1. Kurtafarkú gyíkok (Trachysaurus Gray)

Az egész család legföltűnőbb tagjainak egyike a kurta farkú gyíkok nemzetsége, amelyet különös szabású, széles, rövid farka jellemez leginkább. A nemzetségnek csak egyetlen faját ismerjük.

A kurtafarkú gyík (Trachysaurus rugosus Gray)

Kurtafarkú gyík (

Kurtafarkú gyík (Trachysaurus rugosus Gray).

Az északafrikai és déleurópai tiligugu kivételével minden más vakondok-gyíknál gyakrabban látjuk ketreceinkben az ausztráliai kurtafarkú gyíkot, amely inkább farkának sajátságos szabásával, mint egyéb ismertető jegyével tűnik szembe. Az öreg Dampier már 1699-ben leírta volt az állatot. A rövid, széles fej világosan elválik a rövid, vastag nyaktól; a törzs hosszú és vastag, észrevehetően összelapított, a fark nagyon rövid, széles, lapos és végén kerített; a hímé kissé hosszabb és keskenyebb. A négy alacsony, vaskos végtag rövid és csaknem egyforma hosszú ujjait erősen görbült karmok fegyverzik. Nagyon vastag, durva, hoporjás pikkelyek födik az egész felső testet, amitől az állat külseje fenyőtobozhoz válik hasonlóvá. Teste alsó oldalán vékonyabb és símább pikkelyei vannak. A felső test pikkelyei fekete alapján szabálytalan szarusárga foltok és keresztsávok vannak, s ezek néha túlsúlyra jutnak. A test alsó oldala többé-kevésbbé élénk sárgaszínű és barna foltos, márványozott vagy csíkos. Az állat teljes hossza legföljebb 36 cm, ebből mintegy 6–7 cm esik a farokra.

A kurtafarkú gyík szabadban folytatott életmódjáról Schnee közölt néhány adatot. Ez a gyíkfaj a tengerparttól 30–40 mérföldnyire befelé állítólag nem ritka; s így van ez Adelaide környékén is. Ez utóbbi helyen a környék homokos dombjain él s ma már csupán azért ritkult meg erősen, mert mérgesnek tartják és könyörtelenül irtják. Amint Schnee közli, ez a gyík az Ausztráliában gyakori mezőtüzek ellen úgy védekezik, hogy lábait és arcorrát beássa a földbe, míg háta a földszínen marad. Ilyenkor háti pikkelyei megpörkölődnek. Állatunk éppúgy alkalmas lakóhelynek találja a tengerpartmenti, tüskés növényzettel és alacsony bokrokkal benőtt homokbuckákat, mint a földrész belsejében lévő dombságot. Schnee föltűnőnek találta, hogy a kurtafarkú gyík védtelensége ellenére sem alkalmazkodó színű; legalább is tél idején, vagyis májusban ezt kellett megállapítania. Vedlése a nyár folyamán kéthónaponként történik, még pedig a kígyók módjára, vagyis a bőr egy darabban hámlik le.

Amint De Grijs is megfigyelte, állatunknak pompás az étvágya, mert az állat- és növényvilág nyujtotta táplálékban nem válogatós.

A vakondok-gyíkfélék elterjedési köre igen nagy. Valamennyi földrészen honosak s a mérsékelt égöv legszélső határaitól az egyenlítőig találkozunk velük. Különösen sok faj él Ausztráliában, a Csöndes-óceán szigetein, Kelet-Indiában és Afrikában, míg Európában és Amerikában kevesebben vannak.

Általában föltehetjük, hogy valamennyi vakondok-gyík a röghöz van kötve, tehát csak kivételesen, s ekkor is csak korlátolt fokban kúszik. E helyett van aztán olyan képességük, ami a legtöbb gyíknak hiányzik. Mert ha nincs is olyan erejük, mint a vakondoknak, mégis ugyanazzal az ügyességgel mozognak a föld alatt. Majdnem valamennyi ismertebb faj száraz helyen vesz lakást és fél a víztől, ámbár megeshetik, hogy közvetlenül a dagály vonala fölött találják a tengerparton. Legszívesebben ott tartózkodik, ahol nagy darabon finom homok borítja a talajt, továbbá kőtörmelék közt, széles résekkel átjárt falakban és más, hasonló helyeken. De a Földközi-tenger mellékén lakó fajok közül csak igen kevés keres hasadékokban menedéket és táplálékot, hanem inkább a homokba ássa be magát s csodálatra méltó gyorsasággal mozog a föld színe alatt. Igaz, hosszabb ideig nem szeretnek a föld alatt tartózkodni, mert ha a homokszemcsék pikkelyeik alá férkőznek, borzasakká válnak s csakhamar elpusztulnak.

Ha megfelelő, tágas ketrecbe helyezzük, s ennek aljára 6–10 cm-es, sőt még vastagabb homokréteget szórunk, olyan meglepetésben lesz részünk, mint például a Chalcides ocellatus esetében. Azonnal eltűnnek a homokban, vagyis a szó szoros értelmében belemerülnek, s benne minden irányban mozognak; szinte azt mondhatnók, hogy úszkálnak a homokban. Mindez, de főként a vízszintes irányban való haladás oly gyors és könnyed, mint aminő gyorsasággal és könnyedséggel a meg nem ijesztett gyíkok a földszínen szoktak mozogni. Mihelyest valami ínyencfalatot vetünk oda a homok fölszínére, pl. lisztkukacot, a gyík azonnal közeledik a zsákmányhoz, egészen a fölszinig emelkedik, nyelvével néhányszor megtapogatja a kukacot – ilyenkor is jóformán csak nyelve látszik ki a homokból – aztán hirtelen fölüti a fejét, megragadja áldozatát, s vagy egészen kibúvik voltaképpeni eleméből, vagy pedig épp oly gyorsan, ahogyan jött, ismét visszasüllyed a homokba.

Amennyire tudjuk, a családnak csak két növényevő nemzetsége van: az óriás szkink (Macroscincus coctaei) Branco és Raso szigetéről, valamint a Corucia zebrata, amely a Salamon-szigeteken honos. Az első, amely most gyakrabban látható állatkertjeinkben, s otromba alakja mellett is ártalmatlan, szelíd állat, kizárólag gyümölccsel él. Az utóbbit minden más gyíkfajtól hosszú, kapaszkodó farka különbözteti meg. Az Ausztráliában honos nagy termetű Trachysaurus, Tiliqua és Egernia fajok egyáltalában nem válogatósak. Lisztkukac, hernyó, földi giliszta, főtt és nyers hús mellett a nyers alma, körte, káposztalevél, nyers és főtt bogyós gyümölcs, szőlő, banán, áfonya, cukros vízbe mártott zsemlye, döglött hal, valamint házas csigák (Helix) is ínyére valók. A csigaházakat erős fogazata ellenére nagyon nehezen rágja össze. Gyíkunk tehát éppen nem válogat az ennivalóban, de ha nem nagyon éhes, bizonyos különbséget tesz benne. Kivált az édességet s a földigilisztát kedveli, s megtehetjük vele azt, hogy az imént megvetett nyers húst befőtt levébe mártva, vagy a földigilisztás edény földjével bedörzsölve kínáljuk, s ekkor szívesen megeszi. Táplálékával együtt sok borsónagyságú kavicsot is lenyel, úgyhogy ürüléke telve van ilyennel; úgy látszik, emésztéséhez szüksége van ilyen kavicsokra.

Fogoly társaival békésen megfér, még a kisebbeket sem támadja meg; haragjának csak halk sziszegéssel és fúvással ad kifejezést. Tompa kúpos fogaival a sikamlós falatokat nem igen tudja megragadni; ezeket rendesen széles, nagy nyelvével tolja le garatjába. Jóllehet rendszerint lassú, kimért a mozgása, egyáltalában nem nevezhető lomhának. Ha hosszabb időre szabadon engedjük s azután ismét meg akarjuk kaparítani, meggyőződünk róla, hogy elég gyorsan tud futni. Ápolóját lassanként megkedveli vagy legalább megszokja. Gondos ápolás mellett különösebb fűtés nélkül is nagyon sokáig bírja a fogságot.

Amint Haacke közli, a kurtafarkú gyík nem abban az értelemben fialló, mint a család többi tagjai, amelyek fiókái a szülés folyamata alatt vagy közvetlenül utána bújnak ki a tojásból – hanem olyan értelemben, mint az emlősök. Az embriók ugyanis a méhhé kiszélesedett petevezetékben fejlődnek ki, a nélkül, hogy valaha is tojáshéjba lennének burkolva. A fiadzás Dél-Ausztráliában márciusban történik. Az anyaállat 2–3 kölyket hoz a világra.