Szarka (Pica Vieill.)

A szarkanemzetség csőre egészben véve hasonló szabású, mint a varjúé, de a csőrorom erősebben hajlott; a csűd hosszú; a szárnya rövid és kerekített, szabad evezőtollaik közül az első rövid, egészen keskeny és kardalakúan hajlott, az ötödik a szárnycsúcsot alkotja; a fark hosszabb a testnél, erősen lépcsőzetes dús tollazatuk fehérfekete, gyakran pompásan fémfényesszínű. Noha az egész földteke északi felében honosak, a nemzetségnek mégis csak egyetlen faja (Pica pica L.) van, mely nyolc alfajra oszlik, de ezek sokszor annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy alig lehet őket szétválasztani.

A szarka (Pica pica L.)

[Régi neve: Pica caudata, P. rustica.]

1. Vetési varjú (Corvus frugilegus L.). 2. Dolmányos varjú (Corvus cornix L.). 3. Holló (Corvus corax L.). 4. Szarka (Pica pica L.). 5. Csóka (Colaeus monedula L.).

Feje, nyaka, háta, álla, torka és begye fénylő sötétfekete, fején és hátán zöldesbe játszó, a vállak, a háton levő többé-kevésbbé teljes, de gyakran csak nyomokban levő keresztszalag, valamint az alsó részek fehérek, az evezők kékek, az elsőrendű fedőtollak zöldek, a kormánytollak sötétzöldek, csak a hegyükön feketék, mindenhol fémesen, némelykor rézszerűen csillogóak. Szeme barna, csőre, valamint lába fekete. Egyéb formák: a spanyolszarka (Pica pica melanotos Brehm) felül egyszínűen fekete, az Algirban és Marokkóban honos mór szarka (P. pica mauretanica Malh.) csupasz kobaltkék folttal a szeme mögött és a sárgacsőrű kaliforniai szarka (P. pica nuttalli Audub.).

A szarka szívesen megtelepszik az ember közelében és ott, ahol kíméletet tapasztal, rendkívül bizalmas, vagy helyesebben tolakodó. Skandináviában, ahol bizonyos tekintetben szent madárnak tartják, nem is a kertekben, hanem az udvarokban tanyázik és előszeretettel fészkel a tetők alatt, a külön az ő számára készült párkányokon. Ott, ahol előfordul, ott állandó madár a szó legteljesebb értelmében. Tavasszal, a párosodás ideje előtt és alatt, a hasonló és mégis különböző hangok csodálatraméltó felhasználásával órák hosszat elfecseg és ezért igazán alapja is van a fecsegő szarkáról szóló közmondásnak.

Mindenütt oly rablómadárként lép föl, hogy kétségtelenül hasznos állatot többet pusztít el, mint károsat s ezért a kártékony madarak közé kell számítani.

A fészekből fiatalon kiszedett szarkák rendkívül megszelídülnek és hússal, kenyérrel, sajttal és túróval könnyen fölnevelhetők és rászoktathatók arra, hogy kalitkáikból szabadon ki- s bejárhassanak. Megtanulnak dalokat elfütyülni és egyes szavakat beszélni és ezzel sok örömet okoznak, de viszont azzal a szenvedélyükkel, hogy a fényes dolgokat eldugják, kellemetlenségeket is.

Az ember, mivel az apró szárnyasokat oltalmába fogadta, előbb-utóbb mindig a szarka határozott ellenségévé válik és irgalmatlanul elüldözi a maga védterületéről. A szarka óvatossága és érzékeinek élessége egyébként a leggyakorlottabb vadásznak is dolgot ad és az embertől is értelmet és cselt követel. Rajta kívül ezt az ügyes és bátor madarat bizonyára csak az erősebb ragadozó madarak üldözik. Leggonoszabb pusztítója a galambászhéja, amelynek támadásával szemben csak a sűrű bozótban talál menedéket.

Magyarországon a szarka vagy csörgő szarka szintén közönséges madár, amely nem válogat a területben. Előfordul az Alföldön éppen úgy, mint a dombos és hegyes vidéken, ameddig az emberi lakások terjednek. Mindenütt állandó madár, legfeljebb szigorú tél idején húzódik valamelyest lejjebb a legmagasabb előfordulási tanyáiról. Ott, ahol kevés a fa, mint pl. az Alföldön, ahol e miatt fészkét állandóan kifosztják, ott betelepszik a nádasokba, amelyekben éppen olyan művészi fészket rak, mint akár a fán. A Ferenc-csatorna mentén Schenk Henrik szerint úgyszólván az összes szarkák nádasban fészkelnek. Mohácson dr. Szlávy Kornél figyelte meg ezt a fészkelési módot, magam pedig a Balaton mentén.

A szarka a legkárosabb madaraink közé tartozik, melynek irtása és pusztítása nagyarányú fészekrablásai miatt nemcsak meg van engedve, hanem valósággal kötelező. Irtása foszforszörpös tojások kirakása által éppen úgy történik, mint a dolmányos varjúé s így utalok az ott adott utasításra.

A magyarországi szarkák között akadnak föltünő apró termetű példányok; ezeket a Pica pica minor Brehm névvel szokták megkülönböztetni. Hartert nem veszi külön alfajnak.