Gólya (Ciconia Linn.)

A nemzetséget jellemzik a hosszú, kúpalakú, síma, egyenes, szarubevonattal burkolt csőr, erősen befelé hajló és éles kávaél, a hosszú, jóval sarkon felül csupasz lábszár, a mérsékelten széles, elég tompa szárny, a tizenkét rövid tollból álló, lekerekített fark és a dús, csak néhány színből álló, de gyakran fényes tollazat.

A fehér gólya (Ciconia ciconia Linn.)

[Régi neve: C. alba.]

Fehér gólya (

Fehér gólya (Ciconia ciconia Linn.).

Megérdemli, hogy első helyen említsük meg. Tollazata, a fekete evezők és a leghosszabb fedőtollak kivételével, piszkos fehér, szeme barna, a csőr lakk-, a láb vérvörös, szemkörüli csupasz foltja szürkésfekete. Hossza 110, kiterjesztett szárnymérete 224, szárnyhossza 68, farkhossza 26 cm.

A gólya, a magas északi országok kivételével, sehol se hiányzik Európából, noha természetesen nem mindenütt található, mint költőmadár. Egyebek között Angliába is ellátogat, ahol azelőtt állítólag gyakori volt, de jelenleg már igen ritka és Görögországból szintén többé-kevésbbé visszavonult, mert Morea lakói a törökök szent madarát egészen elvadították. A gólya Spanyolország egyes tájain, amelyek egyébként nagyon megfelelnének neki, a ritkaságok közé tartozik. Tait szerint Portugáliában majdnem egész éven át található, csak télen tűnik el rövid időre. Dél-Oroszországban és a Káspi-, valamint Fekete-tenger körül gyakori. Kőnig szerint Algír némely részein gyakori költőmadár és Batna házain fészke nem ritkaság. Alexander az Aranypart tartományban nagy telepeit látta, különösen Daboya mellett, ahol a magas baobabfákon igen sok alaktalan gólyafészket látott. A gólyák itt decemberben költenek és májusban, az esős évszak kezdete előtt elköltöznek fiókáikkal. A fehér gólya téli útján egész Afrikát és Indiát keresztül kalandozza. Sík, lapos és mély, vízben gazdag, kivált mocsaras és lápos vidékeket kedvel, de oly területeket igényel, amelyeket az ember már mívelés alá fogott. Noha sok fehér gólya az emberi lakásoktól távol, az erdőkben is megtelepszik és vastag fákon építi nagy fészkét, többségük azonban lakott helyeken és épületeken fészkel.

Viselkedését méltóságteljesnek minősíthetjük. Járása lassú és kimért, tartása egyenes, repülése, amelyet néhány ugrással vezet be, aránylag lassú, de mégis könnyű és szép, kivált a pompás csavarvonalak tüntetik ki. A repülés nem fárasztja ki, szárnyait ritkán és nem szaporán mozgatja, de a szelet és minden légáramlást oly ügyesen tudja kihasználni, hogy lebegve, tetszés szerint emelkedik vagy süllyed és kitűnően ért minden fordulathoz. Rendkívül alkalmazkodó természetű. A gólya a fészkétől távol époly vad, mint összes rokonai. A polgárembert, pásztort és gyermeket, mint veszélytelen embereket, igen jól meg tudja különböztetni, de azért minden közeledést elkerül és az őt elejteni akaró vadásznak megnehezíti a lőtávolba jutást. Még sokkal óvatosabb és félénkebb a költözés alkalmával és egyáltalában, amikor fajbelijeivel egyesül. Afrikában az európai elől mindig nagyobb távolságból menekül, mint a bennszülött elől.

Az egyetlen hang, amelyet a gólya létrehozni képes, érdes, nehezen leírható sziszegés. Érzelmeit rendesen csőre kelepelésével fejezi ki.

A gólya táplálékát a legkülönfélébb állatok szolgáltatják. A szó legteljesebb értelmében ragadozó madár. Úgy látszik, hogy a kétéltűeket, rovarokat és földigilisztákat előnyben részesíti, de bizonyára csak azért, mivel a legkönnyebben foghatók. Rendes vadászútjain a leggyakrabban békákat, egereket és rovarokat talál és így legelőbb szedi is fel őket; azonban a gyíkot, törékeny kuszmát, siklót, sőt mérges kígyót is megöli, a halakat éppoly mohón szereti, mint a békákat, alkalomadtán a zavaros vízben serényen üldözi őket és arasznyi hosszú példányokat nyel el belőlük. Nagy mohóságában a kisebb kígyókat gyakran úgy nyeli le, hogy előzőleg a legkevésbbé sem készíti el őket a lenyelésre; még sokáig vergődnek a torkában és amikor új préda fogása céljából gyorsan lehajol, a kígyó könnyen kioson megint a száján, úgyhogy ha szabad területen több kígyó van előtte, igen mulatságos vadászat folyik le. A mérges keresztes vipera is kedvenc eledel számára; de valahányszor nyelésre kerül a dolog, ismételten és oly erősen megvagdalja fejét, hogy az se lát, se hall. Ha egyszer-egyszer túlgyorsan s nem óvatosan jár el és a vipera megmarja, akkor néhány napig nagyon szenved, de aztán egészen helyre jön. Az összes földön fészkelők tojásait kiszedi; a fiatal madarakat, foglyokat is irgalom nélkül megöli, sőt fiókáinak teli madárfészkeket hord; pusztítja az egereket, amelyekre a mezőn és réten a lyukaik előtt leselkedik; a vakondot feltúrásakor akkor vágja ki, amikor túrásával jelzi ottlétét s a fiatal nyulakat anyjuk bátor védekezése dacára elviszi. A virágos réten serényen űzi a rovarvadászatot és nemcsak az ülő és mászó rovarokat fogja el, hanem a körötte zümmögőket is igyekszik repülés közben elkapkodni, úgyhogy a méhekben is kárt tesz.

Alfers 19 gólya – tizenkét öreg és hét fiatal – gyomortartalmát megvizsgálta és bennük 5 kecskebéka és 131 hegyi béka, 43 vakond, 913 nagyobb futóbogár, 2 gyík és egy cickány, tehát csupa hasznos állat maradványait találta, ellenben a károsakból: 9 mezei egeret háromféle fajban, 89 sáskát, 4 lótetűt, 30 cserebogarat, 133 káposztalepkehernyót és 25 földigilisztát talált, ha ez utóbbiakat is károsaknak tartjuk.

Az emberhez való ragaszkodása különösen a párosodási időben nyilvánul meg. A gólya telepekben szeret fészkelni, amelyek némelykor igen népesek. Így Mecklenburg egy helyiségében nem kevesebb, mint 71 lakott fészek volt. Az egyszer megépített fészket minden évben használja: ismernek egyes fészkeket, amelyek 100 év óta minden nyáron lakottak. Hogy ugyanaz a pár egymásután hány évig használja a fészket, azt nem tudjuk, de föltesszük és bizonyára joggal, hogy életkoruk igen hosszú és ezért a fészektulajdonosok váltakozása ritka. Ha csak az egyik gólya tér vissza, mint az néha megtörténik, akkor gyakran sokáig tart, míg párt szerez magának és akkor rendesen heves küzdelmek támadnak a fészekért, közben valószínűleg fiatal párok érkeznek, amelyek közösen támadják meg a korábbi tulajdonost, hogy azt elűzzék, ami elég gyakran sikerül is, sőt meg is ölik azt. Az összes megfigyelésekből azt következtethetjük, hogy a gólyapár házassága egész életre szól. Azonban ez a hűség nem zár ki minden kétséget, mert ismerünk eseteket, amikor a tojó gólya az idegen gólyák udvarlásának engedett, viszont bigámiában élő hím gólyáról is tud a krónika.

Ha nem zavarják őket, akkor csakhamar a megérkezés után hozzáfognak a fészkek kijavításához, amennyiben új ágakat és gallyakat hordanak rája és a régi többé-kevésbbé elkorhadt fészekanyagra teregetik azt és új fészekcsészét is készítenek. Ennek következtében a fészek évről-évre gyarapodik magasságban és súlyban, ami végtére is odavezethet, hogy az alap már nem bírja el és az embernek kell közbelépni és leépíteni. Maga az építmény korántsem kiváló. Az alapot hüvelyknyi vastagságú ágak, gallyak, tövisek és gyepdarabok alkotják, a második réteg finomabb rőzséből, nádszálakból és sáslevelekből, a tulajdonképpeni fészekcsésze pedig száraz fűcsomócskákból, trágyából, szalmacsutakból, rongyokból, papírdarabokból és tollakból készül. A tojó április közepén vagy végén rakja le az első tojást és ha idősebb a madár, akkor néhány nap alatt a többi hármat vagy négyet is. A tojások alakja rendesen ovális, hosszanti átmérőjük átlag 72.8, keresztátmérőjük 52 mm; a héj finom, síma és számos tűszúrásszerű pórussal borított, amelyek a gólyák tojásaira jellemzők. Színük fehér, néha kissé zöldesbe vagy sárgásba játszó, áteső fényben mélyzöld. A kotlási idő 28–31 napig tart. A tojó egyedül költ, a hím pedig párja biztonságáról gondoskodik.

A csupasz, kékesfehér, feketecsőrű fiókák kikelése után a szülők ivadékuk iránt való gondja megkétszereződik és a gonddal éberségük is; ugyanis egyidejűleg mindketten sohasem távoznak el a fiókáktól. Ezek eleinte főleg férgeket és a legkülönbözőbb fajtájú rovarokat kapják: földigilisztákat, piócákat, álcákat, bogarakat, sáskákat és effélét, később erősebb táplálékot. Nem tömik őket, hanem életök első napjától kezdve hozzá kell szokniok, hogy az elébök ökrendezett eledelt maguk szedjék fel. Erre az öregek tanítják őket, amennyiben a kicsinyek csőrét megfogják és lefelé húzzák. A szükséges vízmennyiséget az öregek a táplálékkal együtt garatjukban hozzák és a fiókák elé öntik. Nagy hőségben a fiókákat locsolják is és elébük állva, a naptól elfödik őket, hogy árnyékban legyenek; hűvös és esős időben fiókáikat saját testökkel takarják. A fiókák életök első napjaiban a sarkukon ülnek, később a fészekben felállnak, a tapasztalt szülők a fészekből való kiesés ellen új ágak és rőzseszálak elhelyezésével külön védik őket; csakhamar megismerik a vidéket és bebizonyítják, hogy szemük kezdettől fogva kitünő; mert az eledellel megrakottan közeledő szülőt már messze távolból észreveszik és először mozdulataikkal, később kelepeléssel üdvözlik, bármily ügyetlenül teszik is kezdetben. Növekedésük legalább két teljes hónapig eltart.

Elköltözés előtt a vidék gyólái, családjai bizonyos helyeken, rendesen puhatalajú, mocsaras réteken gyűlnek össze, mintegy tanácskozásra. Ez azonban nem szabály. Állítólag az ilyen összejöveteleken mustrálgatják is a fiatal nemzedékeket s amelyik nem látszik elég erősnek és épnek, ahhoz, hogy a nagy utat megtehesse, azt kegyetlenül fölkoncolják. Hogy ebből mennyi az igazság, azt biztosan még nem tudjuk, mert ilyen gólyaítéletnél megbízható ornithológus még nem volt jelen.

A gólya, különösen ha fiatalon szedték ki a fészekből, könnyen megszokja a fogságot és ápolóját és annyira megszelídül, hogy szabadon ki- s berepülni engedhetjük; ismerőseit kelepeléssel és szárnylengetéssel üdvözli, megbarátkozik a nagyobb háziállatokkal is, de a gyengébbekkel szemben túlkapásokat is megenged magának, sőt még a gyermekekre is veszélyes lehet. Ha párosan tartjuk és bizonyos szabadságot engedünk neki, akkor még szaporodik is. A szabadon élőkkel is párosodik és azokkal télire esetleg el is költözik, de a legközelebbi tavasszal visszatér és úgy viselkedik, mint azelőtt.

A fehér gólya – eszterág, esztrág, cakó, koszta, gagó, gólya, házi gólya – népszerűség tekintetében vetekedik a fecskével s ha tán mégis az utóbbit kell győztesnek minősíteni, az csak azért van, mert a gólya fészkelési területe Magyarországon lényegesen kisebb és korlátozottabb, mint a fecskéé. Amíg ez fölhatol a legmagasabb erdő és vadőri lakhoz, addig a gólya csak az Alföldön s a Dunántúl alacsonyabb vidékein fészkel nagyobb számban, ellenben a Felvidéken és Erdélyben csak egyes folyóvölgyek mentén telepszik meg. Erdélyben a Mezőségen is fészkel imitt-amott, a folyóvölgyek közül pedig a következőkben található: Olt, Feketeügy, Maros, Szamos, Kisküküllő és Sztrigy. Háromszékben fölhatol egészen a Kézdiszékbe, elég gyakori a Kovásznai-járásban, leggyakoribb a Barczaság északi szélén Hídvég és Apáca Olt-menti községekben. A Felvidéken a legészakibb fészkelőhelyek az Ipoly, Sajó, Hernád, Tárcza, Tapoly és Ondava völgyeiben vannak, de még ezeknél is északabbra található az Alföld legészakkeletibb kiszögelésében Zemplén és Ung megyék sík részén egészen a hegység határvonaláig.

Magyarországon a gólya vonuló madár; a terület fekvése szerint érkezik március közepétől kezdve április elejéig; aug. 15 és 20 között, ritkán későbben vonul el a téli szállásába. Nagyon kivételes esetekben itt marad egy-egy telelő példány is, de ez többnyire rokkant, ha nem is látszik annak és csak úgy tud téli idején megélni, hogy igénybeveszi az ember gondoskodását. Jelenleg ugyanis a gólya egyéni szabadságának megőrzése mellett az emberhez csatlakozott, mert tán fölismerte, hogy az ember a leghatalmasabb lény s ezért annak a házatáján építi meg az otthonát, hogy annál nagyobb biztonságban legyen, egyúttal hogy annál könnyebb legyen a megélhetése. Egészen más volt azonban a helyzete az őskorban, amikor az ember még nem jelent meg a földön. Akkoriban kétségtelenül tisztára erdei madár volt, mint rokona, a fekete gólya. Akkoriban még fákon fészkelt és pedig egy-egy kedvező táplálkozási terület közelében telepesen. Ezt az ősi szokását ma is megtartotta: lehetőleg telepesen fészkel – egy-egy faluban 30–40 pár, sőt több – s igen gyakran fészkel fákon. Ahol jó vadászterület közelében kis erdő vagy liget akad, ott ezekben is telepesen fészkel. Ilyen hírneves, érdekes gólyatelep van a Balaton délnyugati sarkánál elterülő Fenék-majorban, melynek parkjában közel egymás mellett 20–25 gólyafészek van a fákon, egy-egy fán néha 5 fészek is. A legszebb és legnevezetesebb ilyen gólyafészkes fák egyike Farmos községben van. Régebben kb. 15 fészek volt ezen a hatalmas nyárfán, jelenleg már csak 6–7 fészek szokott lenni rajta, mert villámcsapás következtében megcsonkult.

Habár mint fészkelő az országnak csak egy részében fordul elő, mint átvonuló azonban csekély kivétellel, mindenütt látható, azonban nagyon különböző mennyiségben és időben. Leggyakoribb a délre és délkeletre nyíló erdélyi szorosok (Vöröstoronyi, Törcsvári, Tömösi, Bodzai, Ósánci stb.) előterében, ahol különösen az őszi vonulás idején nagy tömegekben gyülekeznek a téli szállásba igyekvő gólyák. Talán itt tanácskoznak az utazás folytatásról, illetőleg talán itt várakoznak, amíg a csapatok vezetői kikémlelik az erdélyi havasok hirtelenül magasra föltornyosuló vonulatában a legalkalmasabb átkelési helyet. Minél tovább haladunk innen nyugat felé, annál ritkábbak és kisebbek lesznek az átvonuló csapatok s végül az Adriánál, amely pedig egyéb vonuló madarainknak valóságos gyüjtőmedencéje, végleg elmaradnak s csak nagy ritkán vetődnek egyes eltévedt példányok a partjára.

Ugyanez a helyzet a tavaszi vonulás alkalmával s ugyanez a szabályosság nyilvánul a távozási és főleg az érkezési időben. Legkorábban március 10-től kezdve jelenik meg az említett erdélyi szorosokban. Itt van a „Porta ciconiarum”, vagyis a „Vaskapu” analógiájára „Gólyakapu”-nak nevezhető terület, amelyen át az északi és északnyugati fészkelőterületekre igyekvő gólyák elözönlik az ország jórészét. Az Alföld déli vidékeit valószínűleg a Duna mentén fölfelé igyekvő gólyacsapatok szállják meg, amelyek csak József napjától, azaz március 19-től kezdve szoktak nagyobb számban jelentkezni. Minél tovább haladunk nyugat felé, annál később az érkezés s legutoljára találhatók a Karsztvidéken és az Adrián, ahol csak április végén vagy májusban mutatkoznak.

Ennek a sajátságos átvonulásnak a képét már 1900-ban állapítottam meg a magyar megfigyelőknek 1894 óta beküldött vonulási adatai alapján, sőt azt térképen is szemléltettem, de akkoriban pontos magyarázatát még nem tudtam megadni.

Közbejöttek azonban a szenzáció erejével ható gyűrűzési eredmények, amelyek szerint majdnem egész Németország, Hollandia, Dánia és Svédország gólyái Magyarországon vonulnak keresztül a délafrikai szállásba s hogy ezeknek az idegen származású gólyáknak a fő gyülekezőhelyük Magyarországnak az erdélyi szorosok előtt elterülő vidéke. Megvolt tehát a rejtély magyarázata, melyet aztán megerősítettek és kiegészítettek a magyar gyűrűzési eredmények. Ezek szerint ugyanis a magyar gólyák szintén délkelet felé vonulnak ősszel, részben a Duna mentében, de javarészben szintén az erdélyi szorosokon keresztül Bulgárián, majd Kis-Ázsián át Palesztinába, onnan délfelé fordulnak a Nílus völgyébe és egészen Dél-Afrika legdélibb csúcsáig hatolnak.

A gyűrűzési kísérletek egyetlen más madárfaj vonulási viszonyait se tisztázták oly mértékben, mint a gólyáét, így ennek vonulását talán kissé részletesebben ismertetem.

A mi gólyáink novemberben érkeznek meg Dél-Afrikába, tehát ezt a kb. 10.000 kilométeres utat 90–100 nap alatt teszik meg. Ha tekintetbe vesszük a gólya repülési sebességét, akkor azt kell mondani, hogy igen lassan vonul, mert naponta átlag csak kb. 100 kilométernyi utat tesz meg. Tavasszal azonban már jóval gyorsabban vonulnak, mert Dél-Afrikát január végén, esetleg februárban hagyják el és március közepe után már itthon vannak, tehát csak feleannyi idő kell nekik a hazajövetelre. A két utazás időtartama között levő nagy különbségnek az a magyarázata, hogy ősszel a fiatal nemzedék még nem erősödött meg eléggé a nagy útra, tehát lassan utaznak és pihenőnapokat iktatnak közbe. Tavaszra kelve a fiatalok is már megerősödtek s így az utazás gyorsabban megy. Ugyanaz a bölcs berendezés látható az utazásnak ebben a lefolyásában, mint abban, hogy a gólya nem vág neki a tengernek, mint pl. a sokkal gyorsabb szárnyalású, jobb repülő fecske, hanem szép kényelmesen megkerüli azt. Hogy vajjon ez a „bölcs berendezés” tudatos-é, vagy ösztönös, vagy pedig úgy fejlődött a gólya testi és szellemi adottsága alapján, annak tárgyalásába itt nem bocsátkozhatunk, bármily érdekes fejezetét is alkotja a madártannak. Csak azt lehet hangsúlyozni, hogy a gólyák tapasztalt vezetők vezérlete alatt teszik meg a nagy utat, mert azok közül a fiókák közül, amelyek magánosan indultak útnak, habár el is találták a déli irányt, még egy se jutott el a délafrikai téli szállásba.

Dr. Thienemann ugyanis a gólyavonulás tanulmányozása céljából Kelet-Poroszországban nagyobbszámú fiagólyát szedetett, azokat fogságban fölnevelte s szeptember végén, amikor már a vidék összes gólyái elvonultak, szabadon eresztette őket. A sereg tétovázás nélkül délfelé vette az útját, egyesek eljutottak Magyarországba és a Balkán-félszigetre, de nem jutottak tovább Görögországnál. Ezzel részben azt bizonyították, hogy vezető nélkül is megtalálják a helyes vonulási irányt, részben azonban azt is, hogy a végcélt, megfelelő vezetés nélkül, ennek dacára sem tudják elérni.

A gólya rendkívül érdekes vonulási viszonyainak az ismertetésében még okvetlenül fölemlítendő az a sajátságos jelenség, hogy a délnémetországi, svájci és francia gólyák, sőt már részben a holland gólyák is nem délkelet felé vonulnak, hanem délnyugat felé Spanyolországnak és Marokkónak. Ezeknek a téli szállása még ismeretlen.

A gólya rendkívül érdekes vonulási viszonyainak a tárgyalása után most már áttérhetek gazdasági jelentőségének ismertetésére. A gazdasági jelentőség azonban nemcsak elméleti, hanem elsősorban gyakorlati kérdés is, úgyhogy az ismertetés mellett a legfontosabb annak minél szélesebb körökben való elfogadhatása, hogy lehetőleg minden érdekelt nemcsak esztétikai alapon, hanem meggyőződésből is védje a gólyát. Ez a szempont azért fontos, mert a gólyának igen sok az ellensége, főleg a vadásztársadalom körében, tehát éppen azok között, akik a legeredményesebben üldözhetik a gólyát. Nem lehet eltagadni azt, hogy a gólya a vadászat szempontjából sokszor károsnak minősíthető. Kétségtelen bizonyítékok vannak arról, hogy a fogolycsibéket és nyúlfiókákat is fölszedi, ha elébe kerülnek, sőt olyan esetet is figyeltek meg, amikor két gólya együttesen vadászott fiatal nyúlra s közbelépés nélkül bizonyára áldozatul is esett volna a támadásnak. Rothermund Gyula, a lelkiismeretes tudósító azonban hozzáfűzi ehhez az esethez, amely 1904-ben történt, a következő megjegyzést: „úgy látszik, hogy az 1904. év nyarán sokat éheztek a gólyák, minthogy a tartós szárazság következtében kiszáradtak az összes rétek és mocsarak és kevés volt a rovar és sáska is.”

Ebben a megjegyzésben benne foglaltatik már a gólya fölmentése is, csak akkor vetemedik ilyen kártételekre, amikor a kedvezőtlen időjárás következtében nem találja meg rendes táplálékát.

Mi a rendes, normális tápláléka? Erre a fontos kérdésre nézve megtámadhatatlanul pontos adatokat szerezhettem a gólyafiókák két évtizedet felölelő gyűrűzései alkalmával. A fészkek környékén ugyanis egyes években rengeteg mennyiségű „köpet” akadt. Ezek a köpetek a gólyatáplálék emészthetetlen részeiből állanak, amelyek az emésztés után a gyomorban egy csomóba szorulnak. Ezeket azután a gólya, mint többé-kevésbbé gömbölyű vagy hengeres „köpet”-eket a szájnyíláson át visszaökrendezik. Ha ezeket a köpeteket szétbontjuk és megvizsgáljuk, akkor azt találjuk, hogy 90%-ig rovartörmelékekből állanak. Csont még abban az esetben sincsen benne, ha egeret evett. Az egérfogyasztást csak a köpetben található egérszőr bizonyítja. A gólyagyomornak tehát az a sajátságos berendezése van, hogy még a csontot is megemészti, ellenben a rovarok chitin alkatrészeit, valamint az emlősök szőreit nem. Világos következménye ennek az, hogy a köpet egymaga nem elegendő a gólyatáplálék megállapításához. Ez a tény már abban is megnyilvánult, hogy egyik-másik évben a legszorgosabb keresés mellett sem lehetett a gólyafészkek táján köpetet találni. A jelenség behatóbb vizsgálata azután rendkívül érdekes törvényszerűségre vezetett. Ha sok volt a köpet a fészek körül, akkor kevés volt benne a fióka, ha meg nem volt köpet, akkor a fiókák átlagos száma jóval nagyobb volt. A két szélső értéket az 1908. és 1914. évek adták: előbbiben a fiókák átlagos száma 2.64, utóbbiban 3.51 volt, tehát 1914-ben országos átlagban egy fiókával többet neveltek a gólyák, mint 1908-ban. Tovább vizsgálva ezt a föltűnő jelenséget, arra az eredményre jutottam, hogy az évi szaporulat szoros összefüggésben van a tavaszi csapadékmennyiséggel. Ha tavasszal, a gólya érkezése és fióka nevelése idején bőséges esőzések vannak, akkor a gólyacsaládok sok fiókát nevelnek – négy-öt, sőt nagy ritkán hat fióka is volt egy fészekben – ha ellenben szárazság jellemzi a tavaszi időjárást, akkor a fiókák száma rendszerint kisebb, néha csak „egyke” nevelődik. Ennek a rendkívül érdekes jelenségnek az a magyarázata, hogy nedves esztendőkben a gólya elegendő békát, kígyót, gőtét stb., szóval kiadós és rövidebb idő alatt összeszedhető hústáplálékot talál a kiöntésekben, vadvizekben és hasonló helyeken, míg szárazság idején a sokkal kevésbbé kiadós és sokkal hosszabb idő alatt szedhető rovartáplálékra (sáskák, tücskök, lótetű, cserebogárpajor, gabonaszipoly stb.) szorul. A hústáplálékból nem képződik köpet, tehát ez a magyarázata annak, hogyha nincs köpet, akkor sok a fióka, ellenben a rovartáplálék bőséges köpetképződést okoz, tehát a sok köpet a rossz táplálkozási viszonyok jele és ennek következménye a fiókák csekély száma.

A gólya táplálkozásában tehát vannak úgynevezett „szűk” és „bő” esztendők. A gazdasági jelentőség elbírálásában csak ez előbbiek érdekelnek, mert a kényszertáplálkozás idején vetemedik leginkább a kártételekre. A köpetek tanúsága szerint azonban ilyenkor tömegesen pusztítja a káros rovarokat s ezért a mezőgazdaságra nézve föltétlenül hasznos, tehát védelemben részesítendő madár. Mint állandóan szem előtt levő, föltűnő madárnak az életmódját a nagy közönség is igen jól ismeri, tehát minden apró-cseprő csínytevését számontartja, így pl. a baromfiudvarban elkövetett kártételeit; de általában véve azt tapasztaltam, hogy a gazdaközönség föltétlenül hasznosnak és érzelmi szempontok kikapcsolásával is védendőnek tartja. A magyar madárvédelmi törvény védelem alá helyezte a gólyát, lelövése tehát minden időben tilos. Egyes pákosztos példányok, amelyek rákapnak a baromfiudvar fiókáira, vagy a tenyésztett apró vadra, riaszthatók, esetleg el is pusztíthatók, de a vadászat érdekére való hivatkozással történő lelövése föltétlenül elítélendő.

Megfelelő kímélet mellett állománya még jelenleg nincs veszélyeztetve, sőt azt tapasztaltam, hogy a Duna-Tisza közén határozottan gyarapodik. Fennmaradása annál is inkább valószínű, mert a téli szálláson is nagy megbecsülésnek és kíméletnek örvend. Dél-Afrikában a „nagy sáskairtó madár” (Great Locust Bird) a neve, mert ott szinte kizárólag az országos csapást alkotó sáskarajokat pusztítják az Európából odasereglő gólyák. Sajnos, nagyon sokan áldozatul esnek ennek a sáskairtó szenvedélyüknek, mert Dél-Afrikában arzénpermettel is védekeznek a sáskák ellen s ha a gólya ilyen arzénpermettel mérgezett sáskákat fogyaszt, akkor esetleg arzénmérgezésben ő is elpusztul. Ezen nem is lehet csodálkozni, mert a Hortobágyon 1907-ben a nagy sáskajárás idején lelőttem egy gólyát, hogy megállapíthassam a gyomortartalmát s azt tömve találtam sáskákkal. Kb. 1000 darab volt benne.

A fekete gólya (Ciconia nigra Linn.)

A család második faja, amely nálunk is előfordul. Átlagos hossza 105, kiterjesztett szárnymérete 198, szárnyhossza 55, farkhossza 24 cm. A fej, nyak és egész felső test tollazata barnafekete, pompás réz- vagy aranyoszöld és bíborszínű ragyogással, alul a felsőmelltől kezdve fehér; az evező- és farktollak csaknem fénytelenek. A szem vörösesbarna, a csőr vérvörös, a láb élénk kárminvörös.

A fekete gólya Közép- és Dél-Európát, ritkábban Észak-Európát és Ázsia sok országát lakja, télen pedig Afrikát. Skandináviában egyesek egészen a 60. fokig nyomulnak észak felé.

A fehér gólyától mindenekelőtt abban különböznek, hogy mindig erdőben tartózkodik és sohasem a lakott helyeken. A sík vidéket a hegységnél és a vízben gazdag tájat a szárazterületűnél ez is többre becsüli, de azért előfordul mind a két területen, amennyiben régi terjedelmes vagy szárazsudarú fákat találhat valamely csendes, embertől kevéssé látogatott erdőben. Ilyen fákon költ és ezeken szokott éjjel pihenni. A fekete gólya viselkedésében, tulajdonságaiban, szokásaiban, minden mozdulatában, érzelemnyilvánításainak módjában, szóval egész természetrajzában annyira hasonlít a fehér gólyához, hogy a részletes leírás fölösleges.

Nagy, esetlen fészke a fehér gólyáéhoz hasonló, de rendesen kisebb terjedelmű építmény, amely öreg, vastag fatörzseknek mintegy közepe táján, vagy száraz sudárágakon, vagy vastag ágvillában van elhelyezve. A 2–5, de leggyakrabban 4 tojás, amelyek április közepén, ritkán korábban, teljes számban szoktak lenni, a fehér gólyáéhoz igen hasonlók, de kisebbek, átlag csak 64.5 mm hosszúak és 48.2 mm szélesek. A költési idő körülbelül négy teljes hétig tart; a költés hasonló módon folyik le, mint a fehér gólyánál. A fiatalok június végén vagy július elején hagyják el a fészket.

A fekete gólya – barna, vagy erdei gólya – Magyarország ritkább fészeklőmadarai közé tartozik. Jellegzetes fészkelőterületét a dunamenti árterületek és azokkal szomszédos szálerdők alkotják, ahol jelenleg helyenként rendszeresen évről-évre fészkel. Állománya ugyan itt se nagy, de egyelőre nincs veszélyeztetve. Igen gyakori fészkelő volt a bellyei uradalom területén; 1878-ban a keskendi erdőben 22 fészek volt. Csonka-Magyarországon tán legtöbb fészkel Frigyes főherceg sátorhelyi uradalmában. Szórványosan fészkel a Dunántúlon, így Diósy Gy. szerint Komárom vidékén az apályi szigeten és Chernel szerint a vasmegyei Kenyeri területén. Szemere László az ungmegyei Bésről szerzett egy fészekaljat. Az Alföldön fészkel még a szatmármegyei nagy „Teremi-erdő”-ben és gróf Degenfeld Pál szerint Tégláson, Hajdu megyében. Kivételesen Erdélyben is fészkelt, így Éhik Gyula szerint 1908-ban a fogarasmegyei Vledényben, Buda Ádám szerint a hunyadmegyei Demsus község Vaspatak erdejében, végül Csató J. szerint Nagyenyed vidékén. A Nemzeti Múzeumban két fészekalja van, mind a kettő Apatinból való.

Mint átvonuló, előfordul az egész ország területén, de természetesen főként az alacsonyabb vidékeken. Egyik fő gyülekezőhelye a Hortobágy, ahol dr. Nagy Jenő egy ízben kb. 200 főre rúgó csapatot figyelt meg. Tavaszi vonulása alkalmával márciusban érkezik, de még áprilisban, sőt még későbben is akadnak átvonulók vagy kóborlók. Őszi vonulása már július végén kezdődik s tart augusztus folyamán végig, de szeptemberen túl már csak igen ritkán látható. Hogy hová vonulnak a mi fekete gólyáink, arra vonatkozólag nincsenek adataink, de valószínűleg szintén délkelet felé, mint a fehér gólya, mert a Hortobágyon találtak egy gyűrűs fekete gólyát, mely Dániában lett megjelölve – tehát délkelet fel vonult.

Gazdasági jelentőségét tekintve, kétségtelenül és szépítés nélkül a káros madarak közé kell sorolni, bár csekély állománya miatt legfeljebb csak helyenként okozhat érzékeny kárt. Főtápláléka a hal, azonkívül béka, vízi bogár, egér, ritkán madárfióka. A mesterséges halastavakon éppen ezért nem valami szívesen látott vendég, amelyet azonban elsősorban csakis riasztással szabad távoltartani. A madárvédelmi törvény védelemben részesíti, így lövése minden időben tilos. Mint folyton gyérülő és pusztuló madárfaj, az okozott haszonra vagy kárra való minden tekintet nélkül is védendő s ebből a szempontból követendő példát nyujtanak Frigyes főherceg sátorhelyi uradalma, a kalocsai érseki uradalom és a bátaszéki vallásalapítványi uradalom, ahol a fekete gólyák fészkelőállománya teljes védelemben részesül s így fönnmaradása biztosítva van.

Az Abdimgólya (Abdimia abdimia Lichtenst.)

Az Abdimgólya, a szudániak szimbilje, Belső-Afrika házigólyája; nagyon hasonlít a fekete gólyához, de jelentékenyen kisebb, feje és nyaka bíborfényes, fekete dolmánya az evező- és kormánytollakkal együtt zöldesfényű fekete, alul fehér. Szeme szürkésbarna, a körülötte levő csupasz rész kék, Neumann szerint az arc csupasz része és a torok vörös, a csőr piszkos alma- vagy sárgászöld, hegye vörös, a láb barnásszürke, az ízületeknél halványvörös. Hossza 75, kiterjesztett szárnymérete 160, szárnyhossza 45, farkhossza 19 cm.

Az Abdimgólya Dongolatól kezdve Dél-Afrikáig Afrika alkalmas helyeit jelentékeny számmal lakja, azonban a költési időben csak a falvakat; de csak ritkán fészkel a házakon, hanem inkább a szomszédos fákon, délen főleg a mimózákon és pedig társaságokban, amelyek néha valóságos telepeket alkotnak, mert egy fán 30 fészket is lehet találni. A tojások, amelyek alakra és nagyságra igen változók, kisebbek, mint a mi gólyánké, csak 55 mm hosszúak és 40 mm szélesek, de hasonlók azokhoz és amíg ki nem fújják őket, addig világoskék színűek.

A szimbil életmódját tekintve oly kevéssé különbözik a mi fehér gólyánktól, hogy életleírása néhány szóra szorítkozhatik. Szintén a költöző madarak közé tartozik, kevéssel az esős évszak előtt jelenik meg, majd költ és repített fiaival októberben ismét elhagyja a vidéket. Főleg rovarokkal és apró csúszó-mászókkal táplálkozik.

A nyerges gólya (Ephippiorhynchus senegalensis Shaw)

Nyerges gólya.

Nyerges gólya.

Hatalmas, gyönyörű madár. A fej, nyak, felső szárny, vállak és fark tollai fémesfényű feketék, a többiek, az evezőkkel együtt vakító fehérek. A szem telített élénksárga, a csőr tövén vörös, azután előrefelé fekete, a hegyén vérvörös, az arc csupasz része vöröses, a csupasz szemgyűrű sárga; a széles viaszhártya, amely nyereg módjára foglal helyet a csőrön, minden irányban mozgatható és fekete, keskeny tollszegély övezi; a fityegők királysárgák; lába szürkésbarna, sarka és ujjízületei piszkos kárminvörösek. A hím hossza 146, kiterjesztett szárnymérete 240, szárnyhossza 65, farkhossza 26 cm. A tojó észrevehetőn kisebb. A fiatalabb madáron a tollazat összes sötétrészei barnásszürkék, a fehér tollak piszkos szürkéssárgák és a fityegők még nincsenek kifejlődve. A szem barna és a csőr sötétvörös, majdnem feketés.

Párjával található a Fehér- és Kék-Nílus mellett az északi szélesség 14. fokától kezdve dél felé és ennek a földrésznek a nyugati és déli részein. A folyamok partját, homokszigeteket és a parthoz közel fekvő tavakat, esőtócsákat és mocsarakat lakja és csak az esős évszakban távozik néha a folyó lapályáról.

Az elejtettek gyomrában halakat, kétéltűeket és bogarakat találtunk; más megfigyelők ezt a madarat mint sáskapusztítót ismerték meg; a repülő sáskákat és egyéb rovarokat éppoly ügyesen fogja el a levegőből, mint ahogy a földről is felszedi őket. A nagy falatot, miután előbb „rágcsálva” megnyomogatta, elnyelés előtt feldobja, majd ügyesen elkapja és csőrébe csusztatja.

Heuglin a nyerges gólya fészkét hozzáférhetetlen mocsárerdőben, ernyőakácia sudarán találta; igen terjedelmes volt, száraz ágakból és gallyakból összeróva és felül lapos. A British Muzeumban lévő három tojás mérete átlag 75.5×56.7 mm.

Nyeres gólyák nem ritkán kerülnek fogságba, az állatkertekbe. Hús- és haltáplálék mellett igen jól kitartanak s hamar megszelidülnek.