Zöldküllő (Gecinus Boie)

[Régi neve: Picus]

Az idetartozó 22 faj szárnya jóval rövidebb, mint az előbbi nembelieké és legszélső farktollaik rövidebbek, mint a fark fedőtollai.

A zöld küllő (Gecinus viridis Linn.)

[Régi neve: Picus viridis.]

Zöld küllő (

Zöld küllő (Picus viridis L.). Hossza 31 cm. Lomberdőkben fészkel. Odva 1-15 méter magasságban található. Májusban költ; 6-8 tojása porcellánfehér. Elhagyott odvaiban sok hasznos madárfaj tanyázik.

A nemzetséghez tartozó fajok közül ez a legismertebb. Feje teteje, nyakszirtje és keskenyen feketével szegett bajuszfoltja élénk vérpiros; a fejtetőn ez a szín a tollak szürke tőfelének átütése következtében szürkés árnyalatú. Az orrlyukakat fedő tollacskák és a kantár füstszínűek; teste felső része olajos fűzöld, mely szín a szárnyakon barnásan elmosódott. A farcsík tollai és a felső farkfedők fényes olajsárgák; füle tája, álla és torka piszkoszöldesen futtatott fehér; nyaka oldala és alsó teste egyéb része sárgás-zöldesfehér, a combok külső része és az alsó farkfedők sötét keresztsávozással. Az elsőrendű evezőtollak külső zászlóján hat-hét rozsdásfehéres keresztfolt, s az összes evezőtollak belső zászlójának szélén több széles fehéres folt van. A fekete farktollakon öt-hat olajbarna, elmosódott sáv húzódik keresztbe.

A zöldküllő széltében elterjedt madár. Talán Spanyolország és az északoroszországi tundra kivételével egész Európában mindenütt odahaza van. Előfordul Perzsiában és Kis-Ázsiában is. Észak felé a 60° szélességig megy fel. Spanyolországban igen közeli rokona, a Gecinus sharpei Saund. helyettesíti, mely csak abban különbözik tőle, hogy kantárja és szemgyűrűje nem fekete, hanem palaszürke, és piros bajuszfoltjának fekete szegélyezése hiányzik.

A zöldküllő éppoly élénk, éppoly játékos, éppoly óvatos és nyugtalan, mint többi rokona. Éppen olyan jól kúszik is, de a földön való járásban túltesz a többi középeurópai fajokon. Ennek ugyanis bőven akad dolga a földön s itt igen ügyesen ugrál. Nem nagyon válogatós, de azért a vörös hangyát mégis mindennél jobban szereti s ennek a kedvéért a mezőkön jókora területet bejár. A hangyafogásban valamennyi többi harkálynál ügyesebb, mert nyelve aránylag hosszabb. Még télen át is fölkutatja a hangyabolyokat. Mivel télen a hangyák igen mélyen vannak a földben, ilyenkor az éhes zöldharkálynak fészekodvához hasonló, néha 30 cm mély lyukat is kell vájnia, hogy a megmerevedve telelő hangyákhoz hozzáférhessen. Mivel télen a falvakat, meg majorokat is fel szokta keresni, megeshetik, hogy emberi tulajdonban is kárt tehet. Eltekintve attól, hogy féregkutatása közben a vályogfalakat, szalmatetőt széjjelvagdalja, hébe-hóba egy-egy kaptár falát is átvágja s a méhek között jókora pusztítást visz véghez. A növényi táplálékot se veti meg egészen. Más zöldharkályokkal szemben a pár igen barátságtalan; a kiválasztott területet minden tolakodóval szemben – ha kevés a fészkelő alkalmatosság, még a szürkeküllővel szemben is – konokul védelmezi.

Ragadozó madaraink közül csak a héját tekinthetjük komoly ellenségének. A nemes sólymokkal szemben, amelyek tudvalevőleg csak repülő madarat tudnak megfogni, a fatörzsek mindig biztosan megvédik; mihelyt ilyen ellenséget lát, rögtön rászáll valami törzsre, amelyen csakis az annyira ügyes héja tudja elcsípni.

Az ember őt se üldözi jobban, mint a többi harkályfélét, bár néha egy-egy méhész, akinek kaptárjait megdézsmálja, méltán akar rajta bosszút állani. Valamennyi ellenségénél többet árt neki a tél. Ha a földet vastag hóréteg fedi, hamar felkopik az álla, s csak ott, ahol nagy, korhatag fák a belsejükben levő sok féreggel elegendő táplálékot adnak neki, csak ott bírja ki baj nélkül a barátságtalan évszakot.

*

A zöld küllő – zöld harkály, külü, zsolna, zsóna, sárküllő, horokály, zöldharkály – Magyarországon eléggé gyakori madár. Valószínűleg a középeurópai zöld küllő (Gecinus viridis pinetorum Brehm) alfaj az, amely nálunk előfordul, míg az északi zöld küllő (Gecinus viridis viridis L.) legfeljebb csak mint téli vendég fordul meg nálunk. Az idevonatkozó vizsgálatok még nincsenek lezárva. A két forma között az a különbség, hogy a nálunk előforduló középeurópai zöld küllő csőre és szárnya valamivel kisebb. Ennek a szárnya 162–167.5 mm, csőre pedig 45–48 mm. Ezzel szemben az északi forma méretei: a hím szárnya 169–172, a nőstényé 165–169; farkhossza 105–115, csűdhossza 30–33, csőrhossza 50–53 mm. A télen előforduló nagyobb méretű zöld küllők tehát északi vendégek s a magyar madártan érdekét szolgálja, aki ilyen példányt beküld valamelyik intézménynek.

A nálunk honos zöld küllő nagyjában állandó madár, amely télen át legfeljebb kóborol, de nem vonul – legalább is nincs kimutatva – délibb vidékekre. Nálunk inkább a sík és dombos vidékek madara, de a magasabb vidéken is előfordul, így Führer a Negroi csúcson még 1500 méter magasságban is észlelte.

Gazdasági jelentőségét tekintve, a zöld küllőt tán leginkább közömbös madárnak lehet minősíteni, különösen erdőgazdasági szempontból, mert éppen úgy fogyaszt hasznos, mint káros hangyákat. Csiki Ernő gyomortartalomvizsgálatai szerint táplálékát főleg hangyák alkotják és pedig leginkább az apróbb fajok, mint pl. a Lasius niger, melyből néha 400–600 darabot is fogyasztott egyetlen lakoma alkalmával. Lovassy szerint lótetűt is fogdos, a télire összerakott kukoricaszár-asztagokból kivagdossa a kukoricamoly álcáit, de hasznát leginkább a gyümölcsösben érvényesíti, mert nemcsak irtja a veszedelmes rovarokat, hanem működésével rá is tereli a kertész figyelmét a beteg, rovaroktól megtámadott törzsekre s ezáltal idején való megvédésére fölhívja a figyelmét. Loos Kurt szerint a Scolytus pruni és Sc. rugulosus nevű almapusztító-bogarak pusztításával is jelentékeny hasznot hajt. Mindent összevéve inkább védendő madár, mert semmi jelentékenyebb kártétele nincs. A magyar madárvédelmi törvény is védelem alá helyezi.

A szürke küllő (Gecinus cannus Gmel.)

[Régi neve: viridicanus]

Valamivel kisebb előbbi rokonánál. Feje eleje és fejteteje közepe vérpiros, homlokszegélye s a fekete kantársáv fölött húzódó keskeny csík sötétszürke; a fej oldalai valamivel világosabbak. Egyéb felső része olajos fűzöld, farcsíkja és felső farkfedői fényes olajsárgák; álla és torka szennyesszürkés s ezt a színt a pofák szürke színétől egy, az alsó káva tövénél kezdődő s egész a füléig érő keskeny fekete csík választja el. Testének egyéb alsó részei szennyes szürkészöldek. Az elsőrendű evezőtollak külső zászlóján több sor nagy fehér keresztfolt van. Farktollai feketebarnák.

Előfordulási területe sokkal nagyobb, mint a zöldküllőé. Nagy-Britannia kivételével Európa legnagyobb részén, egész Szibériában, Kína északi részén, Mandzsúriában egész Japánig és dél felé egész Perzsiáig találkozhatunk vele.

A szürkeküllő lényegében és viselkedésében annyira hasonlít zöld rokonához, hogy a kettőt egymástól csak meglehetős gyakorlattal lehet megkülönböztetni. A fatörzsek alján is igen szeret kúszva keresgélni; mihelyt felzavarjuk, rendesen a fa tetejére, vagy valami magasan lévő ágra száll, mégpedig úgy, hogy a törzs, vagy az ág a lövéstől megvédje. Ha üldözője elől menekül, s egy fára rászáll, akkor is mindig a törzs átellenes oldalán kapaszkodik meg, és csak néha-néha dugja előre a fejét, hogy megfigyelje, mennyire fenyegeti még a veszély. Ilyeténképpen akár óraszámra hajszolhatjuk, anélkül, hogy csővégre keríthetnénk. Ősszel és tél elején jókora területe van, amelyet naponta végigkeresgél.

A szürkeküllőnek is a hangya a főtápláléka, és ezek közül is főleg bizonyos fajok a kedvenc csemegéi. Ahol ezek nem közönségesek, ott persze egyetlen szürkeharkály se telepszik meg nyárára. Télen is főleg ugyanazokra a hangyafajokra vadászik. Nem csoda tehát, hogy kénytelen.

elvonulni, mihelyt a földet vastag hóréteg lepi be, amely miatt vagy csak nehezen, vagy egyáltalában nem juthat hozzá kedvenc élelméhez.

Az emberen kívül a szürkeharkálynak a nagyobb sólyomfélék mellett főleg a héja meg a karvaly az ellensége. Habár az utóbbi is elég gyakran megtámadja, mégse hiszem, hogy megbirkózhatnék vele. A héja ellenben minden komolyabb ellenállás nélkül, egész könnyen elbánik vele. De még a héjánál is veszélyesebb ellensége a szigorú tél; ezzel szemben ugyan rendesen úgy védekezik, hogy elvonul, de azért mégis elég gyakran megesik, hogy hirtelen erős havazás alkalmával nincsen ehhez elég ideje.

*

A szürke küllő – szürke harkály, hamvas küllő – Magyarországon szintén rendszeresen előforduló, nem éppen ritka madár, amely azonban inkább az ország keleti és magasabb hegyvidékein honos és ott helyettesíti a zöld küllőt. Előfordul az északi hegyvidéken is. A Negói csúcson 1500 méterig észlelték. Állandó madár, amely legfeljebb kóborolgat, de nem vonul el.

Gazdasági jelentőségére nézve legfeljebb közömbösnek lehet minősíteni, de legkevésbbé sem károsnak. Főleg hangyák, Csiki Ernő vizsgálatai szerint túlnyomóan közömbösek, alkotják a táplálékát. A gyümölcsösökben azonban főleg hasznos, ezért a magyar madárvédelmi törvény is a védendő madarak közé helyezte.