Amerika kultúrsertései

Mint tudjuk, Amerikában ősi vaddisznó nem volt, oda a házisertést a „fehér ember” vitte be magával. Így a bevándorló népek magukkal vitték házisertéseiket is, úgy, hogy spanyol, portugál, olasz, holland, francia, svéd, lengyel, orosz sertés is került oda, sőt vittek Kínából sziámi sertést is és így „zagyvalékvér” lett az amerikai sertésanyag.

Érdekes, hogy amíg Európában az emberi beavatkozással a vaddisznóból változott át a házisertés, addig Amerikában a szelid sertésből lettek az ottani őserdőkben magukra hagyott falkákból az elvadult disznók, melyek eldurvultak, szőrük és testük megváltozott és az őserdők bő élelme folytán oly hatalmas állatokká váltak, hogy pl. Peruban a reájuk való vadászat is veszélyessé vált.

Amerikában a szabadságharcig nemcsak a gazdasági, de a sertéstenyésztési viszonyok is primitívek voltak. A sertést primitív módon tartották és az erdőkben, mocsarakban legeltették. Így az kultúrformáiból kivetkezett és eredetének és a vidéknek megfelelően különféle jellegűvé vált. A szabadságharc után azonban – főleg Észak-Amerikában – beköszöntött a gazdasági és ipari föllendülés, mely magával hozta az állattenyésztés rohamos fejlődését is. Megkezdték a tengeri nagybani termelését és vele a sertések nagybani hízlalását. Amerikában is úgy van, mint minálunk, azaz a sertéstenyésztés ott is a tengeritermeléssel van összefüggésben. A XIX. században már nagy sertésvásárok voltak egyes vidékeken (Baltimore, Philadelphia), hová nagytömegben hajtották messze vidékekről a tengerin feljavított sertéseket. Később Cincinnatiban és Chicagóban nagyvágótelepek létesültek, pár millió sertést vágtak le évenként és a zsírt és pácolt húst hordókban külön hajókkal hozták át Európába, mert túlprodukció állott be és maga Amerika nem volt képes az óriási tömegeket elfogyasztani.

Az amerikai sertéstenyésztés tehát óriási fejlődést ért el és az egész világgal fölveszi a versenyt a nagy tömegek piacra dobásával. Egy időben nálunk is megjelent az amerikai zsír és olcsó áraival valósággal lehengerelte a magyar sertéstenyésztést.

A sertéstenyésztés különben egészen más Észak-, mint Dél-Amerikában. Míg Észak-Amerikában a sertéstenyésztésre az államhatalom is nagy gondot fordít, nemcsak azért, mert fontos gazdasági ág és a népélelmezés egyik fő alapja, hanem azért is, mert az exportkereskedelem egyik fontos áruja, addig Dél-Amerikában a sertés alárendeltebb szerepet játszik (a farmerek inkább extenzív marhatenyésztést űznek), a melegebb klíma alatt nem is oly fontos népélelmezési cikk, export nincs és a kevert sertésfajtákat erdőkben elhanyagoltan tenyésztik.

Észak-Amerikában a sertéstenyésztésre az állam is gondot fordít (takarmányozási kísérleti állomásokat tart fönn, az exportvágóhidakat is támogatja), de társadalmi téren is nagy buzgalommal (kiállítások, tenyésztő és törzskönyvelő egyesületek stb.) karolják föl.

A sertésfajták javítására itt is az angolok előretörése adta meg a lökést. Mikor az új angol fajták kiválóságának híre ide eljutott, itt is nagyarányú tenyészállat-importok indultak meg angol fajtákkal és lázas mozgalom kezdődött, hogy ők is produkálhassanak oly kiválót, – de amerikait! Az angolokkal való versenyzés és egy még jobb – de amerikai – fajta előállítása iránti törekvésükben a sokféle új keresztezett fajta közül főleg egy vált be és tart még ma is, ez a Poland-Kína, mely az ő büszkeségük.

Ez a fajta úgy állott elő, hogy Ohióba a XIX. század elején, az ottani kevert fajtákra a szaporaság és hízékonyság fokozására kínai sertéseket hoztak és ezek ivadékaira orosz-lengyel bevándorlók lengyel sertését alkalmazva, egy fehérszínű jelleget kaptak, melyhez angol fekete Berkshire vért keverve egy fekete-fehértarka (foltos) színű sertésfajta állott elő, melyet a „Polander” (lengyel) és Kína nevek után Poland-Kínának neveztek el. Ez van náluk a sokféle más tarkabarka sertés mellett legjobban elterjedve még manapság is.

Ez durvacsontú állat, mely zömök, közepes termetű, középnagy, előreálló fülű, hústermelő fajta, de kukoricával hizlalva természetesen zsírt is produkál.

Az északamerikai sertésfajták zöme körülbelül hatféle jellegből áll. Mind hústermő fajta és különféle keresztezésekből állott elő. A Poland-Kínán kívül az elterjedtebb fajták a következők:

Duroc-Yersey. Középnagytestű (az angol Tamworth-hoz hasonló fajta), sárgás, sötétpiros, feketefoltos színű, durvacsontú, rövid széles fejű, szemekre hajló fülű állat ez, mely az edzett tartást is bírja (és azért a farmerek kedvelik), de durva csontozata miatt rosszul vágódik (sok a csontsúly a hússúly mellett) és ezért a vágóhidak nem igen kedvelik.

Chester-White. A Yorkshire-hez hasonló fehérszínű fajta, melyet a nagy Yorkshire-ből és Lincolnshire-ből állítottak elő (tehát angol vérből) és így gyorsan zsírosodik.

Cheshire. Hasonló az előbbihez, de kisebb, mert a kis Yorkshire vérét használták az előállítására.

Hampshire. Ez hasonló az angol „örvös” Wessex Saddlebackhez (az angolok szerint ugyanaz). Ez van elterjedve Kanadában is.

Victoria. Ez különféle színű és nem állandó jellegű sertés, mely többféle fajta „összepancsolásából” állott elő.