11. Hegyesfejű kígyók (Oxybelis Wagl.)

Az ostorkígyók nemzetségét Amerikában a hegyesfejű kígyók helyettesítik. Fejük hasonlóan keskeny és a szemek határától kezdve hosszú csőrré hosszabbodott meg, melynek kihegyezett, de nem mozgatható arcorrpajzsa kinyúlik az alsó állkapocs fölé. Nyakuk rendkívül vékony és karcsú, törzsük erősen megnyúlt és oldalt kissé lapított, farkuk szintén hosszú és vékony, finom hegyben végződik.

Felső állkapcsuk 17 egyforma, síma fogát 4 nagyobb barázdás fog követi.

A zöld hegyesfejű kígyó (Oxybelis fulgidus Daud.)

Zöld hegyesfejű kígyó (Oxybelis fulgidus Daud.).

Színe pompás zöld, egy sárga hosszvonallal díszítve. Hossza 1.5 m. Hazája Észak-Brazília, Guayana és Dél-Amerika más országai, ahol kizárólag fákon él és azok ágain a legsebesebben mozog. Rokonaitól elkülönítik 17 sorban elhelyezett hátpikkelyei, amelyek közül a középsők ormót viselnek, valamint 9–10 felső ajakpajzsa és a kantárpajzs hiánya. A hasonló zöldszínű indiai Dryophis-fajoktól jól elkülöníti kerek szembogara.

Életmódjáról nem sokat tudunk; ezzel szemben Fischer J. az Észak-Amerikában honos Oxybelis acuminatus Wied faj fogságban tanusított életszokásairól közöl adatokat. Ez a kígyó laza gyűrűkbe szedett testével pihen az ágakon vagy a leveleken és földre nem mászik le; a sűrű lomb között nagyon nehéz észrevenni. A hőmérséklet ingadozásaival szemben rendkívül érzékeny; Fischer állatai a legjobban érezték magukat 25–31 ° C-nál, 7.5 ° mellett életteleneknek tűntek fel, de magasabb hőfok mellett újra magukhoz tértek. Ha meg akarjuk fogni, akkor harap. Jó látású és éles hallású nappali állat. Táplálékát fiatal gyíkok teszik, melyeket megfojtás nélkül nyel el, miközben fejét és nyakát szabadon lelógatja. Harmatot iszik, de megszokja a vizesedényt is. Évente négyszer vedlik; egyik őszi vedlése megkésett és csak 6 hónap mulva, áprilisban fejeződött be, midőn a bőr darabokban válott le róla; ez idő alatt az állat egyébként táplálékot sem vett magához.

„A gyíkászás alkalmával – amint azt Werner fogságban tartott példányain megfigyelte – hasonlóan cselekszik, mint a zöld ceyloni ostorkígyó (Dryophis mycterizans). Már messziről figyeli áldozatát, miközben nyelvét gyorsan öltögeti; majd lassan közeledik hozzá s mikor mintegy 5 cm-nyire van tőle, akkor már meglehetősen vastag nyelvének mozgása oly gyors, hogy az áldozat megragadásakor nem is húzza be, hanem hegyével fölfelé hajlítva, látszólag mozdulatlanul kinyujtva hagyja. Aztán villámgyorsan odakap s a gyíkot valahol a fején vagy törzsén, de sohasem a farkán, megragadja és azon elevenen kezdi lenyelni. A következő gyíkot csak akkor méltatja figyelemre, ha már az első falat a gyomrába jutott, két-háromnál többet nem eszik meg egy nap alatt. Mikor pihen, sajátságos helyzetet vesz fel, testével leggyakrabban valamely ágról lecsüngő hurkot képez, feje és nyaka pedig fölfelé irányítva lelógó mellső testével együtt U-alakot alkot. Mozdulatai alkalmával éppen olyan drótszerű, rugós benyomást kelt, mint a többi nappali barázdásfogú fajok, amelyeket valaha is láttam. Nagyon harapós és mindjárt többször az arca felé kap annak, aki nyugalmában háborgatni merészeli s torkát aztán is nyitva tartja. A vizet úgy csöpp alakjában, mint vizesedényből is megissza.”