Az erdei szalonka (Scolopax rusticola Linn.)

Az erdei szalonka nálunk a Scolopax nemzetség egyedüli képviselője. Jellemzése: csőre meglehetősen erős, hegye gömbölyített; lába rövid és vaskos, a sarokizületig tollas; apró hátulsó ujján rövid karom van; meglehetősen boltozatos szárnya tompa hegyű; farka 12 tollból áll. Fejének eleje szürke; feje teteje és hátulja, valamint tarkója négy barna és sok rozsdasárga harántsávval rajzolt. Egyébként felül rozsdaszínű, rozsdaszürke, rozsdasárga, szürkésbarna és fekete foltokkal tarkázott. Torka fehéres, egyéb többi alsó részeit sárgásszürke és barna hullámvonalak díszítik. Evezői barna, farktollai fekete alapon rozsdaszínű foltokkal mintázottak. Igen nagy szemének szivárványhártyája barna; csőre és lába szaruszürke. A vadászok kétféle erdei szalonkát különböztetnek meg: nagy, vagy bagolyfejűt és a kis kéklábút. Hoffmann J. vizsgálatai alapján azonban valószínű, hogy tulajdonképpen csak egy faj van – az erdei szalonka.

Az erdei szalonka néhány északi sziget kivételével Európa minden országában, úgyszintén egész Észak- és Közép-Ázsiában honos; Madeirán, a Kanári- és Azór-szigeteken is előfordul. Északi tájékon nyár idején minden nagyobb erdőségben megtaláljuk. Enyhe teleken egész éven át fészkelőhelyén marad; az ilyeneket „téli szalonkák”-nak nevezzük. A nagy többség azonban minden ősszel útra kél és Ázsia délnyugati vidékein, Dél-Európában és Északnyugat-Afrikában telel át. Visszavonulásukat már februárban kezdik. Átlag március közepétől számíthatunk a szalonka átvonulására.

Biztos időpontot nem jelölhetünk meg, mert a szalonka a vadászt, aki érkezését a legpontosabban számontartja, minden évben új rejtély elé állítja.

Vonulási útjuk is nagyon változik. Megtörténhetik, hogy azon a helyen, ahol minden életfeltételét megtalálja, az egyik évben nagyon sok szalonka van, másik évben tán egyet is bajos látni, pedig a körülményeket tekintve, az ellenkezőjét várnánk. Ha szigorú tél után rendes időben beköszönt a tavasz és a levegő enyhe marad, akkor a tavaszi vonulás a legnagyobb rendben folyik le. Azt is megállapították, hogy a szalonka sok más madárral együtt nem szeret széllel vonulni; legszívesebben mérsékelt ellenszéllel repül. Igen sötét, vagy viharos éjszakák akadályozzák a vonulását; akkor sem megy tovább, ha rossz időre, pl. késői havazásra van kilátás. Nagyobb, összefüggő erdőségekben előbb megtaláljuk, mint a ligetekben; legnagyobb valószínűség szerint azért, mert a nagyobb erdők több védelmet nyujtanak, mint a kisebbek. Később a kisebb erdőket is szívesen felkeresik. Erdőben szegény vidéken sokszor a bokros kertekbe vagy élősövénybe is bevágódnak.

Az erdei szalonkát látva, hajlandók volnánk azt a legkevésbbé okos madarak közé sorolni. Pedig ebben tévedünk; mert a szalonka érzékei élesek és nagyon finom, bonyolult ösztönei vannak ahhoz, hogy rejtett életet éljen. Mikor lelapul, olyan mesterien érti a rejtekhely megválasztását, mintha tudatában volna annak, hogy milyen pompás védelmet nyujt neki föld – vagy fakéregszínű tollazata. A száraz falevél vagy tuskó között, lehullott fakéregdarab vagy kiálló gyökér mellett nyugodtan meghúzódó szalonkát még a legtapasztaltabb vadász gyakorlott, éles szeme sem veszi észre. Legfeljebb nagy szeme árulja el. Ilyen helyzetben marad mindaddig, ameddig tanácsosnak tartja; nevezetesen, ha már előbb üldözték, megvárja a vadászt néhány lépésnyire és csak akkor rebben fel. Mindig a bokros ellenkező oldalán kél, úgyhogy a bokrok és fák a vadász elől eltakarják.

Az erdei szalonka ellenségei a vad- és házimacska, a nyest, héja, karvaly, a sólymok, a szajkó és a szarka. Ugyanezek pusztítják tojásait, fiait is. A vadász csak tavaszi és őszi húzása alkalmával lövi, a déli népek azonban téli szállásán is pusztítják, pedig a húsa olyankor kemény és rágós. Hangoztatták már azt is, hogy tavasszal egyáltalán ne lőjjünk szalonkát elsősorban azért, hogy elszaporodhasson, meg azért is, mert a konyhára tavasszal nem sokat ér. A szalonkales az igazi vadász legkedvesebb szórakozásai közé tartozik, hajtása szintén kedves időtöltés. Itt-ott még léppel, gyaloghálóval, gyalogtőrrel, hurokkal és más készségekkel is fogják ezt a keresett vadat. Húsa a téli és tavaszeleji időszak kivételével jóízű. Vele szokták sütni félig megemésztett táplálékát és galandférgeit tartalmazó beleit is; az így elkészített szalonkát elsőrendű ínyencfalatnak tartják. Goeze két szalonkában 400 darab, átlag 14 cm hosszú galandférget talált. A régi római világfiak igen nagyra tartották a szalonkahúst és azt mondták, hogy az igazi ínyenc nem eszi meg egészben a madarat, de a szalonka kivétel a szabály alól.

Az erdei szalonka – erdei sneff, sneff – Magyarországon a közismert és közkedvelt madarak közé tartozik, amely azonban szalonka létére legritkább a sík vidéken s inkább a magasabb hegyvidék lakója. Nálunk főleg átvonuló, amely tavasszal, február végén és március első felében érkezik, de a magas hegyvidéken még április első felében is akadnak vonulók. Ősszel szeptember végén jelenik meg újra és tart a vonulása egészen novemberig. Egyes példányok át is telelnek s ilyenek majd minden esztendőben akadnak.

Az erdei szalonka azonban nálunk elég gyakori fészkelő madár is, valószínűleg sokkal gyakoribb, mint általában hinnők. Már az Alföldön is fészkel néha, így pl. a béllyei uradalom térein s a Dunántúl alacsonyabb, köves erdeiben is több ízben találtak, – így Zánkán és Sümegen – de minél magasabbra haladunk, annál gyakrabban találkozunk fészkelőkkel. Lintia szerint Krassóban pl. fészkel az 1400 méteres Szemeniken, Ertl pedig 1200 méter magasságban is fészkekre talált a liptómegyei Maluzsinán, azt állítja, hogy még ennél is magasabban fészkel. Sehol se gyakori fészkelő azonban, aminek az lehet a magyarázata, hogy Magyarország az erdei szalonka fészkelési területének déli határvonalát alkotja.

Az erdei szalonka érdekes vonulási viszonyait a magyar kutatásnak sikerült eddig legjobban földerítenie. A Madártani Intézetben évek során át a m. kir. erdőhatóságoktól és a vadászközönségtől beszolgáltatott érkezési adatok földolgozása alapján arra az eredményre jutottam, hogy az erdei szalonka hozzánk délnyugat, vagyis az Adria felől érkezik és északkeleti irányban haladva lepi el az országot. Ennek folyományaként pl. Pozsonyban sokkal korábbi az erdei szalonka tavaszi érkezése, mint Orsován. Az első hullám a Dráva medencét önti el, a híres dolnji miholjaci és délsomogyi szalonkázó helyeket, innen tovább halad a hullám végig a Dunántúlon át a Bakonyon, de már a pilis-budai-hegyvidéken megtorpan, illetőleg körülfolyja s csak a harmadikból, vagy az azt körülfolyóból kapja az első érkezőket. A tavaszi vonulás az Adria-Ungvár főiránytól északra és délre, ill. északkeletre és délkeletre fokozatosan késik és március vége felé érkeznek az utolsók Erdély magaslataira, április elején a Tátrába. Az őszi vonulást, sajnos, még nem ismerjük ennyire, csak annyit mondhatunk, hogy nagyjában fordított irányú.

Az érkezési adatokat összehasonlítva a mindenkori időjárási helyzettel, arra a meglepő eredményre jutottam, hogy a kettő között szoros összefüggés van. Az erdei szalonka az első tavaszi alacsony északnyugati légnyomás idején érkezik meg. Ha az úgynevezett cyclon megjelenik Irország vagy Skócia-Anglia felett, akkor szállingóznak az elsők, hacsak egy-két napig is megmarad, akkor tömegesen indul meg a szalonkahúzás, ha még tovább marad, mint például 1927-ben akkor alig 2 hét alatt lezajlik az egész szalonkahúzás. A tavaszi időjárási jelentések figyelembevételével a szalonkalesre készülő már előre jósolhatja, hogy földrajzi helyzete szerint mikor várhatja az első hosszúcsőrűt és mikor várhatja a főhúzást. Ha a vonulás időszakában ilyen időjárási helyzet csak későn mutatkozik, mint pl. 1929-ben, akkor a szalonkahúzás is elkésik s ha csak rövid ideig tart, akkor a főhúzás is egy-kettőre végződik. Az őszi vonulás lefolyására vonatkozólag ily vizsgálatok még nincsenek.

Az erdei szalonka nálunk káros rovarok, csigák, giliszták, stb. pusztításai révén hasznot hajt, azonban nem védett, hanem vadászható madár, melynek tilalmi ideje április 16-tól aug.15-ig terjed. Eddig még elég nagy számban fordul elő, mert a nálunk átvonulók állománya a tőlünk északkeletre fekvő fészkelőterületeken, melyek az erdei szalonka általánosan követett északkelet-délnyugati vonulási iránya alapján körülbelül a Dvina- és Pecsovra-torkolatok közötti vidéken terülnek el, még jelenleg nincs veszélyeztetve, de már mindenfelé nagyon kísért a gondolat, hogy az erdei szalonka tavaszi vadászatát majd be kell szüntetni.

A „bagolyfejű” és „kéklábú” erdei szalonkák faji önállóságára vonatkozó vizsgálatuk mai állása szerint nincsen semmi alap arra, hogy ezeket akár külön fajnak, vagy alfajnak minősíthessük. Még jelenleg is érvényben levőnek vehetjük Chernel megállapítását: „annyi bizonyos, hogy igazat kell adnunk azoknak, akik a „bagolyfejű” vagy későbben érkező „barnáslábú” példányokat nem azonosítják a kis, sebesröptű, korán érkező „kékeslábú” példányokkal. Vadászaink csak abban hibáznak, hogy mindig különböző fajokról beszélnek. Nem két faja van az erdei szalonkáknak, hanem csak fajtája. A „bagolyfejűek” az egyik szélsőséget, a „kis kéklábúak” a másik szélsőséget képviselik egyetlen faj keretében és számos átmeneti alakkal vannak egymással összekapcsolva. A kisebb, amely Scolopax rusticola sylvestris Brehm néven szerepelt, tán inkább északon, a „bagolyfejű” a délibb övekben honos. Hartert már csak egy rozsdás és egy szürkés válfajt ismer el s még azt is tagadja, hogy ezek a válfajok valamely meghatározott területet jellemeznének. Az örökké izgató kérdés megoldása csakis a szalonkafiókák minél nagyobb méretű gyűrűzése által remélhető, amikor a gyűrűszám alapján ismeretes a kézrekerülő madár kora és származási helye, míg a boncolás alapján a nemét lehet megállapítani. Ezeknek az adatoknak az összevetése alapján aztán kitűnik majd, hogy mennyire helytálló az egyik vagy másik föltevés. Természetes dolog, hogy ezek a gyűrűzések a nálunk fészkelő erdei szalonkák vonulási viszonyait is jelentékenyen megvilágítanák, úgyhogy ezeket mindenkinek ajánlhatjuk, akinek a területén fészkel az erdei szalonka.