6. Kajmánok (Caiman Spix)

Boulenger G. A. szerint abban különböznek az alligátoroktól, hogy orrukban hiányzik a csontos orrsövény s a hátpáncél mellett haspáncéljuk is van, mely cserépzsindelyszerűen egymás fölött fekvő, mozgatható csontlemezekből áll. A haspáncél mindegyik csontlemeze két részből áll s azokat varrat köti össze egymással. Öt fajuk ismeretes, melyeknek hazája Közép- és Dél-Amerika.

A fekete kajmán (Caiman niger Spix)

Fekete kajmán (

Fekete kajmán (Caiman niger Spix).

A pápaszemes kajmánokhoz tartozik, vagyis azokhoz a fajokhoz, melyeknek szemeik között harántlécük van, de nem tekintve jelentékeny nagyságát, abban is eltér a többi fajtól, hogy számos nyakpajzsa van, melyek rendesen 4, meglehetősen szabálytalan harántsort alkotnak. Abban is különbözik még azoktól, hogy szemürege a 9. vagy 10. felsőállkapocsfog tájékáig előrenőttnek látszik. Rendszerint az említett harántléc közepe is előreugrik a középen. Felső, félig elcsontosodott szemhéjai laposak, finoman csíkozottak, nem ráncosak. Az elülső nyakpajzsok is 4–5 harántsorban fekszenek egymás mögött. Testének hátoldala fekete, hasi része sárga. A fiatal állatok fekete alapon sárga mustrázatúak; a sárga foltok harántsávokká egyesülnek s gyakran nagyon szembetűnőek. A leghosszabb és legnagyobb kajmánfaj, amennyiben 4 m hosszúra is megnőhet.

Hazája Dél-Amerika tropikus öve az Andesektől keletre, különösen Brazília északi része s itt minden nagyobb édesvízben előfordul, mégpedig mindig nagy számban. „Nem túlzás – írja Bates – ha azt mondják, hogy a száraz évszakban az Amazonasz felső folyásának vizeiben úgy hemzsegnek a kajmánok, mint Anglia tócsáiban az ebihalak. Egy ötnapos gőzhajóutazásom alatt novemberben a folyó mindkét oldalán mindenütt láthattuk ezeket a ragadozókat s az utasok reggeltől estig azzal szórakoztak, hogy golyókat röpítettek a páncéljukba. Különösen sokan voltak a csendesebb öblökben, ahol egymás hegyén-hátán fekvő, kusza csapatokba verődtek össze, melyek hangos zörgéssel oszlottak fel, amikor a gőzhajó elhaladt mellettük.” A teknősökhöz hasonlóan évente ők is vándorútra kelnek, minthogy a víz áradásával a szárazföld felé az elárasztott mocsarakban és tócsákba húzódnak, a szárazság kezdetével pedig a vízben gazdagabb folyókba igyekszenek. A tavakban és lagunákban, melyeknek összekötő ágai a forró évszakban kiszáradnak, kénytelenek magukat az iszapba beásni s ott az esős évszak kezdetéig nyári álmot alusznak. Az Amazonasz felső folyásánál azonban állandóan ébren vannak, mert ott a forró évszak gyorsabban elmúlik. A bennszülöttek csakis tőlük félnek, sokkal kisebb rokonaiktól azonban nem tartanak. Ez utóbbiakat – amint Bates részletesen leírja – még kézzel is megfogják. A fekete kajmánok azonban mindenütt nagy tiszteletnek örvendenek, hiszen nemcsak a vízben lépnek fel támadólag, hanem éjszakánként a szárazon is kellemetlenkednek és a tábortűz körül futkározó kutyákat is megpróbálják elcsípni. Általában nagyon ragadozókedvű és vakmerő állatok.

A fekete kajmán nyári tanyája Mexiana szigeten, az Amazonasz torkolatában.

A fekete kajmán nyári tanyája Mexiana szigeten, az Amazonasz torkolatában.

„Abból a célból – írja Schomburgk – hogy lássuk, miként ragadja meg zsákmányát, sokszor kötöztem madarakat vagy nagyobb halakat egy fadarabra, melyet aztán leúsztattam a folyón. Amint valamelyik kajmán észreveszi a csalétket, lassan és óvatosan utána úszik, a nélkül, hogy a víz színét mozgásba hozná. Ha elég közel ért hozzá, akkor a testét félköralakban meggörbíti s a szájáig begörbíthető farkának hegyével mindent behajt nyitott szájába, ami ezen a félkörön belül van. Erre becsukja a száját s zsákmányával eltűnik a víz felszíne alatt, hogy néhány perc mulva ismét megjelenjék a part közelében vagy valami homokzátonyon, ahol zsákmányát elköltheti. Ha a zsákmány nem volt túlságosan nagy, akkor csak vállig emelkedik ki a vízből s ebben a helyzetben nyeli le. Tápláléka rendesen halak, melyeket farkának egyetlen csapásával öl meg s rendesen a víz fölé hajít föl, hogy kitátott szájával jobban elfoghassa őket. Az állkapcsok összecsattintása és a farok csapásai olyan zajt keltenek, melyet különösen csöndes éjszakákon jó messzire el lehet hallani.

„Az egyik délután rendkívül megkapó küzdelem tanui voltunk. A folyam nyugodtan, halkan folyt tovább, amikor nem messze előttünk szokatlan mozgást vettünk észre a vízben. Egy hatalmas kajmán úgy ragadott meg a teste közepén egy kisebb fajtát, hogy feje és farka jobbra és balra kiállott a ragadozó rettenetes állkapcsai közül. A küzdelem kemény volt, de a gyöngének minden erőlködése hiábavalónak bizonyult a hatalmasabb állat dühével és falánkságával szemben. Akkor mindketten a víz alá merültek s csupán a különben nyugodt és síma víztükör felkorbácsolt hullámai tanusították, hogy a mélyben élet-halál küzdelem folyik le. Néhány perc mulva ismét a felszínre buktak s farkukkal úgy paskolták a víz felszínét, hogy ez jókora hullámokat vert. Az eredmény azonban nem volt kétséges: a kis kajmán mindinkább alábbhagyott. Közelebb eveztünk. Mihelyt a nagy kajmán észrevett bennünket, alámerült, de minthogy zsákmányát a vízben nem tudta lenyelni, ismét felszínre emelkedett s aztán egy kis homokzátonyra sietett, ahol azonnal megkezdte a zsákmány elfogyasztását.

„Feltűnt nekem, hogy az anyaállatok milyen sokáig mutatják szeretetüket fiaik iránt. Folytonosan őrzik őket és a legnagyobb elkeseredéssel védelmezik. Erről saját tapasztalataim útján győződtem meg. Védelem közben hatalmas bőgést hallat. Nem törődik a rálőtt nyilakkal sem, hanem dühösen támad arra, aki fiait elrabolja. De ő is csak a vízben vakmerő: a szárazon nagyon félénk és gyáva s nem lehet veszélyes az emberre. Úgy látszik, hogy tudatában is van a szárazföldön való gyöngeségének, mert rögtön a vízbe veti magát, mihelyt valami gyanus jelenséget tapasztal. Igazi elemében azonban rendkívül veszedelmes.

„A fiatal állatok pajzsai még puhák és hajlékonyak, de már ilyenkor is erős pézsmaillatot terjesztenek. A kajmán a partra építi fészkét, mely egy kis mélyedés a talajban. Ezt gazzal, levéllel és fűvel béleli ki. Átlag 30–40 tojás kerül egy-egy fészekbe, több rétegben. Minden réteg között levél és iszap alkotja a válaszfalat. Úgy látszik, hogy a legfelső réteget is ilyen iszap takarja be.

„A kajmánok a teknősökkel egyidőben rakják le tojásaikat. A fiatal állatok még az esős időszak beállta előtt bujnak ki. Azután a vízbe vándorolnak, miközben sokan zsákmányává lesznek a nagyobb ragadozó madaraknak és az óriásgólyáknak, sőt a hím kajmánok is sokat felfalnak közülük. De ha ilyen módon a kajmánok ivadékai erősen meg nem fogyatkoznak, akkor hihetetlen módon elszaporodnának. A homokzátonyokra rakott tojásaikat a nőstények állítólag sohasem ássák el.

„Párzás idején a hímek kegyetlen harcokat vívnak egymással. Egyízben egy hivatásos kajmánvadász olyan példányt ejtett el, melynek hosszúsága 4.5 m volt. Már behegedt, hatalmas seb nyoma tátongott rajta, melyet bizonyára a párzás idején szerzett. 18 lábujja közül 3 hiányzott s egyik mellső lába is borzasztóan meg volt csonkítva. Az indiánok állítása szerint ezeket a sebeket a „karibhal” okozná. Úgy látszik, hogy ezek a falánk halak az egyetlen ellenségei a kifejlődött kajmánoknak. Az említett kajmánvadász is csak a hetedik golyóval ejtette el a szörnyeteget, melynek szemén keresztül hatolt be a golyó az agyvelőben.”

Az a másik fekete kajmán, melyet Schomburgk kísérője ejtett el, még jóval azután is, hogy golyót röpítettek beléje, heves mozdulatokkal bizonyította, hogy még egyáltalában nem lehelte ki páráját. Amikor a partra húzták, úgy látszott, hogy a nap sugarai új életet árasztottak beléje: a holtnak hitt ellenség mozogni kezdett, sőt támadásra készülődött. Több indián elszaladt és dorongokat hozott elő. A legbátrabbik nekirohant az őt kitátott szájjal váró állatnak és a karó hegyét mélyen a torkába döfte. „Ámbár a kajmán keményen összecsukta állkapcsait és mélyen beleharapott a karóba, úgy látszott, hogy a támadásnak ez a módja egyáltalában nem tetszik neki. Mely hörgéséből legalább is él erre lehetett következtetni. Eközben két másik bátor indián hátulról közelítette meg s buzogányával kezdte verni a fark végét. A kajmán minden ütésre tajtékozva emelkedett fel s föltátotta a torkát, melybe minden alkalommal gyorsan egy újabb karót döftek. Az indiánok állítása szerint farkának csúcsában székel az élet. Valóban, a kajmán farkának vége az állat legérzékenyebb testrésze. Ezt bizonyítja az a körülmény is, hogy az erre a helyre mért minden ütés után dühösen magasra emelkedett a fejével, míg a fejére és hátára vágott ütéseket figyelembe sem vette. Hosszú és elkeseredett küzdelem után végre megöltük a ragadozót.”

A sakaré-kajmán (Caiman latirostris Daud.)

Dél-Amerikában nagyon elterjedt állat. Élesszemű megfigyelők írták le. Gyakran összetévesztik azonban a pápaszemes kajmán-nal (Caiman sclerops Schn.) s ezért nehéz, részben lehetetlen megállapítani, hogy az utazók melyik fajról beszélnek. A felső szemhéjai mind a két fajnak részben csontosak, részben bőrneműek, felületük ráncos és egy kicsiny, felálló szarvacska van rajtuk. A szemhéjakat elől egy harántléc köti össze, amely a „pápaszemes” jelző adására nyujtott alkalmat. Mindkét faj elülső nyakpajzsai nagyok és 2, legfeljebb 3 harántsorba rendeződtek. Azonban a sakaré hátulsó nyakpajzsai 3 vagy 4, a pápaszemes kajmánéi pedig mintegy 5 harántsort alkotnak. A sakaré megnőhet 3.5 m hosszúságúra, a valamivel hosszabb ormányú pápaszemes kajmán azonban legföljebb 2.8 m hosszú lehet. Mindkét faj háta sötét olajbarna. A sakaré fiatal példányai olajszínűek vagy sárgásbarnák és fekete foltokkal vagy sávokkal vannak tarkázva. A fiatal pápaszemes kajmánok színezete az igazi krokodílusokéra emlékeztet, barna vagy feketés foltokkal és harántsávokkal mustrázott, világos olajbarna hátuk által. Mindkét faj hasoldala zöldes sárgásfehér.

A sakaré hazája Dél-Amerikának és Andesektől keletre levő területe, az Amazonasz-folyótól a La Platá-ig és különösen Kelet-Brazília déli része, Uruguay, Paraguay és Peru északkeleti része. A pápaszemes kajmán a Tehuantepeki-földszorostól egészen a La Plata-folyóig Közép- és Dél-Amerikában mindenütt előfordul. Brazília Rio Grande do Sul nevű tartományában azonban hiányzik.

Azara és Wied herceg elég részletes képet rajzolt a sakaré életmódjáról. Ez a kajmán is jobban szereti a nyugodt folyóágakat vagy állóvizeket, mint a rohanó vízű árterületeket, s ezért különösen gyakori a belvidékek nagy erdei mocsaraiban. Wied herceg több nagy, sebesfolyású folyamban egyetlen sakarét sem látott, de nagyon sokat megfigyelt a holtágakban vagy a lassan folyó patakokban s legtöbbet a mocsarakban és tócsákban. Amíg ez a vérszomjas ragadozó a vízben pihenve zsákmányra les, addig csak fejének elülső részét lehet látni. Ezt is csak addig emeli ki a vízből, hogy magasan fekvő szemei éppen csak végig tekinthessenek a víz tükrén és orrnyílásai szabadon lehessenek. Napközben így vesztegel egy helyben, vagy délben a partra, esetleg egy sziklára úszik, hogy ott sütkérezzék vagy aludjék. Ám rögtön a vízbe menekül, mihelyt ember vagy akár kutya közeledik feléje.

„Eledele minden élőlény, melyet megragadhat. Az egyik vadászom egyszer egy fiatal kajmánt lőtt, mely egy előbb elejtett kacsát ragadott meg. Gyomrában különösen halmaradványokat, sok pikkelyt és szálkát, vízimadarak maradványait, apró kavicsokat és homokot találtam s megtudtam, hogy sokszor nagy köveket is lenyel. A halászok azt is állítják, hogy a sakaré gyakran az úszó vagy fürdő embert is megtámadja. Az egyik a karján és lábszárain a fogak begyógyult nyomait is megmutatta. Ha különben ezt a megállapítást indokoltnak is tarthatjuk, általában mégsem mondhatjuk, hogy ezek a páncélos hüllők veszedelmesek az emberre. Azok, amelyeket megfigyeltem, mind nagyon óvatosak voltak s azonnal eltűntek, mihelyt 30–40 lépésnyire megközelítettük. A folyókat átúszó kutyákat és más kisebb állatokat azonban gyakran bekapják. Mucuri mellett, az Arara lagunájában egy sakaré kunyhónk közelében ütötte fel tanyáját s a vízbe dobált ételhulladékokat, állati beleket stb. rögtön felfalta.” Azara azt írja, hogy a sakarétól nemigen félnek s gondtalanul fürdenek a közelében vagy átússzák a folyókat, minthogy az embert csak akkor támadja meg, ha tojásaihoz közeledik, de ekkor sem tépi szét és nem is falja el. Hensel is hasonló értelemben nyilatkozik.

„Párzás idején – írja Wied herceg – különösen annak elején, a sakarék kellemetlen, átható pézsmaillatot árasztanak. Augusztus és szeptember havában a part aláfüggő erdei növényzetének árnyékában ezt a szagot még akkor is érezni lehetett, ha az állatok már régen eltüntek a vízben.”

Azara szerint a csaknem lúdtojás nagyságú fehér tojásokat, kb. 60 darabot, a homokba rakják, száraz fűvel betakarják s a nap melegére bízzák. A kibujt fiatal állatok – amint Wied herceg tapasztalta – azonnal a vízbe mennek s ilyenkor a keselyűk, más ragadozó madarak és emlősök sokat elejtenek közülük.

„A sakarénak nagyon kevés hasznát lehet venni s ezért nem vadásszák. Az egyes négerek és vad népek megeszik fehér, halszerű húsát, különösen a farka tövét, csakhogy ritkán jutnak ehhez a pecsenyéhez. Mert nagyon nehéz elejteni, hiszen roppant szívós az élete, mint minden rokonáé s a lövésre azonnal alámerül. Gyakran lőttünk reájuk sörétes tölténnyel, s rendesen halálosan találtunk: ám nem voltak megfelelő eszközeink, melyekkel a víz fenekéről kiemelhettük volna. Ha a szárazon lepjük meg őket, akkor biztos zsákmányul szolgálnak, mert amilyen ügyesen mozognak a vízben, olyan esetlenek és ügyetlenek a szárazon. Mihelyt ilyen esetben észreveszik az ellenséget, mozdulatlanul lehasalnak s ellenállás nélkül tűrik, hogy legyilkolják. Csak akkor harapnak, ha bottal sokáig ingerlik. A fiatal állatok a szárazon sokkal fürgébbek és ügyesebbek, mint az öregek.”

Paraguay lakosai szorgalmasan vadásszák; az indiánok különleges nyilakkal, az európaiak pedig puskával. A nyilat a kajmán oldalába lövik s az úgy van megszerkesztve, hogy a nyele leesik, ha a vashegy belefúródott a testbe. A nyelvet zsineg erősíti a hegyhez s a víz felszínén úszva megmutatja azt a helyet, ahol az állat elrejtőzködött. A spanyolok mindkét végén meghegyezett fadarabot készítenek a kajmán fogásához, arra kötelet erősítenek, marhatüdőt tesznek reá s a csalétket a vízbe vetik. A kajmán lenyeli s azután könnyen a szárazra húzzák.

A sakaré és általában a kajmánok vadászatának sajátságos módját írja le Keller-Leuzinger. A canitchana nevű indiántörzs tagjai minden húsnál jobban szeretik a kajmánpecsenyét s minden alkalmat megragadnak, hogy kedvenc vadjukhoz jussanak. Az egyik férfiú ökörbőrből készült erős hurkot erősít egy hosszú rúd végére, meztelenül a sekély vízbe gázol s a lehető legjobban meghajolva, lassan a kajmán felé halad, a rúd végét maga előtt tolva. „A kajmán, mely közönyös nyugalommal nézte végig ezt a műveletet s csak néha mutatott valami életjelt hatalmas evezőfarkának egy-egy csapásával, most mereven néz a feléje közeledő indiánra. Már az orra előtt karhosszúságnyira mozog a végzetes hurok, de nem veszi észre: mintegy megbűvölten mered a vakmerő vadászra, aki a következő pillanatban a nyakába veti a hurkot s azt egy hatalmas rántással összehúzza. Ekkor társai, akik eddig a parton guggolva, nesztelenül várakoztak, előrohannak s négy-öt izmos, sötét bronzként csillogó alak nagy erővel húzza ki a partra a hátrafelé húzódozó sakarét. A parton néhány borzalmas fejszecsapás, melyet a fejére és farkára mérnek, rövidesen végez a hatalmas állattal. Ha ez a helyett, hogy hátrafelé igyekeznék, az indiánoknak rontana, akkor ezek rudat, hurkot hátrahagyva hanyatthomlok elmenekülnének. Ám úgy látszik, hogy ez nem jut eszébe a szívósan hátrafelé igyekvő szörnyetegnek s azért a küzdelem mindig halálával végződik. Mielőtt még a zsákmányt szétdarabolnák, gondosan kimetszik a négy pézsmamirigyét, hogy e szervek hatásának tovaterjedését megakadályozzák. Ezek a mirigyek 3–4 cm hosszú, ujjnyi vastagságú és kenőcsszerű barna folyadékkal telt zacskók, melyeket erősen bekötözve száradás céljából a napra tesznek ki. Amint nekünk elmondották, a bolíviai dámák nagyon szeretik ezzel az éppen nem kellemes szagú, főfájást okozó folyadékkal, melyhez kevés rózsavizet kevernek, hollófekete fürtjeiket illatossá tenni.”

„Több fiatal sakarét tartottam fogságban – így végzi be Wied herceg – melyek nagyon vadak és dühösek voltak. Ha megérintették vagy ingerelték őket, akkor hasukat és torkukat felpuffasztották, sziszegtek, mint a libák s feltátották szájukat. Ha hátulról érintették meg a testüket, akkor rendkívül gyorsan megfordultak, vadul harapdáltak s farkukkal is hevesen csapdostak. Már rajtuk is érezni lehetett a kellemetlen pézsmaszagot.”

A pápaszemes kajmán (Caiman sclerops Schn.)

A brazíliai kajmánok életmódjáról és szaporodásáról Göldi és Hagmann közölnek igen jó megfigyeléseket. Göldi azt írja, hogy a pápaszemes kajmán, melyet ott „jakaré-tinga”, azaz fehér (világosszínű) kajmánnak neveznek, nyáron rakja le tojásait, amikor a folyók vízállása erősen csökkent. „Némileg fedett öböl táját választják költőhelyül, mely a víztől néhány lépésnyire a magas parton, vagy legelőn fekszik. A tojásokat száraz fű- és falevéllel takarják be s kiköltésüket a nap melegére bízzák. Ám bizonyos, hogy a kajmánszülők nem maradnak közönyösek utódaik sorsa iránt. A jakarék a költés ideje alatt nagyon támadó kedvűek s az Amazonasz környékén évente sok szerencsétlenség fordul elő, melyek mind onnan származnak, hogy az emberek a kajmánok fészkeinek közelébe kerültek. Az állatok odáig mennek, hogy ilyenkor még a csónakokat is megtámadják, amit különben nem igen szoktak megtenni. Különösen a kisebb pápaszemes kajmán hirhedt arról, hogy nagyon harapós természetű és rosszindulatú, míg a fekete kajmán nyugodtabb és gyávább. Káros voltuk azonban éppen ellentétes. A fekete kajmánt az állattenyésztők rendkívül gyűlölik. Valóságos hajtóvadászatokat rendeznek ellenük, melyeket ma is pontosan úgy hajtanak végre, mint ahogyan azt Wallace tapasztalta az 1850-es években. Egy földbirtokos barátom csak a saját birtokán több mint 2000 példányt irtott ki.”

A fogságban tartott fiatal kajmánokon Göldi megfigyelte a szabadban is elkövetett azt az érdekes taktikát, hogy a harapással egyidejűleg farkukkal nagyot dobbantanak, aminek valószínűleg az az értelme, hogy a kiszemelt zsákmányt nem csak megdöbbentsék és harcképtelenné tegyék, hanem egyúttal egyenesen torkuk elé kapják. „Mind a két tevékenység: a farokkal való dobbantás és a harapás pillanat alatt követi egymást és az, aki tudja, hogy a tenyérnyi picinyek is milyen nagyszerűen hajtják végre ezt a két cselekedetet, a legnagyobb tisztelettel kénytelen gondolni egy 4 m hosszú, felnőtt kajmán hasonló teljesítményére.”

A pápaszemes kajmánt jó húsa miatt rendszeresen szállítják Pará piacára. Kilószámra árusítják s az alsóbb néposztály nagyrabecsüli. A fekete kajmán húsát azonban nem élvezik.

A kajmánokra rendezett hajtóvadászatokkal kapcsolatban Hagmann G. 1902-ben a következőket írja Parából: „Wallace idejében az alligátorokat csekélyebb mennyiségben ejtették el s kizárólag zsírnyerés céljából, mert a bennszülöttek ezt világításra használták. Csak az utóbbi időben jöttek divatba az igazi alligátormészárlások, melyeknek az a célja, hogy a nagy marhacsordákat megvédelmezzék ezektől a ragadozóktól. Az itteni múzeumnál élő kutatók meg vannak győződve arról, hogy az ilyenkor elejtett alligátorok számáról terjesztett híreket, ha nem is nevezhetjük túlzottaknak, de erős kétkedéssel kell fogadni. Mexiana szigetén alkalmam volt egy alligátormészárlás nagyszerű színjátékában személyesen résztvenni, amikor két nap alatt (november 15. és 16-án) mintegy 800, 1–4.2 m hosszú példányt tettek ártalmatlanná.”

Hagmann szerint a pápaszemes kajmán tojásainak héja nagyon érdes felületű. Ezt az érdességet vékony, kanyargós, csaknem 1 mm magas mészcsapocskák okozzák, melyeknek szilárdsága aránylag igen nagy. A tojásoknak egymáshoz való dörzsölődése következtében az érdes felülettől sajátságos zaj keletkezik, mely a sziget lakosainak állítása szerint az „anyaállat előhívására” való.

A fekete kajmán fészkéről Hagmann a következő érdekes adatokat írja: „A fészek maga mintegy 1 1/2 m átmérőjű és 80 cm magas s alakjára nézve azokhoz a kis szénapetrencékhez hasonlít, amilyeneket Közép-Európában kaszálás után a réteken felhalmoznak. Az általam megvizsgált fészek helyzetének megfelelően száraz, összegyűrt és összetördelt papiruszszárakból állott, melyeket a közvetlen környezetből hordott össze az anyaállat. A tojások száma 44 volt s körülbelül 40 cm magasan állottak a földtől, gondosan elhelyezve a fészekben, úgyhogy még 40 cm vastag réteg volt fölöttük. A tojások két emeletben voltak elrendezve s a felső emeletet csak vékony, elkorhadt papiruszréteg választotta el az alsótól... A fészek belseje melegen nedves s becslésem szerint az emberi test hőmérsékletének megfelelő meleg volt. Minthogy a fészek alapja úgyszólván magában a mocsárban áll, azért egyenletesen nedves marad. A nedvesség következtében végbemenő korhadás a nap sugárzásával együtt elegendő melegséget termel arra, hogy a tojások kikelhessenek.

„Nagyon szellemesen kiválasztott helyzete volt annak a fészeknek, melyet az Igarapé-Pinto partján, az őserdő mélyén találtam. Minthogy az Amazonasz torkolatában fekvő szigetek minden folyója az apály és dagály hatása alatt áll, vízük szintjének magassága roppant változó. Az Igarapé-Pinto vizének tükre azon a helyen, ahol az említett fészket találtam, a nyári hónapok alatt mintegy 1 1/2 m különbségben emelkedett és süllyedt, úgyhogy apály idején a part függőleges agyagfalai helyenként teljesen szárazra kerültek. Az illető fészek ennek a merőlegesen leeső partnak pontosan a szélén feküdt, de közvetlen mellette egy természetes terepbemélyedés volt, mely lehetővé tette, hogy az anyaállat a legmélyebb apály idején is meglátogathassa fészkét. Az agyagban látható lábnyomok kétségtelenül bizonyították azt, hogy az anyaállat valóban meglátogatja. Ez a fészek kizárólag száraz falevelekből épült, melyeket az anya a közvetlen környékről hordott össze.

„A nép azt mondja, hogy a jakaré a szemével költi ki tojásait: „o jacaré está chocando os ovos com os olhos”, ami természetesen azt jelenti, hogy az anyaállat sohasem hagyja szem elől azokat. Az bizonyos, hogy a kajmánok azonnal válaszolnak az emberi hang által utánzott hívásukra, amint erről az Igarapé-Pintón végrehajtott éjjeli csónakkirándulásom alkalmával meggyőződtem. Párzás idején a kajmánok hangja a megijedt borjú bőgéséhez hasonlít és sötét éjszakán a könnyű csónakban eléggé megmagyarázható borzadályt okoz.

„A mocsaras vidéken és őserdőben épített fészkek tojásainak kikeléséhez legalább két hónap szükséges.”

A most ismertetett két kajmán életmódjáról elmondottakhoz, mielőtt ezt a fejezetet befejeznők, hozzáfűzzük még Hagmann néhány későbbi érdekes adatát is. Szerzőnk hosszabb ideig élt mint ültetvényes az Amazonasz torkolatában fekvő Mexiana szigetén s alkalma volt az említett állatok életét alaposan megfigyelni.

A hüllők között az Amazonasz torkolatában és felsőbb folyásában is kétségtelenül a kajmánok játsszák a főszerepet. Két faj fordul itt elő: a nagyobbik, sajátosan amazonaszi faj, a Caiman niger és a kisebb C. sclerops. Mindkét faj ugyanazon a helyen egymás mellett fordul elő s látszólag békés egyetértésben él. A C. niger sokkal gyakoribb, mint a C. sclerops. Előfordulási arányuk kb. 10:1-hez.

Mind a Mexiana, mind a Marajó és Cavianna szigetén csak az igarapékban, azaz a szigetek kis folyóiban élnek a kajmánok. Különösen sok van belőlük a szigetek belső mezőségeinek nagykiterjedésű mocsaraiban. A szigetek partjain sohasem fordulnak elő, habár itt csak édes folyami víz van. A főfolyamba nem mennek ki. Magukban az igarapékban szívesen tartózkodnak az iszapos partokon, melyeket jórészt a Montrichardia vagy Drepanocarpus nevű növények nőttek be s árnyékos, hűvös búvóhelyeket adnak nekik. Apály idején sokszor szárazra kerülnek s ilyenkor alusznak. Csónakutazás alkalmával tucatjával lehet őket látni s ha sikerül az örökké fecsegő és lármázó színes csónakosokat hallgatásra bírni, akkor olyan közel lehet hozzájuk jutni, hogy lasszóval is el lehetne fogni őket, ha a könnyű evezőcsónak miatt ez lehetséges volna.

Sokkal nagyobb számban élnek a belső mezőségek mocsaraiban, melyeket Montrichardia- és Papyrus-növényzet szegélyez. A növényzet dús gyökérzetén és az esős hónapokban állandóan víz alatt levő feneketlen iszapon át lehetetlen megközelíteni ezeket a mocsarakat, melyek halakban rendkívül gazdagok s ezért naponta ezer és ezer vízimadár keresi fel őket. Valóságos paradicsomai a kajmánoknak.

Ha nyár vége felé ezek a mocsarak kiszáradnak, akkor a kajmánok a mélyebb helyekre húzódnak s ott egymás hegyén-hátán szoronganak, hogy az erősen leapadt vizet élvezhessék. A nagyobb példányok a kiszáradás folyamán mintegy 1/2 m mélyen az iszapba ássák magukat s ott várják be az esős időszak eljövetelét.

Táplálékuk főrészét halak és vízimadarak, különösen récék alkotják, de némely vízisertés is (aguti vagy paka) áldozatul esik, ha inni megy a folyóhoz. Gyakran megtörténik az is, hogy a vadászkutyákat is elcsípik. Számos bennszülött vadász kesereg értékes vadászkutyájának elvesztése miatt, mely neki és családjának sok pompás vadat szerzett meg. Az, aki tudja, hogy a jó vadászkutya a brazíliai őserdőben milyen nagy áldás a család életében, megérti a bennszülöttek igyekezetét, ha arról van szó, hogy valamelyik öreg kajmánt ártalmatlanná lehet tenni.

A kajmánok legnagyobb ellensége kétségtelenül az ember. A fekete kajmánt azokért a nagy károkért pusztítja, melyeket állatállományában okoz, a pápaszemes kajmánra pedig ízletes húsáért vadászik. Előszeretettel vadásznak a félig kifejlett, 1-1.5 m hosszú pápaszemes kajmánokra, melyeknek különösen a farkát becsülik. Ezek húsa, amint Hagmann sokszor meggyőződött róla, ízletességben hasonlít valami durvarostú halhúshoz. A farkon kívül a hasi részeket fogyasztják, melyeket rendesen magában a haspáncélban sütnek meg nyilt tűz felett. A bennszülöttek mind a két faj tojásait is megeszik.

A kajmánok ellenségei közé tartoznak a jaguárok is. Az Igarapé-Pinto mellett két bennszülött egy nagyobb fekete kajmánt ejtett el s a partra kihúzva, éjszakára otthagyta. Másnap reggel a hulla körül a jaguár jól felismerhető nyomai látszottak; a ragadozó alaposan kikezdte a kajmán farkát. Minthogy a jaguárnak az a szokása, hogy a következő éjszakán visszatér zsákmányához, a két bennszülött lesbe állott, hogy ezt is hatalmába kerítse. Mivel az éjszaka nagyon sötét volt s az őserdőben semmit sem láthattak, a kajmán hullája mellett egy kis petróleumlámpást állítottak fel s az egyik közeli fán helyezkedtek el. Nem kellett sokáig várakozniok. Az erdő lehullott száraz gallyai megzörrentek s rövidesen megjelent a jaguár, mely a lámpás fénye ellenére is vidáman lakmározni kezdett s valóban zsákmányul esett a csalafinta bennszülötteknek. Amint később kiderült, a jaguár a lámpás fényétől megzavarva, nagy kerülővel jött a kajmán hullájához, melynek pecsenyéjétől a gyanus lámpa ellenére sem riadt vissza.

A „piranhák”, vagyis a Serrasalmo és Myletes nevű ragadozó halfajok, melyeknek rendkívül erős fogazatától az emberek is félnek, sok kajmánnak okozzák a pusztulását, ha az utóbbiak annyira megsérülnek tőlük, hogy a vérük folyik. Ezek a halak egyes folyókban óriási tömegben fordulnak elő s a kajmán testén ejtett seben keresztül a test belsejébe rágják bele magukat és így elpusztítják azt.

Ritkán esik meg az, hogy a kajmánok az embert megtámadják, mégpedig azért, mert a bennszülöttek nagyon jól ismerik tartózkodásuk helyét. Az állatok különben főleg az esős időszakban és a tojásérés idején fészkeik közelében szoktak támadni. Azt állítják, hogy a kajmánok teljesen védtelenek, ha a szemüket benyomják s állítólag sok ember menekült meg ezzel a fogással a torkukból. Hallásuk nagyon jó, a legcsekélyebb neszt is észreveszik és a víz alá merülnek. Ismeretes, hogy a nőstények a szaporodási idő alkalmával fészkeikhez mennek, ha a fészekből kiszedett, érdeshéjú tojásokat egymáshoz dörzsöljük s ezáltal sajátságos zajt idézünk elő. A bennszülöttek nagyon jól tudják a kajmánok csalogató hangját utánozni úgy, hogy becsukott ajkakkal az orrnyílások részleges bezárása mellett kezükkel rövid, erőteljes mellhangokat szorítanak ki. Ezekre a csalogató hívásokra a kajmánok mindig felelnek.

Az az állítás, hogy a kajmánok páncélját nem üti át a puskagolyó, a mesék világába tartozik. Az agyvelőbe lőtt golyó pillanat alatt halálos hatású, az állat görcsösen összerázkódik, rendesen a hátára veti magát és ebben a helyzetben kimúlik. A nem súlyosan megsebzett kajmánok a víz alatt hemperegnek s hevesen csapkodnak a farkukkal. Haláltusájukban mellső testüket kivágják a vízből.

A bennszülöttek többnyire szigonnyal ejtik el őket. Az alig 15 cm hosszú és két horoggal ellátott vasszigonyt síma, egyenes dárdára helyezik s egyik végén hosszú, 3–4 mm vastag zsinórral kötik meg, melynek másik végét a vadász tartja a kezében. Ha a dárdát ügyesen vetik, akkor ennek vashegye átüti a kemény páncélt, amikor maga a dárda leválik a szigonyról s a víz felszínén úszik. Az aránylag elég vékony zsinór segítségével egyetlen ember a legnagyobb kajmánt is ki tudja húzni a partra, mert a megszigonyozott állat nem fejt ki nagy ellenállást. Gyakran lasszóval is fogják, melyet akkor vetnek a nyakába, amikor a vízből kiemelkedik. Ám ilyenkor a vadászok egyesült erővel dolgoznak, hogy a kajmánt partra vonszolják, mert az állat hevesen védekezik s a kihúzás alkalmával annyira meghempereg az iszapban, hogy mint felismerhetetlen iszaptömeg köt ki a parton. Itt aztán fejszével vagy hatalmas erdei késekkel esnek neki, miközben mindig megpróbálják, hogy előbb a fark hatalmas izomzatát vágják ketté, mert a fark egyetlen csapása elegendő arra, hogy az embert nyomorékká tegye.