1. család: Ráró-félék (Pandionidae)

Az idetartozó fajokat néhány zoológus egyszerűen mint nemzetséget a sasok alcsaládjához sorolja; mások, mint pl. Gadow és magunk is a vágómadarak külön családjának tekintjük, mely a következőképpen jellemezhető: a külső ujj vetélő ujj, a csüd igen rövid, rövidebb, mint a középső ujj és csak kis pajzsokkal fedett, az ujjak talpi részén a halak megragadását elősegítő kemény, éles, szemcsés szaruképződmények vannak; a szemek oldalt irányulnak; a tollazat sűrű és kemény, a fedőtollakon vendégszár nincs. Szemük körül nincs fátyol. A családba két nemzetség és három faj tartozik.

A ráró (Pandion haliaëtus Linn.)

Ráró.

Az alakjára és életmódjára egyaránt feltűnő ráró jellegei a következők: a test aránylag kicsi, de erős alkotású, a fej középnagyságú, a meglehetős rövid csőr már a viaszhártyától kezdve görbült, kampója igen hosszú, lefelé hajlott, a láb erős és a sarokizületen túl csak kis darabon tollas; a csüd roppant erős és vastag, de apró pikkelyekkel ellátott, az aránylag rövid ujjak éles, hengeres, erősen hajlott karmokat viselnek; a szárnyak, amelyek evezői közül a harmadik a leghosszabb, oly hosszúak, hogy az éppen nem rövid farkot messze túlhaladják. A rárót jellemzi azonkívül testhez álló zsíros tollazata. A fej és tarkó tollai sárgásfehér alapon feketebarna hosszanti sávokkal rajzoltak és minden egyes toll erősen kihegyesedő; a háti oldal többi része barna, minden tolla világos szegéllyel; a farktollak barnán és feketén szalagozottak, ellenben az alsórészek fehérek vagy sárgásfehérek. A mellen barna tollak vannak, melyek foltot vagy nyakörvet alkotnak, amely néha igen élesen felötlik, néha meg alig észrevehető; a szemtől a nyak közepéig sötét szalag húzódik. A szem élénk sárga, a viaszhártya és láb bőre ólomkék, a csőr és karmok fénye feketék.

A ráró azok közé a kevésszámú madarak közé tartozik, amelyek szószerint az egész földön előfordulnak. Mint fészkelőmadár nyáron Európa minden országát lakja. Ázsiában minden nagyobb folyam és tó mellett él. Afrika egyes részeiben évről-évre található. Amerikában észak felé addig fordul elő, ameddig az édes vizek elég hosszú ideig nyitva maradnak és innen kezdve Dél-Braziliáig sehol sem hiányzik. A Molukki-, valamint a Papua-szigeteket is lakja és egész Ausztráliában szintén található.

A ráró északon nyári madár, délen pedig, úgy látszik, kóborló. Csaknem kizárólag halakkal táplálkozik, csak a legnagyobb szükségben nyúl kétéltűekhez, minden más prédát megvet.

A ráró körülbelül 20 m magasságban száll a víz fölött, fel és alá, időnként megáll, egyhelyben szitál, mint a vörös vércse, hogy a kilesett halat jobban szemügyre vehesse és azután messzire előrenyujtott lábakkal kissé ferde irányban nagy gyorsasággal, ügyességgel csap le a vízbe, eltűnik a hullámok között, de gyorsan megint felemelkedik. Szerencse esetén mindkét markóját oly erővel vágja a hal hátába, hogy azonnal nem is tudja karmait kihúzni; a baskírok ezért jellemzően „vaskarom”-nak nevezik. Nem nagyon ritkán életveszélybe jut vagy valóban el is pusztul, amikor valamely túlnehéz hal a mélységbe húzza és a vízbe fullad. A fogott prédát, ha könnyen elviheti, a magasba emeli és messze elhurcolja, hogy teljes nyugalommal elköltse. A nehezebb halakat legalább a partra cipeli, gyakran oly fáradságosan, hogy néha a zsákmánnyal és lábaival a víztükröt érinti.

A ráró a vidra mellett a rendezett tógazdaság legnagyobb ellensége és ezért minden halászattulajdonos előtt gyűlöletesebb, mint bármely más ragadozó madár. A nálunk szenvedett szakadatlan üldözések következtében óvatos és félénk és már ezért is sokszor elkerüli a neki szánt lövést, de még inkább azáltal, hogy előszeretettel a szabadvizek felett halászik; ellenben déli vidékeken, ahol rablásait nem nézik oly rossz szemmel, nem nehéz a fán ülő madár alá lopódzni, vagy rendszeres ide-oda repülése alkalmával a levegőből lelőni.

A ráró – halászsas, halvágó sas – hazánk pusztuló madarai közé tartozik. Sohase volt nálunk valami gyakori, de jelenleg már valósággal madártani szenzáció, ha valahol föltűnik. Régente fészkelt a Kisbalatonon is, ma már ott is csak átvonuló. Egyik leggyakoribb fészkelőhelye volt a bellyei uradalom. Fészkelt még a következő helyeken: Makó, Dévény, Alsóárpás és Alsószombatfalva. Fogaras megyében, Kiszombor, Futtak, Obedszka bara és az Alduna mentén. Fészkelt e szerint úgy az Alföldön, mint a hegyvidéken is, de csak az ország déli felében. Hogy jelenleg hol fészkel még Magyarország területén, arról nincs tudomásunk. A Nemzeti Múzeumban Bellyéről és Kupinovoról származó tojásai vannak. Átvonuláskor a Felvidéken és általában a magasabb hegyvidék kisebb vizei mellett is előfordul; így Ertl G. szerint Liptóújvárott minden tavasszal meg szokott jelenni a lepényhal ívása idején. Vonuló madár, amely márciusban és áprilisban jelenik meg és október hónapban távozik. Vasvári 1928-ban Tordaszentlászló mellett nyáron látta.

Gazdasági jelentőségét tekintve, inkább káros, főleg a mesterséges halastavaknál, ahol védekezni kell ellene. Újabban riasztókészülékeket szerelnek föl olymódon, hogy ülőpóznát helyeznek el a tavakban, amelynek riasztója a víz felé sül el nagy dördüléssel, mihelyt rájuk telepszik a ráró, amelyet ilymódon sikerül is hosszabb időre elriasztani. Ahol a ráró nálunk még gyakrabban megjelenik, szintén ilyen riasztókészülékkel védekezzünk ellene és ne lőjjük le azt a kevés példányt, amely nálunk még esetleg előfordul vagy fészkel.