Vörösfarkú szajkó (Cractes Billb.)

[Régebbi neve: Perisoreus.]

A vörösfarkú szajkó nemzetsége az Ó- és Új-Világ északi részeit lakó nyolc fajt és alfajt foglal magában.

Az északi szajkó (Cractes infaustus L.)

Magtörő (

Magtörő (Nucifraga caryocatactes L.). - Északi szajkó (Cractes infaustus L.).

Az Európában honos északi szajkó csőre igen nyulánk, ormója a hegyéig egyenes, közvetlenül mögötte gyengén lefelé hajlott, az alsó széle mentén erősebben, a vége előtt gyengén fogazott; lába rövid, farka kissé lépcsőzetes, tollazata igen lágy és foszlott, fején nem hosszabbodott meg, de felinduláskor mégis kicsiny bóbitává mereszthető. A színezet a fej tetején és tarkóján füstbarna, a hátán és dolmányán komor, ólomszürke, hátának alján és farcsíkján rókavörös, álla, torka és melle gyengén zöldesszürke, hasa és fara vöröses; az orrlyukakat takaró tollak piszkos sárgásbarnák, az evezőtollak belül füstbarnák, kívül barnásszürkék, tövükön többnyire vörösesek, a nagyobb szárnyfedőtollak többé-kevésbbé teljesen élénk vörösbarnák, a kis fedőtollak barnásszürkék, a kormánytollak, a két középső ólomszürke kivételével, élénk rókavörösek, a középső tollak melletti két pár a hegyén ólomszürke. A szem sötétbarna, a csőr, valamint láb feketék. A C. infaustus-t egész Szibériában a világosabb, hosszabbszárnyú és hosszabbfarkú alfaj, a C. infaustus sibericus Bodd. képviseli.

Viselkedése fölötte vonzó, bár a mi szajkónkétól nagyon eltérő; röpte rendkívül könnyed és zajtalan, többnyire sikló, miközben vörös fark- és szárnytollai nagyon jól érvényesülnek.

Wolleynek sok fáradság árán sikerült öt eleven északi szajkót kapnia s azokat szerencsésen Londonba hoznia. Hurokkal való megfogásuk semmiféle nehézséget sem okozott, annál inkább a kalitkához való megszoktatásuk. Náluknál élénkebb madár, mint Wolley hiszi, alig akad s ezért ezek a rabmadarak mindenütt csodálatot keltettek.

Magyarországon az északi szajkó csak egyetlen egyszer fordult elő. 1857 december 25-én lőtték Zólyomban. A példány a bécsi Természetrajzi Múzeumban van.