1. Homoki kígyók (Eryx Daud.)

Először a homoki kígyók nemzetségével fogunk foglalkozni, mert ennek Európában is van képviselője. A homoki kígyókat a többi lábcsonkosokkal szemben elsősorban az jellemzi, hogy igen rövid farkuk nem tekerhető fel és egyáltalán kevéssé is mozgékony. Egyéb tulajdonságaikban, így abban, hogy fejüket kicsiny pikkelyek fedik, továbbá életmódjukban már igen közel állanak a család többi tagjaihoz. Mint fontos jellemvonás kiemelendő még az is, hogy elülső állkapcsi fogaik csak kevéssel hosszabbak a hátsóknál, valamint hogy igen kicsiny pikkelyeik símák vagy bordásak lehetnek. Törzsük hengeres és nem nagyon hosszú, arcorruk szélesen kerekített, szemeik kicsinyek. Ajakpajzsaik nincsenek gödörkésen kimélyülve.

Míg a lábcsonkosok közül a legtöbb igazi óriáskígyó a vízben gazdag és dús növényzettel borított tájakat kedveli s csak kivételesen fordul elő szárazabb helyeken, addig a homoki kígyók, amint a nevük is sejteti, éppen a nagyon száraz s kiváltképpen a finom homokú steppéken és sivatagokon élnek. A homoki kígyóknak mintegy 7 ismert faja Dél-Európát, Nyugat- és Dél-Ázsiát, valamint Észak- és Északkelet-Afrikát lakja.

A homoki kígyó (Eryx jaculus L.)

Homoki kígyó (

Homoki kígyó (Eryx jaculus L.).

Ez a faj a nemzetséget Délkelet-Európában képviseli, legfeljebb 8 cm-re nő meg, de többnyire nem nagyobb 6 cm-nél. Feje kicsiny, a törzstől nem különül el élesen, felső részét kicsiny, szabálytalan, hátrafelé pedig pikkelyszerű pajzsok fedik. Az arcorrpajzs vízszintesen álló pereme, mint egyéb homokban turkáló hüllők orrának is, ékszerű alakot kölcsönöz. A farok rövid, vége tompán lekerekített. A törzset 40–50 pikkelysor födi; a pikkelyek símák s csak a farkon ormósak. A végbélnyílás hasítékának két oldalán egy-egy apró, sarkantyúszerű függeléket látunk, amelyek nem egyebek, mint az erősen csökevényes hátsó végtagok. Az oldalt elhelyezkedő orrlyukak keskenyek, a szemek kicsinyek. Felső részének alapszíne többé-kevésbbé élénk sárgásszürke, amely egyes példányokon rozsda- vagy szalmaszínbe játszik. Szeme hátsó részétől a szájszögletig egy fekete sáv húzódik; ezt leszámítva, feje egyszínű, legfeljebb a tarkót díszíti két széles, a középen összeérő fekete vagy sötétbarna szalag. A törzs és a farok felső részét ugyanilyen színű, négy sorban elrendezett s többé-kevésbbé négyszögletű foltok díszítik, amelyek a legkülönbözőbb módon folynak össze egymásba és változatos színárnyalataik által szőnyegszerű rajzokat alkotnak. Alsó oldala mindig sokkal világosabb, általában sárgásfehér és vagy egyszerű, vagy pedig fekete foltokkal tarkított. A test mintázata alapján néhány fajváltozatot különböztethetünk meg.

A homoki kígyó elterjedési területe Európában a Balkán-félszigetre szorítkozik; nyugat felé még Korfu szigetén is megtaláljuk, ahol azonban ritkának kell lennie, mert onnan az utóbbi időkben senki sem közölte; kelet felé Görögországban találjuk, így pl. Athén környékén, továbbá a Cykládokon, de a Dobrudsában és Konstantinápoly környékén is előfordul; elterjedési területe azonban kelet felé még ennél is tovább tart, egész az Altai hegységig, dél felé pedig Nyugat-Ázsián át Egyiptomig és Algirig honos. Ázsiából is sok helyről ismerik, így Szíriából, Palesztinából, Kis-Ázsiából, Arábiából, Perzsiából, a Kaspi-tenger melléki tartományokból és Turkesztánból is; újabban azonban a középázsiai homoki kígyót külön fajként szokták tekinteni. Afrika északi részén az algíri Szaharán is él, itt azonban ritkább, mint a Nílus partjain; Dél-Egyiptomban a leggyakoribb kígyók egyike. A magam és mások megfigyelései szerint mindig olyan területeken fordul elő, ahol puha futóhomok van. Doumergue közlése szerint Algir nyugati részein is a homokos területeken él, nappal néha kövek alatt is találják, de különösen kedves tartózkodási helyei a rágcsáló állatok által a megszilárdult homokban készített járatok. Április, május és június hónapokban napkeltekor már elevenen mozog s ez időtájt nehéz is megfogni, míg nappal lassúbb s nem egykönnyen menekül el. Rejtett életmódja miatt ott is aránylag ritkán látják, ahol gyakori. Tápláléka kisebb rágcsálókból és gyíkokból kerül ki; Baznosanu megfigyelése szerint azonban a Dobrudsában csigákat eszik, ami az óriáskígyók családjába tartozó fajnál igen szokatlan eledel. Az arabok éppen ezt a kígyót, valamint egy közeli rokonát fogják igen gyakran, de többnyire nyelve levágásával csonkítják meg. Az ilyen megcsonkított állatok elég sokáig elélnek ugyan a fogságban, de vonakodnak a táplálkozástól s ezért előbb-utóbb elpusztulnak, míg a meg nem csonkítottak évekig is kibírják a ketrecben.

Egyetlen Eryx-fajról sincsen olyan kimerítő leírásunk, mint aminőt Zande A. a szóbanlévőről közölt. Zander tapasztalatai szerint a homoki kígyó a Káspi-tengeren túli területen homoksteppéken és homoktalajú dombos vidékeken él, amelyeket kevés növényzet borít és kisebb gyíkfajokkal táplálkozik, míg önmaga a varánuszok tápláléka. Nappali állat, de az igen nagy hőséget nem kedveli s ezért főként reggel és délután a sötétség beálltáig látható. A megfigyelő szerint nem valószínű, hogy üregekben lakna, mert még menekülése esetén is ritkán húzódik vissza ilyen helyekre, hanem inkább egyenesen a homokba fúrja be magát. „A kis Eryx – írja Zander – az óriáskígyókhoz, hatalmas atyafiaihoz hasonlóan öli meg zsákmányát, azaz agyonszorítja a gyíkot, mielőtt lenyelné. Többnyire a fejénél fogva ragadja meg prédáját, de gyakran más, hátrább eső részénél fogva is. Csaknem egyszerre kergeti be a kígyó a gyíkot tekervényeibe, úgyhogy gyors tengelye körüli forgásával két-három gyűrűvel veszi körül, majd szabadon maradt hátsó testvégét előrerántja és a nyaka közé csapja, mintegy csomót képezve, amelyet most jelentékeny erővel húz össze. Olykor annyira ügyetlenül csavarodik fel, hogy a saját fejét és törzsét is körülhurkolja és hosszasan bajlódik, míg kibonyolítja magát. Szorítás közben ritkán engedi ki a gyíkot a szájából és csak akkor, ha rosszul ragadta meg. A megfojtott zsákmányt 5–10 perc mulva, a gyöngébb gyíkokat még kevesebb idő után kezdi lenyelni.”

Walter A. szerint a homoki kígyó a síksághoz van ugyan kötve, de a Kapsi-tengeren túli területeken nemcsak a homokos vidéken, hanem a steppéken és a folyók mentén is előfordul. Ott először áprilisban tűnik fel s legkönnyebb megfogni sötét éjszaka lámpással. Két példány május 19-én szűk járatokból bújt elő a homokból s játékba kezdett, melyet a párosodás előjelének kellett tekinteni. Közülök egyik, midőn meg akarták őket fogni, oly gyorsan fúrta be magát a homokba, hogy ezzel sikerült végleg elmenekülnie.