2. Oroszlánmajmocskák (Leontocebus Wagn.)

A karmosmajmok másik, nagyobb csoportja a tamarinok. Jellemzi őket, hogy hosszú alsó szemfoguk van. A Leontocebus Wagn. (Midas) nembe sorozzák őket. Megemlítünk közülük néhány fajt, melyek külsőleg a selyemmajmokhoz csatlakoznak és amelyeket élve tudtak Európába szállítani.

A szerecsenmajom (Leontocebus ursulus Humb.)

[Régi neve: Hapale ursula.]

Első ismertetése 1811-ből, a nagy Humboldttól való, az Amazon alsó folyásánál fekvő Para városából. Humboldt előtt már Buffon is említi „Tamarin nčgre” néven. Ez a majom fekete színétől kapta nevét; csak válla alatt és combjának külső felén találunk okkersárga pettyeket, máskülönben koromfekete, kivéve a nyakat. Fejének hosszú fekete szőrével és csupasz füleivel, minden kicsinysége mellett is, sajátságos sivár és barátságtalan benyomást kelt.

Bates szerint a szerecsenmajom barátságosabb az emberrel szemben, mint bármely más majom. Sokszor látta e majmot Para külvárosainak erdeiben, sőt egy alkalommal két példányt látott közvetlenül az angol konzulátus épülete mögött. A fák vékonyabb ágait, melyeken a nagyobb majmok fogódzó végtagjaikkal oly ügyesen ugrálnak és kapaszkodnak, kerüli. Inkább a fa törzsén és vastagabb ágain tartózkodik, ahol a kéregbe mókus módjára kapaszkodik és csavarvonal alakjában fürgén futkos.

Parában szelidítik, egészen szabadon tartják. Bates leírja, hogy a játszadozó négergyerekek után futkos a ház körül, s úgy játszik, mint egy macska s a gyerekeknek dédelgetett kedvence. Idegenekkel szemben barátságtalan, meg még meg is akarja őket harapni, különösen ha a függő ágyba akarnak feküdni. Gömbölyded, emberhez hasonló arca élénkké és csinossá teszi. Különösen akkor kedves, mikor ferdén tartott fejjel valamit szemügyre vesz. Ilyenkor okos és furfangos benyomást kelt.

Müller-München csak kimondottan magasfájú erdőkben látta a szerecsenmajmot és mindig tekintélyes magasságban. Kisebb csapatokban él, 3–10-esével. Lényük látszólag komoly, sohasem látta őket játszani, kergetőzni, ellenkezőleg, minden mozdulatuk kimért volt. Müller megfigyelt kora hajnalban egy csapatot, valami 40 m magas fán, melynek gyümölcse a fügéhez hasonlított. A gyümölcs éppen érett volt. A majmok egész nyugodtan járkáltak az ágakon, farkukat eltartva, majd leeresztett farokkal, és mikor a fa koronájára értek, hangtalanul, civódás nélkül lakmározni kezdtek. Müller lövésére egyik majom 35 m magasságból zuhant a földre, de tüstént felugrott és villámgyorsan egy liánon termett és eltűnt a lombozatban. Hasonlóképpen tett egy másik is. Kettő a földön feküdt, ezeknek kiáltása a többit mintegy 15 m magasságig lecsalta, ahol a megsebesítettel szinte versenyt jajveszékeltek. Csak a második lövésre menekültek el és azon a fán többé meg nem jelentek, hiába várta őket sokszor a megfigyelő Müller. A súlyos sebesültek egyike nem tudott elpusztulni, pedig fején, mellén és lábán találta a serét. Vékony liánvesszővel próbálták megfojtani, de nem sikerült. Majd otthon fej-, tüdő- és láblövéssel megtett 3 órai gyaloglás után is, csak a szívbe fecskendezett alkohollal sikerült szenvedéseitől megváltani. Ez a példa bámulatos szívós életről tesz tanuságot. Valószínű, hogy a délamerikai majmoknak jellemző tulajdonsága ez a szívósság.

Deville majma (Leontocebus devillei Is. Geoffr.)

Az Ucayali és Huallaga folyók vidékén, Peru keleti részén él. Ugyancsak fekete a feje, nyaka, melle, keze, lába és farka, de világosan pettyezett.

Weddel majma (Leontocebus weddeli Deville.)

Boliviának Apolobamba nevű tartományából való, de ennél már egészen világos színű az ajak és egészen fehér az arc.

A bajuszosmajom (Leontocebus mystax Spix)

Az Amazon felső vidékén él, az arc fehér szőre már valóságos fehér bajusszá alakult. Képzelhető, hogy ez a kis teremtés milyen komikus külsejű. Bates szerint olyan, mintha hófehér gyapotot tartana szájában.

A csicsergőmajom (Leontocebus oedipus L.)

A csicsergőmajmok kis csoportjának színezése teljesen más. Alsó felük és végtagjaik fehérek, hosszúszőrű, csomókban lelógó parókájuk van. Ennek alapján művészmajmoknak is nevezhetnők ezt az ismert fajt (Leontocebus oedipus L.), melyet elég gyakran hoznak át élő állapotban hazájából, Kelet-Kolumbiának Cartagena és Turbaco vidékéről. Fején feltűnő hosszú a szőr, mely a homlok közepéből kinőve lóg le feje hátsó részén. Homloka csupasz. Kifejlett hímek 66–70 cm hosszúak, ebből 40–42 cm jut a farkra. Színe földbarna, mert a tövükön egyszínű szürke szőrszálakon végük felé három világosbarna gyűrű van. Alsó felük, fejük és végtagjaik többé-kevésbbé fehérek. Farkuk töve gesztenyebarna, hegye felé feketésbarna. A fekete arc, élénk, világosbarna szemeivel, feltűnően elüt a fehér szőrétől. Arcán sárgás-szürkés fehér finom szőrök vannak, melyek miatt a szemöldök összefolyik és a száj körül futó bajusz alakul ki. Külsejük így elég visszataszító. Tenyerük úgy a felső, mint az alsó végtagokon, az arccal egyszínű.

Csicsergő majom (Leontocebus oedipus L.).

Csicsergő majom (Leontocebus oedipus L.).

Szabadban még nem figyelték meg e majmok életét elég behatóan. A fogságban levők élete és viselkedése alig különbözik családjuk többi fajának életétől. Brehm figyelmét különösen lekötötte a berlini állatkertben néhány hétig élő pár hangja, mely megtévesztésig hasonlít a madárdalhoz: hosszú, tiszta fuvolahangokat trillák váltottak fel, vagy pedig magas hangon, „dididi”-vel kezdték s folyton mélyebben adva a hangot, „dréderédé, gak, gak, gék”-kel fejezték be. Nincs olyan emlősállat, még karmosmajom sem, amelynek hangja oly feltűnően és némely körülmények között annyira megtévesztően egyezik meg a madárcsicsergéssel. Ugyanezt bizonyítja a stuttgarti tudós, Martin Ph. L., aki szabadon élő majmoknál figyelte ezt meg, mikor egyszer Dél-Amerikában vadászaton lesben állt.

Az oroszlánmajom (Leontocebus leoninus Humboldt)

Végül az oroszlánmajmocskák. Ide azok a majmok tartoznak, melyeknek csupasz az arca és füle; testük hosszával egyenlő, vékony, bojtos farkuk s vagy egyedül a fejükön, vagy fejükön, nyakukon és vállukon és mellső végtagjaikon hosszabb-rövidebb sörényt viselnek.

Legrégebben ismert az oroszlánmajom (Leontocebus leoninus Humboldt, Hapale leonina), melyet Humboldt fedezett fel. Testének hossza 20–22 cm, ugyanekkora a farka is. Bundáján valami meghatározhatatlan, legközelebb az olajbarnához álló szín az uralkodó, a hátán sárgásfehér foltokkal és csíkokkal. Hosszú sörénye okker-sárga, a fark felső része fekete, alul májszínű. Testének csupasz részei: a kezek és lábak, valamint az arc, feketék, az utóbbin csak a száj széle fehéres. Humboldt az Amazon braziliai szakaszán a Mocoa-vidéki erdőkben találta az oroszlánmajmot. A bennszülöttek szerint ez a majom kerüli az enyhébb és hűvösebb hegyvidékeket és csak a Kordillerák keleti lejtője alatt elterülő forró síkságon él, melyet a Putumayo és Caqueta folyók szelnek át. Humboldt írja róla: „Ez egyike a legszebb és legfinomabban alkotott majmoknak, melyeket valaha láttam. Élénk, vídám, játékos, de kaján és hirtelen haragú, mint az állatvilágnak majdnem minden kis teremtménye. Ha ingerlik, szemmelláthatóan megduzzad a nyaka, nyakának laza szőreit felborzolja és feltünő hasonlatosságot mutat az afrikai oroszlánnal. Sajnos, magam csak két egyedet tudtam ebből a fajból megfigyelni, az elsőket, melyeket élve hoztak nyugatra az Andok gerincein át. Vadságuk miatt nagy ketrecben kellett őket tartani. Állandóan mozogtak, úgyhogy sok idő telt el, míg jellemző sajátságaikat meg tudtam ismerni. Hangjuk, mely majd csicsergő, majd meg fütyülő, hasonlít e csoport többi majmának hangjához. A bennszülöttek erősítgették, hogy az indiánoknak Mocoa melletti kunyhóiban a szelidített oroszlánmajom szaporodik.”

Humboldtnak ezt a közlését mintegy kiegészítik Bates szavai, ki a következőket írja: „Az Amazon felső folyásánál szelidített oroszlánmajmot láttam egyszer. Mindenkihez jó szívvel volt és abban találta a legnagyobb élvezetét, hogy a belépőnek ugrott és reá felmászott. Amidőn megismerkedtünk, nyílegyenesen székemhez futott a szobán keresztül, vállamra mászott, azután jobbra-balra forgolódott s miközben arcomba nézett, fogacskáit mutogatva csicsergett, mintha hogylétem iránt érdeklődnék. Tulajdonosához jobban ragaszkodott, mint az idegenekhez; óránként legalább tízszer mászott gazdájára fel- le és fejére érve, legtöbbször még bizonyos állatkák után is kutatott.

Szőke vagy nagy oroszlánmajom (Leontocebus rosalia L.)

Szőke oroszlánmajom.(Leontocebus rosalia L.).

Szőke oroszlánmajom.(Leontocebus rosalia L.).

Állatkereskedőink „oroszlánmajmon” egy, az előbbivel rokonfajt értenek, a szőke v. nagy oroszlánmajmot (Leontocebus rosalia L. Midas). Bár sok tekintetben hasonló az oroszlánmajomhoz, vannak köztük lényeges különbségek is. A szőke oroszlánmajom a csoport nagyobb fajaihoz tartozik, hossza 65–75 cm, amiből 25–30 cm jut a testhosszra, a többi a farkra. Arca csupasz és barnás hússzínű, nagy fülét széle mentén barnásfekete szőr fedi. A pofán és a fej közepe felé hegyes szögben hajló homlokon rövid sárgásbarna szőre van. Keze és lába belül sárgásbarna, az utóbbin sok sárgával keverve. A fejtetőn lévő sötétbarna szőrt egy, a fej közepén hosszant végigvonuló rövidszőrű feketés-barna csík választja ketté, úgyhogy oldalt sörényszerűen hullik alá. A fej többi része, a torok, a mell és a karok narancsbajátszó barnaszínűek. Bundájának többi része pedig vöröses-sárga és élénk aranyfényben csillog. Némely egyed farkának töve olyan színű, mint a teste, azután feketefoltos, hegye felé sötétebb árnyalatba tér át, vége pedig sárga. A fark ezen színezettsége nem lényeges. A szőke oroszlánmajmokról Wied herceg így ír: „Ez a csinos állat Rio de Janeiro, Cabo Frio, San Joao stb. környékének erdeiben található, de észak felé már kevésbbé, a Parahyba mellett már nem láttam. Hazája a keleti partvidék erdeire korlátozódik, a déli szélesség 22. és 23. foka között. Braziliában „vörös szahui” a neve. Nem fordul elő nagyobb számban, sőt csak egyedül vagy csak párosával is láttuk őket, különösen a Sierra de Inua-ban, San Joao erdejében és Ponta Negra és Gurapina vidékeit körülvevő hegyes erdőségekben. Valószínű, hogy egyaránt lakik a homokos síkságok bokraiban és a magas hegyek erdeiben. Ha szokatlant lát, elbujik a fa koronájában. A szelidített példányok állítólag nem olyan érzékenyek a tengeren át való szállítással szemben, mint más karmosmajmok, pedig életmódjuk azonos. Szép külsejük miatt szeretik ezt a majmot, mert éppen olyan, mint egy kis oroszlán. Minden ingerlésre felborzolják az arcukat övező szőrt, ami csinos külsőt kölcsönöz nekik.”

Állatpiacokra évente érkezik néhány pár ebből az ékes majomfajból. Mindig akad rájuk vevő, ha kissé borsos is az áruk. A hozzájuk fogható és Európába áthozott fajok között ez a legbájosabb és jobban viseli el a fogságot, mint bármely más karmosmajom. Buffon, aki ezt a majmot „marikinas”-nak nevezte, megemlékezik egy példányról, mely minden különösebb gondozás nélkül 5–6 évig élt Párisban. Hideggel szemben nem oly kényesek, mint a hirtelen beálló időjárásváltozás, vagy közvetlen napsütés iránt. Ez érthető is, ha figyelembe vesszük, hogy a karmosmajmok hazájukban kivétel nélkül kerülik a déli erős napsütést és félénken bújnak a legárnyékosabb és legsűrűbb lomb közé, továbbá, hogy a nappali hőmérséklethez viszonyítva, aránylag alacsony éjjeli hőmérséklethez szoktak, míg szabadon éltek. Reichenbach megfigyelte, hogy a nap közvetlen hatása miatt egy oroszlánmajom hirtelen megbetegedett és napszúrás szimptomái mellett kimúlt.

A szőke oroszlánmajom lényét és viselkedését tekintve, csak kevésben különbözik rokonaitól. Ha kevésbbé ismert állatot, vagy idegen embert lát közelében, felborzolja sörényét és fogát vicsorítja, mintha félelmetkeltő külsőt akarna felvenni s közben egyre hátrál, míg buvóhelyre akad. De nyilvános szemléletre tartott majmoknál megfigyelhető, hogy idővel megszokják a körülöttük foglalatoskodó embereket. Ha jókedvűek, akkor néha halk füttyhangot adnak; ingerült állapotban a fülnek kellemetlen csicsergő a hangjuk. Saját fajtestvéreikkel békés egyetértésben élnek, a „majomházaspár” legalább is nem békétlenkedik. Összetartanak, közös edényből esznek, a nélkül, hogy a majmokat jellemző kapzsiságot vagy önzést mutatnák. Hálóládikájukban is békében megférnek. Néhol, például az antwerpeni állatkertben szaporodtak is, de ez a legnagyobb ritkaságok közé tartozik.

A csupaszképű oroszlánmajom (Leontocebus meticulosus Elliot)

A már ismertetett fajoktól főképpen a következőkben különbözik: Arca csupasz, fiatal korában szőrrel borított; sörénye nincs, feje a fültájék körül kopasz; farka nem gyűrűzött. Dél-Amerika legészakibb országait lakja, nevezetesen Kolumbiában található, ahol a San Jorge folyó mentén lőtték. A legdélibb rokonfajai a már említett Peruban élő Deville-majom és a Boliviában élő Weddel-féle majom. Ezek közé térbelileg és rendszertanilag is, egy egész sora illeszkedik a különféle, még nem eléggé ismert fajoknak.

Csupaszképű oroszlánmajom