Fakopáncs (Dendrocopus Koch)

Az ebbe a nemzetségbe tartozó 55 fajt a család legtökéletesebb tagjainak tekinthetjük, mert csak igen ritkán jönnek le a földre. A középnagyságú, illetve kisebb fajok tartoznak ide s aránylag kissé zömök testűek. A külső hátsó ujj hosszabb, mint a külső mellső. A serteszőrökkel takart orrlyukak jó mélyen vannak és közelebb vannak a kávaélhez, mint a csőr ormához. Farkuk hosszú, ékalakú, színezetük általában fekete alapon fehéren tarka. Majdnem mindenütt előfordulnak, ahol harkály egyáltalában él, az aethiópiai öv kivételével.

A nagy fakopáncs (Dendrocopus major Linn.)

Nagy fakopáncs (

Nagy fakopáncs (Dendrocopus major L.). Hossza 21 cm. Lomberdőkben és fenyvesekben 2-10 méter közt vájja odvát, melynek mintájára a mesterséges B odu készült. Áprilisban költ; 4-5 tojása porcellánfehér. Parkokban 2-4 méter közt lévő B oduba is beköltözik.

Valamennyi fakopáncs közül ez a legismeretesebb. Német nevét „tarka harkály” méltán kapta, mert igazán nagyon tarka-barka. – Feje teteje és hátoldala, a szájzugtól hátrafelé húzódó kantársáv, nyaka oldala a mell felé kiszélesedően – anélkül, hogy a másik oldalbeli sávval egybeolvadna – fekete; szemsávja, pofája egészen a halántékáig, a nyak oldalán a most említett részek mögött egy keresztfolt, valamint egy-egy hosszúkás nagy vállfolt fehér. Ugyancsak fehér a hasi oldala is, de ez rendesen olyan mintha piszkos volna. Széles tarkófoltja, farkaalja és az alsó farkfedők világos vérpirosak. Az elsőrendű evezőkön öt, a másod- és harmadrendűeken 3 keresztfolt van, melyek az összecsukott szárnyon öt keresztsávot alkotnak. A két szélső farktoll hegye felöli fehér felében két fekete keresztsáv, míg a mindkét oldali harmadikon csak egy fekete keresztsáv van.

A nagy fakopáncsnak egész Európa és Szibéria, egész Kamcsatkáig, a Kanári szigetek meg Kis-Ázsia a hazája. A Lappföldön a 70. szélességi fokig terjed el.

A fakopáncs úgy a ligeteket, mint az összefüggő erdőségeket egyaránt szereti. Ősszel, meg télen a kertekbe is ellátogat. Azok közé a harkályok közé tartozik, melyeket a fák kopácsolásával rendszeresen magunkhoz csalogathatunk. Tavasszal persze mindig „beugrik”, mihelyt a dobolásához vagy kopácsolásához hasonló kopogást hall, mert ilyenkor egykettőre felébred benne a féltékenység. De ősszel, meg télen egészen az orra elé száll az őt bolondító embernek s minden ágat végigkutat, hogy ellenfelét vagy vetélytársát felfedezhesse.

Az olyan alkalmak, amikor ez a madár káros is lehet, nem is olyan nagyon ritkák. Az, hogy az apró madarakat üldözi, alig nyom a latban, de aránylag több kárt tesz a különböző magvakban, főleg a mogyoróban és erdei fenyő magvaiban. A fenyők tobozainak kinyitásában meglepő ügyességet tanusít és néha heteken át fenyőmaggal táplálkozik.

Amennyire ügyes a fakopáncs a fenyőtobozok kibontogatásában, éppoly kevés benne a kitartás fészke kiácsolásában. Igen sokat elkezd, amíg egyet befejez s ha csak teheti, olyan odút keres fel, ahol vagy ő maga, vagy más rokona már költött.

A fogságban tartott nagy tarkaharkály igen mulatságos jószág. Nem is nehéz valami póteledelhez hozzászoktatni. Magam közönséges rigótáplálékon hónapokig eltartottam. Az apró madarakkal igen jól megférnek, de saját fajtájukkal már nem. Összeférhetetlen, civakodó, verekedő természetük már kora ifjúságukban kitör belőlük. Olyan testvérek, – írja Liebe – melyeket azelőtt való nap szedtek a fészekből és még alig tudnak repülni, ha ápolójuk ruháján mászkálva találkoznak, olyan dühösen esnek egymásnak, hogy alig tudják őket idejében széjjelválasztani s a veszélyes sebesüléseket, főleg fejükön, nyelvükön, megakadályozni. Veszekedő természetüktől eltekintve elevenségükkel, kedves fürgeségükkel, élénk, tiszta hangjukkal meg csinos tarkaságukkal minden jóindulatú ápolónak csak gyönyörűségére vannak.

A nagy tarkaharkályt a héja és a karvaly szokta üldözni és – Rey megfigyelése szerint – gatyás ölyv is fogott már harkályt. De veszélyes ellenségeik elől igen gyakran megmenekülnek azáltal, hogy igen ügyesen tudnak az erdőben a fákon „bujócskázni” vagy pedig valami sűrűbb helyre elrejtőzni. Fészekaljában, fiókáiban a menyét meg a mókus tesz gyakran kárt. Az utóbbiakat, mint Naumann határozottan állítja, igen gyűlölik és aggodalmas kiabálással üldözik, mihelyt az fészkük tájára kerül.

A nagy fakopáncs – nagy tarka harkály, cifra harkály, favágó, fakopogtató, fakopácsoló, harkány, horokány – Magyarországon a leggyakoribb és legismertebb harkály, amely mindenütt előfordul kb. 1500 méter magasságig, lombos és fenyveserdőkben éppen úgy, mint a síkságon és hegyvidéken. Állandó madár, amely télen esetleg az alacsonyabb vidékekre ereszkedik le, de nem vonuló. Az északibb vidékről téli vendégek is érkeznek hozzánk, amelyek az északi nagy fakopáncs (Dendrocopus major major L.) alfajhoz tartoznak. Régebben ezek Dendrocopuas major cissa Pall. néven szerepeltek az irodalomban. Pontosan meghatározott példányunk ebből az alfajból csak egy van; ezt Czynk Ede gyüjtötte 1897 ápr. 14-én Fogarason s a Tschusi-féle gyüjteménnyel együtt a bécsi Hofmuseumba került. A nálunk honosak a kutatás más állása szerint a középeurópai nagy fakopáncs (Dendrocopus major pinetorum Brehm) alfajhoz tartoznak, mely előbbitől abban különbözik, hogy csőre karcsúbb és termete kisebb. Ennek szárnya 131–138, csőre 28–31 cm, az északi alfaj megfelelő méretei: 138–143 és 27.5–33, de legtöbbnyire 28–30. Az idevonatkozó vizsgálatok a különbségek aprólékos volta miatt további kiegészítésre szorulnak, abból a szempontból, hogy nálunk milyen arányban és mely évszakokban fordul elő a két alfaj.

Legújabban a Madártani Intézetbe került egy Schenk H. által 1928 november 10-én a bácsmegyei Óverbászon gyüjtött példány, amelyet a Dendrocopus syriacus balcanicus Gengl. et Stres. formának kell tartani. Ez főleg abban különbözik a Dendrocopus major formától, hogy farka majdnem egyszínű, csak a két szélső kormánytoll végén van egy fehér végfolt s fölötte fehér sávrészlet, a mellettük levő tollakon már csak egy fehér végfolt van, a többi farktoll tiszta fekete. A barnás futtatású hasi tollazaton sötét szárfoltok vannak. Legfőbb különbség, hogy a nyakoldal fehérsége folytonos sávban húzódik a hátig, holott a majornál ezt a fehérséget sötét vonal megszakítja. Elterjedési viszonyait természetesen még újabb gyüjtések és vizsgálatok tisztázhatják.

A nagy fakopáncs gazdasági jelentőségét jobban ismerjük, mint a ritkább tarka fakopáncsokét. Csiki Ernő 27 példánynak a gyomortartalmát vizsgálta meg s ezek alapján arra az eredményre jutott, hogy sokkal nagyobb mértékben hasznos, mint káros. Lovassy szerint „sok, az erdőre, gyümölcsösre kártékony rovart elpusztít s ezzel használ, de ahol a fenyőmagra szükség van, az erdésznek a tobozok nagymértékű fosztásával kárt is tesz”. A nagy fakopáncs ugyanis valamennyi harkály-féle közül legszívesebben fogyasztja a növényi eredetű anyagokat, sőt Lovassy szerint ősszel és télen túlnyomóan magevő. A madárvédelmi törvény szerint védett, kímélendő madár, amelyet nemcsak a törvény szerint, hanem egyéb vonatkozásokban is teljes mértékben megérdemel.

A kis fakopáncs (Dendrocopus minor Linn.)

Az előbbinek e közeli rokona szintén egész Közép-Európában előfordul, ha nem is éppen mindenütt. Az európai harkályok között ez a legkisebb s a többi világrészeken is igen kevés marad mögötte nagyság tekintetében. Feje eleje rozsdásfehéres, feje teteje vérpiros. Nyakszirtje, a nyaka hátsó részén húzódó keskeny csík, a csőrtől a fültájék alatt és azon túlnyúló, hátrafelé szélesedő sáv, továbbá a hát és szárnyak alapszíne fekete. Dolmánya hátsó részének, válla- és farcsíktájának alapszíne fehér, de 3–4 fekete, össze-vissza keresztsáv van rajta. Kantárja, halántéka, begye, nyaka oldala és hasi oldala szennyesfehér, a begytollakon nagyobb, a mell oldalán pedig egész keskeny szárfoltokkal. A fehér alsó farkfedőkön fekete keresztsávozás van. A fekete elsőrendű evezőtollak külső zászlóját 4–5 keskeny, a másod- és harmadrendű evezőket pedig két széles fehér keresztfolt tarkítja. A legnagyobb felső szárnyfedők szélesen fehérrel szegettek, úgyhogy az összecsukott szárny együttvéve öt fehér keresztsávot mutat. A két legszélső farktoll alapszíne fehér, melyen három fekete keresztsáv van, míg a másodszélső kormánytollaknak csak külső zászlója és belső zászlója hegye felőli fél része fehér, de itt szintén van rajta keresztcsíkozás; a harmadszélső farktollaknak már csak a hegye fehér. Szeme vörös, csőre kékes szarufekete, lába ólomszürke.

A kis tarkaharkály legalább ugyanakkora területen fordul elő, mint nagyobb rokona. Egész Európát otthonának mondhatja a Lappföldtől kezdve a legdélibb részekig s Ázsiában hasonlóképpen az Amurtokkolattól egész Yesszóig. Az Azori szigeteken és Északnyugat-Afrika erdeiben is megtalálhatjuk. Tanyáját legszívesebben fűzfában üti fel. Ennek megfelelően mindenütt otthonosan érzi magát, ahol ezt a fát megtalálja, különösen nagyobb folyók olyan szigetein, melyek füzesekkel vannak borítva.

Ez a csinos kis harkály, mint Naumann igen helyesen mondja, az összes harkályok között egyike a legelevenebbeknek és legügyesebbeknek. A fatörzseken igen könnyedén ugrál felfelé, körbe is kúszik, majd meg felfelé néző fejjel hátrafelé is egy darabon s az ágaknak még az ujjnyivékony részéig is felkúszik. Sokat kopácsol, szedeget a fákon s a hálóoduk kivésésében éppen olyan ügyes, mint a nagyobb fajok, de azért e célból mindig puhább helyeket keres fel. Az emberrel szemben bizalmas, legalább is közelre bevárja, mielőtt odébb állana.

Ezt a harkályt szerencsére nem pusztítja az emberek üldözési szenvedélye, mint a többieket, mert kicsiségénél fogva egyrészt nem ötlik annyira szembe, másrészt sokkal hamarább el is veszti az ember szeme elől. Aki pedig igazán ismeri és megfigyeli, az meg biztosan nem fogja bántani.

A fogságban tartott kis harkályok igen kedves madarak. Semmi rossz szokásuk nincs, bizalmasak, élénkek, elevenek, fürgék, ügyesek, minden kalitkában jól megállják helyüket; de ha azt akarjuk, hogy mind e jó tulajdonságukat megmutassák, olyan kalitkát kell nekik adnunk, ahol kényük kedvük szerint fúrhatnak, faraghatnak. Cinkékkel, királykákkal együtt bízvást tarthatjuk, nem fognak viszályt szítani azok társaságában.

Mindazok az ellenségek, melyek a többi harkályokra veszedelmesek, természetesen a kis tarkaharkályok közül is kiszedik a vámot. Ártatlan bizalmassága miatt igen veszedelmesek ránézve a gyilkoló szenvedélyű kocapuskások. Mindennek dacára nem igen mondhatjuk, hogy fogyatkozóban volna; szerencsére a tél nem szokott belőle olyan sok áldozatot szedni, mint a földön is keresgélő harkályokból és kisnyilású fészekodva is igen sokszor kikerüli a tojásszedők figyelmét.

*

A kis fakopáncs – kis tarka harkály, kis kopáncs, kisharkály – mindenütt előfordul az egész országban, ameddig puhafából álló lomberdőket talál, de mindenütt csak mérsékelt számban. Az újabb kutatások szerint Európa északi vidékein az északi kis fakopáncs (Dendrocopus minor minor L.), nálunk pedig a közép-európai kis fakopáncs (Dendrocopus minor hortorum Brehm) fordul elő. Utóbbi szárnya átlagosan rövidebb, hossza 8.7–9.3 cm, míg előbbi 8.9–9.6 cm. Hasi oldala sötétebb fakóbarna és sötét hosszanti foltjai terjedelmesebbek. Az északi faj talán mint téli vendég előfordul nálunk, de eddigelé még nincsenek idevágó pontos vizsgálatok.

A kis fakopáncs állandó madarunk, mert legfeljebb ősszel és télen ereszkedik le a völgyekbe, vagy a síkságra.

Gazdasági jelentősége csekély állománya következtében nem számottevő, de inkább hasznos, mint közömbös. Csiki Ernő gyomortartalom vizsgálatai szerint a fakéreg repedéseiben, a kéregben és a fában is élősködő rovarokat pusztítja. Jóval kevesebb hangyát fogyaszt mint rokonai, de ezek közül is főleg a farontókat pusztítja. A magyar madárvédelmi törvény védelme alá helyezi.

A fehérhátú fakopáncs (Dendrocopos leucotos Bechst.)

A fehérhátú fakopáncs lényegesen nagyobb a nagy fakopáncsnál. Homloka és fejének az eleje fehér, elmosódott rozsdás szakállal. Fejeteteje és nyakszirtje skarlátvörös, amelyből azonban a szürke tollcsávák kiütköznek. Nyaktöve, a nyak hátsó része, hátoldalak, valamint szájzugából kiinduló s a nyakoldalon lefutó kantárja fekete. Ez a kantár a fül tájékától a begy oldaláig terjedő fekete folttal van összeköttetésben.

Dolmányának hátsó része és a váll tájéka fehér, de egyes, keskeny fekete harántvonalakkal tarkított.

Szemsávja, halántékja, fejének és nyakának oldalai, valamint alsó része fehér. Lábszárai és hasi tollai feketék, alsó farkfedői élénk skarlátpirosak. A mell és a has oldalain vékony szárfoltok vannak; elsőrendű evezőinek külső oldalán négy, a másodrendűkön két széles harántszalag van. A másodrendű, valamint a nagyobb szárnyfedőtollak fehéren szegettek, s így az evezők sávjaival együtt az összecsukott szárnyon hat harántcsík látszik. Két külső farktoka a toll tövén fekete, máskülönben fehér, két sötétebb harántcsík díszíti. A következő két farktollnak már csak a belső zászlóján találjuk meg e keresztfoltok nyomait, míg a harmadik fehérvégű kormánytollakon már csak egy-egy foltocska van. Szemgyűrűje sárgavörös, vagy barna, csőre sötétszürke, begye fekete, csűdje ólomszínű.

A Balkán-félszigetektől délre egy hozzá igen közel álló rokona, a most már külön fajnak vett déli fehérhátú fakopáncs (Dendrocopos leucotos Liflordi Sharpe et Dresser) helyettesíti.

A fehérhátú fakopáncs elterjedési körét észak-északnyugati Európa, egész Szibériának a déli része, le az Amúr vidékéig, Mandzsúria, Mongolország és Korea alkotják.

*

A fehérhátú fakopáncs – fehér harkály, szarkaharkály – Magyarország legritkább harkályféléje. 1834-ben fedezte föl Magyarországon Petényi Salamon szülőföldjén, a nógrádmegyei Abelován. A síkság kivételével előfordul mindenütt az egész országban egészen a havasokig. Tojásait első ízben 1846 május 5-én találták Zólyom megyében; a Nemzeti Múzeum gyüjteményében azonban csak egyetlen fészekalj van, amelyet 1869 május 8-án gyüjtöttek Borsod megyében, valószínűleg a Bükk-hegységben. Egyéb gyüjteményeinkben tudtommal nincs tojása képviselve. Chernel szerint egyszer a vasmegyei Velem községben is fészkelt, azaz elég alacsonyan fekvő vidéken. Állandó madár, amely azonban télen át szintén kóborol kisebb távolságban a nyári tanyájától.

A Magyarországon fészkelő alak a Dendrocopos leucotos Bechst nevű északi forma; délen azonban állítólag előfordul a déli fehérhátú fakopáncs is (Dendrocopos leucotos Lilfordi Sharpe et Dresser), főleg Horvátországban és a magyar-horvát tengerpartvidéki erdőkben. Hartert szerint a két forma első látásra abban különbözik egymástól, hogy az északi forma hátának alsó része és farcsíkja széles fekete szalagokkal rajzolt, oldalsávjai jóval szélesebbek, lágyéka harántsávozott s a külső kormánytollak fekete szalagozása jóval szélesebb. Mint érdekességet említem, hogy az orosz kutató Buturlin egyetlen bukovinai példány alapján bevezette a Dendrocopus leucotos carpathicus alfajt. Hartert ezt az alfajt nem ismeri el, mert teljesen individuális jegyek alapján lett leírva. Az a kérdés, hogy a fehérhátú fakopáncs alfajai közül melyik hol és milyen mennyiségben fordul elő, egyelőre még a jövő kutatás egyik érdekes föladata.

Gazdasági jelentősége csekély számánál fogva nem lehet számottevő. Ritkasága miatt gyomortartalom-vizsgálatokat nem lehetett végezni. Mint ritka, érdekes madarunkat azonban a magyar madárvédelmi törvény védelem alá helyezte, amelyben, a hasznosságról való meggyőződés nélkül is, részesíteni kell.