2. Vízilovak (Hippopotamus L.)

A nemet a kis fül s a rövid farok jellemzi, továbbá a roppant erőteljes, rövid, négyujjú végtagok, melyeknek ujjai úgy az elülső, mint a hátsó végtagokon csaknem egyenlő fejlettségűek. Szemfogaik erősen fejlettek, nyilt gyökerűek s az egész életen át folyton nőnek. Agyvelejük kevéssé barázdált. Gyomruk három, határozottan elkülönült részre oszlik. A nemnek egyetlen élő faja ismeretes.

A nílusi viziló (Hippopotamus amphibius L.)

Nílusi víziló (Hippopotamus amphibius L.).

Testének külső alakját a vízi életmódhoz való alkalmazkodás magyarázza meg. A kövér, gömbölyded, szőrtelen testen hiányzik minden nagyobb kiemelkedés, mely a vízben súrlódást okozhatna. Fülei szintén igen kicsinyek. Feje a vastag, húsos, erős izomzatú nyakba époly átmenet nélkül folytatódik, mint ez utóbbi a testbe. Hosszúranyúlt, hengeres teste, mint minden vízi állatnál, aránylag rövid, ormótlan lábakon nyugszik. A négyujjú végtagokon az oldalsó ujjak is sokkal erősebbek, mint más párosujjú patásoknál, hogy a vízi életmódhoz való teljes alkalmazkodásban széles evezőt képezzenek; ezenkívül az egyes ujjak uszóhártyával is össze vannak kötve. Mint más vízi állatoknál, krokodilusoknál és békáknál, melyek a vízben keresnek védelmet a veszély esetén csak szemüket és orrlyukaikat emelik a vízszín fölé, úgy itt is a szemek s az orr nemcsak teljesen a fej felületére tolódtak, hanem még dombosan ki is emelkednek e fölé. Az orrnyílások külön izmok segítségével elzárhatók. Ezen sajátságokon kívül époly jellemző a fej négyszegletes alakja, mint az idomtalan arcorr, melynek síma és vaskos, hátrafelé meglehetősen keskeny teteje előfelé kiszélesedik és felemelkedik; azután azonban a vastag felsőajak alakjában oldalt mélyen lenyúlik s a förtelmes szájat minden oldalról befedi és elzárja. Háta a kereszttájon magasabb mint a marján, közepén besüppedt. Hasa telt és gömbölyű, közepén annyira lecsüng, hogy ha az állat iszapos talajon jár, a földet súrolja. Farka rövid és vékony, végefelé oldalról összenyomott s rajta rövid, drótszerű serték fordulnak elő. Egyébként, a két cm-nél vastagabb bőrön, mely kivált a nyakon s elől a mellen néhány mély ráncot képez, elszórtan rövid serteszőrök vehetők észre. Egymást keresztező redők által a bőr pikkelyszerű mezőkre osztódik, melyek hol kisebbek, hol nagyobbak. A bőr színezete sajátságos rézbarna, mely a test felső részén inkább szennyes sötétvörösbe, alsó oldalán inkább világos bíborbarnásba megy át. Az elég szabályosan elhelyezett barnás és kékes foltok az egyébként egyforma színezetnek bizonyos változatosságot adnak. A színezet különben a szerint is változik, hogy az állat teste száraz-e vagy nedves. Ha éppen elhagyta a vízet, felső része barnáskéknek s alsórésze csaknem hússzínűnek tűnik, ellenben ha a bőre száraz, sötétebb, majdnem feketebarna, vagy palaszínű; ha a nap a hátára süt, egyforma kékesszürkének látszik. Sir John Kirk Kelet-Afrikában gyakran talált csaknem fehér és foltos példányokat, valamint olyanokat is, melyeknek csak a lábai voltak fehérek, viszont Böhm világos vöröslilát látott. Alsó-Guineában a színezet a Güssfeldt-féle Loangó expedició által megfigyelt halvány rózsaszíntől a szennyesvörösig, sárgásig, barnásig, vagy szürkéskékig és sötét palaszürkéig ingadozik. A bőr szőrmirigyei, ha az állat hosszabb ideig a vízen kívül tartózkodik, vagy izgatott, hígan folyó barnásvörös váladékot izzadnak ki. A teljesen kinőtt hím állat hossza, a 45 cm-es hosszú farkat is beleértve, megüti a 4.2–4.5 métert is,1.5 méter vállmagasság mellett.

Az állat súlya átlagosan 2000–2500 kg. lehet s öreg bikáknál olykor a 3000 kg-ot is eléri. Egy ilyen óriásnak csupán a feje 200 kg-ot nyom. Egyébként, úgy látszik, hogy a nagyságbeli viszonyok a tartózkodási hely szerint is ingadoznak. Kis folyókban, mint Roosevelt hangsúlyozza, a vízilovak sohasem érik el azt a nagyságot, mint azok, melyek nagy tavakban élnek.

Nílusi víziló

Nílusi víziló (Hippopotamus amphibius L.).

Fogazata a 2. 1. 4. 3. - 2. 1. 4. 3. képlet szerint 40 fogból áll. Az alsó állkapocsban lévő két középső metszőfog, melyek hézaggal vannak egymástól elválasztva, bár vízszintes elhelyezésűek, jelentékenyen nagyobbak, mint az oldalsók, melyek bizonyos mértékig szemfogakhoz hasonlíthatók, míg a felső állkapocs középső metszőfogpárja közt még nagyobb hézag van, a fogak. kisebbek, görbültek s merőlegesen helyezkednek el. Az alsó állkapocs szemfogai óriási agyarak, 70 cm hosszúságot és 4 kg súlyt is elérhetnek. Háromoldalúak, félköralakúan görbültek, csúcsukon ferdén lemetszettek és mély hosszanti barázdák által jellemzettek. A lefelé irányított felsők jelentékenyen rövidebbek, gyöngébbek, de ugyancsak görbültek és ferdén levágottak. A zápfogak, melyek közül az első idővel többnyire kihull a melyek hátrafelé egyre nagyobbodnak, kúposak vagy barázdáltak a 4-től a 6-ig négy gumóval vannak ellátva. Kopott fogak rágólapján lóherelevélhez hasonló rajzok ismerhetők fel. A csontváz minden részében rendkívül tömör; a koponya majdnem négyoldalú, lapos és alacsonyra nyomott, az agykoponya kicsiny, a homlokcsont és a járomív magasan szegélyezi körül a szemüreget. A többi vázrész vastag, ormótlan és nehézkes. A lágyrészek közt különösen a háromrészű roppant gyomor tűnik fel. Vakbele nincs.

A vízilovat már a régiek is jól ismerték. Az ősi egyiptomiak emlékművei arról tanuskodnak, hogy az állat ezidőtájt az egész Nilusnak gyakori lakója volt s vadászata nagyjaiknak kedvelt foglalkozását képezte. A biblia „Behemót” néven, a Jordán folyó lakójaként említi. Görög és római írók, Herodotostól Pliniusig, gyakran megemlékeznek róla, amennyire ismerik, leírják, helyesebben vázolják természetét és szokásait. Sőt a rómaiak elevenen is fogták a cirkuszi játékaikhoz Rómába vitték, ahol Kr. e. 58. évtől kezdve gyakran találkozunk vele a cirkuszban.

Manapság már meglehetősen mélyen kell észak felől Belső-Afrikába nyomulnunk, hogy találkozzunk az állattal. Nevezetesen a híres ősi állatok a Nílus mentén, a folyam forrásvidékei felé messze a földrész belsejébe húzódtak vissza. Még az 1600. év nyarán Zerenghi nápolyi orvosnak sikerült Damiette mellett, tehát a Nílus egyik ágának torkolatában, veremben két vízilovat fogni s a zsákmányolt bőröket, miként egykor a szörnyeteg elődeit, Rómába szállítani.

Ma már egész Egyiptomban és Núbiában is, hol még a mult század elején Rüppell elég nagy számban találta, kiírtották az állatot, épúgy a Fokföldön is, ahol a víziló az európaiak bevándorlása előtt gyakori volt.

Khartum városával szemben egy kis erdős sziget van a Fehér-Nílusban, melyen Brehm még 1851-ben is látta azt a jólismert „vízibivaly” párt, mely a megdagadt árral évente lejött a felső folyamvidékről, sőt néhány puskagolyót is hiába küldött utánuk. A víziló jelenleg Afrika nagy folyóiban az é. sz. 17. fokától, körülbelül a d. sz. 25. fokáig fordul elő, de délkelet felé még e határon túl is megtalálható. Helyesen teszi fel Schillings, hogy állatunk Afrikában úgy az elefántot, mint az orrszarvút is túl fogja élni, nem mintha kevésbbé üldöznék, hanem mert tartózkodási helyeinek nagyrészét – Nyugat-Afrika óriási mocsárvidékeit – rendkívül nehéz megközelíteni. Más vidékeken, természetesen, ahol a bennszülöttek ültetvényeiben oly nagy károkat okoz, – Roosevelt szerint – ki kellene irtani.

Afrika keleti, déli és nyugati részeiben a víziló sokkal tovább ereszkedik le a folyókban a tengerpart felé, mint a földrész északibb felében, sőt olykor beúszik a tengerbe is; Von der Decken állítja, hogy Zanzibárban több ízben látott vízilovakat, melyek természetszerűleg csak a szemben levő partról jöhettek át. A vízilovak újabban még a Kingani torkolatából is bemennek a sósvízbe; erről Böhm és 1904-ben Daressalamból Vosseler tudósít minket. Nyugat-Afrikában Koppenfels többször figyelte meg az állatot az Ogowe folyam torkolatvidékén; Hertwig F. a Loango-part hullámverésében ejtett el egyet, Lindner O. pedig a Kongó torkolatánál említ felbukkanó állatokat. A folyókban fölfelé is vándorolnak, ameddig a víz sodra miatt tehetik s ezért honosak Abesszíniában még az 1940 m magasan fekvő Tana tóban is. Minden változó vízállású folyóban formális vándoréletet élnek, minthogy apadáskor a folyam felsőbb szakaszából társasan ereszkednek le, viszont ha az esőzés a folyó ezen részét ismét megtölti, újból fölvándorolnak. Az is megtörténhetik, hogy ilyen vándorlás közben a nekik megfelelő helyen állandóan megtelepednek, mint ezt Kersten a Zanzibártól délre fekvő kis Mafia szigeten figyelte meg.

A víziló inkább vízhez van kötve, mint a legtöbb más patásállat, mert valójában csak kivételesen megy a szárazra. Ezt is csak ott teszi, hol a folyó növényzete nem nyujt elegendő táplálékot. Rendszerint éjjel, táplálékot keresve, kivételesen azonban nappal is kimegy, hogy a homokzátonyokon sütkérezzék. Néhány mérfölddel a „pokol fővárosa” fölött, ahogy a szudáni utazók Khartumot nevezik, a folyópart iszapos zátonyain gyakran láthatjuk állatunk nyomait, a mélyre taposott lyukakat, egy teknőforma barázda két oldalán. A lyukak az állat lábaitól, a barázda az állatnak az iszapon vonszolt hasától ered, mert a szörnyeteg hasáig besüpped a lágy, képlékeny talajba. A magas, száraz partokra vezető kijárók sehogy sem állnak arányban az állat esetlenségével, amennyiben néha oly meredekek, hogy az ember is csak úgy kapaszkodhatik ki, ha jobbra-balra ágakba fogódzik; érthetetlen tehát, miként képes e súlyos vastagbőrű ezeket az utakat megjárni. A kijáróktól még egy rövid út vezet az erdő belsejébe; gyakran azonban, mint Böhm is közli, ezek a sokszor mély utakhoz hasonló csapások messze bevezetnek az erdőbe és szavannába, nagy folyamkanyarulatokat is átszelnek s a Lufire Djuv-vízeséseinél magába a vörös homokkőbe mélyednek be. Selous a maschonaföldi Uminati mellől említ egy ilyen, világosan kettős ösvényű csapást, mely egy sellőt került meg s körülbelül 10 cm mélyen vágódott be az igen kemény kristályos kőzetbe. A Baringo-tó egyik sziklaszigetén tapasztalta Berger („In Afrikas Wildkammern”), hogy a víziló látszólagos gyámoltalansága ellenére is elég jó mászó. Itt egy vadváltó a legmagasabb sziklára vezetett. Mindenfelé bőséges trágya mutatkozott. A vastag urak nyilván itt sütkérezhettek s különös benyomást kelthetett a látvány, mikor egy ilyen nehéztestű állat a szédítő magasságból, zergeként pillantott végig birodalmán.

A folyó kedvező helyein a hozzáértő elég hamar fölfedezheti a hatalmas állat jelenlétét. Csendes időben, 3, legfeljebb 4 perces időközökben valahol a vízszín fölé körülbelül félméternyire, sugáralakban felszökő vízpára vehető észre s ugyanakkor fortyogó szuszogást vagy horkantást is hallani; az ilyen helyen víziló bukott most fel, hogy lélekzetet vegyen. Ha az ember elég közel van, az állat fejét is észreveheti; egy ormótlan vörös, vagy barnásvörös tömeget, melyen két hegyes fület s a szemek és orrlyukak négy dombját is megkülönböztetheti. A vízben tartózkodó állatból ritkán lehet többet látni, mint a fej tetejét s ezt a fejet első látásra könnyen félre lehet ismerni. Szél ellenében nyugodtan maradva, könnyen megfigyelhetők a föl és alá úszkáló, a vízben szinte játszadozó állatok. Fölöttébb ritkán marad ez óriások némelyike a mondottnál hosszabb ideig lélekzetvétel nélkül a víz alatt, helytelen megfigyelésekből származnak azon utazók adatai, kik az állatnak 10 vagy 15 percig tartó alámerüléséről beszélnek. Nevezetesen, ha az állatot nyugtalanítják, nagyon óvatosan jön felszínre, csak orrlyukait dugja ki s olyan halkan lélekzik, hogy könnyen észrevétlen maradhat, vagy a mélyben csendesen tovább áll s más helyen jön föl, míg helyette talán egy másik, odajött állatot figyelnek meg.

A víziló társasan él, csak öreg bikák találhatók egyedül. Egy-egy társaság olykor már egy nagyobb tócsában is huzamosabban elidőzik. Ha szűkebb, kevésbbé mély vizekben vannak, melyekben a száraz évszak alatt sok hely kiszikkad, észrevehető, hogy egyes helyeket naphosszat sem hagynak el. Ilyen helyeken – mint ahogy azt először Heuglin figyelte meg – a víz sodrának irányában mély és hosszú, teknőszerű gödröket ásnak a folyó fenekén, melyekben kényelmesen alámerülhetnek s üldözés esetén elrejtőzhetnek. Az ilyen teknők többnyire árokszerűen bemélyedt utakkal állnak egymással összeköttetésben, melyek az állat vízalatti vadváltói. Ha az élelem egyhelyen megfogyatkozik, akkor lassan más helyre vándorolnak. A társaság nappal, csak egészen embernemlakta helyeken hagyja el a vizet, hogy a part közelében, részben sekély helyeken, részben a szárazon sütkérezzen és félálomba szenderüljön. A kényelmesen elnyujtózott állatok ilyenkor egészen hasonlók a kedvükre fetrengő disznókhoz, vagy a folyókban fürdő bivalyokhoz. A hímek időről-időre disznómódra röfögnek s egyik is, másik is olykor felüti kissé fejét, hogy szimatoljon. Egyébként nem sokat törődnek azzal, ami körülöttük történik s csak ahol az embert és rettenetes fegyverét megismerték, óvakodnak nagy, úgyszólván egyetlen ellenségüktől.

Estefelé megelevenedik a társaság. A hímek röfögése erősödik, az egész csorda játszva bukdácsol a folyóban s itt-ott víg kergetődzés veszi kezdetét. Különösen hajók közelében mutatkoznak az állatok szívesen és este haladó bárkákat nagyobb távolságra is elkísérnek. Időnként pokoli zajjal tüsszögnek, röfögnek és ordítoznak. Bámulatos könnyűséggel úsznak bármely vízmélységben, föl- és lebukdácsolnak, lökésszerűen haladnak, meglepő ügyességgel fordulnak minden oldalra s úszásban a legjobb evezőcsónakkal is felveszik a versenyt. A nyugodtan úszó állatnál – mondja Brehm – sohasem vettem észre heves evezőmozdulatokat: a víz sima és mozdulatlan maradt. Ennek ellenkezője történik, ha az állat dühösen ront ellenfelére, vagy ha megsebesülve eszeveszetten tombol a folyóban. Ilyenkor rendkívül hevesen csapkod vissza hátsó lábaival, óriási ugrásokkal löki magát előre és képes egy egész tavat annyira felzavarni, hogy hatalmas hullámokat vet. Mozgásának ereje oly nagy, hogy mint bebizonyosodott, közepes nagyságú járműveket képes felemelni és összetörni. Sőt, még a folyó partján nyugodtan sütkérező, megijesztett, vagy hirtelen felriasztott alvó vízilovak sem oly esetlenek, mint hinnők, mert alkalmilag még magasabb partról is hatalmas ugrással vetik magukat a vízbe, még akkor is, ha az – Sir Samuel Baker állítása szerint – 6 méter mélységben is van s eközben akkora hullámokat vernek, mintha valami kis kerekes gőzös gyors menete hasítaná a habokat.

„Ez óriások hangját – mint Heuglin joggal mondja – szavakkal csak megközelítőleg is leírni, lehetetlen. Valójában bőgés ez, mely távolról a bivalybikáéhoz hasonlítható. Hosszan elnyujtott egyes bőgés, vagy többször egymásután kilökött hang, messzirehallatszó basszusképpen olyan, mintha nagy üres hordóból kongana. Azt gondolná az ember, hogy ez az ordítás a legnagyobbfokú izgalom és düh jele, holott az állat eközben a legbékésebben játszik. A versengő bikák bőgése, mely hirtelen hangzik fel a csöndes éj magányában, a felbukkanó állatok zúgásával, fújásával és zurbolásával egybekötve, oly végtelen nagyszerű benyomást kelt, hogy még a vadon állatai is megérzik, mert a sakál, hiéna, sőt maga az oroszlán is elhallgat s felfigyel, midőn Behemót mennydörgő hangja a földrengés dübörgéséhez hasonlóan gördül tova a vizeken s letompulva visszhangzik a távoli őserdőkből.” A víziló hangja erejében mindenesetre bármely más állatét fölülmúlja, noha teljes hatalmasságában aránylag ritkán hallható.

A Felső-Nílus vizeinek tószerű, gazdag növényzetű részein a víziló a folyó medrét még éjjel sem, vagy csak igen ritkán hagyja el. Itt éjjel és nappal a folyóban levő növényekből táplálkozik. Egyéb vízi növények mellett a lótusz képezi a víziló főtáplálékát. Alkalomadtán a káka, sőt a nád is époly kedvelt eledeléül szolgál. A zabáló víziló valóban utálatos jelenség. Durva feje eltűnik a mélyben, kitúrja a növényeket s a felkotort iszaptól messzire megzavarodik a víz; ezután ismét megjelenik Behemót nagy, vastag köteg letépett növénnyel, mely számára csak egy harapásnyi; ezt leteríti a víz színére s lassan és kényelmesen rágja, őrli szét. Szája mindkét oldalán messzire kilógnak a növények szárai és gyökerei; duzzadt ajkairól állandóan folyik a nyállal keveredett zöldes növénynedv; egy-egy féligrágott fűcsomót szájából kilök és újra elnyel; bárgyú szemei mozdulatlanul merednek a távolba s szörnyű metsző- és szemfogai teljes nagyságukban látszanak.

Másként viselkedik az állat, ha partra kell mennie legelni. A legnagyobb óvatossággal fülelve és kémlelve jön elő a folyóból, körülbelül egy órával napnyugta után, lakott helyek közelében az ültetvényekre tart. Pusztítva tör be ide és egy éjszaka az egész termést megsemmisíti. Falánksága írtózatos s dacára hazája termékenységének, ha csak némileg is elszaporodik, a területre valóságos csapássá lesz, mert a szükségesnél jóval többet elpusztít, otromba lábaival szétzúz, vagy letipor, midőn jóllakottan, valami mélyedésben disznómódra, kényelmesen ide-oda hempereg. Megeszik mindenféle gabonafélét, valamint a vidéken előforduló minden kerti veteményt s Baker szerint a görögdinnyét is, mely bármekkora, számára csak egy falat. Vosseler szerint (Zool. Beobachter, 1907) a vízilovak Német-Kelet-Afrikában előszeretettel járnak épített utakon, melyeket a használhatatlanságig széttipornak. Kóborlásaik alkalmával különösen arra ügyelnek, hogy a tüskéket és töviseket kikerüljék. „Egy hosszú, sisal-agave ültetvényen át követett nyomon megcsodálhattuk óvatosságát, mellyel egy, hajnalban az ültetvények sorai közt vonuló állat az éles levéltöviseket kikerülte.” Ürülékét, melyben sem ág- vagy gyökérrészeket, sem kéreg- vagy más fás részt nem találunk, rendszerint a vízből kijövet üríti ki, farkának csapkodó mozgása közben, úgyhogy nyomait a környező bokrokon és meglehetősen magasan a fatörzseken is megtalálhatjuk.

Legelése közben nemcsak a növények pusztításával okoz kárt, hanem alkalmilag az ember és állat életét veszélyeztető szörnyeteggé is lesz. Négy hatalmas szemfoga félelmetes fegyver a többi állattal szemben. Rüppell említi, hogy egy víziló négy igás ökröt zúzott össze, melyek egy merítőkerék mellett nyugodtan álltak. „A Kingani mellett – beszéli Böhm – két asszonyt, kik estefelé hangosan beszélgetve mentek el néhány legelésző víziló mellett, az egyik hirtelen rájuk rontó állat pár harapással úgy helybenhagyott, hogy mindketten belehaltak.” Azonban nem mindenütt tartják a vízilovat ily szokatlanul veszedelmesnek, mely minduntalan gonosztettre kész. Némely vidéken a szárazföldön nem félnek tőle, ellenben a vízben igen. Nagyobb hajókat természetesen ritkán támad meg, de a könnyebb csónakokkal véletlenül, vagy készakarva gonosz tréfákat űz. „A víziló magatartása – írja Böhm Kelet-Afrikából – semmi esetre sem olyan békés mindig, mint például a Kinganiban tapasztaltuk. Az állatok az Ugalla folyón gyakran valósággal elzárták az utunkat s a víz alá merülve és ismét felbukva, csónakunkat közvetlenül is megtámadták, úgyhogy amilyen gyorsan csak lehető volt, kénytelenek voltunk a parti bokrok alá visszahúzódni. Egy alkalommal a csónak a mellette felbukkanó állat agyarától oly hatalmas lökést kapott, hogy csaknem elsüllyedt ”

Minden nyugodt megfigyelő, ki vízilovakkal már gyakran találkozott és rendszeresen vadászott rájuk, arra a meggyőződésre jut, hogy a tőlük való félelem, habár nem alaptalan, mégis nagyon túlzott s éppen ezért pajkosságnak és ártatlan játékkedvének durva megnyilvánulásait igen könnyen szándékos és gonosz támadásnak tartják. Bizonyos, hogy az állatok viselkedése a külső körülmények és egyéni hajlamaik szerint igen különféle; az is föltehető, hogy természetük különböző vidékek szerint is eltérő.

A víziló akkor a legveszedelmesebb, ha kölykét védelmezi. Párzásáról, vemhessége tartalmáról és elléséről csak az újabb időben gyüjtöttek adatokat, fogságban levő s itt gyakran szaporodó állatokról. A szabadon élő állat szaporodásáról csak annyit tudunk, hogy a nőstény egy fiat szül, az esős évszak első harmadában, mikor a legtöbb és legnedvdúsabb a táplálék, tehát az ellés ideje Afrika különböző vidékein más és más, a szerint, hogy a térítők közt mikor köszönt be a tavasz. A kölykének gyöngéden gondját viselő anya a legártatlanabb dologban is veszélyt lát; lehet, hogy az apa is óvja ivadékát. Az anyát könnyű megismerni; fiát pillanatra sem engedi szem elől s minden mozdulatára vigyáz. Olykor a szilaj állat vídáman játszik kedvencével, tréfálkozva bukdácsolnak a vízben és dörmögve mulatnak. Schwarz C. az amszterdami állatkertben megfigyelte, hogy a szoptató nőstény oldalára fekszik, mint a disznó s mind a négy lábát kinyujtja; a kölykök szintén fekve szopik, mint a malac. Az anyák fiaikat a vízben rendszerint a nyakukon ülve hordják s ilyenkor gyakrabban buknak a felszínre, hogy a kölykek lélekzetet vehessenek. Hogy a szárazon is rendesen a nyakukon cipelik a fiaikat, még nincs megállapítva, de, hogy ez előfordul, azt egyszer legalább látta.

Az ingerelt víziló vak dühe elég világosan mutatja, hogy vadászata igen erős töltésű tüzifegyver nélkül, éppen nem „kocavadásznak” való szórakozás. Könnyebb fegyvergolyók még kistávolságról is majdnem eredménytelenek. De nem csupán az igen nagy termetű, hanem a kisebb, és nőstény állatok is bajt hozhatnak a nem óvatos vadászra, ha ez nem a legerősebb puskákkal szerelte fel magát.

„A Nangának a Kuiluba torkolásánál – írja Pechuel-Loesche – két vén bikát láttunk az őket figyelő öt nőstény kegyeiért küzdeni.

Partraszálltunk, főztünk és meg is ettünk, miközben e vízözönelőtti szerelmi versengést megfigyeltük, mely tőlünk alig 200 lépésnyire zavartalanul folytatódott. A folyó közepén egy sekélyes helyen tombolt a két hatalmas állat. Az egyik rózsaszínű volt, a másik palaszürke és csak egy füle volt; korábbi vadászatainkból ez utóbbit jól ismertük. A víz a vállukig ért. Erősen föltátott szájjal, mint két lokomotív rontottak egymásra, döfték, harapták s hátsó lábaikkal rugdalták egymást, miközben éktelen lármát csaptak. Utána megpihentek, egymást folyton szemmel tartva lassan hátráltak, hogy dühös fújással rohanjanak ismét egymásra. Így következett roham rohamra s a küzdők egyike sem akart tágítani. Az egyik nőstény, túláradó örömében, meggörbített háttal olykor csodálatos ugrást téve, gyertyaként fölegyenesedett, vagy hátsó lábait a levegőbe rúgta, hasonló bohósággal, mint ahogy marháink teszik a legelőn, hogy tavaszi kedvüknek kifejezést adjanak. Ezután az egész társaság olykor-olykor vad játékba gabalyodott. Miután jó két órán át csodálkozva szemléltük a viadalt, csónakba ugrottunk, hogy mi is résztvegyünk a harcban, mert ezúttal biztosra vettük, hogy a megvadult óriások minket is megtámadnak. Mihelyt azonban jönni láttak minket, visszahúzódtak; csak egyszer tüzelhettünk s a remélt zsákmányt csakhamar elvesztettük szemünk elől. Hasonlóan jártunk minden vadászatnál, hacsak oly állatokra nem akadtunk, melyek még nem ismertek bennünket. A többiek oly ravaszak lettek, hogy nemritkán szorosan a part mellett a lehajló bokrok alá lapultak s egész nyugodtan hagyták a vadászt a közvetlen közelben elvonulni. A Banyában egy öreg és évek óta remetének ismert bika, melyre három hónapig vadásztam anélkül, hogy egy lövést is tehettem volna rá, a nyakas üldözés feletti mérhetetlen bosszúságát többször azáltal fejezte ki, hogy a felkavart vízben teljes bukfencet vetett, ami fölöttébb komikusan nézett ki. Miután mi a völgyben a vizeket mindenfelé bebarangoltuk, a vizilovak nemsokára nem érezték magukat eléggé biztonságban s legnagyobbrészt a félreeső tócsákba vagy a hegyvidéki folyókba húzódtak. Itt találtuk őket később tömegbe verődve s mint a bennszülöttek beszélték, valóságos bevándorlás volt jövetelük.

„Vérbeli vadászhoz teljesen méltatlan s puszta állatkínzásnál nem egyéb, ha valaki biztos lesből, messziről lövöldöz a felbukkanó fejekre. A hegyesszög alatt becsapódó golyók az óriásoknak csak fájdalmat okoznak, anélkül, hogy megölnék őket s az így bántalmazott állatok később ártatlanokon tölthetik ki bosszújukat. Aki vizilovat akar elejteni, nehéz golyós-puskát vegyen, 30 lépésnyire, vagy még jobban közelítse meg az állatot, hogy lövése biztos legyen s lőjön a szemét meresztő szörnyeteg szemezugába. Minden állat, mely nem marad tűzben, tehát melynek agyát nem járta golyó, a vadászra nézve rendszerint elveszett. Ha fejét rázza, röfög, vagy szuszog s gyorsan alámerül, akkor a golyó célját tévesztette; ha azonban a vízben magasan felugrik s olykor hanyatt is esik, azután lassan mozdulatlanul merül alá, akkor biztosan vége van. További csalhatatlan jele a halálnak, ha nagy légbuborékok szállnak föl a vízből ott, ahol az állat elmerült. Minden vízben elejtett víziló előbb elmerül, de rendszerint 30–60 perc mulva, legkésőbb pár órán belül, ismét a felszínre vetődik.”

A vízilónak az emberen kívül nincs számottevő ellensége. Az ember a tűzifegyverek használata előtt lényegileg még az ősi egyiptomiak módján vadászta, kiknek vadászataival a műemlékek ábrázolásai, valamint egyes régi szerzők, mint a sziciliai Diodorus ismertetnek meg bennünket. A Felső-Nílus vidéki bennszülöttek még manapság is kizárólag a lándzsát s a zsineggel és úszóval megfelelően felszerelt hajítódárdát alkalmazzák a vízilóvadászatra.

Maschona-földön egy, az elefánt bekerítésére emlékeztető fogásmód dívik. Selous a pár mélyebb lyuk kivételével kiszáradt Hanyane folyóban, egy nagyobb bekerített pocsolyát látott, melyben még kis dobogóval felszerelt állványok is voltak. A bennszülöttek egy vízilócsaládot fedeztek itt fel, tanyájukat gyorsan bekerítették s e kényelmetlen sövénnyel és felállított őrökkel akadályozták meg, hogy a tócsát elhagyják. Az állványokról a férfiak nehéz lándzsákat hajítottak az állatokra, ahányszor csak dobásnyira közeledtek s ismételt sebesítésekkel siettették a holtra éhezett állatok végét, melyek a legnagyobb szükségben sem merték szorongatóik nyomorult tákolmányát áttörni. Egyes helyeken, miként a Felső-Nílusnál, az állatot veremben is fogják.

Vadászata jelentékeny haszonnal jár. A szörnyeteg húsát és zsírját is becsülik s mindenütt eszik. Zsírja Kelet-Afrikában a legjobb testes hajkenőcsként ismeretes. Vastag bőréből kitűnő lovaglópálcát, botokat és paizsokat készítenek. Fogai – Westendarp szerint – fínom esztergályos munkákhoz igen keresettek, mert fínomságuk, keménységük és fehérségük még a valódi elefántcsontét is felülmúlja. Feldolgozásukhoz azonban különösen ügyes munkások szükségesek. Az alsó állkapocs üvegkemény zománcú görbe fogai csak akkor dolgozhatók fel, ha zománcukat előbb leétetik, miáltal súlyuk egyharmada veszendőbe megy. A felső állkapocs egyenes fogain nincs ily kemény zománc, s ezért étetés nélkül is megmunkálhatók.

Azok az élő vízilovak, melyeket ma Európában látunk, csaknem kivétel nélkül fiatalon kerültek fogságba, vagy ott születtek. Magától értetődik, hogy előbb az anyát kell elejteni, mielőtt a fiatal befogására gondolhatnánk. Az esetlen fiatal teremtés vak ragaszkodása azonban megkönnyíti a fogást. A megszigonyozott anyát a fiatal mindenüvé követi s még hulláját sem hagyja el. Ezután testének valamely kevésbbé érzékeny helyén őt is megszigonyozzák, vagy megkísérlik hálóba gabalyítani és partra vontatni. Eleinte szabadulni próbál s mint öléskor a disznó, éles átható sivalkodásba tör ki, sok dolgot adva az embereknek, azonban csakhamar megszokja és követi az embert. A hottentották – mint Sparrmann mondja – kezükkel többször megsimogatják a frissen fogott víziló orrát, hogy hozzászoktassák kigőzölgésükhöz. A fiatal víziló szívesen elfogadja a tehén tőgyét, egyetlen szoptató dajkával azonban természetesen nem megy sokra, mert a fiatal óriásnak már kis idő mulva 2, 3, sőt 4 tehén, vagy 8–12 kecske tejére van szüksége.

A víziló Európában, minden eddigi megfigyelés szerint, könnyen és tartósan bírja a fogságot. Ha az állatot párosával olyan helyen tartják, hol természetes hajlamának megfelelően élhet, tehát hol vízbe mehet, hol szárazra jöhet, ott számítani lehet szaporodásra is. Minden eleséggel beéri, nevezetesen avval, amit házi sertésnek szoktak adni. Brehm Kairóban látta azt az első vízilovat, mely az újabb időben ismét Európába került. Ez annyira hozzászokott ápolójához, hogy mint egy kutya követte mindenüvé s könnyen kezelhető volt. Tej, rizs és korpa keveréke képezte táplálékát, később előszeretettel vett friss növényi élelmet is. Az útra külön ketrecet építettek neki a több nagy hordó nílusvizet vittek magukkal, hogy a folyami állatot naponta füröszthessék. Szerencsésen meg is érkeztek Londonba.

Később Párizsba érkezett két víziló s 1859-ben az első kettő Németországba, hol mindenütt meghordozták és mutogatták őket. 1860. áprilisában mindkét állat Amszterdamba került, hol sokat veszítettek korábbi kedélyességükből. 1861 őszén az állatok párzási kedvet mutattak; a párzás a vízben történt, többször egymásután s miként a lovaknál, csak igen rövid ideig tartott. Az ellés 1862. július 16-án következett be. Évek során a párnak 14 kölyke volt, ezekből azonban 12 vagy holtan jött világra, vagy hamar elpusztult s csak kettő nőtt fel. Az öregek 36 évig éltek Amszterdamban és súlyuk halálukkor 1775 és 1755 kg volt. Később még gyakrabban születtek fogságban vízilovak, így Antwerpenben, Pétervárott, Berlinben és Hamburgban, sőt az utóbbi időben Budapesten is. A budapesti állatkertben 1916 óta többízben szaporodtak s a fiatalokat sikerült felnevelni is. A terhesség tartama körülbelül 8 hónap (Heinroth, „Zool. Beobachter” 1908). Sajnos, a fiatalok felnevelése igen nehéz és nem mindig sikerül, mert a kölyket csaknem sohase lehet anyja mellett hagyni s mesterségesen kell táplálni. Ilyen módon már több ízben sikerült is fiatalokat felnevelni. Kéthónapos koruktól kezdenek önállóan enni.

A víziló valószínűleg már kétéves korában ivarérett, harmadik életévében azonban bizonyosan az. Fogságban lévőkön tett megfigyelések szerint akkor is folytatja ugyan növekedését, ha már kölykei voltak; meglett állatnak csupán a fogai nőnek hosszirányban és vastagságban. Hogy mikor kezdődik életének aggkora s hogy általában hány évig él, nem tudjuk.