32. család: Fecske-félék (Hirundinidae)

A fecske-félék élesen határolt családja 17 nembe sorolt 143 kicsi, csinos alakú, a sarlósfecskékhez nagyon hasonló fajból áll, azért régebben azokkal egy családba vették őket. Mellük széles, nyakuk rövid. Csőrük rövid, lapos, töve sokkal szélesebb, mint a hegye, majdnem egyenlőoldalú háromszög alakú; a felső káva hegye kissé hajlott; szájnyílásuk a szemtájig hasadt; lábuk rövid, gyenge, és apró karmokban végződik. Szárnyuk hosszú, keskeny és hegyes, elsőrendű evezőinek száma 10; ezek közül az első apró, merev tollacskává fejlődött vissza, a következő a leghosszabb; a tizenkét tollból álló fark (nem tízből, mint a sarlósfecskéé) mindig többé-kevésbbé villás, gyakran nagyon villás; tollazatuk rövid, testhezálló és felül többnyire fémfényű. Évenként csak egyszer vedlenek. A nemek színbeli különbsége aránylag csekély, a fiatalok azonban rövid ideig az öregekétől eltérő tollruhát hordanak.

A fecskék minden világrészben és minden magassági és szélességi övben vannak elterjedve, bár az északi sarkkörön túl csak egyesével élnek és alig költenek.

A fecskéket méltán mondhatjuk nemes állatoknak. Elemük a levegő. A földön ügyetlenül lépegetnek, de járásuk még így is többet ér, mint a látszólag közeli rokon sarlósfecskék leírhatatlanul esetlen tipegése. Pihenés céljából fára is szívesen szállnak és erre vékony, levélmentes gallyat választanak ki, amelyen sem a ráülést, sem a leszállást mi sem akadályozza. Énekük kedves csicsergés, mely mindenkinek örömöt okoz; kivált a falusi embernek annyira a szívéhez szól, hogy a házában fészkelő madár énekét beszédnek tulajdonítja. A fecskék nemcsak jókedvű, társas, békeszerető, hanem értelmes madarak; nemcsak hetykék, hanem igazán bátrak is. Környezetüket élesen megfigyelik, barátaikat jól meg tudják különböztetni ellenségeiktől és csak abban bíznak, aki megérdemli. Sürgés-forgásuk, tevékenykedésük lebilincsel bennünket, bizalmas természetük pedig még a durvább lelkű ember védelmét és vendégszeretetét is biztosítja számukra.

Minden fecske rovarvadász. Főleg legyeket és szúnyogokat fogdosnak, de apróbb bogárféléket és hasonlókat is elkapkodnak. Csak repülve vadásznak; ülő állatokat is csak repülve tudnak pl. a falról elkapni. Zsákmányukat feldarabolás nélkül nyelik le. Repülve isznak, repülve is fürödnek.

A repülésben való ügyességüknek köszönhetik, hogy sok olyan ellenségük elől meg tudnak menekülni, melyek kisebb madarakra nézve egyébként veszélyesek. Mégis minden földrészen vannak olyan sólymok, amelyek a legsebesebb röptűeket is meg tudják fogni; tojásaik és tehetetlen fiókáik után macska, nyest, menyét, patkány és egér ólálkodik. Az ember a hasznosaknak nem izen hadat, ellenkezőleg a legtöbb országban „szent madár”-nak tartja, tehát inkább oltalmazza őket.

Fogságbantartásra a fecske nem alkalmas. Egyeseket talán élelempótlékkal mesterségesen táplálva ideig-óráig sikerül életben tartani, ezek azonban csak ritka kivételék. A fecske életfeltétele elsősorban a korlátlan szabadság. A rómaiak alkalomadtán úgy használták fel a fecskét, mint a postagalambot. Így adta tudtára Fabius Pictor a ligustiai csapatok által ostromolt római helyőrségnek, hogy egy esetleges kitörésnél hányadik napon számíthatnak a megerősítés érkezésére; a napok számát a fecske lábára kötött zsinegen lévő csomók jelentették.

A füsti fecske (Hirundo rustica L.)

Füsti fecske (

Füsti fecske (Hirundo rustica L.) és molnárfecske (Delichon urbica L.)

A füsti fecske a legjellegzetesebb képviselője a villásfecske (Hirundo L.) nemnek, amely a fecskefélék családjának egész elterjedési területén honos és kb. 40 fajt és alfajt foglal magában.

A füsti fecske ismertető jegyei: nagyon karcsú, de izmos test, rövid nyak, lapos fej, széles, alig észrevehetően hajlott csőrrel; meglehetősen hosszú, tollatlan láb, teljesen szabadonálló ujjakkal; hosszú szárny, amely azonban összecsukva jóval rövidebb a mélyen kivágott villás farknál. Tollazata laza, a hátoldalon pompás acélfényű. Háta acélfényű kékesfekete; homloka és torka élénk gesztenyebarna; hasi oldala világos rozsdasárga; az öt külső kormánytoll belső zászlóján kerek fehér foltok vannak. A tojó színei halványabbak, mint a hímé, a fiataloké pedig nagyon fakók.

Godwin-Austen szerint valamilyen kisebb tájfajta (valószínűen a Scopli által fajnak tekintett és leírt Chelidon gutturalis) az indokínai határon fészkel, a North-Chachar-Hillsben lévő Assala magas házormain. Bizonyára ugyanehhez a tájformához tartozik azoknak a nagy tömege is, amelyeknek Pekingben a kínaiak, akárcsak nálunk idehaza, apró deszkákat szögeznek az eresz alá, hogy fészküknek biztos tartója legyen. Egy másik fajta vagy alfaj a Hirundo Savignyi Steph. a Nílus völgyét lakja, egy harmadik, a Hirundo Tytleri Jerd. Észak-Szibériát és Kamcsatkát, télen Burmát. Bowdler Sharpe a vöröshasú fecskét (Hirundo erythrogastra Bodd.) azonban csak a közönséges füsti fecske alfajának tartja. Ez az alak egész Észak-Amerikában és Grönlandon otthonos és Közép-Amerikában, az Antillákon telel át, vándorlásai közben azonban eljut Brazília déli részéig is.

A füsti fecske már ősidők óta jószántából az emberhez szegődött, házát tanyájául választotta és ha nem űzik el, palotában, kunyhóban egyaránt megtelepedik. Az ember lakásához való ragaszkodásával annak szívéhez férkőzött; jötte és távozása az északi félgömbön ősidők óta a meleg, illetve hideg évszak beköszöntését hirdeti.

A füsti fecske Közép-Európa nagy területén átlagosan április 1. és 15-ike között, kivételesen korábban, ritkán későbben érkezik és itt időzik szeptember végéig, október elejéig. Egyes elkésett példányok még tovább is maradnak. Az északibb vidékekre természetesen megfelelően később érkeznek és valamivel korábban is indulnak. A vonulási idő alatt egész Afrikában látható.

A füsti fecske, mint Naumann találóan jellemzi, rendkívül fürge, vakmerő, jókedvű, csinos madár, amely mindig gondot fordít külsejére és amelynek vidám hangulatát csak a kedvezőtlen idő s a velejáró táplálékhiány ronthatja el. „Kényes és gyöngéd természetűnek látszik, de alkalomadtán mégis erőt mutat; ezt bizonyítja repülése s repülés közben tanusított magatartása, társaival folytatott kötekedése és kitartása, mellyel a ragadozó madarakat és emlősöket üldözi. Énekét, melyet a hím igen szorgalmasan hallat, nem jellemzi sem az egyes hangok jólhangzása, sem azoknak változatossága, de van benne valami rendkívüli kedélyes és bájos vonás.

Érzékei közül legkitünőbb a látása. A fecske már jelentékeny távolságról észreveszi a kis rovart és csak a szeme segítségével üldözi. Jól fejlett a hallása is és tapintó érzéke is kétségbevonhatatlan. Szaglásáról és ízléséről nem mondhatunk ítéletet. Értelmi kępességeit gyakran talán túlbecsülik; annyi bizonyos, hogy a körülményeket és viszonyokat helyesen tudja mérlegelni; barátait pontosan megkülönbözteti ellenségeitől, veszélyes állatokkal szeretetreméltóan incselkedik, de barátságosan megfér olyanokkal, amelyek tapasztalása szerint nem bántják.

A füsti fecske apró rovarfajokkal, különösen két- és hártyásszárnyúakkal, lepkékkel és bogarakkal táplálkozik; a fullánkos méhet nem bántja. Csak repülve vadászik; az ülő rovart nem igen tudja felkapni, ellenben gyakran látni, amint a város utcáin fel-alá röpköd, hogy repülés közben szárnyával a falról egy-egy legyet lecsapjon s utána elfogjon. Ezért tartósabb esőzések idején, mikor a rovarok elbújnak, könnyen ínségbe jut és azon van, hogy a megülő rovarokat elsuhanásával felrebbentse. Az időjárásnak és a napszaknak megfelelően hol magasabb, hol alacsonyabb levegőrétegekben vadászik és ez által vált időjóssá a nép szemében. Jó időjárás gazdagon megteríti asztalát és jókedvre hangolja, rossz időben szükséget szenved, csendes és szomorú. Nagy mozgékonyságának megfelelően aránytalanul sok táplálékra van szüksége, ezért repülés közben mindig eszik.

Fészke elhelyezésének és megépítésének módjában eltér a nálunk élő többi fecskétől. Ha csak valahogyan szerét teheti, fészkét az épület belsejébe rakja, úgyhogy felülről lehetőleg védve legyen.

A fecske, képességei s az emberhez való ragaszkodása ellenére is, sok veszélynek van kitéve. Legveszedelmesebb természetes ellensége nálunk a kabasólyom; Dél-Ázsiában és Közép-Afrikában rokonfajok veszik át ennek a szerepét. A fiókákat minden ragadozó veszélyezteti, mely a háznál él, de még leginkább a patkány és az egér. Ezekhez az ellenségekhez társul itt-ott maga az ember is. Olaszországban és Spanyolországban a fecskék százezreit pusztítják el, jóllehet egy spanyol közmondás azt tartja, hogy aki fecskét elpusztít, az az édesanyját öli meg.

Kalitkában ritkán látni füsti fecskét. Kibírja ugyan esztendőkig is, de olyan gondos ápolást igényel, melyet tulajdonképpen nem tud megszolgálni.

*

Magyarországon a füsti fecske határozottan a legnépszerűbb, mert ha az Alföldön népszerűség tekintetében nem is szárnyalja túl a gólyát, de viszont a hegyvidéken, ahol a gólya nem fordul elő, kétségtelenül versenytárs nélkül való. Nem is szűkölködik népies elnevezésekben, amelyek sokaságából a következőket említjük: kéményi föcske, villásfarkú vagy villásfecske, véres, cifra, vörös, tarkafecske. Talán legszebb neve: Istenfecske, Isten madara. Ezt a csodás szépségű nevet csakis annyira kedves madarának oszthatta ki a magyar nép, amilyen számára a füsti fecske, mert abban a házban, ahol fészkel, nem üt bele a mennykő. A füsti fecske elnevezést nem a színéről kapta, hanem arról a szokásáról, hogy a régi időben a kéményekben is fészkelt. A véresfecske nevet pedig az a hiedelem adta neki, hogy véres tejet ad abban a házban a tehén, ahol lepiszkálják Isten madarának a fészkét.

Ha számban nem is, de elterjedési területére nézve talán még a házi verebet is túlszárnyalja. Ameddig ember és hajlék akad, ott a fecske is megtelepszik. A Tátrában és az erdélyi havasokban 2000 méterig fészkel az erdőőrök lakóházain, vadászlakokban stb. Az Alföldön, mihelyt megépül a tanya, a puszta közepén még a verébnél is korábban megjelenik a füsti fecske. A Hortobágyon belefészkel a kutakba és valóban a csodával határos bizalmasságot mutat, amikor a kútkáva pereme alatt kartávolságra a vizetmerő pásztorembertől rakja meg a fészkét, költi a tojásait és eteti a fiait. Az ilyen bőséges táplálékot nyujtó helyen, mint az állattenyésztés klasszikus földjén, a Hortobágyon minden arravaló helyet elfoglalnak s így nemcsak a kutak káváinak a pereme alatt fészkelnek, hanem a faburkolatú kutakban minden keresztgerendát elfoglalnak, bár ez sokszor vesztükre válik, mert a nyirkos levegő meglazítja a fészek sáranyagát, úgyhogy fiókástól beleesnek a kútba. A fecskéknek ez a fészkelési módja éppen olyan magyar specialitás, mint akár maga a Hortobágy.

Amennyire keresik az ilyen helyeket, annyira fogynak a városokból, különösen az automobilok térfoglalása óta. A fecske főtáplálékát ugyanis nem annyira a legyek és bögölyök alkotják, hanem apró, ganajtúró bogarak, amelyek táplálékkereső útjaikon Budapesten éppen úgy jelentkeznének, ha volna mire, mint a Hortobágyon. Ez a két hely a füsti fecske életszükségleteinek tekintetében súlyos ellentétet alkot: Budapesten tömérdek fészkelési alkalmatosság mellett kevés táplálék, viszont a Hortobágyon kimeríthetetlen táplálékbőség mellett elenyészően kevés fészkelési alkalmatosság.

A füsti fecske jellegzetes vonuló madár, megérkezése jelenti a tavasz, eltávozása az ősz kezdetét. Zombori Lippay György a XVII. században megjelent kalendáriumában találjuk már azt a néphitet, hogy „Virágvasárnap táján jő vissza a fecske, Szent Kereszt fölmagasztalása táján mégyen el”. Manapság már csak az elvonulási időszakra vonatkozólag van határozott időpont: Kisasszony napja, amely az északibb és magasabb fekvésű helyeknek meg is felel, de pl. egyáltalában nem felel meg a Balatonnak, amelynek nádasaiban szeptembertől kezdve óriási tömegek szoktak éjjelezni s a marhát ide is elkísérő legyekből táplálkoznak. Előfordult, hogy ilyen helyen kitelelt fecske a következő nyáron ott fészkelt, ahol október közepéig állandóan látható a fecske, sőt néha október végéig is maradnak egyes példányok. Magam egyszer november 3-án láttam egyetlen fecskét Kenesén, amely bizonyára nem is vonult el, hanem ott pusztult. Ritkán előfordul, hogy egyes ittrekedt fecskék tágas marhaistállókban télen is megmaradnak.

Hogy a Balatonnál ily későre maradnak, annak megvan a maga oka. A víz lassabban hűl le, mint a talaj s ezért a nádasok éjszakára jó hálótanyát adnak. Ezért aztán tömegesen fölkeresik a fecskék, mert viszont fészkeikből kiüldözik őket az ott ólálkodó, vérszopó élősdiek, amelyek néha annyian vannak, hogy tönkreteszik a fiókákat és halálra kínozzák az anyamadarat. Ha nagyon elszaporodnak ezek az élősdiek, akkor a fészek körül lévő falrészekre is kiülnek s minthogy alakjuk messziről emlékeztet a poloskákra, sokan attól félnek, hogy a fecskefészkekből poloska telepszik a lakásba. Ezzel szemben az az igazság, hogy ezek nem poloskák s nem is mennek az emberi lakásokba. Fölösleges tehát az az aggodalom, mintha a poloska a fecskefészkekből telepednék a lakásokba. Emiatt egyetlenegy fészket sem szabad elpusztítani.

Tavaszi fölvonulásának a képe egyetlenegy országban sincs oly pontosan térkép szerint is megállapítva, mint Magyarországon. A magyar királyi erdőhatóságok és a magyar néptanítók annyi adatot szolgáltattak a Madártani Intézetbe, hogy ezek alapján meg lehetett szerkeszteni a füsti fecske tavaszi fölvonulásának mellékelt térképét. A térképen látható három színárnyalat – világos, sötétebb, legsötétebb – mutatja, hogy a füsti fecske délen és a sík vidékeken érkezik meg a legkorábban, dombos vidéken későbben s a legmagasabb és legészakibb vidékeken a legkésőbben. Ennek a tavaszi fölvonulásnak a menetét talán úgy lehet legjobban szemléltetni, ha Magyarország domborművű térképét az északi peremén kissé fölemeljük, alátámasztjuk s az így lejtősen fekvő térképbe vizet öntünk. Az ilymódon keletkező hullámnak az útja jelezné egyúttal az országot ellepő fecskehullámnak az útját.

Az érkezés időpontja átlagosan: az Alföld déli részén március 20-tól végéig, Budapest táján április eleje, továbbá északra és magasabbra április közepe s a legmagasabb havasalji költőhelyeken május elseje.

Arra a kérdésre, hogy ősszel aztán hová, mily országokon keresztül és mely országokba vonulnak a fecskék téli szállásukba, a magyar tudomány eddig, sajnos, nem tud választ adni. Pedig eddigelé kb.15.000 füsti fecskét gyűrűztek meg a Madártani Intézet gyűrűivel, hogy az elfogott vagy elhullott madarakról a gyűrű fölirata alapján hírt kapjunk erről. Csodálatosképpen azonban mindeddig egyetlenegy gyűrűs fecskéről sem kaptunk hírt az ország határán túlról s csak irígyelhetjük az angolokat, akik sokkal kevesebb jelölés révén immár nem is egy gyűrűs fecske kézrekerülése révén megtudták, hogy az angol fecskék Dél-Afrikában a Fokföldön telelnek. A mieink valószínűleg Olaszországon keresztül vonulnak (legalább is hallottam, hogy Pólában találtak budapesti gyűrűkkel jelölt fecskéket, de nem jelentették őket), szintén Afrikába, de hogy meddig, az még a jövő titka.

Ettől a sikertelenségtől eltekintve azonban, a 16.000 fecskegyűrűzés egyáltalában nem veszett kárba, mert ezek révén megtudtuk azt, hogy a füsti fecskék páratlanul hűséges polgárai a hazának: kivétel nélkül, úgy az anyamadarak, mint a fiókák, visszatérnek arra a földre, ahol fészkeltek, ahol kikeltek a tojásból. Még olyan fecske nem akadt, amely kivándorolt volna! Amelyet legmesszebbre találtak a hazájától, az is csak az szomszédba költözött, legfeljebb 20 kilométerre a régi otthonától s ott is bizonyára valami özvegyen maradt fecskéhez csatlakozott újabb családalapítás céljából.

A füsti fecske gazdasági szerepére áttérve, itt úgyszólván teljesen egyhangú véleményt ad le az ország minden gazdasági érdekeltje, hogy t. i. föltétlenül hasznos s ezt az egyhangú ítéletet vette alapul a magyar madárvédelmi törvény is, amikor a füsti fecskét védelem alá helyezte. Fogását, lövését, fészkének, tojásának, fiainak pusztítását a törvény tiltja, legfeljebb ott enged meg némi védekezést az ember részéről, ha a fecske sűrű közlekedésű hely fölé rakja meg a fészkét, ahol tehát a fiókák ürülékei a járókelők ruháját bemocskolhatják. Ámbár ilyen helyeken is nem kell éppen a fészek és költés elpusztításával védekezni, elég, ha megfelelő nagyságú karton- vagy deszkalapot helyezünk a fészek alá, amint azt sok helyen minden külön oktatás nélkül is már régen megcsinálták a fecske igaz barátai.

Az egyetlen komoly panasz, amely a fecskék ellen fölmerült s amely némileg helytállónak látszik, a méhesekben okozott kártétele. Etetési próbák alapján azonban tudjuk, hogy a fullánkos méhet nyelt fecske 2 perc alatt elpusztult, így a méhekre vadászó fecskék, amelyek prédájukat tágas torkukba gyüjtik, tehát csőrükkel meg nem ölik, szét nem darabolják, csakis ártatlan hereméheket fogdoshatnak.

Táplálékának javarészét ganajtúró bogarak szolgáltatják, ezeken kívül rajzó szárnyas hangyák, különösen pedig a jószágot kínzó legyek és bögölyök. Ha esetleg a ganajtúró bogarakat hasznosnak vagy közömbösnek is minősítik, ezekből oly óriási tömeg van, hogy még a fecske sem tud számbavehető kárt tenni közöttük. Annál hasznosabb azonban a fecske a légyfélék pusztításával. Aki valaha rekkenő hőségben lófogattal végigutazott az Alföldön, aki látta a „bogárzó” marha kínlódását, aki egyúttal látta, hogy mindezekből a kártevőkből és kínzókból mennyit pusztít el a kocsit és gulyát kísérő fecskesereg, az csak azt mondhatja, hogy bár volna az ilyen helyeken sokkal, de sokkal több fecskénk. Pedig ez tán nem is volna éppen elérhetetlen kívánság. Nem kellene egyéb, mint kezdetleges fecskeereszeket építeni a szárnyékok és kutak mellé. Két duc közé embermagasságtól följebb régi deszkákból álló fal s ezen két-három emeleten egymás fölött ereszek. Bizonyos, hogy ily alkotmányra sok fecske települne meg.

A fecsketelepítés egyéb módja az, hogy a háztájékon alkalmas helyre, lehetőleg fedél alatt kis deszkalapokat szegezünk, ahol a fecskék elhelyezhetik a fészküket. Sokszor az hiusítja meg a fecskék fészkelését, hogy nem találnak megfelelő helyet, ahová odatapaszthatnák fészküket.

Minthogy a fecskét, mint általában, rendkívül kedvelt és népszerű madarat nagy figyelemmel kísérik és féltik a pusztulástól, azért igen sok jelentés van arról, hogy állományuk nagyon fog: évről-évre kevesebb a fecske.

Csörgey Titusz a kérdés egész anyagát felölelő tanulmányában arra az eredményre jut, hogy ezek a panaszok túlnyomóan csak helyi jelentőségűek és nem vonatkoznak az egész ország fecskeállományára. Ismételten előfordult ugyanis, hogy az egyik megfigyelő a fecskék fogyásáról tudósít, viszont a másik ugyanarról az évről nagy fecskebőséget jelent. A fogyás tehát csak lokális jelentőségű és abban leli magyarázatát, hogy a füsti fecske törzsenként vonul, azaz valamelyik vidék egész fecskeállománya együttesen vonul el és együtt marad a téli szálláson is. Ha tehát akár útközben, akár a téli szálláson valami elemi csapás éri a törzset, akkor az a következő tavaszon nagyon megfogyva érkezik vissza a régi fészkelőterületére, míg ily csapásoktól mentes maradt törzsek a rendes számban népesítik be azokat. Innen származik az ellentét. Az elemi csapások között viharok és főleg jégverés szerepelnek, mint legpusztítóbb tényezők. Az elemi csapások mellett azonban az ember is igen sok fecskét pusztít. Ha nem is valószínű az a hír, hogy Olaszországban egész hajórajokat szerelnek föl nagyfeszültségű áramot tartalmazó villámvezetékekkel (hiszen aligha fizetné ki magát), mégis kétségtelen, hogy az Olaszországban fogyasztásra kerülő apró énekesek között a fecskék is nagy mennyiségben szerepelnek. Így Montegrado mellett három nap alatt 14.000 fecske került kézre. A legtömegesebb fogásról gróf Forgách Károly magyar utazó emlékezik meg: „Mikor 1859-ben Spanyolországból hazafelé utaztam, a Crao nevű, teljesen kopár, diónagyságú kaviccsal borított pusztaságon keresztül, La Gunguera felől Marseillebe azt beszélték, hogy a fecskék ott a föld színén vonulnak éjjelenként a határos Camargue-ig és hogy két évvel ezelőtt két méternyi magasságig feszített hálókban 18,000.000 fecskét fogtak; azóta olvastam, hogy bár a hálókat jelentékeny költséggel magasabbakká tették, sohasem tudtak 13,000.000-nál többet fogni.”

Hogy a jelenben is folynak még ezek a tömeges fogások, arról nincs híradás, de azért kétségtelennek kell tartani, a délvidéki madárfogók a mi fecskéink állományát is pusztítják, ha tán nem is vesznek belőlük oly irtózatos vámot, mint amilyent a fönti híradás említ.

A Nemzetközi Madárvédelmi Bizottság, melynek Magyarország is tagja, most azon fáradozik, hogy Európát új madárvédelmi törvények alkotására bírja; talán akkor megszünik fecskéink oktalan pusztítása.

Befejezésül még megemlítem, hogy nálunk csak egy füsti fecskefaj él; az úgynevezett Hirundo rustica pagorum-változatok, amelyek élénk vörösszínűek, mindenütt előfordulnak, de sem nem állandóak, sem nem gyakoriak, ezért Hartert csak mint változatot ismerteti.

A vörnyeges fecske (Hirundo daurica rufula Temm.)

Európa délkeleti vidékein honos a füsti fecskével egyforma nagyságú vörnyeges, barlangi vagy alpesi fecske. Feje, nyaka hátsó része, dolmánya, válla, valamint a leghosszabb alsó és felső farkfedőtollak sötét acélkékes feketék; keskeny szemöldöksávja, halántéka, széles tarkószalagja és farcsíkja sötét barnásvörös; a fej és nyak oldala, hasi oldala és felső farkfedőtollai rozsdavöröses sárgák; torkán és begyén finom fekete hosszanti sávok vannak, szárnya és farka egyszínű fénylő fekete. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába szarubarna.

A vörnyeges fecske életmódja, viselkedése és képességei szempontjából majdnem minden tekintetben megegyezik a füsti fecskével, azonban eredeti fészkelőhelyét még eddig csak kivételesen cserélte fel az emberi lakásokkal; sokkal szívesebben sziklaodúkba rakja fészkét.

A parti fecske (Riparia riparia L.)

A kotrófecskék (Riparia Forst., Clivicala, Cotyle) neméhez két Európában is előforduló faj tartozik és pedig a parti fecske és a szirti fecske. Életmódjuk hasonlít a nem többi tagjainak életmódjához. Jellegeik: csőrük aránylag hosszú, nagyon finom, lapos, oldalt erősen összenyomott, a homloktollak előtt nyitott orrlyukakkal; gyenge lábukon a csűd oldalt összenyomott, ujjaik, melyek közül a középső és külső össze van kötve egymással, gyengék; szárnyuk hosszú és hegyes; farkuk nem villás, hanem csak kivágott, egyszerű tollazatuk laza és igen puha. A parti fecske a család legkisebb tagjai közé tartozik.

Egyetlen fecskefajnak sincs oly óriási kiterjedésű előfordulási területe, mint a parti fecskének, mert Ausztrália, Polinézia és Dél-Amerika kivételével az egész föld kerekségén költ. Nevének megfelelően ott tartózkodik legszívesebben, ahol meredek partot talál; de nem ragaszkodik szigorúan a folyóparthoz, hanem gyakran megelégszik valami meredek partoldallal is.

A parti fecske igen kedves, élénk, mozgékony madár, melynek természete sokban emlékeztet a füsti fecskére. Kivált könnyed, lebegő repülésével hasonlít hozzá. Rendesen az alsóbb levegőrétegekben tartózkodik, ide-oda nyilal a víz tükre fölött, jelentékeny magasságra ritkán emelkedik. Olyan imbolyogva repül, mint a pillangó, de nem bizonytalanul vagy egyhangúan. Az embertől csak kevéssé, vagy egyáltalában nem félnek; más madarak és az emlősök iránt barátságosak, de tartanak tőlük.

A parti fecske nem vonul meghatározott időben. Angliában pl. már márciusban vagy április elején érkezik a fészkelőhelyére, Németországban csak késő tavasszal, többnyire május elején és már augusztusban ismét eltávozik onnét.

*

A parti fecske (marti fecske, partika föcske, parti ásófecske) Magyarországon szintén gyakori madárfaj, amely itt költ. Tartózkodási helyét tekintve azonban már jóval válogatósabb, mint a füsti fecske, mert nem hatol annyira föl a magas hegyvidékre, mint ez. Leggyakoribb az Alföldön, ahol különösen a nagy folyók meredek partjaiba vájja fészkeit, de azért egyebütt is megtelepszik, ha partos helyet talál, így útbevágásokban, agyaggödrökben, téglavetőkben, a Balaton löszfalaiban stb., stb. Legveszedelmesebb fészkelőhelye a folyópart, mert azt áradások alkalmával sokszor alámossa az ár s a part mindenestől a folyóba zuhan. Az így elpusztult fecsketelep lakossága aztán kénytelen más tanyát keresni s így sokszor igen későn, néha júniusban váratlanul megjelennek oly helyeken, ahol azelőtt sohase látták őket.

A parti fecske nálunk vonuló madár, amely átlagban jóval későbben érkezik, mint a füsti fecske. Nagymagyarországra kiszámított országos középérkezése április 18, tehát 10 napot késik a füsti fecskével szemben és hárommal a molnárfecskével szemben.

Őszi elvonulása előtt szintén nagy csapatokba verődik s ilyenkor a parti fecske is a nádasokban tölti az éjszakát. Átlagosan korábban vonul el, mint a füsti fecske, de azért néha október közepén is itt található.

Miként a füsti fecskénél, úgy ennél is eredménytelen maradt a gyűrűzés, nem tudjuk pontosan, hogy hol van a téli szállásuk.

Mint föltétlenül hasznos madár, védelem alatt van, ne engedjük tehát sokszor nagyon is könnyen hozzáférhetö fészkelő telepeit csupa mulatságból fölbontogatni.

A szirti fecske (Riparia rupestris Scop.)

A szirti, hegyi vagy kövi fecske nagyobb, mint a parti fecske. Testének felső része tompa földbarna, evező- és kormánytollai feketések, az utóbbiakon a középsők és a szélsők kivételével tojásalakú, szép sárgásfehér foltok vannak; álla és torka, begye és melle felső része piszkos barnásfehér, finom fekete hosszanti sávokkal permetezett, alul a többi része földbarnás. Szeme sötétbarna, csőre fekete, lába vörhenyes szaruszínű. Hím és tojó nagyságra nézve alig különböznek; a fiatalok tollazata egyszerűbb.

Fészkét sziklafalra rakja, sokszor nem is nagyon magasan a sziklafal aljától, de mindig üregbe vagy olyan fedett helyre, ahol felülről sziklapárkány védi a fészket. A mi füsti fecskénk fészkéhez hasonlít legjobban, de szemmel láthatólag kisebb.

A szirti fecske ellenségeiről semmit sem tudunk; az ügyes, apró sólymoktól valószínen ezek is sokat szenvednek. Az emberek sehol sem üldözik őket.

A bíborfecske (Progne subis L.)

Ez a faj az összesen 10 fajt magában foglaló erdei fecske (Progne Boie) nem legismertebb képviselője. A nem ismertető jelei: zömök testalkat, tőben széles, hegye felé oldalt összenyomott, magasan boltozott, a végén kampósan lehajló csőr, erős, csupaszcsűdű, vastagujjú láb, hosszú, aránylag széles szárny, mely összecsukva nagyjából eléri az erősen villás, meglehetősen széles fark hegyét – és sűrű tollazat. A nem képviselői Amerika szárazföldjén, Kanadától Patagóniáig, valamint az Antillákon és a Galapagosz-szigeteken laknak.

A bíborfecske (Progne subis L. vagy purpurea) Észak-Amerika mérsékeltövi részeiben, dél felé Mexikóig otthonos, de egyes eltévedt egyéneit Európában is látták. Tollazata erősen bíborfényű, egyenletesen sötét feketéskék; evezői és farktollai feketésbarnák. Szeme sötétbarna, csőre feketésbarna, lába bíborfekete. A tojó feje feketével foltozott barnásszürke, egyébként felül olyan, mint a hím, csak valamivel szürkésebb; alul szürkésbarna, sötét szárfoltokkal.

A bíborfecske mindenfelé a nép kedvence, amelyet nemcsak a legteljesebb védelemben részesítenek, hanem mindenképpen azon vannak, hogy az emberi lakások közelébe csalogassák s ezęrt, mivel lakatlan vidéken odulakó, költőládikákat helyeznek ki számára, vagy kivájt, bejárólyukkal ellátott lopótököt aggatnak a fákra. Ezekbe szívesen beköltözik de akárcsak a mi sarlósfecskénk, minden más odulakót elűz és nem tűr meg lakása közelében olyan madarat, amely hozzá hasonló módon fészkel.

*

A fecskecsaládnak nálunk előforduló harmadik tagja a molnárfecske,

Füsti fecske (

Füsti fecske (Hirundo rustica L.) és molnárfecske (Delichon urbica L.)

melynek népies nevei: házi fecske, fehérmellű házi fecske, gatyás fecske, lármás fecske, az Alföld egyes helyein érthetetlenül parti fecske. Gyakori madár, amely elterjedése tekintetében javarészt egyezik a füsti fecskével, tán nem hatol föl oly magasra, de pl. a Csorba-tónál 1300 méter magasságban is fészkelve találták, sőt a Retyezátban 2000 méterig. Különleges ősi fészkelési módját, hogy emberi hajlékoktól távol, sziklafalakra szokta rakni a fészkét, Magyarországon is megfigyelték. Dr. Nagy Jenő 1908-ban a Bihar-hegységben a Buvó-patak mellett talált ilyen telepet 100 méter magas sziklafalon, melyen legalább 100 pár molnárfecske tanyázott. Barthos Gyula 1909-ben a Retyezáton 1900–2100 m tengerszín feletti magasságba emelkedő sziklacsoportokon találta őket fészkelve. A sziklafalak alatt birkalegelők voltak s bizonyára az itt legelő birkákon élő rovarvilág szolgáltatta táplálékukat. Azt is írja, hogy nyár végén nem ritkaság a legmagasabb fennsíkokon is csapatosan kóborló házi fecske. Legújabban 1928-ban dr. Győrffy István a Tátrában is megfigyelte a molnárfecskék sziklafalon való fészkelését az úgynevezett Javorinka-falon.

Vonuló madár, amely az országos középnap szerint kb. egy héttel késik a füsti fecskével szemben, korábban is vonul el s elvonulása előtt inkább nagyobb épületeken szokott gyülekezni, mint a nádasokban. Szeptember vége után már igen gyéren látható.

Téli szállásai szintén ismeretlenek maradtak, dacára a nagyszámban (5000 példány) történt gyűrűzéseknek. Ezek igen sok adatot szolgáltattak arra nézve, hogy a molnárfecske öregje, fiatalja a következő esztendőben a szülőföldjére tér vissza fészkelés céljából.

Föltétlenül hasznos, védendő madár s ő is köszönettel veszi, ha alkalmas ereszek alá kis deszkalapot erősítenek számára, ahol a fészkét megrakhatja.