Pulyka (Meleagris L.)

Ezt a nemzetséget, amely a fácánok egyik újvilági ága, nagy, nyulánk termet, hosszú láb, rövid szárny és farok jellemzi. Föltünő bélyege, hogy fejük és nyakuk felső része csupasz, – csak egyes szőrökkel borított – bibircses és homlokukról húsos, földuzzasztható csombókjuk, a gégetájról petyhüdt bőrlebenyeg csüng alá. Farkuk 18 tollú, valamivel rövidebb a szárnynál. A kakasok csűdjén nagy sarkantyú van. Tollazatuk dús, kemény, minden tolluk nagy és széles. Különös sajátságuk, hogy a mell elején egyes tollai sörteszerű képletté alakulhatnak.

A nemzetség az Egyesült-Államokban, Mexikóban és Közép-Amerikában honos.

A mexikói pulyka (Meleagris gallopavo L.)

Uralkodó színe fekete, sötét bronzfényű, némileg tüzeszöld és bíboros csillogással. Begye közepe tájáról hosszú, fekete lófark-alakú szőrbakló csüng alá. Felső farkfedői és farktollai széles fehér szegélyűek; az elsőrendű evezők feketebarnán és fehéren sávoltak. Csupasz arca és nyaka karmazsinpiros. Szeme sárgáskék, csőre fehéres szaruszínű; lábai halavány ibolyásak vagy vörösek. Hosszúsága 100–110, kiterjesztett szárnymérete 150, szárnyhossza 46, farkhossza 40 cm. A valamivel kisebb tyúk hasonlít a kakashoz, csakhogy nem oly fényes, feje búbjának közepén keskeny tollpászta van, csombókja kisebb. Begyén szakálla nincsen, s egész alsó része fehér tollszegélyekkel tarkázott.

A pulykák életmódjára vonatkozólag sok megfigyelésünk van, de egyik sem vetekszik azzal, amelyet Audubonnak köszönhetünk. Ohio, Kentucky, Illinois, Arkansas, Tenesse és Alabama államok erdőségeiben még napjainkban is nagy számban él a „vadpulyka”. Georgia és Karolina államokban már kisebb számban találhatók Virgíniában és Pennsylvániában már csak ritkaságképpen fordulnak elő, míg a még sűrűbb népességű államokban egészen kiirtották ezt a szép szárnyast.

Időnként nagy csapatokba verődnek, s rendetlenül vándorolnak, amennyiben átbarangolnak az erdőkön, nappal futkosva, éjjel a magas fákon pihenve. A kakasok 10–100 darabból álló csoportokban elkülönözve járnak élelmük után, a tyúkok pedig éppoly számottevő falkákban követik őket. Így haladnak mindaddig, míg valami vadászkutya vagy egyéb ragadozó nem zavarja meg őket, vagy széles folyó el nem vágja útjukat. A folyóparthoz érő pulykacsapatok napokig időznek ott, amíg végre a vezérkakas elszánja magát a folyam átröpülésére. A többiek követik. A gyöngébbek közül egyik-másik a vízbe pottyan ugyan, de rendszerint úszással ez is átjut a túlsó partra. Midőn táplálékot bőségesen kínáló területre jutnak, kisebb-nagyobb csapatokra szakadoznak, s most már az öregek és fiatalok összekeverednek. Ez november közepén szokott megtörténni.

Február közepe táján fölébred bennük a párzásra való vágy. A tyúkok elszakadnak a kakasoktól, s ezentúl az ivarok elkülönözve, bár egymástól nem nagy távolságban éjjeleznek. Mihelyt valamelyik tyúk hivogatóját hallatja, mindazok a kakasok, amelyek azt meghallották, gyors egymásutánban durukkolással felelnek neki. Ha a hivogató a földről hangzik, nyomban valamennyien leszállnak, akár látják a tyúkot, akár nem. Erre sátorozni kezdenek, farkukat kerekbe vágják, fejüket válluk közé bekapják, szárnyaikkal a földet söprik és szakasztott olyanféle állásokba helyezkednek, s olyféle hangokat adnak, mint a mi szelíd pulykáink. Ha két kakas összetűz, néha oly hevesen küzdenek, hogy egyikük halva marad a porondon. Feltünő vonásként említi Audubon, hogy megölt áldozatát a győztes éppenséggel nem nézi gyűlölettel, sőt ellenkezően előtte épp olyan mozdulatokat tesz, mint mikor tyúkjával enyeleg. A tyúk a kakas megláttára utánozza ennek mozdulatait, majd leguggol a földre, s odakínálja magát. Úgy látszik, hogy az ilyen módon elpárzottak egész nyáron át bizonyos mértékben összetartanak, noha az is igaz, hogy a kakas nemcsak egy tyúkra kacsintgat. A tyúkok addig követik a kakast, amíg tojni kezdenek; ekkor elszóródnak s elbújnak a kakas elől. Ez utóbbi sem kötekedik már a többi kakasokkal, lustává és egykedvűvé válik, kevesebbet durukkol s alig törődik a tyúkokkal.

Mihelyt tavasszal fölszikkad a föld, úgy április közepén a tyúk lehetőleg elrejtett fészkelőhelyet keres magának. Dodge szerint fészkét a kakas elől is rejtegeti, mert ez meg szokta ölni a fiókákat. A fészek sekély gödröcskénél nem egyéb, amelyet tollakkal fölületesen kibélel; 10–15, néha 20 tojást tojik, amelyek sötét szürkéssárga alapon vörhenyes pontokkal szeplőzöttek. Fészkéhez mindig nagyon óvatosan közeledik a tojó, s ha távozik, tojásait száraz levelekkel takarja le. Ha kotlás közben ellenséget vesz észre, meglapul, s addig nem mozdul, míg meg nem győződik róla, hogy fölismerték. Ha valamely ragadozó állat néhány tojását elrabolta, elpártol otthonától. Ha tojásai elpusztulnak, még egyszer költ. Néha megesik, hogy több tyúk egy fészekbe tojik. Audubon egy ízben három kotlót talált 42 tojáson. Ilyenkor a közös fészket egyik tojó őrzi, úgyhogy kisebb ragadozó nem véthet költésüknek. A kotlás végső szakában semmi körülmény közt sem válik hűtlenné fészkéhez, s a fajdtyúkhoz hasonlóan eltűri a fészke köré állított sövényt.

Életük 14-ik napján a fiókák már föl tudnak repülni; ezentúl hát estefelé az egész család valamely alacsonyabb ágra száll s az anyamadár szárnyai alá rejtőzve tölti az éjjelt. Ettől fogva a fiatalok feltűnő gyorsan növekszenek. Már augusztusban elég erősek arra, hogy négylábú állatok támadásával szemben védekezzenek. Ez időtájt a fiatalok s az öregek újból összetársulnak, s vándorolni kezdenek.

Ámbár a vadpulyka legszívesebben pekán-dióval és téli szőlővel él, mégis füvet, gabonát, bogyókat, szintúgy rovarokat is szívesen elkölt.

Az emberen kívül a hiúz, hóbagoly és uhu a legveszedelmesebb ellenségeik.

Amerikában a vadpulykát mindenütt szenvedélyesen vadásszák. Igen szokásos a dürgő pulykakakas elejtése; ilyenkor szakasztottan úgy lopják be, mint nálunk a fajdkakast. Fogni jóval könnyebb, mint lőni.

A pulykát Amerika fölfedezése után hamarosan áthozták hozzánk. Ma már, mint házi szárnyas, mindenütt elterjedt. Legjobban Spanyolországban terjedt el, ahol egy-egy pulykapásztor többszáz darabból álló csapatot őriz.

Sokan butasága miatt nem kedvelik a pulykát. Minden, ami szokatlan, teljesen kihozza sodrából. De viszont a tojó olyan szép példáját nyujtja az önfeláldozó anyai szeretetnek, hogy ezzel teljes elismerésünket vívhatja ki.