26. család: Csonttollú-félék (Ampelidae)

Ha néhány régebben ideszámított amerikai madarat Ridgwayvel együtt a Ptilogonatidae és Dulidae-családba helyezünk, akkor ebben a családban csak egyetlenegy, 3 fajt magában foglaló nemzetség marad meg, melynek tudományos neve Bombycilla Vieill, vagy régebben Ampelis.

Ismertető jegyei a következők: Zömök test, rövid nyak, meglehetős nagy fej. Erős csőr, mely rövid és egyenes, tövén felülről lefelé összenyomott s ezért széles; hegyén keskeny és domború, a felső káva hosszabb és szélesebb, mint az alsó. A láb rövid és erős, a csüdön pikkelyek, az ujjakon erős karmok. A szárny középhosszú és hegyes, mert a 2–3 evező a leghosszabb s ezek a másodrendű evezőket majdnem félszárnyhosszal túlhaladják. A 10 elsőrendű evező közül az első csenevész, merev és lándzsaalakú. A 12 tollú fark rövid, egyenes, vagy nagyon gyengén kerekített. A tollazat nagyon dús és selymes, finoman szinezett. A fején felállítható bóbita. Mind a három faj az északi féltekén fordul elő. A nálunk előforduló faj mellett, amelyet alább részletesen tárgyalunk, Amerikában a Bombycilla cedrorum Vieill, az amerikai csonttollú madár fordul elő, amely termetre valamivel kisebb, mint európai rokona. Japánban, Libéria délkeleti részében és Kínában a Bombycilla japonicus Sieb. a japán csonttollú madár fordul elő, amely abban különbözik, hogy farktollainak végszegélye nem sárga, hanem világos vöröses.

A csonttollú madár (Bombycilla garrulus L.)

Színezete általában egyenletes vörösesszürke, háti oldala többnyire sötétebb a hasi oldalnál, amely fehéresszürkébe megy át. Homloka és fartája vörösesbarna. Álla, torka, szemsávja és szemöldökíve fekete. Elsőrendű evezői szintén feketék, a külső zászló hegyén világos aranysárga folt, a belső zászló hegye fehér szegéllyel. A másodrendű evezők hegyén piros pecsétviaszhoz hasonló szaruszerű lemezkék, függelékek vannak, melyek a meghosszabbodott tollgerinc képződményei. Ezek a „csonttollak”, amelyekről madarunk a nevét kapta. A kormánytollak feketések, végükön világos aranysárga szalaggal. Az öreg hímeknél a farktollak végén hasonló függelékek vannak, mint a szárnyakon. Szeme vörösesbarna, csőre és lába feketés.

A csonttollú madár mint költőmadár Európa, Ázsia és Amerikának a sarkkörtől északra fekvő területeit lakja. Amerikában és Ázsia keleti felén a már említett fajok helyettesítik.

Hazájában nyáron a hihetetlen tömegekben járó szúnyogok ha nem is kizárólagos, de mindenesetre legfőbb táplálékát alkotják, télen azonban kénytelen más eledellel, leginkább bogyókkal megelégedni. A rovarokat ugyanoly módon fogdossa, mint a légykapó.

Az amerikai csonttollúak (Bombycilla cedrorum) oly rendkívül falánkok, hogy minden gyümölcsöt és minden bogyót, mely csőrük elé kerül, elnyelnek, hogy aztán nem is tudnak repülni és kézzel is megfoghatók.

Kalitkában a csonttollú könnyen megadja magát sorsának, anélkül, hogy bánkódna, azonnal megkezdi a táplálkozást. A fogságban levő csonttollú szép szinével éppen úgy gyönyörködtet, mint összeférhető, bizalmas viselkedésével. Hűvös helyen felállított tágas kalitkában évekig is megmarad. Csifu-ban, Északkelet-Kínában a nép nagyon szívesen tartja kalitkában.

A csonttollú madár egyéb magyar nevei: muszka seregély, muszka veréb, borókapapagály, búbos csonttollú, selyemfarkú csonttollú madár, kontyos fenyőmadár; régi nyelvújításkori neve: selyemfarkú locska. Magyarországon téli vendég, amely azonban nem jelenik meg rendszeresen minden esztendőben. Ha végignézzük megjelenéseinek hosszú sorozatát, akkor azt találjuk, hogy az 1826–27. évi inváziótól kezdve az 1927– 1928. telén lefolyt megjelenésig összesen 68-szor fordult elő, de ezek közül csak 15 olyan tél van, amikor nagyobb számban özönlötte el az országot s ezek közül is csak 8 olyan, amikor valóban „tömegek” jelentek meg.

Madarunkról az első híradást Bél Mátyásnak, a kiváló földrajzi írónknak köszönjük, aki 1736-ban megjelent Notitia Hungariae novae hist. geogr. etc. című művében Zólyom vármegye madarairól szólóan azt írja róla: „búbos madarunk is van, amely másutt ugyan ritka, de nálunk közönséges; a tótok „kochlács”-nak nevezik. Nagyon tarka madár, szárnytollai sárgák, vörös foltokkal tarkítva, mintha csak művészi kéz rakta volna őket oda”. Minthogy Bél Mátyás ezzel egyidejűleg azt is írta, hogy a fenyves rigók 1709 telén rengeteg mennyiségben jelentkeztek, úgyhogy állandóan hordószámra vitték azokat Bécsbe, azért Grossinger azt írta 1793-ban megjelent nagy „Ornithológia”-jában, hogy ebben az évben a csonttollú madár is nagy mennyiségben jelent meg ugyanott. Grossinger tévedett s így mint megjelenésének első ismeretes esztendejét 1768-at kell megállapítanunk, amikor Grossinger Kassán látta a csonttollúakat, amint kosárszámra hozták be azokat a piacra. Utána a „Magyar Hirmondó” jelenti, hogy 1780-ban Kőszegen jelent meg, majd 1806–07 telén Arad megyéből jeleznek sokat. Megjelenésének pontos nyilvántartása Petényi Salamonnak a föllépésétől kezdődik. Az említett 1826–27. évi inváziótól kezdve már rendszeresen jelzik ornithológusaink a csonttollú madarak megjelenését.

Magyarországon való megjelenésük túlnyomóan a téli hónapokra esik, többnyire novembertől kezdve. Kivételesen már szeptember havában is találkozunk velük, sőt még októberben is igen ritkán. Tavasszal már inkább marad itt a téli hónapokon túl, így néha egészen április végéig, sőt még májusban is akadt. így Szeöts Béla Tavarnán 1904 május 11-én látta az utolsókat. Mikor a hosszantartó téli időjárás miatt ilyen hosszúra nyujtják itteni tartózkodásukat, akkor néha még a fészkeléssel is megpróbálkoznak. Igy 1904-ben Oroszváron párokra szakadt a Henckel gróf parkjában megszállott mintegy 500 főnyi tömeg. Hogy aztán valóban fészkeltek-e, arról nem számolt be későbben a tudósító. Gróf Eszterházy Béla magyarszombathelyi parkjában, a Bakonyban, az 1913–14. évi nagy invázió alkalmával az egyik pár visszamaradt és május elején fészkelni kezdett. Május 20-ig elkészítették a fészek negyedrészét, de azután elhagyták a vidéket és nem mutatkoztak többé. Chernel szerint ezeket a bizalmas madarakat valamely ragadozó madár, valószínűleg karvaly pusztította el. Az 1914. évben még a barsmegyei Zselizen is megkísérelték a fészkelést.

Beözönléseik alkalmával főleg Felsőmagyarországot szokták ellepni, ritkábban Erdélyt, a Dunántúlt és az Alföldet. Horvátországot csak a legnagyobb inváziók alkalmával érintik s ilyenkor néha Fiuméig is eljutnak.

A madárgyűrűzés némi támpontot adott arra nézve is, hogy honnan valók azok a csonttollú madarak, amelyek hozzánk ellátogatnak. Az első ilyen adatunk külföldi gyűrűzés eredménye. Rossitten-ben, Königsberg város közelében gyűrűztek egy példányt 1913 október 27-én, amely 1913 december 10-én Soltészperecsenyben, Trencsén megyében került kézre. Ez a madár tehát északi irányból érkezett hozzánk és 700 kilométeres utat tett meg másfél hónap alatt. Sokkal érdekesebb egy Budapesten 1924 január 26-án Warga Kálmántól jelölt példány útja, amely 1925 március havában Volchovban, Szentpétervártól 120 kilométernyire keletre került kézre, Budapesttől 1600 kilométer távolságban északkeleti irányban. Valószínű, hogy a kézrekerülés helye nem volt a végállomása, de a folytatólagos gyűrűzésekkel majd egész pontos választ nyerünk arra, honnan valók a hozzánk érkező csonttollú madarak.

A csonttollúak gazdasági jelentősége nálunk, azt lehet mondani, jelentéktelen. Húsa ugyan kitünő, de nálunk nem divatos az apró madarak pusztítása tisztán konyhai célokra, így tehát a csonttollú, mint „vad”, nem jöhet számításba. Chernel szerint nálunk inkább közömbös, mert mindenféle bogyóval és magfélével élnek, ami úgyse alkot értéket. A magvak széthordásával és terjesztésével az erdőgazdaságnak használnak. „Szépsége és ártatlan volta parancsolja, hogy kíméljük és ne fogdossuk, ne lőjjük, mert pusztításával azt cselekesszük mi az északi népeknek, amit nekünk az olaszok tesznek, amikor énekes, hasznos madarainkat öldösik”. Nagy igazság van Chernelnek ebben a szavaiban, kövessük azokat annak dacára, hogy a magyar madárvédelmi törvény elfelejtett gondoskodni a csonttollú madarakról.

A csonttollú madárra vonatkozó ismertetés csonka volna, ha meg nem említeném, hogy természetrajzának földerítéséhez nagy mértékben hozzájárult a magyar madártani katatás is. Petényi hátrahagyott irataiban behatóan tárgyalja életmódját Rokosz István kiváló besztercebányai tanítványa megfigyelésének fölhasználásával. Rendkívül találó, jellemző képet rajzol életmódjáról, amelyből mutatóban csak a következő részletet mutatom be.

„Azt mondják: szép testben szép lélek lakozik. Itt mintha ez a törvény sántikálna, mert ebben az esetben ez a pompás test egyebet sem tud, mint enni és újra csak enni!”