5. Alligátorok (Alligator Cuv.)

Az alligátorok az eddig tárgyalt páncélos hüllőktől abban különböznek, hogy felső állkapcsukban a mindkét oldali negyedik alsó állkapocsfog befogadására nem kivágások, hanem mély gödrök alakultak ki. A fogak száma mindegyik állkapocsban legalább 17, de számuk mindegyik felső állkapocsfélben 20–20-ra, mindegyik alsó állkapocsban pedig 22–22-re s így összesen 84-re emelkedhetik. Csontos orrsövényük van. Hátuk csontlemezei olyan szerkezetűek, mint a krokodílusoké, de haspajzsaikban nincsenek bőrcsontok, vagy pedig nagyon vékonyak és jelentéktelenek. Egy északamerikai és egy délkeletkínai fajuk ismeretes.

A kínai alligátor (Alligator sineusis Fauv.)

A kínai alligátor, melyet 1879-ben írtak le, abban különbözik északamerikai rokonától, hogy 2, vagy gyakrabban 3 pár egymás mögött fekvő tarkópajzsa, és 6, ritkábban 8 hosszanti sorban elhelyezkedő hátpajzsai vannak. Hazája a Jang-ce-kiang alsó folyása, 2 m hosszúra nő meg. Színe és mustrázata nagyon hasonlít amerikai rokonáéhoz. Annak ellenére, hogy Európa több állatkertjébe eljutott már, életmódjáról még mindig keveset tudunk.

Fogságban megfigyelt életéről Wolterstorff W. ír részletesebben. „Az a két szép példány, melyet Schmacker B. Shanghaiból 1890-ben küldött a frankfurti állatkertnek, s amelyeket alkalmam volt hosszabb ideig megfigyelni, a Jang-ce-kiang melletti Wuhuból származott. Ajándékozójuk az Európába való küldés előtt hat hétig egy fürdőkádban tartotta őket. Nagyságuk meglepett: a kisebbik 1.6 m, a nagyobbik 1.8 m hosszú volt, tehát az eddig ismert példányoknál nagyobbak. Magatartásuk – sajnos – megfelelt a koruknak; mint az idősebb amerikai alligátorok, ezek is nagymértékben lusták és unatkozóak voltak a fogságban.”

A csukaorrú alligátor (Alligator mississippiensis Daud.)

Csukaorrú alligátor (

Csukaorrú alligátor (Alligator missisippiensis Daud.).

Észak-Amerikában rémséges mesék forognak közszájon néhány ott honos állatról, különösen a csörgőkígyóról, a szürke medvéről és az alligátorról. Ezeket a rémmeséket, a képzelet szüleményeivel feldíszítve, másutt is szívesen tálalják a könnyen hívő olvasó elé. Ha például csak Bartram-nak adnánk hitelt, aki azt állítja, hogy alaposan ismeri az északamerikai alligátorok életét és csodálatos kalandokat élt át ezekkel a ragadozókkal, akkor valósággal csodálkoznunk kellene, hogy Florida szomszédságának vizei mellett még egyáltalában élhetnek emberek.

Bartram körülbelül az alábbiakat meséli el a Johannis-folyón átélt hajóútjáról és az alligátorokkal való találkozásáról. Egy kis csónakban utazik a folyón lefelé. A nap leáldozóban van. Minden irányból krokodílusok nyüzsögnek elő. Gyorsan befejezi halászatát s minthogy attól fél, hogy a puskája a vízbe eshetik, csak egy fütykössel fegyverzi fel magát. A krokodílusok első rajvonala, melyhez közeledik, ketté válik. A legerősebb daliák veszik őt üldözőbe. Teljes erejével evezik tovább. Már-már azt hiszi, hogy megmenekült, de alig érkezik az út felére, amikor bekerítik s megtámadják őt. Ellenségei megkísérlik, hogy a csónakot fölborítsák. Két hatalmas állat emeli ki a fejét és teste egy részét a vízből, szívremegtetően bőgnek és ha a sárkányokhoz hasonlóan nem is tüzet, de vízzuhatagot okádnak a sajnálatraméltó kalandorra, kinek helyzete immár roppant veszedelmes. Attól fél, hogy minden pillanatban kiemelik csónakjából s elnyelik. Husángjával vaktában hadonászik maga körül s olyan szerencsés, hogy a rettenetes szörnyetegek elmenekülnek. Ellenfelei nem nyugosznak: újabb csatavonalba fejlődnek. Ő a partra menekül; az alligátorok visszavonulnak s elcsöndesedik minden. Bartram a víz szélére siet s vitézségéről úgy is tanuságot tesz, hogy útközben pisztrángokat fog. Egy másik helyen kiköt, de aközben egy vénséges alligátor bőszen pislog reá. Puskagolyóval akarja magát megbosszulni ezért a vakmerőségért s elsiet, hogy előhuzza puskáját. Nem csekély rémületére azonban látja, hogy az alligátor nyugodtan lakmározik a halaiból s félelem nélkül, és dühösen tekint reá újra. Erre fejbe lövi az állatot s valószínűleg megöli. Most el akarja készíteni a halait s hozzáfog, hogy pikkelyeiktől megtisztítsa azokat. Ám szerencséjére még egyszer föltekint s a tiszta vízben megpillantja egy másik hatalmas alligátor fejét és vállait. Csak éppen annyi ideje van, hogy hátralépjen s így a szörnyetegtől megmeneküljön, mely ekkor farkának rendkívül ügyes mozdulataival a vízbe söpri halait s bebizonyítja a vakmerő halásznak, hogy őt magát is el tudta volna nyelni. Emberünk szerencsésen elmenekül; gondol mindenre, tűzkészítésre, fára való mászásra s más biztonsági rendszabályokra, minthogy a víz felől az alligátorok, a száraz felől pedig farkasok és medvék fenyegetik. Mielőtt azonban előkészületeit befejezné, újabb neszre ijed, mely – úgy látszik – révbejutásának helyén támad. Óvatosan odalopózkodik s látja, hogy az illető zaj az alligátorok hihetetlen tömegétől származik. A folyó egész szélességét ellepték úgy, hogy mint valami hídon „lehetett volna fejeiken átmenni”. A halakat pedig úgy összeterelik, hogy ezek szilárd gátat alkotnak. Az alligátor ezreihez újabb ezrek csatlakoznak. A halak millióit nyelik le. Az élesszemű utazó a sötétség ellenére is jól látja, amint a krokodílusok egyes példányai nagy halakat hajigálnak fel a levegőbe, aztán kitátott szájukkal újra elkapják s fogaikkal szétnyomják őket. Az állkapcsok összeverdesése hátborzongató zajt okoz. A ragadozók rágószerveiről patakokban ömlik a vér s orrnyílásaik úgy gőzölögnek, mint a kémények – s a harc egész éjszaka tart.

Célzatosan közöljük az itt elmondottakat. Mert nem Bartram koholmányait akarjuk kigúnyolni, hanem az olvasók hiszékenységét és némely természetrajzi írót, akik az elmondott hazugságokat terjeszteni segítik. A hasonló mesék könyvről könyvre, nemzedékről nemzedékre terjednek tovább, mintha kiirthatatlanok volnának és újra meg újra elismétlik, látszólag valami bizonyos megelégüléssel aziránt, hogy valamelyik állat életmódjában, mely alig különbözik lényegesen rokonaitól, némi elütő furcsaságot fedeztek fel. Látni fogjuk, hogy Észak-Amerika alligátorja, bár nem veszélytelen, de éppen olyan gyáva krokodílus, mint a többi mind...

A csukaorrú alligátort, vagy közönségesen alligátort, Strauch szerint a következő bélyegek jellemzik: Orra széles, lapos, parabolikus, a felülete csaknem síma és nagyon hasonlít a csukáéhoz. Orrsövénye csontos, tarkópajzsai egymás mellett fekvő 2, a nyakpajzsok 4 nagy, párosan két egymásután következő harántsorba helyezkedő pajzsokból állanak. Hátpajzsai 8 hosszanti sorban sorakoznak. Lábujjait széles úszóhártyák kötik össze. Ezek a bélyegek minden életkorukban annyira szembetűnők, hogy a nem többi fajával lehetetlen összetéveszteni. Hosszúsága 4.5 m lehet, ám az ilyen nagyságú állatok már kifejletteknek tekinthetők. Hátoldalának színe rendesen szennyes olajzöld, melyen itt-ott sötétebb foltok láthatók, hasoldala pedig szennyes világossárga. A fiatal állatok hátán és farkán sárga harántsávok vannak. A hímnek súlyosabb, erősebben fejlett feje van s Reese szerint a párzási időben élénkebb színezetű.

Az alligátor hazája az Egyesült-Államok délkeleti része a Rio Grande torkolatától északra a 35. szélességi fokig. Itt csaknem minden folyóban, patakban, tóban és mocsárban előfordul s nagyon gyakori. Audubon szerint, kinek leírását vesszük a következőkben alapul, az említett vidék folyóiban gyakran lehet látni az alligátorokat, amint az iszapos parton és a nagy úszó fatörzseken sütkéreznek, vagy a folyóban táplálékot keresve úszkálnak. Louisianában minden mocsár, öböl, folyó, tócsa, tó tele van velük. Mindenütt lehet látni őket, ahol elegendő vizük van arra, hogy táplálékot találjanak benne és elrejtőzködhessenek. A Red River folyóban, mielőtt még a gőzhajók közlekedtek rajta, olyan nagy tömegben éltek, hogy százaikat lehetett látni a parton és a hatalmas uszadékfák törzsein. A kicsinyek a nagyok hátán feküdtek vagy ültek és gyakran olyan bőgést hallattak, mint a viaskodáshoz készülő feldühödt bikák ezrei. Észak-Amerika sok-sok állatához hasonlóan ezek is olyan szelídek voltak, hogy alig zavartatták magukat a folyón vagy a parton végbemenő forgalom által. Ha nem lőttek reájuk vagy nem zavarták el szándékosan, akkor néhány méternyi távolságban maradtak a mellettük tovasuhanó csónakoktól, a nélkül, hogy a legcsekélyebb figyelemre méltatták volna azokat. Csupán a féligsós vizekben voltak vagy vannak ritkábban.

Az alligátor a szárazföldön rendesen lomhán és kedvetlenül mozog. Járása fáradságos vergődés. Nehézkesen húzza előre egyik lábát a másik után, hatalmas teste csaknem érintkezik a földdel, hosszú farkát pedig a földön húzza maga után. Így száll ki a vízből, így kúszik a mezőkön vagy az erdőkön át, hogy egy másik, táplálékra reményt nyujtó lakóhelyet, vagy tojásai számára alkalmas helyet keressen. A szárazon, valószínűleg gyámoltalansága miatt, szánalmasan gyáva. Ha vándorlásai közben ellenséget vesz észre, annyira meglapul, amennyire tud; e helyzetben mozdulatlanul megmarad s csak könnyen mozgatható szemeivel figyeli az ellenséget. Ha közeledünk hozzá, akkor nem próbál elmenekülni, de nem is támad, hanem csupán lábaira emelkedik s úgy fujtat, mintha kovácsfujtató volna a testében. Aki most agyon akarja verni, veszedelem nélkül teheti, feltéve, hogy megfelelő távolságban marad a farkától, mert ez a legerősebb és legjobb fegyvere. Az az ember, akire az alligátor farkával hatalmas ütést mér, belepusztulhat.

Igazi elemében, a vízben, élénkebb és bátrabb. Néha megtörténik, hogy itt az embert is megtámadja. Rendesen azonban gondosan elkerüli, legbiztosabban pedig akkor, ha az ember megy neki. Az északamerikai marhapásztorok fütykössel fegyverkeznek fel s így gázolnak azokba a vizekbe, melyekben alligátorok élnek, hogy utat törjenek állataik számára, vagy az őrzött állatokat ivásukban zavaró falánk hüllőket távoltartsák tőlük. Ha egyenesen az alligátorok fejére ütnek, akkor semmit sem kell félniök. Néha sűrűn egymás mellett lehet látni a vízben embereket, öszvéreket, alligátorokat; az állatok szorongva igyekeznek menekülni az alligátorok elől, az emberek meg ezeket püfölik, hogy elkergessék, az alligátorok pedig sóvárgó szemekkel pislognak a finom zsákmányra, de a kellemetlen páholástól való félelem miatt tisztes távolságban maradnak tőlük.

Az inni járó juhok és kecskék, a vizet átúszó kutyák, szarvasok és lovak veszedelemben forognak, mert az alligátorok vízbefojtják s azután elfogyasztják őket. Ám igazi táplálékuk mégis a halak. Az északamerikai folyók évente szokásos kiáradásai következtében a velük összefüggésbe jutó nagykiterjedésű sekély tavak és ingoványok nemcsak vízzel telnek meg, hanem halakkal is, melyekre az alligátorok vadásznak. A víz visszahúzódása után a tavakat összekötő mellékágak mind kiszáradnak s a halak is a mélyebb helyek felé húzódnak. Ide is követik őket a nagy, páncélos hüllők, egyik mélyebb medencéből, vagy amint Amerikában mondják, alligátorgödörből, a másikba vándorolva. Naplemente után messzire lehet hallani a zajt, melyet az állatok farkukkal csapnak s ha odaérünk, láthatjuk, amint a vizet felkorbácsolják s a halakat olyan rémületbe ejtik, hogy százával ugrálnak ki a vízből azzal a szándékkal, hogy így megmeneküljenek vad ellenségük torkából. A farkcsapások azonban gyakran egyenesen a félelmetes fogakkal felfegyverzett állat torkába hajtják őket. Némelykor bedugott palackot vetnek eléjük s akkor hallani lehet, amint az üveg csikorog s széttörik a fogak között. Kárörvendve kívánják ezt ilyenkor a mindenütt sandán pislogó páncélos ragadozók kedves egészségére!

Az alligátor szívós élete nehézzé teszi vadászatát. Mert őt csak az a golyó öli meg nyomban, amely agyvelejét vagy szívét fúrja át. Itt is legjobban eredményre vezet az alapos sörétes töltény. A puskánál gyakrabban használják a nagy hálókat, melyekkel lehalásszák a tócsákat. A megfogott alligátorokat azután partra húzzák s fejszével agyonverik. A négereknek nagy gyakorlatuk van abban, hogy az állatokat hurokkal fogják meg. Ha a parthoz közelednek, akkor kötelet vetnek a nyakukba s szintén kihúzzák a partra. A Red River folyóban a korábbi esztendők folyamán ezrével ejtették el s cipőt, csizmát és nyerget csináltak a bőréből, mert nagy divat volt ez akkor. Ámde hamarosan kiderült, hogy lábbelibőrnek nem eléggé tartós s a nedvességet is átereszti, viszont manapság egyéb célokra fel tudják használni. Zsírjukat is értékesítik, többek között gépkenőolajok előállítására. A mirigyek felhasználását, melyek éppen olyan erős pézsmaillatot árasztanak, mint a szűkebb értelemben vett krokodílusok pézsmamirigyei, eddig, úgy látszik, nem kísérelték meg komolyan.

A krokodílusoknak ezt a faját láthatjuk leggyakrabban az állatkertekben és a mutatványosbódékban. Az európai állatpiacra évente többszáz darab eleven alligátor kerül és mindegyiknek akad vásárlója. Az éppen a tojásból kibújt piciny példányokat állatkedvelők veszik meg, akik akváriumba teszik s annyira megszelidítik, hogy végül a táplálékot illedelmesen elveszik a kézből. A nagyobb példányok rendesen az állatseregletek tulajdonosainak kezébe kerülnek, aki addig hurcolják magukkal, míg a rossz bánásmód, az éhezés és hideg következtében el nem pusztulnak. Az egészen fiatal állatok nemsokára táplálkoznak ugyan, de nagyon nehéz őket fölnevelni. Az idősebb korukban elfogott állatok rendesen visszautasítják a táplálékot. A fogságot még leghamarabb megszokják a 1/2–1 1/2 m hosszú alligátorok, melyek megeszik az eleven halakat, majd a nyers húst, melyet még mozgatni sem kell, csak az orruk elé kell tartani. Később kitátják hatalmas szájukat már akkor is, ha eledelt mutatnak nekik s vidám kotyogással engedik „a sült galambot a szájukba repülni”.

Az alligátor életmódjáról Clarke írt rendkívül alaposan. „A párzás idején – május végétől július elejéig – a hímek nagyon elevenek s különböző vizekhez vándorolnak, hogy nőstényeket találjanak. Az izgatott hímek között állítólag küzdelmek dúlnak ilyenkor s azok a megcsonkított állatok, melyeket ebben az időben is látni lehet, fontos tanui e megállapítás igaz voltának. Ugató hangjukat is ilyenkor lehet legtöbbet hallani, még pedig éjjel többször, mint nappal. – A legnagyobb példány, melyet megmértem, 3.66 m hosszú volt. A legtöbb vadász szerint csak a hímek nőnek meg ilyen nagyra, a nőstények mindig jóval kisebbek.”

Az alligátor szaporodására vonatkozó legújabb érdekes megfigyeléseket Reese-nek köszönhetjük, aki háromszor hatolt be Florida és Georgia óriási mocsarai közé, hogy megismerje az állat életmódjának és ivadékgondozásának a jelenségeit. Ez alkalommal arról is meggyőződött, milyen pusztítást végeznek az alligátorok soraiban a vadászok. A túlnyomóan éjszaka lámpás és sörétes puska segítségével végrehajtott vadászat annyira megfogyasztotta az állatok számát, hogy ahol még 20 évvel ezelőtt százakat lehetett látni, ma már alig találni egyet-egyet. Az ott lakó vadászok állítása szerint a tojások lerakása januárius és szeptember hónapok közötti időben bármikor történhetik. Ám mégis kiderült, hogy ha nem az összes, de a legtöbb tojást júniusban rakják le. Az ilyenkor lerakott tojásokban az embriók már a fejlődésben meglehetősen előrehaladtak, sőt a leölt alligátorok petevezetékéből kivett tojásokban is olyan embriók voltak, melyek a fejlődés legelső fokozatain átmentek.

„A nőstény alligátor, mivel a hím a párosodás után fajának fenntartásával többé már nem törődik – írja Reese – egy kis magaslatot keres ki annak a vízi üregnek a közelében, melyben lakik. Ez a kiemelkedés rendesen, bár nem mindig, napos hely, gyakran egy kis fa- vagy bokorcsoport lábánál. Ha az alligátor valamelyik nagy mocsárban lakik, kénytelen jelentékeny utat megtenni, amíg a megfelelő helyet megtalálja. Ha azonban lakóhelye csak valamely mély, benőtt pocsolya, ami kevésbbé mocsaras helyeken gyakori eset, akkor már néhány lépés távolságban jó fészekhelyet tud találni.

Meglehetősen biztosan lehet állítani, hogy a nőstény a fészek közelében marad, ha azt megtöltötte tojásokkal. Erősen kétséges azonban, hogy fészkét más állatok támadásai ellen védelmezi-e? Biztos, hogy az ember nem igen forog veszedelemben, ha az alligátorfészket kifosztja. Megbízható vadászok azt állítják, hogy a medvék nagyon szeretik az alligátortojásokat s kitartóan szokták kutatni. Miután a nőstény az alkalmas helyet kikereste, egész növényhalmazt hord össze, valószínűleg olyan növények letépése után, melyek az illető hely közelében a legnagyobb tömegben találhatók. Ezt kúpalakú vagy kerek halomban összerakja s ismételt rámászással szilárdan lepréseli.”

A fészek nagysága és alakja nagyon változatos. Némelyik 2 vagy több méter átmérőjű és csaknem 1 m magas, másik azonban sokkal kisebb és alacsonyabb és sokszor olyan alacsony, hogy alig különböztethető meg a lehullott falevelek természetes úton keletkezett halmazától. Valószínű, hogy a fészkek építése bizonyos időt vesz igénybe, talán azért, hogy a friss növények, melyek az építőanyagot szolgáltatják, elkorhadjanak, megpuhuljanak és szilárd tömeggé álljanak össze. Mert az alligátorfészek meglehetősen szilárd alkotmány. Ezt állapította meg egy napon Reese, aki egy látszólag elhagyott fészket arra használt, hogy ráálljon és fényképfelvételt készítsen. Amikor aztán a fészket felnyitotta, még tojásokat talált benne s bár némelyik megrepedt, de teljesen nem törött össze.

Ebben a nagyon alacsony fészekben 48 tojást talált, ami igen nagy szám, hiszen más, sokkal nagyobb fészekben alig félannyi tojás volt található. Tizenkét fészket vizsgált meg s azokban közepesen 31 tojást talált. Még megoldásra vár az a kérdés, vajjon ugyanazt a fészket az alligátor többször használja-e, vagy pedig csak egyszer.

Amíg Voeltzkow szerint a madagaszkári krokodílus tojásai nagyon érzékenyek a nedvesség iránt s mindig száraz homokban kelnek ki, addig az alligátor tojásai csak akkor fejlődhetnek ki, ha megfelelő nedvességben vannak. A tojás likacsos héján át ugyanis nagyon könnyen kiszáradhat annak belső tartalma s így tönkremehet. A fészek belseje pedig mindig nedves, bármilyen száraz is a forró napsugarak által kiszárított külső rész. A fészek belsejében a hőmérséklet is sokkal állandóbb s nincsen kitéve a szélsőséges hőmérsékletingadozásnak annyira, mint a külső levegő.

Az a körülmény, hogy az anyaállat petevezetékéből kiszedett tojásban már jól fejlett embrió van, azt bizonyítja, hogy kifejlődéséhez nem szükséges olyan magas hőmérséklet, mint a madártojások számára.

Valószínű, hogy a tojásban lefolyó teljes kifejlődéshez mintegy 8 hét szükséges, ámde pontos észleleteink erre vonatkozólag még nincsenek. A kibuvás előtt a kicsinyek a tojásban érdekes hápogást hallatnak, mely néhány méternyire hallható. Ez a hang talán arravaló, hogy az anyaállatot a kibuvás elkövetkeztére figyelmeztesse; az anya odasiet, a fészket felnyitja és segít a picinyeknek a kibuvásban. Lehetetlennek látszik ugyanis, hogy az anyaállat segítsége nélkül a kibuvó kicsinyek kiutat találhassanak maguknak az összepréselt fészekből. A kibujt fiatal alligátor mintegy 20 cm hosszú s csaknem lehetetlennek látszik, hogy olyan kicsiny tojásból ekkora állat fejlődhessék. A tojások nagysága különböző. Az a legnagyobb tojás, melyet Reese megmért, 85 mm, a legkisebb pedig 65 mm hosszú volt.

„Az alligátorok száma – mondja Reese – rohamosan apad. Mind a fehér ember, mind az indiánok állandó harcban vannak velük. Feltűnő, hogy amilyen arányban fogy az alligátorok száma, egyidejűleg olyan arányban nő a mokasszinkígyó (Ancistrodon contortrix L.) száma. És éppen úgy nő a pézsmapocok száma is, mely nagyon sok kárt okoz azzal, hogy a Mississippi gátjait összeturkálja.”

Az alligátor növekedésére vonatkozólag Ditmar végzett kísérleteket a newyorki állatkertben. Kiderült, hogy a szabadban levő egyik tócsában nevelt alligátorok sokkal nagyobbra nőttek, mint a hüllők házának egyik medencéjében táplált és nagy elővigyázattal gondozott ellenőrző kísérleti példányok, annak ellenére, hogy nemsokára elvadultak, elbujtak s így sokkal kevesebb táplálékot kaphattak, mint emezek. Ditmar egyik állata, mely kibuváskor 20.3 cm volt, egy év alatt 45.8 cm-re, két év alatt 66 cm-re, 8 év alatt 210.8 cm-re és 15 év alatt 365.8 cm-re nőtt meg.