A HÁZI LÚD

Kétséget nem szenved, hogy a házilúd a szürke vadlúdtól, vagy nyár lúdtól származik, mert tapasztalták igen sok esetben, hogy párzanak egymással és nemzőképes utódokat hoznak a világra, míg a szürke vadlúd legközelebbi rokonával a vetési lúddal ez nem történik. Ludakat már a legrégibb ókorban tenyésztettek: Egyiptomban, Görögországban, Rómában, ahol egy alkalommal a ludak gágogása mentette meg a Capitoliumot. A régi Germániában is igen kiterjedt lehetett a lúdtenyésztés, mert római írók szerint nagy lúdcsapatokat hajtottak lábon Germaniából Rómába.

Ma minden országnak megvan a különleges parlagi lúdja, amelyet igyekeznek a tenyésztők javítani, nemesíteni. A magyar parlagi lúd elég nagytestű madár, előfordul fehér és szürke színben, amely utóbbi azonban egyre ritkább lesz, mivel a fehéret értékes tollai miatt jobban kedvelik. Javításra a nagyobb és jobb tojóképességű ludakat használják. Ilyen a francia toulouse-i lúd, amely Dél-Franciaország kedvező klímája alatt igen nagyra nőtt meg. Teste zömök, lábai aránylag rövidek, színe szürke, jellemző sajátsága a nagy haslebeny, amely szinte a földet éri. Ezt a fajtát használták az emdeni lúd kitenyésztésére. Emden vidékén különlegesen nagy parlagi lúdfajtát találtak, amelyet toulouse-ival keresztezték s így kitenyésztették a nagytestű, fehér ludat, amelynek jellemző sajátsága szintén a nagy haslebeny, de ez nem olyan túlnagy, mint a toulouse-iaknál és nem nehezíti meg a ludaknak a legelést. A haslebeny kettős, a gúnár súlya 14–15, a tojóé 10–12 kg, vagy néha még több is. Az emdeni lúd kitenyésztése után általában ezt használták a parlagi fajták kinemesítésére, egyrészt mert nem olyan nehézkes, mint a toulouse-i, másrészt mert edzettebb lévén, könnyebben akklimatizálódik. A magyar parlagi ludak nemesítésére is ezt a fajtát használják igen szép eredménnyel.

Németországban még a pomerániai ludat tenyésztették ki az itt található parlagi fajtával, szintén emdeni vér bekeresztezése által. Ez a lúd is még inkább a hústermelés szolgálatában áll, mert Pomerániából kerülnek ki a híres füstölt libamellek és combok. Kinemesítették az olasz ludat is, de ennél nem annyira a test nagyságára, mint inkább a tojóképesség fokozására néztek. Állítólag akadtak egyedek, amelyek évi 200 tojást is tojnak, míg a többi fajták általában 14–30 darabot, csak ritkán többet, tojnak. Valószínűleg ennek az ereiben is csergedez valamelyes emdeni vér, mert olasz óriáslúdnak nevezték el egy időben. A nagy orosz birodalomnak is megvannak a maga lúdkülönlegességei a chalmogorski és az arsamas lúdban, előbbinek nagy has- és toroklebenye van, utóbbinak a nyaka hattyúszerűen ívelt. Oroszország lúdtenyésztése a világháború előtt nagy szerepet játszott Európa baromfikereskedelmében. Nem ritkán látható parkokban és dísztavak mentén a kínai hattyúlúd vagy bütykös lúd, amelynek a homlokán hatalmas bütykök helyezkednek el. Nagytestű és nyaka hattyúszerűen ívelt. Hazája Ázsia északi és északnyugati részei. Állítólag 40–50 vagy még ennél is több tojást tojik. Díszludaknak szokták tartani a magelhan, a paradicsom, a sörényes vagy búbos és az ausztráliai ludat.

A vetési lúd (Anser fabalis Lath.)

[Régi neve: Anser segetum.]

Ez és a következő faj a mezei ludak csoportját alkotja. Feje és nyaka földbarna. Homlokszegélye és a csőrtő oldalsó környéke három, egymástól különálló, keskeny, félholdalakú fehér csíkkal van díszítve. Dolmánya, vállai és kis szárnyfedőtollai mélybarnák, keskeny, világos fakóbarnás tollszegélyekkel sávozva. Alsó háta és farcsíkja egyszínű feketés szürkésbarna. Begye, melle és oldala lefelé mindinkább sötétedő feketésbarna, ezüstfehér, pikkelyszerű tollszegélyekkel. Hasa, leghosszabb felső és összes alsó farkfedői fehérek. Evezői barnásfeketék, a tövük sötét hamuszürke, a gerincük fehér. Válltollai és összes nagy szárnyfedői mélybarnák, keskeny szennyesfehér szegélyekkel. Felső szárnyhajlása és alsó szárnyfedői hamuszürkék. Farktollai feketés barnásszürkék, kifelé mindinkább szélesedő fehér oldalszegélyekkel és fehér csúccsal. Szeme sötét dióbarna; csőre fekete, a csőrköröm mögött mindkét kávát körülfogó világos sárgásvörös gyűrűvel; lába narancsszínű. Magas korban a csőr tövét övező keskeny fehér holdfoltok eltűnnek és színezetük sötétedik. Fiatal korban a holdfoltok még hiányzanak, és minden részük világosabb, szennyesebb és szürkébb színű. Hossza átlag 86, kiterjesztett szárnymérete 180, szárnya 48, farka 14 cm.

A vetési lúd – őszi, téli lúd, lazsnak – Magyarországon szintén nagy számban előforduló átvonuló, kisebb részben téli vendég. Nagyon rendszeresen október elején szoktak megérkezni s megjelenésük többnyire a nyárutó és szép idő végét és a fűtés kezdetét jelenti. Úgy a nálunk telelt, mint a délebbre elvonult vetési ludak tavasszal márciusban szoktak visszavonulni, de április elején is akad még. 1907-ben még április utolsó napjaiban is láttam nagyobb csoportot a Fertő mellett. Nem összpontosul annyira a Hortobágyon, mint a nagy lilik. Ezen a nagy vadlúdgyülekezőhelyen a vetési lúd állománya szintén csak 5%-ot tesz ki, míg pl. Tiszalök vidékén a vadlúdállomány 50%-át is alkotják. A puszta helyett inkább a vetéseket kedvelik. A Dunántúlon tán éppen e miatt a vetési lúd szintén elég nagy mennyiségben tanyázik, s a lilik nem annyira túlnyomó itt, mint a Hortobágyon.

Gazdasági jelentőségét tekintve, inkább káros a vetés lelegelése és kihúzgálása miatt s ezért, meg trágyájának állítólagos káros hatásai miatt éppen úgy nem szeretik a vetéseken, mint a liliket. A fiatalok húsa elég ízletes, ha a liliknél ismertetett eljárás szerint készítik el és ezért, mint vadászható madár a pecsenyéje révén némi hasznot hajt.

Régebben igen sokat szerepelt az irodalomban egyik alfaja mezei lúd (Anser fabalis arvensis Brehm) néven. Ezt az alfajt főleg a csőr színe alapján vélték megkülönböztethetőnek, mert a sárga szín nemcsak a csőrgyűrűre, hanem a felső káva oldalai mentén egészen a csőr tövéig terjed. Hartert beható vizsgálatai alapján a mezei lúd, mint alfaj tarthatatlan.

A rövidcsőrű lúd (Anser brachyrhynchus Baill.)

Hasonló a vetési lúdhoz, de annál észrevehetően kisebb. Feltűnően rövid, tömzsi és vastag csőrének gyűrűje halvány rózsapiros, és alig nagyobb terjedelmű, mint előbbi fajé. Rövid és kis lábai ugyancsak rózsapiros színűek. Nyugvó helyzetben összetett szárnyai nem érik el a fark végét. Tollazata általában véve sötétebb; fejteteje feketésbarna, nyaka vörösbarna; felső része és lágyéka fénytelen feketésszürke, világosszürke tollszegélyekkel. Hossza körülbelül 82, szárnya 42, farka 14 cm.

A rövidcsőrű lúd sűrűn szerepel a magyar madártani irodalomban, mint Magyarországon előforduló madár s mint ilyent szerepelteti Chernel is az 1918. évi névjegyzékben, azonban bizonyító példányunk eddigelé erről a fajról nincsen, így egyelőre a magyar madarak sorába föl nem vehető. A Csató-féle állítólagos rövidcsőrű lúd, mely 1894 március 21-én Megykeréken lövetett, kis liliknek bizonyult. Chernel ezt a fajt az Almásy-féle gyüjteményben levő és 1895 március 14-én Temeskubinban lőtt példány alapján vette bele a magyar faunába, azonban a piroscsőrű vadludak újabb fölülvizsgálata a gegelúd fölfedezése óta nagyon is szükséges, úgyhogy a példány újabb megvizsgálása nélkül a faunába föl nem vehető. Előfordulása nálunk egyáltalában nem valószínű, mert tőlünk nyugatra honos faj, holott a mi téli vendégeink túlnyomó nagy részben északkeletiek. Amennyiben mégis előkerülne, úgy meghatározás céljából elegendők a csőrméretek. Ugyanis a vele leginkább összetéveszthető gegelúd (mind a kettő csőrgyűrűje és lába piros) legrövidebb csőrmérete 55, átlaga 59, legnagyobb csőrmérete 71 mm. Ezzel szemben a rövidcsőrű lúd csőre 43–50 mm hosszú. Ezen az alapon piros csőrgyűrűs, piroslábú lúdról mindig meg lehet állapítani, hogy rövidcsőrű, vagy gegelúd-e a kérdéses madár.