyére, s ott földbe vájt búvóhelyet készítettek. Eledelük gomba és erdei bogyók voltak.

Az erdészetnél az első erdész Kroslák Sándor volt. Második erdésznek pedig az üknagyapám jött Dunabogdányból. Családjával a kámori erdészházba költözött. A három fia igen hamar felfedezte a kámori barlangot. A kiváncsiságtól nem nyugodtak. Egy napon erős kötelet vittek magukkal. Feri a derekára kötötte, Józsi meg a Jani leengedték őt barlangba. Hamar visszahúzták, mert nem volt levegő. Az üreget körülrakták sok kővel. A legenda szerint ez az alagút vezetett a nógrádi várhoz.

Mikor a század elején megérkezett falunkba az első vonat, az egész iskola lobogókkal üdvözölte. Másnap mindannyian kirándultunk a Kámori rétre. Az ük-nagyanyám mindenkit megvendégelt.

ZÁRSZÓ

Kedves Olvasó!

Remélem, hogy Önnek is legalább annyi örömet okozott ez a kis kötet, mint számomra annak összeállításakor, midőn egy-egy új forrásra rábukkantam.

A lokálpatrióta helytörténész számára mindig kettős érzést okoz az, ha gyűjtése eredményét közkinccsé teheti. A nyilvánvaló büszkeség az egyik, melyet a könyv megjelenése okoz, s amely talán egy újabb apró lépéssel hozzájárul ahhoz, hogy szeretett falujában az áhított idegenforgalom növekedjék. Ugyanakkor megjelenik a féltés is. Az országot járva sokszor tapasztalhatjuk ugyanis, hogy egy-egy felkapott túristaközpont mennyire magán viseli a tömegtúrizmus hátrányait. Szinte minden nevezetes helyen megjelennek az "önkéntes amatőr kincsvadászok", kik aranyat ugyan nem találnak, viszont pótolhatatlanul elpusztítanak sok olyan fontos nyomot, amely segítségével a szakértő szem sokmindenre következtethet. A régész számára pontos kormeghatározó tényező például az építéshez használt habarcs minősége, s más hasonló apró jelből következtetni tud a hajdanán ott élők kultúrájára, mindennapi életére.

Mi az, amit a Kámorra érkező kirándulónak a helyszín ma nyújt? A várakból sajnos semmi sem látható, a "barlangokból" annyi, mint amennyit a kutatók feljegyzései nyomán közöltünk. Nyújt viszont csodálatos kirándulási lehetőséget, tiszta levegőt, vadregényes tájékot, emberpróbáló sziklákat, botanikai ritkaságokat, s mindehhez a rablókról, betyárokról, tündérekről és boszorkányokról szóló történetek hangulatát.

Kedves Kirándulók!

A Börzsöny hazánk legérintetlenebb, - s talán kissé elfogult helybéliként nyugodtan mondhatom - legszebb hegysége. Segítségüket kérjük abban, hogy az is maradjon!

Valószínűleg mindannyian találkoztak már az alábbi versikével, amelyet nem csupán a fákra, hanem egész környezetünkre vonatkozóan kell, hogy megszívleljünk: