Darázsölyv (Pernis Cuv.)

A nemzetség három faja Európa és Ázsia egész szárazulatát lakja, a legészakibb vidékek kivételével. Termetük nyúltabb, mint egyéb nappali ragadozóké, a csőr hosszú, alacsony, gyenge és csak hegye felé élesen görbült, a láb rövid, a szárny harmadik evezője a leghosszabb, a farok hosszú, a kantár serték helyett rövid, merev, pikkelyszerű tollakkal fedett.

A darázsölyv (Pernis apivorus Linn.)

Tollazata nagyon változó, de Behrends megfigyelései szerint bizonyos színezetek több nemzedéken át szívósan öröklődnek, tehát két egyenlő színű szülő utódai azokhoz hasonló ruhát kapnak. Néha egyszínűen barna, a hím feje szürkéskék és csak a farkon van három nagy és több kisebb barna szalag, ismét gyakran a felső test barna, az alsó test ellenben többé vagy kevésbbé fehéren foltozott, vagy fehér és barna harántcsíkokkal és szársávokkal rajzolt. Az említett színváltozatok mellett még sok más is előfordul; legjellemzőbb mindig a csőrt körülvevő pikkelyszerű tollazat.

A szem ezüstfehér vagy aranysárga, a csőr fekete, a viaszhártya aranysárga, a láb citromsárga.

A darázsölyv hazája egész Európa a legészakibb országok kivételével. Későn érkezik, április végén és már augusztusban kezd elvonulni, amikor Afrika belsejéig, sőt déli részéig is levándorol.

A darázsölyv nem hiába viseli nevét, mert táplálékának főrészét tényleg darazsak és más fulánkos rovarok szolgálják. A föld fölött tanyázó méhek és darazsak fészkeit valószínűleg az ágakról szaggatja le, a földben élőkéhez pedig úgy jut hozzá, hogy lomposaikat kikaparja. Liebe figyelt meg egyízben egy darázsölyvpárt, amely éppen azzal volt elfoglalva, hogy poszméhfészket kiásson. A tojó a karmaival hancsíkokat ragadott ki, közben a csőrével is segítet fölszaggatni a pázsitot. A hím közben fölváltotta a párját s rövid idő multán kifosztották a fészket.

Behrends kivételével valamennyi megfigyelő egyhangúan azt állítja, hogy a madár sohasem mulasztja el a fulánkos rovarok, tehát a lódarazsak, darazsak, poszméhek és méhek fulánkját nyelés előtt leharapni. Ezeket az állatokat Naumann szerint olyan ügyesen tudja fogni, hogy elkapáskor oldalról keresztben kerülnek csőrébe és állkapcsainak gyors összenyomásával a potroh csúcsát néhány miliméter szélességben a fulánkkal együtt leharapja, ezt a darabkát leejti és nem nyeli le a többivel, mert különben a fulánk a száját, garatját stb. halálosan megsérthetné. Az összes fulánkos rovarokat így megcsonkítja és a maradványok közt fulánk sohasem volt található. Az említett rovarok fogásakor kemény tollazata és lábának vértezése védik a körülötte zümmögők szúrásaitól.

A darázsölyv értékét, gazdasági jelentőségét Altum szerint könnyű túlbecsülni, ha csupán az elfogyasztott hernyókat, tücsköket és darazsakat vesszük figyelembe, ellenben nem tekintjük, hogy a békák és poszméhek egyáltalában nem káros állatok, továbbá, hogy sok madárfészket feldúl. Ez utóbbi legjobban abból tűnik ki, hogy minden nagy és kis madár hevesen üldözi, míg ugyanezek a madarak az egerészölyvvel csak keveset törődnek.

A darázsölyv (méhészölyv) Magyarországon rendszeresen előforduló, de általában véve nem gyakori fészkelő madár. Az eddigi ismert fészkelőhelyek a következők: Dunántúl: Eszék, bellyei uradalom, Győrsziget, Vas és Sopron megyék, Mecsek, Ihárosberény, Sárvár, Rendes; Alföld: Szeged környéke és Halas; Erdély: Újegyház, Remete, Nagyenyed, Póka, Réa, Segesvár, Kakasfalva; Felvidék: Vychodna, Hradova, Vizesrét, Lubenik, Árvaváralja. Látható, hogy az Alföldön és hegyvidéken egyaránt megtelepszik, azonban az Alföldön mégis észrevehetően ritkább. Leggyakoribb valószínűleg a Dunántúlon. A hegyvidéken jó magasra hatol föl s még 1000 méter magasságban is fészkel Liptóban. Áprilisban érkezik, októberben távozik, kivételesen később is akadnak még átvonulók.

Gazdasági jelentősége csekély állománya következtében nem számottevő, haszna és kára körülbelül egyensúlyban vannak egymással, így általános üldözésére semmi ok sincsen, csak a fácántenyésztőktől kell távoltartani. Sajnos, sem a madárvédelmi, sem az új vadászati törvény nem védelmezik, így szabadon lőhető ez a folyton pusztuló természeti ritkaság. A fészeklőhelyén okvetlenül védelemben kell részesíteni, egyébként is kímélni; csak ott riasztható és pusztítható, ahol helyi kártételei azt megokolják.