Héja (Astur Lacép.)

Ez a körülbelül 30 fajt számláló nemzetség a karvalyoktól zömökebb törzsével, hosszabb csőrével, lekerekítettebb farkával és erősebb lábaival különbözik. Dél-Amerika kivételével majdnem mindenütt van képviselője.

A héja (Astur palumbarius L.)

Nagy és erőteljes ragadozómadár, nemének legjellemzőbb és legkiválóbb képviselője. A kiszínezett öreg példány felül feketés szürkésbarna, többé-kevésbbé hamvaskékkel futtatva; alul fehér, minden egyes tolla barnásfekete szárvonalakkal és harántos hullámvonalakkal mintázott. Szeme élénk sárga, csőre szarufekete, viaszhártyája halványsárga, lába sárga. A színbeli eltérések ritkák, ámbár igen világosan színezett példányok, sőt albinók is többször akadtak.

A héja elterjedési köre Európa és Közép-Ázsia legnagyobb részére kiterjed, de ezen a területen belül semmieesetre sem fordul elő mindenütt és egyforma gyakorisággal. Amerika északi részeiben közelálló rokona: a feketefejű héja (Astur atricapilla Wils.) képviseli.

Novemberben megkezdi téli kóborlásait, de azért aligha lehet őt rendszeres költözőmadárnak tekinteni, annak dacára, hogy saját megfigyeléseim szerint egészen Észak-Egyiptomig is elkóborol.

A héja magánakvaló, társaságkerülő ragadozómadár. Rendkivül erőszakos, vad, vakmerő, gyors, erős, de emellett ravasz és óvatos is. Alig van madár, amely röptében a mozgás oly sokféle változatát tudná kifejteni, mint a héja, mely a rendkivüli gyorsaság mellett valóságos mestere a hirtelen-váratlan fordulatoknak, a nyilalva suhanó szárnyalásoknak, melyeket nagytestű madár létére meglepő ügyességgel egyesít magában.

Bámulatos falánksága úgyszólván folytonos vadászatra ösztökéli; és éppúgy, mint a karvaly; soha sincs kielégülve, hanem mindig éhes, vagy legalább is mindig vérszomjas. A túzoktól és fajdkakastól kezdve le az apró pintyekig, továbbá úgyszólván az összes emlősökre is vadászik, egyszóval minden állatra, melyet legyűrhet. Rávág a vackában meglapuló vagy futva menekülő nyúlra, felkapja a harapós menyétet a földről, kiemeli a mókust a fészkéből, repülő vagy ülő prédát egyaránt rabol, az úszó madarat éppúgy elfogja, mint a futó emlőst, és zsákmányát még annak búvóhelyéről is előráncigálja. A házi galambokat állandóan üldözi, és egyetlen héja néhány hónapon belül a leggazdagabb galambdúcot is néptelenné teheti. A galambok, amint a héját észreveszik, eszeveszett gyorsasággal igyekeznek menekülni.

A madarak részéről leírhatatlan gyűlölet és ellenszenv nyilvánul meg iránta, ahol csak mutatkozik. Különösen a varjak, melyeket pedig akárhányszor ültükben is elcsíp: fáradhatatlan kitartással és néha valóságos halálmegvetéssel üldözik a héját. Mellettük főleg az apróbb nemes sólymok üldözik az általuk annyira gyűlölt ragadozót, a fecskék pedig valóságos élvezetet találnak abban, mikor csengő és figyelmeztető lármájuk közepette csapongva kisérgetik.

Nagymértékű kártételei miatt ezt az alattomos rablót mindenütt buzgón és a legnagyobb mértékben üldözik. Vadászatuk azonban nem valami könnyű, mert a vén héják ügyessége és óvatossága a vadászoknak éppen elég bosszúságot okoz. Sokkal inkább kifizetődik azonban a csapóvasakkal és az eleven galambbal csalizott héjakosárban való fogása, vagy pedig annak a határtalan gyűlöletnek az okos kihasználása, melyet a héja a nagy fülesbagollyal, a buhuval szemben tanusít.

A fogságba kerülő héja éppoly gyűlöletre méltó madár, mint a szabadon élő. Vadsága és gonoszsága, összeférhetetlensége és vérszomja igen rövid időn belül ellenszenvessé és visszataszítóvá teszik. Hogy a héját mindezek dacára mégis a legnagyobb mértékben meg lehet szelidíteni, sőt vadászatra és madarászatra is be lehet tanítani: arról nemcsak régi sólymászaink, de a sólymászatot manapság is kultiváló ázsiai vadászok is tanubizonyságot nyujtanak.

Egykori sólymászaink előtt a héja igen nagy becsben állott. Az ázsiai népek, kik a sólymászatot még ma is űzik, a héját szintén nagyrabecsülik.

Mindenféle kisebb madár mellett még a túzok- és nyulvadászatra is használják.

A héja – galambász héja, hejjő, kerra, kuohéja, tikölő, tikhordó kánya, kara, gara – Magyarországon mindenütt előfordul, habár az erdős hegyvidéken lényegesen gyakoribb, mint az Alföldön, ahol főleg az őszi kóborlásai, vagy ritkább átvonulásai alkalmával szokott mutatkozni. Az Alföld alkalmas helyein elvétve szintén fészkel. Liptóban Ertl 1000 méterig találta fészkelve. Állandó, télen, nyáron át helyben marad, csak a magasabb vidékekről kényszerül tél idején az alacsonyabb területekre. Északról érkező téli vendégek is ellátogatnak hozzánk.

Közismert legkárosabb ragadozó madarunk, amely még elég nagy számban fordul elő s így a törvény még semmiféle védelemben se részesíti.

A kis héja (Aslur brevipes Severtz.)

Ez a csak karvalynagyságú héja Délkelet-Európában, Délnyugat-Ázsiában és Egyiptomban él. Tollazata felül palakékbe menő szürke, míg alul, főleg a begy környékén sűrűn harántsávozott; farkát keskeny, csinos keresztszalagok díszitik.

A kis héja (rövidujjú karvaly, vagy héja) Magyarországon rendkívül ritka vendég, amelyből eddigelé mindössze két biztos példány került meg és pedig mind a kettő Erdélyből. Az elsőt Hausmann Ernő lőtte 1904 augusztus 22-én a Brassó melletti Türkösön; ez a Madártani Intézetben van, – a másikat a Kolozsvár melletti Bácson lőtte Führer Lajos 1912 május 7-én. Ez a példány a kolozsvári múzeumban van.

A fehér héja (Astur novae-hollandiae Gmel.)

Ez a csodálatos színezetű szép ragadozómadár, mely a mi héjánkat nagyságra és erősségre nézve nem éri el, teljesen tiszta fehér színű, csak a csőre fekete és viaszbőre meg lábai sárgák. Kizárólag Ausztráliában fordul elő.