1. Macskakígyók (Tarbophis Fleischm.)

Testük orsóalakú, fejük élesen elkülönül és kissé lapos, farkuk aránylag rövid. Kis szemeik pupillája résszerű. Elülső fogaik mind a felső, mind az alsó állkapocsban sokkal hosszabbak és hajlottabbak, mint az utánuk következők; a felső állkapocs hátsó barázdás fogai igen hosszúak és szintén erősen hajlottak. Mintegy 9 fajuk Afrikát és Nyugat-Ázsiát lakja; egyikük a Földközi-tenger keleti partjain is honos.

A macskakígyó (Tarbophis fallax Fleischm.)

Macskakígyó (

Macskakígyó (Tarbophis fallax Fleischm.).

Két bélyegénél fogva az összes európai siklóktól azonnal megkülönböztethető: hosszában erősen megnyúlt kantárpajzsa az egyik alsó elülső szempajzs helyén egészen a szemig ér el s azon a felső elülső szempajzs valósággal rajta ül, azonkívül pedig szembogara álló ellipszis s nappal réssé szűkül össze, mely tulajdonságától magyar nevét is kapta. Testét szürke alapon rendkívül kicsiny fekete pontocskák tarkítják; nyakszirtjén egy nagy sötétbarna, előre szögben kinyúló foltot s a háton szintén ilyen színű foltokat látunk, mely utóbbiak elül egy sort, hátul pedig két sort alkotnak s hátrafelé világosbarnába mennek át; a szemektől a szájszögletig egy sötét szalag húzódik, a test két oldalát pedig függélyesen álló foltok tarkítják; hasoldala sárgásfehér sajátságos fénnyel, és barna színnel pontozott vagy márványozott. Hossza legföljebb 1.08 méter, de ennél rendszerint kisebb marad.

A macskakígyó Iszriában, Dalmáciában, Hercegovinában, Albániában, Törökországban, Görögországban, Kis-Ázsiában, Észak-Szíriában és az Adriai-, Jóni- és Égei-tenger több szigetén is előfordul. Legszívesebben tartózkodik sziklafalakon, köves lejtőkön, napos hegyoldalakon és régi falak között. Fleischmann szerint mind a nagy melegtől, mind a hidegtől is irtózik, ezért a forró hónapokban csak reggel és este hagyja el rejtekét. Mozdulatai elevenebbek, mint a viperákéi, de lassúbbak és lomhábbak a siklókéinál. Fleischmann szerint a gyíkokon kívül a kisebb emlősöket is üldözi; Duméril egyik példánynak a gyomrában egy félig megemésztett gekkót talált.

Harapós volta miatt gyakran összetévesztik a viperával, s mérgesnek vélve erősen üldözik, minek következtében száma Dalmáciában erősen megcsappant. Fogságban hamar megszokja gondozóját, dacolás nélkül elveszi a táplálékot s megfelelő gondozás mellett több évig is elél. Rendkívül ügyesen kúszik s oly erősen csavarodik rá az ágakra, hogy bárhogy ingereljük is, nem bírjuk lefejteni.

Eiffe megfigyelte, hogy mérge egy esetben egy gyíkot 1 1/2 perc alatt ölt meg, míg más alkalommal ez nem sikerült ilyen gyorsan. Werner, aki először kételkedett a macskakígyó mérgének ily erős hatásában, később megállapította, hogy nemcsak egy, hanem több gyíkot is meg tud bénítani egymás után. Felnőtt példányai 4–6 gyíkot is elnyelnek egy alkalommal. Éjjeli kirándulásai alkalmával lepi meg az alvó gyíkokat, mert tekintve lassú mozdulatait, nappal aligha tudna elfogni ilyen fürge állatokat. Bokrokon, kőhalmokon, sziklákon, kertekben és házakban is találják, de mindig csak egy-egy példányát. Sziszegni ritkán szokott, nyelvét is ritkábban szokta öltögetni a többi kígyónál. Nagyobb kígyóknak, így a haragos siklónak könnyen áldozatul esik.