3. Holdaskígyók (Oxyrhopus Wagl.)

A holdaskígyók teste karcsú, kerek vagy kissé lapított, fejük lapos, a nyaktól kevéssé különül el, hátul széles, elül kihegyezett, az arcorron pedig lekerekített. Felső állkapcsuk erősen előrenyúlik az alsó fölött s a felső ajak peremétől kezdve ferdén fölfelé lecsapott. Síma pikkelyeik 17–19 hosszanti sorban vannak elrendezve, alfelpajzsuk egyszerű. Felső állkapcsuk két megnyúlt ragadozófoga éppen a szemek hátsó pereme alatt foglal helyet, a 10–15 egyforma nagyságú elülső fogtól hézag választja el. Szembogaruk függélyesen áll. 20 ismert fajuk van, melyek közül több Közép- és Dél-Amerikában honos.

A holdaskígyó (Oxyrhopus coronatus Schn.)

Holdas kígyó (

Holdas kígyó (Oxyrhopus coronatus Schn.).

A nemzetség legismertebb faja a holdaskígyó, melynek hossza meghaladja az 1 m-t is. Legfontosabb ismertetőjele, hogy alsó farkpajzsai egysorosak, törzsének pikkelyei pedig 17 sorban állanak. De Grijs szerint ennek a fajnak a pikkelyei rendkívül símák és jól lesímulnak, miáltal az állat olyan, mintha ki volna csiszolva. A fiatal példányok alapszíne egyforma halványpiros, amelyből a tarkón egy csaknem tojásdad, sötétbarnás folt, a korona emelkedik ki; a nyakat egy harántgyűrű és hátrább a törzset több kis szabálytalan foltocska tarkítja. Az életkor előrehaladtával színe sötétedik, a felső rész túlnyomóan fekete, a hasoldal pedig túlnyomóan fehér lesz s egyúttal a foltok is eltűnnek. A holdaskígyó Dél-Amerika keleti részének trópusi vidékein, Grenadától és Trinidadtól Venezuelán, Guayánán és Brazílián át dél felé egész a baktérítőig honos.

A holdaskígyó életmódjáról csak Wucherer közölt adatokat. Wied herceg a St. Matthäus és Rio Doce folyók között, homokos vidékeken találta, de később többé nem akadt rá. „A Bahia vidékén közönséges holdaskígyó – mondja Wucherer – főként színváltásáról nevezetes. A fiatal példányok halvány szegfűpirosak, az öregek pedig felül egészen feketék és alul fehérek. Rokonaihoz hasonlóan gyíkokkal táplálkozik. Ezt és egy rokonfajt gyakran tartottam fogságban. Csak félig éjjeli állat, mert zsákmányát nem is éjjel, de naplemente előtt sem, hanem alkonyattájt fogja. Az üldözött gyíkot csak akkor fojtogatja, ha az ellenállást tanusít. Tekintve a gyíkok ellenálló erejét, gyakran kellett csodálkoznom a kígyó által a lábainál fogva megragadott gyík tehetetlenségén, mert az rendszerint meg volt bénítva. Ha mozgolódik, akkor gyorsan egy-két fojtogató gyűrűvel veszi körül, ha pedig nem tanusít életjelt, akkor legöngyölődik róla s megfontoltan ragadja meg a fejét, hogy elnyelje. Vajjon ezek a barázdás fogú kígyók tényleg teljesen ártalmatlanok-e, vagy legalább a hidegvérű állatokkal szemben teljesen méregtelenek-e?” A föntebbi sorok értelmében most már megfelelhetünk a kiváló kutatónak erre a kérdésére. Igen, a barázdás fogúak csakugyan mérgesek, de mérgük csak a kisebb állatokra halálos hatású.