1. Páncélos kígyógyíkok (Ophisaurus Daud.)

Ismertető jegyeik a következők: törzsük a kígyóéhoz hasonló, hosszú, hengeres, oldalt kissé összenyomott, majdnem olyan vastag, mint nyakuk. Fejük láthatóan különvált, négyoldalú, körülbelül oly hosszú, mint magas. Farkuk hosszabb a törzs felénél. Karjaiknak nyomuk sincs, lábaikat pedig csak idomtalan csonkok jelzik. Szemeiknek kerek csillaguk és egész szemhéjuk van. Sok, a csontokhoz szorosan odasímuló pajzs fedi a fejet és csontszerű pikkelyek bortítják a törzset. A fogazatot tompa, vastag, kerek fogak alkotják; a felső állkapocsban 28, az alsóban 26 fogat találunk. Egyik tüdejük megnagyobbodott, a másik elcsökevényesedett. Az általános szín piszkos vörösbarna, vagy sötét szalmasárga; az alsó test barnás hússzínű. A fiatalok szürke alapon sötétbarna foltosak és harántcsíkosak.

A páncélos seltopuzik (Ophisaurus apus Pall.)

Páncélos seltopuzik (

Páncélos seltopuzik (Ophisaurus apus Pall.).

A Volga vízkörnyékén Pallas egy jókora kígyógyíkot fedezett fel, amelyet az orosz parasztok seltopuziknak neveztek; ugyanezt később a Terek s a Sarpa mentén is megtalálta. Más kutatók a seltopuzikot Isztriában, Dalmáciában, Hercegovinában, Montenegróban, Görögországban, majd pedig kis-Ázsiában egészen Tukesztánig megtalálták. Sűrű bozóttal benőtt völgyek a seltopuzik legkedvesebb tanyahelyei, ahol sok búvóhely kínálkozik számára. Zsákmánya leginkább egerekből és csigákból áll, de a csupasz hernyókat és sáskákat is kedveli, s nem ritkán gyíkokat, sőt kígyókat is megtámad. Az állat testhossza 1.1 m, s ebből 65 cm a farokra számítandó. A hátsó végtagok csonkja körülbelül 1mm.

Szabadban való életmódját – Erber nyomán – a következőkben ismertetjük:

A seltopuzik bizalmas természete, jámborsága és hasznossága révén a legvonzóbb teremtések egyike. Ha a szabadban gyakran meglátogatjuk, végül annyira vihetjük, hogy ellenkezés nélkül megfoghatjuk. De ha kedve ellenére fogjuk el, a vízisikló módjára úgy tudja intézni a dolgot, azaz addig-addig tekergőzik, amíg iszonyúan bűzös ürülékével tetőtől-talpig bemocskolja az embert. De ezzel aztán be is éri, mert aránylag nagyon erős fogsorát különös módon sohase használja az emberrel szemben.

Valóban lebilincseli a nézőt a seltopuzik, ha egeret vagy vakondokot fog, s azt megöli. Mihelyt megragadta zsákmányát, hihetetlen gyorsasággal addig forog maga körül, míg a fogoly állat teljesen elszédül, tehát már nem menekülhet. Ekkor elsősorban a fejét morzsolja szét és kezdi fölfalni. Az evés hosszú ideig tart, mert zsákmányát mindig csak darabokban nyeli le, s fogazata mégsem olyan éles, hogy a bőrt s az inakat átmetszhetné. A gyíkoknak nagyon veszélyes szomszédja, mert leharapja és megeszi a farkukat, míg az állat többi része, úgy látszik, nem ízlik neki.

A seltopuzik szeretkezése fölötte heves. Párzás közben minden egyébről megfeledkezik, sőt még azzal sem törődik, ha ilyenkor megfogják. A tojásokat sűrű bokrok és vastag harasztréteg alá rakja. A fiatalok színe egészen más, mint az öregeké, s úgy látszik, szüleikhez csak több esztendő mulva hasonlítanak. A meglett állatok korát Erber 40–60 évre teszi.

Újabb időben sok seltopuzikat ápoltam s Günther és Erber kitünő megfigyeléseit majdnem minden tekintetben megerősíthetem. Csak az állatok mozgását nem találtam oly tetszetősnek, ahogy Erber leírása után vártam, mert a kígyógyíkban épp úgy nincs meg a kígyó hajlékonysága, mint a gyíkok fürgesége.

Tommasini Hercegovinában, 400 m tenger fölötti magasságig nagyon sok seltopuzikat látott, fogott és figyelt meg. Leggyakrabban június elején látható, míg a későbbi forró nap elől elrejtőzik. Hallása alig lehet, vadászata közben leginkább látásának és tapintó nyelvének veszi jó hasznát. A seltopuzik kizárólag nappal jár zsákmány után. Első vedlése tavaszi ébredése után történik, azután pedig a nyár folyamán körülbelül minden második hónapban. A dobhártya nem vedlik.

Az amerikai üveggyík (Ophisaurus ventralis L.)

Az Észak-Amerika keleti részeiben és Mexikóban honos amerikai üveggyík még jobban hasonlít a kígyókhoz, mert ennél semmi nyomát sem látjuk a végtagoknak. A váll- s a medence-öv is csak a csontvázon vehető észre. Mozgatható szemhéja s a még látható dobhártya azonban elárulja gyík mivoltát. A fogazatban mindkétfelől 15 felső és 16 alsó, egyszerűen kúpos, hegyesedő fog van; továbbá igen sok fog van a szárny és szájpadláscsontokon. Az állat színe nagyon változó. Egyes példányok élénk zöld színűek, fekete és sárga foltosak, mások barnásak, sötétbarna oldalsávokkal, ismét mások barna alapon szemfoltokkal tarkázottak. Az állat hossza körülbelül 80 cm, amiből 52 cm a farokra számítható.

Életmódjáról a régebbi búvárok közül Catesby közölt néhány használható adatot. Tartózkodási helyül leginkább olyan száraz helyeket választ, ahol megfelelő búvóhelyeket találhat. Régi, odvas fatörzsek, gyökerek, dombok üregei s más effélék a rejtekhelyei. Tavaszkor előbb jelenik meg, mint a kígyók. Tápláléka rovarokból és apró csúszó-mászókból, különösen kis gyíkokból telik ki.

A csinos mustrázatú és fogságban kellemes állat fogása különösen azért nehéz, mert az üveggyík nagyon is rászolgál nevére. Mihelyt megérintjük, farka feltűnő könnyen eltörik. Say tévesen állítja, hogy farkát önmagától, anélkül, hogy megérintenék, el tudja vetni. S azt is állították, hogy alig lehetséges ép példányt zsákmányolni. Ez azonban a valóságban nincs így, mert kellő óvatossággal éppúgy egészben kaphatjuk az üveggyíkot, mint a mi törékeny gyíkunkat.

2. Törékeny gyíkok (Anguis L.)

Törékeny gyík (

Törékeny gyík (Anguis fragilis L.).

Ismertetőjegyeik: az oldal-ránc, valamint a végtagok teljes hiánya, az apró, többnyire elrejtett fül. Ezeken kívül jellemző a pikkelyruha is, amely a háton hosszanti, az oldalakon harántsorokban helyezkedő apró, hatoldalú, síma, ragyogó pikkelyekből áll. A pikkelyek a fejen nagyobb pajzsokká változnak. Belső ismertetőjegyeik a gyíkforma csontváz, a vékony, görbe és hegyes fogak, amelyekből 9 az állközti csontokban, 18 a felső és 28 az alsó állkapocsban áll; továbbá a lapos, kissé széles, elül kissé bevágott nyelv és két jól fejlett tüdő.

Az európai törékeny gyík (Anguis fragilis L.)

A test felső oldalának színe rendesen szép ólomszürke, amely az oldalakon vörhenyesbarnába, a hason kékesfeketébe megy át, s itt néha sárgásfehér pontok tarkítják. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy alig akad két európai törékeny gyík, amely színre teljesen megegyező lenne. Lenz O. állítja, hogy egyszer fél óra alatt, körülbelül 600 lépésnyi körzetben 33 ilyen állatot fogott, de nem talált köztük kettőt se, amelyek teljesen egyforma színűek és rajzúak lettek volna. Nagyon öreg hímek háta sötétebb, mint az oldalak, s gyakran szép kék foltok és pontok hosszanti sorai szemlélhetők rajtuk. A fiatalok fölül ezüstfehér, világossárgás vagy világosvörhenyes színűek, míg hasuk és oldalaik mélyfeketék; e mellett a hát világos színe élesen válik el az oldalak sötét színeitől. Ezenkívül a háton egy szélesebb vagy két keskenyebb sáv fut végig, s ez a rajz nőstényeken még idősebb korukban is megmarad. Egyébként a hím s a nőstény színezetben nem különbözik egymástól, s színüket lassan meg tudják változtatni. Így pl. Leydig F. fiatal példányain, amelyek hátán 1–1 fekete sáv húzódott végig, az első éjszaka folyamán két fekete hátsáv alakult ki. Olyanokat is megfigyelt, amelyeken a hát gesztenyebarna színe barnás szegélyű sárgásbarna sávvá változott át. Gyakran figyelt meg olyanokat is, amelyek eredeti szép színüket elvesztették, majd újra visszanyerték. A szem szivárványhártyája sárgásvörös. Fejlett példányok az 54 cm hosszúságot is elérik, de ebből több, mint 33 cm a farokra számítható.

Az európai törékeny gyík hazája majdnem egész Európa, déli Svédországtól Görögországig és Spanyolországig, továbbá Kaukázia és Georgia, sőt majdnem egész Nyugat-Ázsia. Előfordul mind az alföldeken, mind a hegységekben, még pedig 1450 m magasságig. Méhely Brassó vidékén a Dongókő nevű hegyen 1400 m magasságban is gyakran találta. A nedves talajt jobban kedveli, mint a szárazat. Észak-Afrikában hiányzik. A laza talajban többé-kevésbbé mély üreget ás; mohával vagy fűvel benőtt helyeken a növények közé rejtőzködik, köves lejtőkön pedig a kövek alá. Mivel a hangyáktól nem fél, kövek alatt gyakran velük együtt tanyázik, sőt még hangyabolyokban is előfordul.

Október derekán vagy végén a törékeny gyík bebujik a talált vagy önásta lyukba s ott alussza át a telet. Valamennyi téli szállást, amit Leydig megvizsgálhatott, fekvését illetően gondosan választotta meg gazdája, úgyhogy nem csupán pontosan dél felé nyílt, hanem az északi és keleti szelek ellen is védelmet nyujtott. Az állatok a lyukakat fejük fúró mozgásával ássák. Néha egészen szűk lyukakban találni őket 7–30 cm mélyen a föld alatt, néha 1 m hosszú görbe tárókban, amelyeket belülről fűvel és földdel tömnek be. Ilyen helyen aztán 20–30 példány is van együtt; valamennyi teljesen megdermedt, részint félig összekunkorodva, részint egymásba fonódva, részint egészen kinyujtózva. A kijáráshoz legközelebb a fiatalok feküsznek, mögöttük egyre nagyobb példányok következnek, s leghátul rendesen egy vén hím s egy nőstény vetette meg téli ágyát. Egyszer Leydig egy rézsiklót (Coronella austriaca), valamennyi gyöngébb gyík halálos ellenségét is ott találta a törékeny gyíkok téli tömegszállásán.

Az a 20 példány, mellyel Lenz kísérletezett, 1.5–2 C foknál meglehetős merev volt, de ha megfogták, kissé mégis mozgott. Valamennyinek szemhéja szorosan le volt zárva, s csak kettő nyitotta ki egy kissé, mialatt kézbe vették őket; sőt ha valaki erőszakosan nyitotta ki a többiek szemét, nyomban ismét lezárták. Midőn a hőmérsék a fagypont alatt 3-ra csökkent, valamennyien megdermedve hevertek a védő korpában; de egy sem fagyott meg közülük, míg több kígyót, amelyek ugyanabban a helyiségben voltak, a hideg megölt. Még nagyobb hidegben azonban a törékeny gyíkoknak is menthetetlenül végük van. Tavasszal, ha jó az idő, már március derekán előbujnak.

A törékeny gyík elesége majdnem kizárólag csupasz csigákból és földigilisztákból áll; e mellett megeszi a síma hernyókat is, de a gyorsabb lábú állatokat nem bírja zsákmányul ejteni. Lenz egy foglyán megfigyelte, hogy az elébe dobott féreghez nagyon lassan közeledik, először többnyire megtapintja a nyelvével, aztán lassan föltátja a száját, s végre megragadja áldozatát. A féreg erre teljes erejéből kapálódzik; a törékeny gyík megvárja, amíg egy kissé elbágyad, s akkor lassan kebelezi be. Egyetlen földigilisztával 5–6 percig is vesződik; egy-két közepes nagyságúval be is éri egy étkezésre. Vizet éppoly gyakran és hasonló módon iszik, mint a gyíkok.

Meglehet, hogy a szája elé tolakodó zsákmányt napközben is elfogja és megeszi, de rendesen csak alkonyatkor indul vadászatra. Nappal, mint a többi hüllő, órákig elhever a napfényen, fejét rendesen a földre fekteti, s így élvezi a jótékony meleget. De a rekkenő, száraz napokon ritkán, vagy nem is mutatkozik, ellenben azonnal előbúvik, mihelyt esőre áll az idő. „Ha már kora reggel csúszik-mászik – mondja Leydig – ez határozott jele, hogy eső van készülőben.” Gredler V. is azt mondja róla, hogy megbízható időjós, s megjegyzi, hogy megjelenése közvetlenül az időváltozás előtt vagy alatt alighanem összefügg a földi giliszták akkori mozgolódásával.

A törékeny gyík mozdulatai lassúak és sem a gyíkok, sem a kígyók mozgásához nem hasonlítanak. Mivel ugyanis bőrét igazi mésztáblák páncélozzák, mozdulatai nem rövid, hullámos vonalakban történnek, mint ez a kígyókra annyira jellemző, hanem közönséges körülmények közt nagysugarú körívekben. Lejtőről lefelé valamivel gyorsabban siklik, sík földön oly lassan, hogy nyugodt lépéssel kényelmesen lehet mellette versenyt haladni; hegynek pedig még lassabban megy. Ha üveglapra teszik, nagyon nehezen tud elmozdulni helyéről, de lassankint – oldalmozdulataival – segít magán. Jószántából nem megy a vízbe, de ha beledobják, elég fürgén úszik, rendszerint úgy, hogy kis fejét a víz fölé tartja, de néha a hátán is. Mindenek fölött azonban minél előbb a szárazra iparkodik vergődni.

Érzékei közül kétségtelenül látása a legjobb; de úgy látszik, erős napfényben nem olyan jó, mint többi gyíkjainké. Nem félénk természetű, s ennek sajnálatos következménye szokott lenni, hogy tudatlan emberek sokat elpusztítanak belőlük. Legtöbb ellenségétől olymódon menekül, hogy hevesen, sőt szilajan vergődik, s e közben többnyire a farkából le is törik egy darab. „Mialatt ez a letört darab – mondja Lenz – még tele élettel táncol, s az ellenség ezt megragadja, a törékeny gyík alkalmat talál rá, hogy elillanjon. Ezt könnyű megfigyelnünk, ha különböző állatokat etetünk ilyen gyíkokkal.” A letört farok helyén új nő ugyan, de sokkal lassabban, mint a többi gyíknak, és sokszor csak szabálytalan pikkelyruhával födött néhány cm-nyi kúpalakú csonk fejlődik a helyén.

Rendszerint engedi, hogy megfogják s nem védekezik; de még ha próbál is harapni, ezzel ugyan semmiféle ellenségét nem riasztja el. Idők jártával a fogságba is beletörődik és megszokja ápolóját. „Ha egyszer megszokta az embert, mondja Lenz, szívesen engedi, hogy kézbe vegyék, fejével belefekszik a tenyérbe és hozzásímul, farka végével pedig az újjak közé helyezkedik, s úgy látszik, hogy így búvóhelyet keres. A különböző kígyókkal, békákkal és gyíkokkal igen jól megfér; úgy látszik, nagyon boldog, ha semmi más állat nem bántja. Hébe-korba a rézsiklónak esik áldozatul, kivált ott, ahol kevés a gyík.

Mint a többi hüllőnek, neki is nagyon szívós az élete és hónapokig bír koplalni. A dohánylé, amely könnyen megöli a kígyókat, őt nem pusztítja el.

„Eleveneket hoznak a világra, mint a siklók” – jegyzi meg már az öreg Gessner is. – De, úgy látszik, ez a gyík negyedik életéve előtt még nem ivarérett. A párosodás májusban történik, és pedig Mayer szerint a párzó gyíkok módjára. A fiatalok születése augusztus második, vagy szeptember első felében történik. A nőstény több percnyi időközben tojja le a tojásokat s a fiatalok azonnal kibujnak a bőrszerű, vékony, átlátszó tojáshéjból. Színük fehéres, a fejükön és hasukon kékesbe játszó; hátuk közepe hosszában kékes sáv fut végig.

Lenz azt mondja, egy fogságban tartott nőstény 180 tojást tojt. A kisebb fiókákat, minthogy csak puhatestű, apró bogarakat ehetnek, nem könnyű fölnevelni. A fejlett példány azonban könnyen eltartható. A hamburgi Természetrajzi Múzeumban több, mint 23 évig tartottak egy példányt.

A törékeny gyíkról még ma is általános a nézet, hogy kígyó, meg hogy mérges. Szükség van tehát a fölvilágosításra.