4. Díszes leguánok (Crotaphytus Say)

A számos földön lakó kis leguánfaj között, amelyek Észak-Amerika délnyugati pusztaságait s Mexikónak ezekhez csatlakozó vidékeit lakják, színpompa tekintetében bizonyára egyik sem versenyezhet a díszes leguánokkal. Testük lapított, háttaréjuk nincs; farkuk hengeres s ennek hossza a test hosszát kétszeresen fölülmúlja. Combpórusaik hosszú sorban sorakoznak. A hátulsó fogak háromhegyűek; szárnycsontfogaik is vannak.

A díszes leguán (Crotaphytus collaris Say)

Ez a gyíkfaj valamivel meghaladja a 30 cm hosszúságot, de minthogy ennek kétharmada a farokra esik, tulajdonképpen kistermetű gyík. A pompás kis állat színezetének leírását – eleven példányok alapján – De Grijsnek köszönjük. „Fűtött terráriumban vagy napos időben a díszes leguán körülbelül a következő színezetű: feje felül egészen világosszürke, nagy hőségben csaknem fehér. Nyakának alapszíne tiszta fehér s ebből a mélyfekete nyakörv annál élesebben tűnik szembe. A tokazacskó világos krómsárga, az állkapcsok szegélye szürkén márványozott. A hasoldal s a végtagok belső, valamint a farok alsó oldala tiszta fehér. A törzs felül kékeszöld árnyalattal futtatott világosszürkének látszik s ezen az alapon kétoldalt elmosódó rajzú, haránt lefutású, sárga pántok látszanak, ezek azonban nem nyúlnak a hát középvonaláig. A fej és a farok apró, sötét foltokkal tarkázott, míg a testen világos, kerekded foltok vannak elszórtan. A karok egyszínűek: élénk kékeszöldek. A lábak kékeszöld alapszíne világos foltokkal tarkázott. A farok felső oldala tiszta kékesfehér.

„Nagyon különös hatást tesz e faj bőrének sajátságos színjátszása. Hasonlóan némely lepkefaj (pl. Apatura stb.) szárnyának színjátékához, a díszes leguán bőre is más és más színt mutat, a szerint, mely irányból szemléljük. Ráeső fényben, vagyis ha a fényforrás a szemlélő háta mögül hat, a kis állat törzsének alapszíne határozott kékesszürke, többi testrészein pedig a föntebb leírt színezetet és mustrázatot láthatjuk. De ha az állatok a szembenálló nap megvilágításában vizsgáljuk, akkor a háta igen élénk kékeszöld, farka pedig határozott, telt kék színben ragyog. Ezt a színjátékot különösen éjjel, lámpafényben figyelhetjük meg kitünően. Az itt végbemenő folyamatoknak semmi köze sincs az irizáláshoz, amit több símabőrű, hengeres gyíkon meg kígyón láthatunk. Én inkább azzal vélem a dolgot magyarázhatónak, hogy a Crotaphytus fedőhámja fényáteresztő. Az apró pikkelykék csúcsai úgy szerepelnek, mint megannyi, sűrűn egymás mellé helyezett hasáb. A ráeső fénysugarak megtörnek, a vörös- és sárgaszínűeket sűrűn egymás mellett álló pikkelyeket elnyelik, viszont a zöldek és kékek nagyobb törési szögük következtében a megfigyelő szemébe jutnak.”

A díszes leguán, minthogy hátsó végtagjai aránytalanul hosszúak, sík földön nem valami jól fut, s ha haladását fokozni akarja, ugrálásra tér át. Ez a gyík éppúgy nem vonszolja testét a föld fölszínén, mint a hozzá különben is nagyon hasonló agámák. Járás közben farkát nagy ívben fölhajlítja, de összekunkorítani nem tudja. Kúszni egyáltalán nem tud. Ebből De Grijs joggal következtethet arra, hogy állatunk szegényes növényzetű, nyilt területek lakója, s hogy nagyon sok napfényt kíván. Borus napokon még fűtött ketrecben sem hagyja el vackát. Tápláléka nagyrészt apró gyíkokból (Lacerta muralis) áll, ezeket erős állkapcsainak egyetlen harapásával zúzza széjjel. Az apró bogarakat, lisztkukacokat, sáskákat és lepkéket nyelvével nyalogatja föl. A vizet szürcsölve issza, úgyhogy orrát beledugja. Mintegy másfél esztendő alatt hétszer vedlett, s ez mindig jóformán csak egy napig tartott. Sajátságos, hogy a vedlés a farka tövén vette kezdetét. Az állat nem dörgölőzött érdes felületű tárgyakhoz, hogy vedlését így megkönnyítse; a régi bőr egészen magától válik le s a leguán csak nyujtózkodásaival segíti elő a vedlés lefolyását.