1. alcsalád: Jakamár-formák (Galbulinae)

Törzsük karcsú, megnyúlt; csőrük többnyire egyenes, hosszú, éles kávájú, árszerű. Lábuk kicsi, gyenge. A Jacamaralcyon Less. nemzetséghez tartozó fajoknál a belső ujj hiányzik. Szárnyuk rövid, alig éri túl a fark tövét. Farkuk hosszú, lépcsőzetes, 10 vagy 12 kormánytollának a vége keskenyen kerekített. Tollazatuk laza, lágy, többnyire szépen ragyogó. A csőr tövén a tollak helyett sörték vannak. A fedőtollaknak vendégszáruk van. A farcsíkmirigy csupasz. Bőrük igen vékony, a széles, lágy vékonyszárú tollak igen gyengén állanak benne, könnyen kihullanak.

A jakamárfélékből 22 fajt ismerünk. Cseppet sem okos, lusta, sem mivel sem törődő teremtmények, melyekre igen ráillik a brazíliaiaktól kapott „tökfilkó” gúnynév. Parti lyukakban fészkelnek, mint a jégmadár, melyet maguk vájnak ki. Az Amazon felső folyása vidékén honos a Jacamerops Less. nemzetséghez tartozó faj azonban állítólag csonka fatörzsekben is fészkel. Az alcsaládba tartozó hat nemzetség közül csak a legjellegzetesebb Jakamár (Galbula Briss.) nemzetséget ismertetem.

A jakamár (Gulbula viridis Linn.)

Hátoldala és melle gyönyörű, ragyogó aranyzöld, alsó teste többi része rozsdavörös; a szélső rozsdavörös farktollak vége zöld. A hím torka fehér, a tojóé fakó rozsdasárga. Szeme barna. Hosszú, vékony csőre, kantárja, valamint kopasz szemgyűrűje fekete. Lába barnás hússzínű.

A jakamár Brazília partmenti erdőségeiben mindenütt otthon van. Wied herceg szerint ez a szép madár sok tekintetben hasonlít a kolibrikhez. Ezt a hasonlatosságot még a műveletlen botokudok is észrevették s ezért „nagykolibri”-nek nevezik.

„Az utak fölé hajló száraz ágakon, – mondja Martin – a hegyi patakok mentén lévő kisebb tisztásokon csakhamar szemtől-szembe kerülhetünk ezzel a gyönyörűen ragyogó, de mindig nyugodtan, szinte álmosan egyhelyben üldögélő madárral. Csak az olyan rovarok, melyek egészen közel vetődtek hozzá, azok tudják kizökkenteni nyugalmából. A rovarnak rendesen elébe repül, s a ragadozó madarak ügyességével fogja meg azt, mire visszatér vele ülőhelyére s ott eszi meg. Igen érti a módját, hogy ilyen leshelyek céljára a rovarjárások útjába eső helyeket szemelje ki.” Magától értetődő dolog, hogy ez a látszólagos lustasága és közönye csak veleszületett ösztönös taktika, mert éppen a mozdulatlansága az, ami megtéveszti a rovarokat, úgyhogy gyanútlanul a közelébe merészkednek, ahol aztán kényelmesen elfoghatja őket.