A LILIKEK ÉLETMÓDJA

Viselkedésükben a lilikek alig különböznek rokonaiktól, legkevésbbé a mezei ludaktól. Épp olymódon járnak, úsznak és repülnek, mint amazok, hangjuk azonban azokétól teljesen elütő és körülbelül a „klikklik” vagy „klekklek kling” és „kleng” szótagokkal adható vissza. Az elfogottak éppúgy viselkednek, mint a mezei ludak s a fogságban éppúgy megszelídülnek, de éppoly bizalmatlanok is maradnak. Táplálékuk is ugyanaz és költésükben sem különböznek lényegesen rokonaiktól. Tojásai a mezei ludak tojásaihoz hasonlóak, de észrevehetően kisebbek. A nagylilik tojásainak átlagos mérete 79×54, míg a kisliliké csak 76×49 mm.

A lilikeket, úgymint többi rokonaikat is, az alsó Ob mentén az osztjákok nagy hálókkal fogdossák, melyeket a folyamszigetek füzesei között létesített széles erdőátvágásokban állítanak fel. Egyiptomban főleg az ott utazgató angolok vadásszák őket. A németországi állatkertben lévő lilikek Hollandiából származnak.

A sarki lúd (Chen hyperboreus Pall.)

Színezete sajátságos. Az öreg madár színe az első 10 evezőtoll kivételével hófehér; utóbbiak feketék, gerincük töve fehér, a csúcsa felé azonban szintén fekete. A fiatal madár feje és a tarkója fehéreszölddel futtatott; nyakának alsó része, felső háta, válla, melle és oldala feketésszürke, alul lefelé halványabb; alsó háta és felső farkfedői hamuszürkék; kézevezői szürkésfeketék, karevezői hasonló színűek, de szürkésfehérrel szegélyezettek; kormánytollai sötétszürkék, hasonló módon szegélyezve. Szeme sötétbarna; csőre halvány szennyespiros, a szélein feketés; lába halványszennyes karminvörös. Hossza 86, kiterjesztett szárnymérete 160, szárnya 45, farka 16 cm.

A sarki lúd hazája Északnyugat-, ritkábban Északkelet-Amerika és Északkelet-Ázsia. Európába csak néha téved. A keleti félgömbön mindenesetre ritkán fordul elő, mert fészkelőterülete a Hudson-öböl partvidékein az Aleutákig és Grönlandra szorítkozik és vonulása inkább délkeleti, mint délnyugati irányban történik. Telente Észak-Kínában és Japánban mindenesetre megfigyelhető, egyesek Nyugat-Szibériában, sőt Oroszországban is megjelennek, a főtömeg azonban Észak-Amerikán vonul keresztül és az Egyesült-Államok déli részeiben vagy Közép-Amerikán vonul keresztül.

Röpte kitünő, járása ügyes, tartása azonban nem oly kecses, mint a kanadai lúdé. Audubon szerint utóbbitól eltérően igen hallgatagnak mutatkozik. A téli szállásba való megérkezésük után a sarki ludak az emberekkel szemben eleinte igen bizalmasak, de keserves tapasztalataik folytán csakhamar félénkebbé válnak.

Sir John Richardson révén tudjuk, hogy a sarki lúd Amerika legészakibb részének tundráin lévő mocsarakban és lápokon nagyszámban költ. Szépformájú tojásai sárgásfehérek, melyek méretei 72×53.5 és 83×52 mm között ingadoznak. A fiókák augusztusban már röpképesek és szeptember közepén kóborolni kezdenek.

A sarki lúd tavasszal főleg gyökerekkel, nyáron füvekkel táplálkozik, később bogyókat is eszik. Az úgynevezett mámorbogyót különösen kedveli. Valószínű, hogy az apró édesvízi és tengeri állatokat is megeszi.

Barenstron szerint madarunk hazájában egyike a legfontosabb vadászható madaraknak és a költöző csapatok között főleg az indiánok visznek véghez nagy pusztításokat. Gyakran előfordult, hogy egy-egy jó vadász egy nap körülbelül 100-at és a teljes vonulási időszak alatt 1000–1200-at is elejtett.

A sarki lúd régóta kísért az irodalomban mint Magyarországon előforduló madárfaj, mindeddig azonban bizonyító példányt nem tudtunk keríteni. Már Petényi följegyzéseiben szerepel, hogy 1810 március havában 3 darabot láttak Apaj-pusztán. Zeyk is látott „néhány fehér ludat” 1849 november első felében Tiszaroff mellett, azután Szikla Gábor említ két fehér ludat 1886 január havából a fehérmegyei Szentgyörgy mellől. Dr. Madarász Gy. 1893 november 15-én Tetétlenpusztán látott két fehér ludat s ennek az alapján a sarki lúdat föl is vette a magyar madarak sorába. Ameddig bizonyító példány nincsen, addig azonban törölni kell a magyar madarak sorából és pedig annál is inkább, mert a Szomjas-család sokévi beható és pontos megfigyelései szerint a Hortobágyon megjelent „fehér ludak” a nagylilik albinóinak bizonyultak. Habár ezeket a rendkívül érdekes fehér madarakat nem is tudták lelőni, de távcsövön való gondos vizsgálattal meg lehetett állapítani a fajt. Nagyon érdekes jelenség, hogy a Hortobágyon kívül a Dunántúlon is látták ezt az albinót több helyen is, mégpedig akkor, amikor a Hortobágyról a ludak jórésze elvonult. A magyar vadászközönség figyelmét különösen felhívjuk ezekre a fehér ludakra, ha a szerencse elébe hozza, ne eressze el, lőjje le és küldje el a Madártani Intézetnek ezt az érdekes és értékes madarat.