6. Homoklakó gyíkok (Psammodromus Fitz.)

Boulenger szerint a homoklakó gyíkokhoz minden olyan valódi gyíkot soroznak, amelyek nyakörve vagy teljesen hiányzik, vagy csak alig látható, ujjai pedig oldalt nem rojtosak. A nyakörvös gyíkoktól ezenfelül nagy, élesen bordázott, ferde négyszögalakú és zsindely módjára egymásra boruló hátpikkelyek, valamint az ujjaikon látható bordák révén különböznek. Combpórusaik vannak. Valamennyi Délnyugat-Európában és Afrikának szembenlevő partvidékein él.

A bordás gyík (Psammodromus algirus L.)

A bordás gyík a nemzetség legnagyobb faja, amely 27 cm hosszúra is megnő; ebből azonban 19 cm a farokra számítandó. Észak-Afrika tuniszi és marokkói partvidékén rendkívül gyakori; éppúgy honos a Földközi-tenger átellenes partvidékén, Spanyol- és Dél-Franciaországban, valamint Portugáliában is. Nyakörvnek még nyoma sem látható rajta, de ezenkívül nemzetsége többi tagjai közül azzal is kiválik, hogy teljesen egyforma széles haspajzsai hat hosszanti sorban állanak.

Ragyogó bronzzöld színben pompázik a bordás gyík felső teste, amelyből az oldalakon 1–2 feketével szegett aranyos hosszanti sáv emelkedik ki. Az alsó oldal ezüstfehér, zöldbe játszó árnyalattal. A hím hónalja fölött feketével szegélyzett kék szemfolt díszlik, amelyet gyakran még egy második, sőt harmadik kisebb is követ. Fiatalok farkának alsó oldala téglavörös.

Fischer J. állatunkat nagy számban találta Algírban, ahol sövények közt, bokros csalitokban és mészsziklákon él, míg Dél-Franciaországban sehol sem él sövények közt. „Montpellier környékén – írja szerzőnk – inkább a „Garrigues”-ben üt tanyát, ebben az elmállott, hasadékokkal átjárt, omladékos mészsziklában, amelyet benőtt az örökzöld, alkörmös, rozmaring és a boróka; ez a tájék igazi pusztaság. Vadászata, amely Algírban aránylag könnyű, Dél-Franciaországban próbaköve az emberi ügyességnek. Minden lépésünk csak botorkálás a laza, darabos törmeléken, minden pillanatban kibicsaklik a lábunk, s a törpe növényzetben, amely ronggyá tépi ruhánkat, csak fáradságosan s fölötte lassan haladhatunk előre. Gyíkunk lépten-nyomon talál alkalmas búvóhelyet. Egy embernek szinte lehetetlen is, hogy megfogja, kettőnek vagy háromnak kell együtt lennie, mert minden pillanatban elvész szem elől, s egyszerre csak épp ott jelenik meg, ahol nem is sejtjük. Ráadásul még olyan gyorsan siklik tova, hogy körvonalait sem látni világosan. Csak egy sötét árnyat látunk elsurranni, s legföljebb még az aranysárga oldalsávokat, ha napsugár éri őket. A fiatalok korántsem olyan fürgék, így könnyebb őket megfogni is.

„Hogy a bordás gyík, ha megfogják, ráugranék az emberre, vagy éppen összemarná, velem sohasem történt meg, sem pedig számos gyíkfogó emberemmel. Csak hangosan sikolt, ha megfogják, s beleharap az ujjba vagy a kézbe, amit azonban minden gyík megtesz, még az apró éleshátú gyíkok (Algiroides) is.

„A bordás gyík szellős, száraz, s egyúttal meleg helyeken szeret tartózkodni. A „Garrigues” patakok és források nélkül szűkölködik, az állatok ennélfogva a harmatra és az esővízre szorulnak. Reggelenként nagy mohósággal nyalogatják a növények leveleit. Ez az idő legalkalmasabb vadászatukra, mert ilyenkor még nem melegedtek föl kellően, míg egy-két órával később ruhánkat, cipőnket, sőt kezeinket is legtöbbször hiába szaggatjuk és vérezzük össze. Amikor reggeli vízadagjukat bekebelezték, nagyon szívesen heverésznek a naptól átmelegedett mészsziklákon s ott kedvükre terpeszkednek. Oly ügyesen kúsznak, mint a zöld gyíkok és szívesen másznak föl a borókabokrokra, hogy sütkérezhessenek. A homokban nagyon szeretnek áskálni, ha nem is olyan mértékben, mint a rostosujjú gyíkok.”

„Szükséges, hogyha fogságban tartjuk, búvóhelyről is gondoskodjunk számukra, ahova este vagy borús időben behúzódhatnak. Mindenféle gallyak és kőtörmelékek jó szolgálatot tesznek ilyenkor. Sajnálatos, hogyha gekkókkal vagy éjjeli életmódot folytató más gyíkokkal tartjuk együtt, éjjel annyira fölriadnak, hogy eszeveszetten futkosnak ide-oda. Lámpafényre is elő szoktak bújni, oda fekszenek, ahova a lámpa világa esik, s éppúgy viselkednek, mint napsütésben. Ha pedig ezután a lámpát eltávolítjuk, továbbra is azon a helyen maradnak, egészen hajnalig, úgyhogy nem egyszer átfáznak. Mindebből világos, hogy ezeknek az „okosszemű” állatoknak szellemi képességeik nem állanak magas fokon.

„Valamennyi gyíkétól jól megkülönböztethető s egyébként is nagyon sajátos a bordás gyíkok hangja. Ezt nemcsak akkor hallatják, ha megfogjuk őket, hanem néha aggodalmukat is ezzel fejezik ki. Szavukat tszí, vagy tszi-tszí szótagokkal lehet visszaadnunk. Akadhatnak példányok, amelyek elfogatásuk alkalmával a zsákba kerülve vagy kalitkába téve negyedóra hosszáig is visítanak; mások viszont hamarább beletörődnek sorsukba.”

„Párzás idején a hímek dühösen marakodnak, amit sok visítás szokott kísérni. Egyébként elég jól megférnek egymással. Megfelelő nyugodt bánásmód mellett már rövididei fogvatartás után is levetkőzik vadságukat, megszokják az embert, úgyhogy az asztalra tehetjük őket s úgy etethetjük. Csak akkor rohannak el, ha rájuk ijesztenek… Nekem van egy vén hímem, amely nyugodtan megmarad ölemben, kezemből veszi el a lisztkukacokat és nagy nyugalommal szokott ide-oda mászkálni.”

„Látásuk rendkívül éles, vadászataik közben tehát leginkább erre támaszkodnak; az embert már nagy távolságból is meglátják. Jól fejlett azonban hallásuk, szaglásuk és ízlésük is. Élelmükben szeretik a változatosságot. Szabadban legtöbbnyire apró sáskákból, lárvákból, ájtatos manókból, mellékesen pedig mindenféle apró lepkékből telik ki a táplálékuk; sok szitakötőt és legyet is elfogdosnak. Szükségből azonban pókokat, atkákat, százlábúakat s egyéb apró állatot is fölfalnak. Csak egyetlen esetről tudok, – zárja leírását Fischer – amikor egy fogoly bordás gyík nyers húsra is rászokott, még pedig annyira, hogy ezt utóbb minden más tápláléknál többre becsülte. Sokáig és sokat isznak egyszerre, de nem gyakran.”

Werner a Szahara széléig mindenütt találkozott gyíkunkkal; a Dzsurdzsura-hegységben, főként bokros helyeken, szakadékokban, patakok partján 1200 m magasságig fölnyomul. Téli alvása hosszú. Doumergue szerint novembertől februárig vagy márciusig tart. Májusban a nőstény 8, egészen gömbölyű és aránylag kicsiny tojást tojik; lehetséges, hogy később másodízben is tojik.

A spanyol bordás gyík (Psammodromus hispanicus Fitz.)

Európa másik bordás gyíkfaja a Pyrenaeusi-félszigeten és Dél-Franciaországban honos. Azért említjük föl, mert kicsiny termetével (15 cm hosszú) a szardíniai gyík mögött a második helyet foglalja el.

7. Rojtosujjú gyíkok (Acanthodactylus Wgm.)

Rojtosujjú gyík (

Rojtosujjú gyík (Acanthodactylus vulgaris D. B.).

Ezt a nemzetséget ujjaik szegélyén rojtozottságot mímelő pikkelyeik jellemzik elsősorban. Tarkójukon nincsen pajzs, orrlikaik két orrcsúcspajzs s az első ajakpajzs között nyílnak; nyakörvük többé-kevésbbé fejlett. A nemzetség 12 faja Dél-Spanyolország és Portugália száraz, homokos területein kívül egész Észak-Afrikában, továbbá Északkelet- és Északnyugat-Afrika sivatagjain, Szenegambiától a Szomáli-földig, végül Ázsia délnyugati részein, kelet felé Pandzsabig fordul elő.

A közönséges rojtosujjú gyík (Acanthodactylus vulgaris D. D.)

Mindössze csak 18–20 cm hosszúra növő, karcsútermetű gyíkfaj. Minthogy farkára 11–12 cm számítandó, törzse tulajdonképpen nagyon kicsiny. Hátpikkelyei a farok felé kissé nagyobbak, mint nyakán. Hasán 8–10 pajzssort látunk. A fark felső oldalán levő pikkelyek éles bordákat viselnek; ujjaik rojtossága nem szembetűnő, de szabályos. A közönséges rojtosujjú gyíknak két fajváltozatát különböztethetjük meg. Az egyik Európában, nevezetesen Spanyolországban és Portugáliában honos, nagyon szórványosan Dél-Franciaországban is előfordul; ennek hátpikkelyein csak nagyon gyöngén fejlettek az ormók. A másik fajváltozat északafrikai, amely Marokkóban, Észak-Algírban és Észak-Tuniszban honos, és pompásabb színe mellett hátpikkelyei is élesebben bordázottak. A spanyolországi fiatal állatok a hátuk hosszában éles fekete és fehér csíkokkal díszítettek, combjaikat kerek fehér foltok tarkázzák, s farkuk alsó oldala pecsétviaszvörösszínű. Az öregebbeken többé-kevésbbé elmosódik a hosszanti csíkozás és szürkés- vagy barnásszínűekké válnak; testük oldalain, a hónaljtájékon gyakran nagy kék szemfoltok láthatók.

„A rojtosujjú gyík – írja Fischer J. – állhatatlan, félénk, szilaj fickó, de csinos ruhája, rózsapiros farka és kihívó természete nagyon kedves terráriumlakóvá teszi. Meleg, napsütötte helyeken lakik s veszedelem esetén villámgyorsan rejtőzik el kövek alatt vagy likakban, amelyeket a laza talajban maga ás. Ezért ugyancsak nem könnyű kézrekeríteni.

Futása megszakításokkal történik; valahányszor megáll, mindig magasra emelkedik a karjain, míg lábait lefekteti és széjjel terpeszti. Így testének mellső felét fejével együtt fölemeli, törzse többi részét pedig alacsonyan tartja. Mielőtt az állat tovább szalad, vagy amidőn kémlelődik, egyszer-kétszer biccent a fejével. A rojtosujjú gyíkok nagyon szeretik a napfényt. Csak akkor érzik magukat jól, s csak akkor elevenek. Borultas időben még akkor is, ha különben megfelelő lenne a hőfok, behúnyt szemmel órák hosszat is mozdulatlanul elhevernek. Verőfényen azonban gyökeresen megváltozik viselkedésük. Fürgékké válnak, sokat futkosnak, a száraz homokban túrkálnak, önásta üregeikben el-eltűnnek, hogy valami más helyen hamarosan újból fölbukkanjanak. A nedvességet kerülik, de azért mindig szükséges, hogy víz álljon közelükben, mert gyakran és hosszasan isznak.

„Minden, még oly csekély neszre is figyelnek s a gyanús zajra kétségbeesetten menekülnek. A hideg iránt nagyon érzékenyek s azonnal elbújnak, mihelyt a meleg csökkenni kezd. Testi jólétük egyik fő föltétele a meleg mellett az, hogy kalitkájuk világos helyen álljon, mert csak tiszta verőfényben esznek.

„Tapasztalatom szerint a rojtosujjú gyík sohasem szelídül meg, hanem bizonyos fokig bizalmassá válik, például annyira, hogy eledelét elveszi a csípővasról, de tovább nem megy. Egymással pompásan megférnek mindaddig, amíg egyforma nagyságú állatok vannak együtt. Viszont a saját fajbeli kicsinyeket és gyöngébbeket irgalmatlanul fölfalják. A szabadban minden eleven állatot megesznek, amit csak megkaparíthatnak és megemészthetnek. Fejük élénk ide-oda mozgatása közben ragadják meg a zsákmányt, amelyet azonnal magasra tartanak és lázas sietséggel nyelnek le; szemükkel azonban e közben is folytonosan kémlelődnek mindenfelé, mert még evés közben sem feledkeznek meg megszokott óvatosságukról.

A pajzsos gyík (Acanthodactylus scutellatus Aud.)

A többi rojtosujjú gyíkfaj közül az északafrikaiakat ismerjük legjobban. Ezek közül való a pajzsos gyík is, amely a Szenegambiától Egyiptomig és Szíriáig elterülő vidék homok-sivatagain él. Föltűnő bélyege a negyedik lábujj külső szélének hosszú rojtjai; ez a jelleg kétségtelenül a homok-lakó életmóddal kapcsolatos. Északnyugat-Afrikában a Szaharától északra sehol sem fordul elő. Még nyáron sem kibírhatatlan számára a déli nap forrósága. Werner Beni Ounif de Figuig közelében, Marokkó déli határán július végének és augusztus elejének délutáni ízzó hőségében egy sáskafajon (Sphingonotus coerulans) kívül csak a pajzsos gyíkot látta sürgölődni, minden más állat eltűnt. Az algíri változatot egy sötét oldalsáv különbözteti meg a sötét foltos és nagyobb termetű keleti alaktól.

Bosk gyíkja (Acanthodactylus boscianus Daud.)

Az északafrikai rojtosujjú gyíkok legnagyobb, legerőteljesebb faja. Testhossza a 20 cm-t is meghaladja. Fiatal korában fehér és fekete hosszanti sávokkal díszített; farkának alsó oldala élénk korallpiros. Fejlett korában fölül egyszínű világos sárgásbarna vagy világos sárgásszürke. Ez a faj is sivataglakó, amely az algíri Szaharában szintén leginkább a homoksivatagon, e mellett azonban köves talajon is él; Egyiptomban egészen a Földközi-tengerig terjeszkedik, de mindig a futóhomokhoz kötötten. A hardun mellett ezzel az állattal találkozik leggyakrabban az Alexandria vidékére érkező idegen.

Érdekes, hogy ezen a vidéken valamennyi rojtosujjú gyíkfaj közül állatunk közeledik leginkább az emberi telepekhez, s ebben a tekintetben legföljebb a közönséges rojtosujjú gyíkhoz nagyon közelálló A. pardalis Lcht. vetekszik vele.

A rojtosujjú gyíkok, kivált a mély futóhomokon, alig érhetők utol, viszont a gyér sivatagi növényzet gyökerei közül, vagy önásta sekély likaikból nagyon könnyen megkeríthetők. Életmódjukban mindannyian hasonlítanak egymáshoz. Nagyon jellemző ásásuk módja. Kezeikkel – fölváltva – oly gyorsasággal ásnak, hogy mozdulataikat alig követhetjük; a testük alatt összegyült törmeléket lábaik lassúbb ütemű, de nagyon erőteljes rúgásaival lódítják hátra. Lábaikat is fölváltva használják. Evéskor állkapcsaikat oly gyorsan mozgatják, hogy a madarakra emlékeztetnek. Futásuk őrületes iramát illetőleg a két igazi sivatagi fajjal a többiek nem vehetik föl a versenyt. Színezetük általában a sivatag homokjára emlékeztet.