4. Puffogó viperák (Bitis Gray)

A vipera nemzetségtől abban különböznek, hogy orr- és arcorr-pajzsukat egy pajzsocska helyett pikkelyek választják el egymástól s hogy van egy félholdalalú felső orrpajzsuk. 8 vagy 9 fajuk ismeretes, amelyek kizárólag Afrikában élnek.

A puffogó vipera (Bitis arietans Merr.)

Puffogó vipera (

Puffogó vipera (Bitis arietans Merr.).

Afrika mérsékelt- és forró-övi vidékeinek egyik legveszedelmesebb faja a puffogó vipera, vagy ahogy a búrok nevezik: puffadder. Másfél méterre is megnő, de az ilyen nagy példányok már ritkaságszámba mennek. Az itt ismertetendő faj egyetlen olyan tagja a Bitis nemzetségnek, melynek orrlyukai az orr hegye mögött fekszenek és fölfelé irányulnak. Más elkülönítő bélyegei, hogy felső orrpajzsai egyszerűen ormósak s éppen úgy nincsenek rajtuk tüskék vagy más hasonló képződmények, mint a szemöldöktájékon. Nem tévedünk, ha a legcsúnyább kígyók közé soroljuk, viszont azonban ez inkább csak az alakjára vonatkozik. Bizonyára igaza van annak – mondja Günther –, aki a viperákat „varangyos kígyók”-nak nevezi, különösen akkor, ha ezt az elnevezést a puffogó vipera alapján adta. Ez a dülledtszemű, lapos- és szélesfejű, idomtalanul vastag kígyó valóban nagyon emlékeztet a varangyra. Csaknem háromszögletű, vagy helyesebben egyenlőtlen oldalú négyszöghöz hasonlítható feje élesen különül el a nyakától, azonban az utóbbi sem karcsú, hanem szintén vaskos, a törzs pedig hirtelen vastagszik vagy szélesedik meg s rendkívül tekintélyes kerületű, átmetszetben pedig olyan lapos és szögletein lekerekített háromszöghöz hasonlítható, melynek alapját a has alkotja; a farok pedig, amely a törzsnek egyenes, azaz éles átmenet nélküli fokozatos folytatása, tompa, egyik részén lapított kúphoz hasonlítható, amidőn a lapított hely a hasoldalnak felel meg. A fejet és törzset hasonló alakú s csak nagyságra nézve különböző, zsindelyforma pikkelyek födik, melyek a törzsön 31–33 hosszanti sorban rendeződtek, a szemek és felső ajakpajzsok között pedig 3–4 sort alkotnak.

Színe és rajzolata bizonyos mértékig változó, de nem feltűnően, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy vedlés után minden kígyó élénkebb színű. Az alapszín röviddel a vedlés után kellemes élénk homoksárga, mely később többé vagy kevésbbé megsötétedik s közvetlenül a következő vedlés előtt piszkos szürkésbarnává válik. Harántul az arcorr elülső részén, a szemeken át, egy sötétbarna vagy feketés, elül világosan beszegett sáv húzódik; közvetlenül erre, csaknem egyik szemtől a másikig elérő, lantformájú világos rajzolat alaprésze következik, amely szelíd hajlással a szemektől a halántéktájékig vonul s mindkét oldalon lefelé hajolva a szájszöglet felé tart, szárai között egy sötétszínű teret zárva be. A nyakon három sor rajzolat kezdődik, melyek közül a középsők hegye hátrafelé irányul, míg a két oldali sor szöge lefelé nyílik. Ezek közé különböző alakú sávok és foltok iktatódnak be. A szögrajzok rendszerint élénk világossárga vagy sárgásfehér színűek s mindkét oldal feketével vannak határolva, minthogy pedig a foltokat is hasonló szegély veszi körül s a szegélyek a sávoknál szélesebbek is lehetnek, a legkülönfélébb változatok állhatnak elő, amelyek azonban jelentéktelenek, mert különben mind a szín, mint a rajzolat is, lényeges vonásaiban azonos marad.

A puffogó vipera a 17 ° északi szélességtől kezdve, melyet észak felé csak Dél-Marokkóban lép át, egész Afrika területén gyakori.

Nevét élénk sziszegéséről kapta, amelyet mindig hallat, valahányszor nyugtalanítják, vagy ami ezzel egyet jelent, felmérgesítik. Ily alkalmakkor testét kétszeresére fujja föl, fejét 30 cm-re emeli föl a föld fölé, ellenfelének minden mozdulatát izzó szemekkel követi s lesi az alkalmas pillanatot a támadásra.

Fritsch, a kiváló utazó, a következő sorokat írja a puffogó viperáról: „Dél-Afrikában a tulajdonképpeni Fokföldön ritka, annál gyakoribb azonban a keleti tartományokban, s a leggyakoribb a szabad- (vagy régi búr-) államokban, vagy tovább Afrika belsejében. Lomhasága által tűnik ki, nagyon lassan mozog és csak amikor támad, ront rá villámgyorsan áldozatára, amely alkalommal többé-kevésbbé a tengelye körül szokott forogni. Az emberek állítása szerint oly magasra fel tud ugrani, hogy eléri a lován ülő lovast. Nappal csendesen meghúzódik a bozótban vagy a fű között, csak éjjel mozog s az egerek miatt a lakások környékét is fölkeresi, ahol nem ritkán bajt is okoz. Transvaalban egy asszony a sötétben a ház ajtaja előtt fekvő puffogó viperára lépett, amely megharapta, s a rákövetkező napon meg is halt. A majorságra és a vadászkutyákra is veszedelmes, mert ha számára a bokrok fedezetet biztosítanak, hathatósan védekezik is. Bloemfontainben egy úrnak két kutyáját marta meg, amelyek egyike már tíz perc alatt, másika pedig néhány óra alatt belepusztult a harapásba”.

Táplálékára nézve aligha különbözik a többi viperától. Valószínűleg egerekre, patkányokra, földi mókusokra és más kis rágcsálókra vadászik s néha-néha egy-egy gyanútlanul közeledő madarat is elfog. Fogságban tartott példányok tanusága szerint más kígyókat, egyáltalában hüllőket és békákat nem eszik. Ezzel szemben azonban Nolte C. a következőket írja: „Óvilági rokonaitól eltérően, úgy látszik, jól is úszik, amire már orrlyukai helyzetéből is következtetni lehet. Azt is hallottam, hogy főtápláléka békákból állana. Egy megölt példányt megvizsgálva, annak gyomrában egész csomó apró barna kullancsot találtam”. Hesse P. ezt írja: „A puffogó vipera Bananában, az alsó Kongonál a homokos talajon szeret tartózkodni; egy példányt közvetlenül lakásom közelében öltem meg; ennek két patkány volt a gyomrában s tapasztalataim szerint ezekből a rágcsálókból telik ki legfontosabb tápláléka”.

A puffogó viperát a busmannok szorgalmasan fogdossák, mert belőle nyerik a nyílmérget. Az állatok megfogásánál bátran és ügyesen járnak el, óvatosan közelednek a pihenő állat felé, majd lábukat hirtelen nyakszirtjére teszik, lenyomják a földre és fejét egy vágással hirtelen lemetszik, azután kinyomkodják a méregmirigyek tartalmát s az így nyert folyadékot valami ragadós növényi anyaggal keverik össze, amely arra szolgál, hogy segélyével a mérget oda lehessen erősíteni a nyíl hegyére.

A dühös puffogó vipera félelmet gerjesztő látvány. „Egy alkalommal – mondja Drayson – láttam egy rendkívül dühös nőstény állatot. A kafferek fiókáival együtt űzték ki rejtekéből, egy ledőlt fatörzs alól s nyilván szándékában volt erősen védekezni. A kafferek elhatározták, hogy az egész familiát megsemmisítik, de féltek hozzányúlni a veszedelmes lényekhez. Éppen akkor érkeztem a helyszínre, amikor a felfedezés után tanácstalanul ott álltak s előkészítettem őket a támadásra; nagy köveket hozattam oda velük s ezekkel megkezdtük a harcot. Néhány perc alatt mind az anya, mind fiókái elpusztultak s el is égettük őket, nehogy a bennszülöttek valamelyike mezítelen lábával rálépjen egyiknek a fejére s így mérgezze meg magát”.

A puffogó vipera a fogságot jól viseli, mert igényeit nem nehéz kielégíteni. Meleg ketrecben, melynek alja homokkal vagy kisebb kavicsokkal van beszórva, mindig jól érzi magát s ha táplálékot adunk be neki, rendesen nem vár soká az elfogyasztásával. Ezért minden állatkertben, ahol csak kígyókat tartanak, ott találjuk. Fogása veszedelmes méregfogai dacára se okoz nagy gondot; a bennszülöttek rendesen nyakszirtjénél fogva ragadják meg, vagy megfogása előtt villás ággal szorítják oda a földhöz. Szétküldése éppen olyan könnyű, mint bármely más kígyóé. A fogságban nyugodtan viselkedik s ha nem ingerlik, nem is támad és a harapást sem kísérli meg. A ketrecébe tett zsákmányt csak akkor támadja meg, ha éhes, viszont ha előző nap evett, akkor még azt is eltűri, hogy a házinyúl játszódjon vele, a nélkül, hogy veszedelmes fegyvereit használná. Nemcsak tartózkodó, de lusta is; olykor 2–3 hét is eltelik, amíg elhatározza magát az evésre. Ha azonban éhes, rögtön megharapja áldozatát és a lenyeléssel sem vár sokáig.

Lustasága és tartózkodó viselkedése folytán táplálkozása igen érdekes látványosságot nyujt. A házinyúlnak vagy a tengeri malacnak sejtelme sincs az őt fenyegető veszedelemről. A kígyó kíváncsian közeledik feléje, ami érthető is, hiszen még sohasem látott ilyen állatot. Az áldozat megszagolja ellenségét, mert még az sincs tisztában a helyezettel. A kígyó fölemeli háromszögletű fejét, nyakát hátragörbíti és veszedelmesen szép támadó állásba helyezkedik. A házinyúl újra szagolgatja s minthogy még mindig nem sejti a veszélyt, közeledik a kígyó felé. A puffogó vipera nyelvét öltögeti s megérinti vele a házinyúl bajuszát, az pedig még mindig gyanutlanul és kíváncsian szemléli ellenségét, amely pedig most már mind izgatottabb és izgatottabb lesz. Leengedi a fejét hogy új állásba helyezkedjék, bordáit a földnek feszíti s izgalmasan dolgozik száznál több lábpárjával. A házinyúl füleit hegyezi s bajúszát mozgatja, félreugrik, de újra megnyugszik s mikor látja, hogy a kígyó ismét nem mozdul, talán még falatozik is közben, majd játszani kezd, ráugrik a kígyó hátára s úgy látszik teljesen jól érzi magát a ketrecben. Ez így tarthat órák hosszáig és minél tovább tart a játék, annál merészebb lesz a nyúl s annál elevenebb a kígyó. Végül is az utóbbi elhatározta, hogy éhes és közeledik a nyúl felé, amely bevárja, sőt közeledik is. A kígyó villámgyorsan löki előre a fejét, majd újra hátrakapja és újra előre, ekkor kitátja a torkát, 2 cm hosszú méregfogai fölemelkednek s azokat belevágja az áldozat testébe. A házinyúl halálos sikoltást hallat. A kígyó gyorsan visszahúzódik, nyugodtan lefekteti fejét a földre és szemeit élesen rámeresztve áldozatára, várja annak kimúlását. A házinyúl még hallat néhány hangot, de fülei nemsokára lehanyatlanak, szemhéjait lecsukja, egy néhányszor még a fejét is megmozgatja, aztán oldalfordul s ezzel együtt eszméletét is elvesztette. Alig tartott néhány másodpercig, míg a mérges csöpp megtette a hatását.

A kasszavakígyó (Bitis gabonica A. Dum.)

Még nagyobb és esetlenebb az előbbi fajnál. Orrlyukai fölött egy-egy szarvszerű, fölálló pikkelyt visel, szemei és felső ajakpajzsai között pedig 4–5 pikkelysora van. Törzsét 33–41 pikkelysor födi. A kasszava kígyó vagy gabuni vipera Libériától Damaraföldig egész Nyugat-Afrikában el van terjedve s az egyenlítőtől délre Kelet-Afrikában is honos. Színéről Vosseler a következőket írja: „Ezen a kígyón legelőször bőrének egyedülálló rajzolata és színe öltik szembe. Hátát csaknem geometriai vonalakkal határolt, fehér, sárga és vöröses vagy barna és bársonyfekete foltok díszítik, amelyek legpompásabbak közvetlenül a vedlés után. Könnyen megbocsátjuk a test csúnya alakját, ha a hát finom, szőnyegszerű rajzát nézzük. Amennyire feltűnő a színe a számára idegen környezetben, éppúgy eltűnik a rendes afrikai vörös talajon, illetőleg annak egyenetlenségei és árnyalatai között. Ezt az igazi földön lakó kígyót részint ez a színbeli alkalmazkodás, részint pedig az esetlen, széles test, lapos has és kiszélesedett, lapos fej jellemzik.

„A kasszavakígyó lényéről már az a módszer is nyujt némi felvilágosítást, ahogyan a feketék fogják és szállítják. [Meg kell jegyeznünk, hogy Vosseler ezt a fajt is „Puffotter”, azaz puffogó vipera néven nevezi.] Míg ugyanis a bennszülöttek a legkisebb kaméleontól is szinte babonásan félnek és minden más kígyót agyonvágnak, addig ezt legtöbbször a kezükkel ragadják meg, nyakára erdei indákból vagy egy alkalmilag lehántott háncsdarabból hurkot erősítenek s pórázon vonszolják maguk után, mint az akaratoskodó ebet. Nyakát sokszor nagyobb biztonság okáért villás ággal szorítják le a földre. Útközben a nehéz kígyót a vonszolás akadályozza meg a harapásban, de ehhez többnyire nagyon buta is. Nem ismerek másik kígyót, amely annyira unott temperamentumú volna s oly kevéssé ingerlékeny, mint ez. Szerencsére a lustaság igazi mintaképe! Mert a mi a gyakoriságát és rendkívüli védekezőkészségét illeti, ha ehhez harciasabb természet is járulna, igen veszedelmesnek kellene mondanunk. Magatartása egyénenként is különböző lehet, de rendszerint sokkal apatikusabbak, mint a Brehm által oly találóan jellemzett Bitis arietans. Sok fogságban tartott példányom még hosszas ingerlés után sem harapott be az elébe tartott tárgyba.

„Brehm szerint a puffogó viperák a fogságban könnyebben elfogadják a táplálékot a többi viperáknál. Ezt az állítást azonban a B. gabonica esetében korlátoznunk kell. Minthogy az ürülékükben más apró rágcsálókéval vegyesen patkányszőrt is találtam, az első két példányt megkíséreltem patkánnyal etetni. A patkányok azonban még 6 hónap mulva is éltek, sőt meg is kölyköztek. Később sem ettek s minthogy a viperák általában sokáig tudnak koplalni s vízre is kevésre van szükségük, fel is hagytam etetési próbáimmal.”

Vosseler csak egy olyan példányról tud, amely évenként evett a fogságban s az is csak akkor, miután a hamburgi „Institut für Schiffs- und Tropenkrankheiten”-ben erőszakkal etették. Ez a példány Mayer közlése szerint Kelet-Uzambarából származott s étvágyának visszatérésével élénkebb lett ugyan, de egyúttal kellemetlenebb is.

„Évente, a fogságában tett tapasztalatok szerint, a szokásos előzmények után, egyszer vedlik. Olykor levedlett bőre mellett kihullott méregfogait is ott találjuk. Lehetséges tehát, hogy meghatározott időnként fogait is újakkal pótolja. A használatban levő hegyes, 2.5 cm hosszú méregfoga mögött rendesen még két pótfogat visel. Leginkább május–júniusban vedlik, ritkábban azonban decemberben. Fiait elevenen hozza a világra. Októberben egy felboncolt nőstény példányban teljesen kifejlődött és élénken mozgó embriókat találtam. A B. gabonica legjobban szeret a hegyi patakok közelében, a völgyeket borító fű között és az őserdőtől födött hegyhátak lejtősségein tartózkodni.

„A „dawa” – azaz a mérgezés ellenszerének – hatékonyságában a négerek szentül hisznek. Hogy ez miből áll, nem tudom, mert nagyon titokban tartják s nem olyan könnyű megszerezni. Valószínű, hogy ez esetben is egy, a délafrikai néger törzsekéhez hasonló, hosszú és fáradságos immunizálásról van szó.

„Úgy véljük, kevéssé ismeretes, hogy a B. gabonica mérgét erős felindultságában vagy fájdalmában a fekete szemüveges kígyóhoz (Naia nigricollis Reinh.) hasonlóan messzire ki tudja fecskendezni s egy csöpp belőle elég, hogy az ember szemében égő fájdalmat s átmenetileg homályos látást okozzon. Ennek enyhítésére és gyógyítására a négerek friss asszonytejet használnak, amellyel a méreg által ért szemet kimossák. A kutyák e kígyó, de különösen a Naia kifecskendezett mérge állítólag tartósan megvakítja.”

Nyugat-Afrikában Libériától Gabunig van elterjedve a B. gabonica-hoz hasonlóan szép, de valamivel elmosódóbb színű és valamivel kisebb szarvasorrú vipera (Bitis nasicornis Shaw).