7. Tövises kígyók (Acanthophis Daud.)

Fejük széles, felül testük egész elülső feléig nagy pajzsok fedik őket, orrlyukaik szélesek és egy nagy pajzs közepén nyílanak, farkuk erősen kihegyezett, alul egyszerű, páratlan pajzsok borítják és egy szarunemű tüskében végződik. Felső szempajzsuk hátsó pereme szögben nyúlik ki, mozgatható, mint a viperáké és az állatoknak gonosz tekintetet kölcsönöz. Testüket 19 sok pikkely födi, melyek közül az elülső testfél közepén állók többé vagy kevésbbé határozottan ormósak. Két fajuk ismeretes.

A tövises kígyó (Acanthophis antarcticus Shaw)

Ezt a látszatra, de véleményem szerint valóban is legveszedelmesebb ausztráliai kígyót – úgymond Bennett – a telepítvényesek halálviperának, a bennszülöttek pedig farktövise miatt tövises viperának nevezik, csúnya, hosszához képest vastag hüllő. Kicsiny szemei élénksárgák, pupillájuk függőleges rés. Színe változó és nehezen leírható, általában sötét árnyalatok elegyéből és fekete sávokból tevődik össze, alsó része világos vörösessárga. Csaknem kivétel nélkül jellemzik a fejének két oldalán és haspajzsain fellépő fekete, többnyire kerek foltok. Hossza 0.75 m, törzsének átmérője 2.2 cm. A tövises kígyó Ausztráliát, Új-Guineát és a keleti Molukkákat lakja s nyugat felé egész Ceramig és Amboináig ismeretes.

„A tövises vipera – folytatja Bennett – Új-Dél-Walesben közönséges és Sidney közelében is előfordul. Száraz és homokos helyeken tanyázik, gyakran látják az utakon és ösvényeken, ahol nappal összecsavarodva fekszik és ellenségének közeledésekor is úgy marad, oly körülmény, mely még veszélyesebbé teszi. Az első példányt, amellyel az országban találkoztam, csaknem letapostam már, de szerencsére még idejében figyelmes lettem rá. Rövid, vastag és sajátos színű teste, széles feje és gonosz szemei még a járatlant is megijesztik és arckifejezése annyira visszariasztó, hogy e tekintetben csak a puffogó vipera versenyezhet vele. Táplálékát főként békák és kisebb madarak alkotják, legalább a megvizsgált példányok gyomrában ezeket találtam.”

A bennszülöttek azt állítják, hogy harapása senkit sem öl meg s a megmartat legföljebb rosszullét, különösen pedig álmosság fogja el, azonban utána jobban lesz. Az európaiak ennek éppen az ellenkezőjéről értesültek. Érdekes történetet mesél el Cunningham. A kígyók párzási idején egy vadászkutya két tövises viperát hajtott fel és odahívta a gazdáját, aki az egyiknek fejét vette, míg a másik elmenekült. Mintegy 10 perc mulva egy másik kutya ment át azon a helyen, azt a levágott fej megharapta s rettenetes rángatózások között mult ki.