1. Laposfarkú kígyók (Laticauda Laur.)

Törzsük hengeres; pikkelyzete és pajzstakarója hasonló a többi kígyókéhoz, miáltal összekötő kapcsot alkotnak a mérges siklók és a tengeri kígyók között. Fejüket pajzsok borítják, melyek száma és elrendeződése csaknem szabályszerű. Orrlyukaik az arcorr oldalán helyezkednek el és egy-egy pajzs közepén nyílnak, melyeket a közéjük benyomuló középső arcorrpajzs választ el egymástól. Törzsük felső oldalát síma és fénylő, zsindelyforma pikkelyek, hasoldalát pedig jól fejlett pajzsok borítják, amelyek a farok alsó oldalán két sort alkotnak. Felső állkapcsuk feltünően rövid s méregfogaik mögött meglehetős távolságban egy másik barázdálatlan fogat visel, amely könnyen kihull s ezért gyakran hiányozhat is. Három fajuk ismeretes.

A harántsávos tengeri kígyó (Laticauda laticauda L.)

Harántsávos tengeri kígyó (Laticanda laticanda L.).

A nemzetség leggyakoribb és legismertebb faja a harántsávos tengeri kígyó. Hossza csak ritkán éri el az 1 m-t. Arcorrának páratlan pajzsa hiányzik, testének első harmadát 19 pikkelysor födi. Felső oldalának alapszíne többé vagy kevésbbé élénk kékes- vagy zöldesfekete, hasoldala pedig sárgás vagy gummiguttisárga; rajzolatát 20–25 fekete gyűrű alkotja, amelyek az egész testet körülveszik; ezekhez járul még egy fekete fejtetőfolt, amely egy, a fej hátulján, továbbá a nyakszirten levő harántfolttal, mindkét felől az állon kezdődő ugyanilyen színű hosszsáv által van összekötve, végül pedig egy fekete kantárfolt, amely éppen úgy, mint a fej szalagjai, az élénk sárga arcorról élesen kiemelkedik.

Cantor szerint a harántsávos tengeri kígyó a Bengáli-öbölben Pondicherry környékét, valamint a Nikobárokat, Andamanokat Molukki-szigeteket, Timort, Celebest, Új-Guineát és a Dél-Kínát környező tengert lakja. Egyes példányait a szárazon is találták, és pedig meglehetős távolságban a parttól. Dahl a Bismarck-szigeti példányokat csaknem mind a szárazon gyüjtötte.

Döderlein, Fischer és mások szerint egyáltalában nem harapós állat. Sempernek egy megfigyelése arra enged következtetni, hogy az anyag egy darabig gondozza ivadékát: „Mindanao keleti partján, a mészzátonyok között egy hatalmas nőstényt láttam, mely valószínűleg a Platurus fasciatus fajhoz tartozott, össze volt göngyölődve s gyűrűi között, sőt részben rajta a testén 20 fiatal állat hevert, melyek becslésem szerint két láb hosszúak lehettek.”

A laposfarkú kígyó életmódját Dahl F. a Bismarck-szigeteken figyelte meg s erről a következőket írja: „A Platurus colubrinus a Bismarck-szigetek egyetlen valóban gyakori tengeri kígyója. Különösen a lyukacsos korallmészben és a hullámok által sodort üreges fatörzsekben akadunk rá. Megfelelő helyeken sohasem keressük hiába.” „Táplálékáról – folytatja később Dahl – semmi bizonyosat sem tudunk. Az év különböző szakaiban egy egész csomó példányt felbontottam, de gyomrukat mindig üresnek találtam.” Néha előfordul, hogy zsákmányra vadászás közben az erős áramlat messze elviszi a szárazföldtől; az olyan eseteket azonban, amidőn a nyilt tengeren fogják, egészen kivételesnek kell tekintenünk. A bennszülöttek nagyon félnek tőle, ezt azonban nem lehet komolyan venni, mert Dahlnak egyik embere a gilisztáktól is félt. „Az állat magatartása a mérgeskígyókéval azonos. Annyira nem óvatos, hogy kinyujtja a fejét, ha réséhez közeledünk és ingerlés esetén beleharap az odatartott botba is. Azonban nagyon harapósnak mégsem mondható. Csekély mértékű óvatossága talán némi magyarázatát leli abban, hogy a bennszülöttek félnek tőle.”