1. Vakgőték (Proteus Laur.)

A nem egyetlen képviselőjét ugyanazzal a névvel jelöljük.

A vakgőte (Proteus anguinus Laur.)

Vakgőte (

Vakgőte (Proteus anguinus Laur.).

A vakgőte kétségtelenül egyike a legnevezetesebb állatoknak. Teste hosszú, apró, egymástól elálló lábai vannak, az elülsők három, a hátulsók pedig két karomtalan ujjat hordanak, orra a csukáéra emlékeztet, szemei kicsinyek s Hess szerint nem annyira elcsenevészedtek, mint inkább mintegy durva körvonalakban megrajzoltak, melyek el vannak rejtve a bőr alá és csak a fiatal állatokéi láthatók.

A vakgőtének több változata van, melyek az orr alakja, a kopoltyúbojtok fejlettsége és az oldalredők száma tekintetében térnek el egymástól. Színezetük Schreiber E. szerint tiszta és szennyes sárgásfehértől vörösesfehéren vagy húsvörösen át ibolyaszínűig változhatik, az összes elképzelhető közbülső fokozatokkal. Sok példány ez alapszínét többé vagy kevésbbé határozottan kiemelkedő, egyszer kisebb, máskor nagyobb, egyszer szabályos, máskor szabálytalan, sárgás, szürkés vagy vöröses színű pontok vagy foltok tarkázzák, melyek sűrűbben-ritkábban az egész testen el vannak szórva s néha megnagyobbodva, felhőszerű foltokká folynak össze. Az élő állat kopoltyúi világos vérpirosak, azonban a fényen elhalványodnak. Ha az állatok hosszabb ideig ki vannak téve a fény hatásának, egyesek egyenletes vörösbarnák vagy kékesszürkék lesznek, másokon sötétebb, rendesen kékesfekete foltok keletkeznek, ismét másoknak meg mind a két oldalán egy-egy sötét sáv vehető észre, azonban az orr, az ujjak hegye fehéres marad, valamint a kopoltyuk vége is. A test hosszúsága elérheti a 28.5 cm-t, de rendesen nem több 25 cm-nél.

A vakgőte kizárólag földalatti vizekből ismeretes, és pedig Krajnából, az isztriai partvidékről, Dalmáciából és Hercegovinából. Különösen gyakori az Adelsberg körüli karsztbarlangokban, a Magdolna- és Kleinhäusler-barlangokban, ahonnan a legtöbb állat kerül a kereskedésbe, de nem fordul elő a tulajdonképpeni adelsbergi barlangban. Előfordul továbbá, Schreiber szerint, a sittichi-barlangban, ahol különösen nagy, még 30 cm hosszúságot is elérő példányok fordulnak elő, melyeket heves nyári záporok után a víz néha kisodor a barlangból; előfordul azután a Vir melletti forrásban Sittich és St. Veit közt, a Rupnicában Rupa mellett, a Susnic patakban Sica mellett Töplitz közelében, a Setebáh forrásban Laas mellett és még nagyon sok helyén Krajnának és Isztriának. Feltünő, hogy nem ismeretes példány déli Horvátországból, pedig ez a föld beleesik az állat előfordulási körébe. Azonban bizonyos, hogy az állat itt is él, amire nemcsak következtethetünk, hanem biztosan tudjuk is, mert hiszen Kitaibel Pál, a híres magyar botanikus és a pesti egyetem tanára, 1802 júliusában meg is találta a Velebitben, a Stirovacsa és a Badany-hegy közé eső Senjski put nevű völgyben, azonban, sajnos, a példányokat nem hozta magával, sőt még egészen pontos feljegyzései is ismeretlenül hevertek kiadatlan naplójában egészen 1918-ig, amikor a napló állattani adatai végül napvilágot láttak.

A parasztok, akik az állatot nagyon jól ismerik, mivel fogása kenyérkereset számukra, azt beszélik, hogy az rendszeresen csak a barlangok mély öbleiben található, a napvilágra feltörő vizekben ellenben csak heves záporok után, mikor a földalatti vizek erősen megduzzadnak és magukkal sodorják állatunkat is. Ámbár állandóan a vízben él, a barlangi vezetők állítása szerint néha, különösen zivatar közeledtekor, otthagyja a vizet és a parti iszapban mászkál ide-oda nagy gyámoltalanul.

A parasztok mostanában minden erősebb zápor után átvizsgálnak bizonyos tócsákat, melyek alulról töltődnek meg, vagy a földalatti patakok torkolatát, kihalásszák az oda kivetett állatokat s megőrzik őket mindaddig, amíg el nem adhatják őket. Azonkívül fáklyavilág mellett behatolnak az olyan barlangok belsejébe, melyekben tavak vannak vagy patak fut rajtuk végig, iparkodnak a vizet megvilágítani és a meglesett állatokat hálóval vagy puszta kézzel kifogják. A zsákmányt azután szélesszájú, félig vízzel, félig levegővel telt, finom hálóval lefedett üvegekben őrzik meg és küldik szét.

A vakgőtét sok állatkedvelő és búvár tartotta már fogságban és figyelte meg gondosan, s egyes példányok már 6–8 évig is eléltek egyszerű medencében, sőt üvegben. A foglyok rendesen az edény fenekén tartózkodnak, többnyire kinyúlt testtel vesztegelnek ugyanazon a helyen, közben-közben kapargálva lábukkal, hogy előbbre menjenek. Nappal, ha edényük sötét helyen áll, nagyon nyugodtan hevernek, de minden fénysugár felizgatja és arra készteti őket, hogy amilyen gyorsan csak lehet, sötétebb helyre jussanak. Az olyan medencékben, melyeknek a vizét ritkán változtatják, gyakran feljönnek a víz színére lélekzetet venni; ilyenkor eltátják a szájukat és egyidejűleg gurgulázó zajjal buborékokat bocsátanak ki kopoltyúréseikből, a mélyebb vagy állandóan frissített vízben ellenben kopoltyúik útján szerzik meg a szükséges oxigénmennyiséget, azért az ilyen vizekben sohasem is jönnek a felszínre. Ha kivesszük őket a vízből, 2–4 óra mulva menthetetlenül elpusztulnak. De, miként Schreiber megállapította, nagyon sekély vízben életben tarthatók, mert ilyen körülmények között az történik, hogy tüdeik megnagyobbodnak és kitágulnak, ellenben túlnyomóan a kopoltyúik fejlődnek ki, ha kénytelenek állandóan a víz alatt tartózkodni. Különböző kísérleteket végeztek, hogy átalakulásra bírják őket, pl. lekötötték a kopoltyúikat, de sohasem érték el a kívánt eredményt, sőt az ilyen erőszakos beavatkozás igen gyakran az állat pusztulását okozta.

A Proteus érzékei általában véve gyengék, azonban éppen azok, amelyeket egészen elcsenevészedetteknek tartunk, meglepő élességet tanusítanak. Így az állatok rögtön észreveszik, ha eleséget szórunk a medencéjükbe és azt majdnem csalhatatlan biztossággal ragadják meg, úgyhogy hajlandók vagyunk szaglásuk vagy tapintásuk jelentékeny fejlettségében hinni, mert pontnagyságú, elrejtett szemeikről még sem tételezhetjük fel, hogy többet tudna tenni, mint a világosságot megkülönböztetni a sötétségtől. Dobois szerint egyébként fényérzékenységüknek nemcsak a szemeik a székhelyei, hanem az egész bőrük, csakhogy a bőr feleannyira érzékeny, mint a szemek. Chauvin kisasszony évekig tartó megfigyelései szerint állatunk tájékozódóképessége is rendkívül finom. A fogságban tartott példányok férgeket és csigákat esznek, s Welker adatai szerint különösen szeretik a vízibolhákat, amelyek a vízi növények közt tudvalevőleg mindig nagy tömegekben élnek. E búvárnak két fogságban tartott példánya, ha felzavarták őket, körben szokott úszkálni medencéje fala mentén, nagy gyorsasággal és ilyenkor gazdájuk nagy örömmel figyelhette meg, hogy állatai azonnal odaúsztak a nekik beszórt eleséghez és bár szemük a bőr alá volt rejtve, a leggyorsabb úszkálás közben ide-oda kapkodva, megragadták a prédát, ellenben sohasem látta senki sem, hogy mozdulatlan állattal törődtek volna. Egyesek makacsul visszautasítanak minden táplálékot, és mégis, ha csak állandóan friss vízzel látják el őket, évekig is elélnek a nélkül, hogy az ember tudná, miből. Tartózkodási helyeiken fedeztek ugyan fel mindenféle állatot, amelyek táplálékul szolgálhatnak nekik, s egyesekről megállapították azt is, hogy apró kagylók héjait hányták ki, azonban azért még manapság sem tudjuk pontosan, hogy miből is táplálkozik a szabadban. Werner megfigyelése szerint megtámadja az apró halakat is és egy tüskés pikón, melyet egy nagy Proteus a hasánál fogva ragadott meg, az utóbbi állkapcsának a lenyomatát még jóval azután is világosan meg tudta különböztetni, miután a hal már régen elmenekült előle.

Tucatszámra tartottak már vakgőtéket együtt éveken át, és látták is őket játszadozni egymással, de párzásukat még nem figyelte meg senki sem, azonban egy Prelessnig nevű barlangi vezető már 1875-ben megfigyelte, hogy az állat petéket rak, s úgy is tudjuk, hogy szaporodásának ez a rendes módja. Csak az nem volt eldönthető, hogy a Prelessnig által tartott mindkét példány rakta-e le az általa megszámlált 58 petét, avagy csak az egyik? Chauvin kisasszony is megfigyelte 1882-ben, amint az egyik példánya petéket rakott le az akvárium üvegfalára. A gömbalakú pete 11 mm átmérőjű, a kocsonyarétegen belül levő, 6 mm átmérőjű hártyás burok zárja magába a sárgásfehér, 4 mm átmérőjű szikanyagot. A sziket körülvevő kettős burok színtelen és átlátszó. A hímet és nőstényt kívülről közönségesen nem lehet megkülönböztetni egymástól, különbség csak a nász idejében jelentkezik, amennyiben ilyenkor a hím kloakatájéka tetemesen megduzzad, a nőstény teste pedig, főként függélyes irányban, jobban megtelik. Ilyenkor hím és nőstény farkán egyaránt keskeny, bodros vitorla alakul ki, és testük színe is élénkebb lesz. Azt körülbelül biztosra lehet venni, hogy a megtermékenyítés a nőstény testében megy végbe, azonban eddig még nincs bebizonyítva. A nőstény petéit éjjel rakja le s mindegyiket külön ragasztja fel.

A lárvákat csak 1888-ban írta le Zeller E. Az ő fogságban tartott vakgőtéi április 14-től 16-ig 76 petét raktak le. Ezekből 90 nap multán két darab, 22 mm hosszú lárva bújt ki, amiből a farokra csak 5 mm esett. Alakjuk tekintetében a felnőtt egyénekhez hasonlítottak, azonban a vitorlájuk végignyúlt az állat testének háromnegyed részén, szemeik pedig sokkal jobban láthatók voltak és aránylag nagyobbak, mint amekkorák a felnőtt állatéi. Kopoltyúik nem voltak fejlettebbek a felnőttekéinél. Elülső lábaikon már három ujjuk volt, ellenben a hátulsók még csonkszerűek voltak. Zeller megfigyelt példányait a szabadban tartotta, de olyan gondosan, hogy vizük hőfoka legföljebb 5 és 18 C között ingadozhatott.

Néhány éve két búvár rövid egymásutánban azt a felfedezést tette, hogy a vakgőte bizonyos körülmények között eleveneket szül és ezzel megerősítettek egy régebbi adatot, amelynek addig nem nagy hitelt adtak. Az első ilyértelmű adatot Nussbaum-nak köszönjük, aki egyszersmind felelevenítette Michahelles-nek az „Isis” 1831-i évfolyamában közölt ugyanilyen tartalmú adatát is.

Nussbaum megfigyeléseinek az eredményeit a következőkben közölte:

„A Proteus fiatal lárváját Zeller E. írta le részletesebben 1888-ban. Az ő adatai szerint e lárva elülső lábain hosszabb ideig csak két ujj van, és a harmadik ujj nyomai csak jóval későbben jelennek meg, amikor a lárva már aránylag nagyon jól fejlett. Zeller e megfigyelését külön ki kell emelnem, mert azok az én idevágó megfigyeléseim szempontjából is fontosak.

„Zeller egyes megfigyeléseit ezen a helyen szóról-szóra kell közölnöm: „Egészen bizonyos, hogy a Proteus petéket rak; ezt tudva nyilvánvalóan senkinek sem jutna az eszébe arra gondolni, hogy e mellett talán még eleveneket is szül, ha nem volna az a sajátságos, Michahelles által közölt és Wiedersheim által ismét emlékezetbe idézett, 1825 június 26-án kelt jegyzőkönyv. Ebben a jegyzőkönyvben Geck J. földbirtokos és községi bíró azt tanusítja, hogy családja különböző tagjaival és több szomszédjával egyetemben látta, amint ugyanazon év június 17-én egy Proteus eleven fiat szült. Ez a jegyzőkönyv a tanuvallomások lényege és a fogalmazás szerint sokkal hitelesebbnek látszik, semhogy az ember mint kitaláltat és így hitelt nem érdemlőt minden további nélkül visszautasíthatná...”

„Abban a leírásban, melyet Geck a fiatal állatról ad, én különösen azokat az adatokat találom fontosaknak, melyek szerint a fiatalok az anyához teljesen hasonlók voltak, és hogy a szemek helyén két mákszemalakú fekete pontot nagyon jól meg lehetett különböztetni, holott az anya szemei bőrrel be vannak nőve és így nem láthatók. Mindez egészen jól vág azzal, amit én is megfigyeltem az én Proteus-lárváimon. A Geck által adott tekintélyes méret, 1.5 hüvelyk, nem szolgálhat súlyosabb ellenvetés alapjául, mert nyilvánvaló dolog, hogy a méret csak hozzávetőleges becslésen alapszik, és azonkívül az is gondolható volna, hogy a lárvák az anya testén belül tekintélyes nagyságúra növekszenek meg és ott a fejlődés tekintélyes fokát érhetik el.

„Azonban, ha az elevenszülés lehetőségét nem is lehet teljességgel kizártnak tartanunk, mégis csak egészen kivételes jelenségnek kell tekintenünk, mert különben teljességgel érthetetlen volna, hogy a között a sok állat között, melyet az évek során tudományosan megvizsgáltak, egyetlen vemhes nőstény sem akadt. Az általam ismert irodalomban egyetlen adatot sem találok, mely a vakgőte elevenszüléséről szólna. Tehát a Michahelles által 1831-ből leírt eset mindeddig teljesen magában álló kivétel.

„Annál érdekesebbnek látszik az általam megfigyelt eset, amelyet már jóllehet 1904-ben tettem, azonban a nyilvánosság előtt csak most ismertetek meg. Ez az eset általános biológiai szempontból még sokkal érdekesebb, mint a Michahelles-féle, és pedig először azért, mert én új szervezetnek a keletkezését és növekedését olyan anya testében figyeltem meg, amely már több, mint 13 hónapja egyáltalában nem evett, ami egészen rendkívüli életszívósságra vall; másodszor nevezetes az eset azért, mert az ivadék az anya ivarjáratának a táplálás feladatához való minden különös alkalmazkodás nélkül ért el igen tetemes nagyságot.

„1903 szeptemberének első napjaiban Wilhar grosstocki vakgőte-kereskedőnél öt élő, erős és egészséges Proteus anguinus-t választottam ki és azokat elküldettem Lembergbe. Az állatok már néhány nap óta a kereskedőnél voltak. Amint szeptember első felében megkaptam őket, tisztavízű (vízvezetéki vízzel megtöltött) kerek akváriumban helyeztem el állataimat; a vizet hetenként egyszer vagy kétszer változtattam. Az akváriumot laboratóriumom dolgozószobájának az ablakában helyeztem el, ahol jól meg volt világítva. Az állatok anatómiai és szövettani vizsgálatok anyagául voltak szánva, rám nézve tehát nem volt fontos a táplálásuk, mert eléggé erősek voltak és azt már saját tapasztalataimból tudtam, hogy a vakgőte hosszabb ideig is jól megvan táplálék nélkül.

„Két hónap mulva két állatot megöltünk és felboncoltuk őket, amikor is kiderült, hogy az egyik hím volt. Mivel a még életben lévő három példány a finomra vagdalt húst nem akarta megenni (fogságuk egész ideje alatt egyáltalában nem vettek magukhoz semmiféle táplálékot sem), és mivel a korán beköszöntő téli hideg miatt nem lehetett beszerezni kellő mennyiségű apró rákocskát sem, az állatok minden táplálék nélkül maradtak és tiszta vízben éltek 1904 október derekáig. Valamelyest lesoványodtak, azonban állandóan ébren voltak és nagyon elevenen mozogtak, színük pedig, mivel állandóan ki voltak téve a fénynek, egészen sötét, barnásfekete lett. Már néhány hónapja észrevettem, hogy példányaim egyike valamivel vaskosabb a többinél és valamivel lustább is.

„1904 október 12-én, tehát mintegy 13 hónap multán, mikor reggel 8 óra felé szokásom szerint bementem a laboratóriumba, ahol a vakgőtéket tartalmazó akvárium szobámban állott, legnagyobb meglepetésemre azt vettem észre, hogy régi három példányom mellett még egy negyedik, rendkívül sovány és a többi sötétszínűvel szemben egészen világos, nagyon gyengén mozgó példány is van, amely tehát egészen kétségtelenül az éjjel vagy kora reggel elevenen jött a világra.

„A fiatal újszülött valószínű anyját két nap mulva megölve, valóban kiderült, hogy baloldali petevezetéke összehasonlíthatatlanul fejlettebb volt a rendesnél; a jobboldali vezeték a rendes alkatú volt, a baloldali ellenben sokkal nagyobb átmérőjű, kb. zacskóalakú s amellett nagyon vékonyfalú, tehát valószínűleg ez a petevezeték szolgált anyaméhül. Azonkívül megállapítható volt az is, hogy ennek a nősténynek a kloakanyílása valamivel szélesebb volt, mint korábban. A fiatal poronty rendkívül gyenge volt, nagyon lomhán uszkált és mechanikai ingerekre nagyon kevéssé reagált. Csak egypár óráig élt még, mivel délfelé már kimult.

„Tulajdonságait a következőkben ismertethetem. Először is fölötte világos volt, úgyhogy gyenge bőrén keresztül nagyon jól lehetett látni a zsigereit; két fekete, pontszerű szeme nagyon jól megkülönböztethető volt, ami Michahelles és Zeller adataira emlékeztet. Másodszor feltűnő volt, hogy példányom végtagjain néhány érdekes fejlődésbeli hiányosságot lehetett megállapítani. Elülső jobboldali végtagján az ujjak egészen normálisan voltak kifejlődve, a baloldalin ellenben csak két ujj volt, a harmadiknak a nyoma nélkül, olyan hiányosság, mely azért érdekes, mert Zeller megfigyelései szerint a Proteus-lárva elülső lábain hosszabb ideig csak két ujj van, míg a harmadik csak későbben jelenik meg. Az esetet tehát a gátolt fejlődés egyik esetének kell tekintenünk.

„Hasonló hiányosság volt megállapítható a hátulsó végtagokon is, amennyiben itt csak egy láb volt kifejlődve egyáltalában, és pedig a baloldali, rajta rendes számú (2) ujjal. Ez az egyoldalú hiányosság valószínűleg annak az egyoldalú nyomásnak volt az eredménye, melyet az egyébként nagyon szűk és örökletesen méhként nem szolgáló petevezeték a növekvő poronty testére gyakorolt. Az általam megfigyelt példány sokkal nagyobb és idősebb volt, mint a Michahelles és Zeller által leírt újszülöttek. Mert ez utóbbiak 1.5 hüvelyk hosszúak voltak, az enyém ellenben 12.6 cm, tehát majdnem négyszer olyan hosszú.

„Általános biológiai szempontból nagyon érdekes, hogy az állat olyan sokáig élt az anya szervezetében és ennyire kifejlődött, jóllehet annak petevezetéke nem alkalmazkodott a csira táplálására. Az ember előtt felmerül a kérdés, miért nem rakta le az anya a petéket, és ha már a peték fejlődése a petevezetékben megkezdődött, ami pl. a szalamandra esetében rendes jelenség, miért nem jött a lárva világra sokkal korábban, s miért maradt olyan hosszú ideig a vezetékben? Én azt hiszem, hogy a sajátságos jelenség okát a kedvezőtlen külső körülményekben és bizonyos fokig az önszabályozásban kell keresni. Az anya egy évnél tovább fogságban volt és egyáltalában nem táplálkozott; állandóan vízvezetéki vízben tartózkodott, amelyben aligha volt valami tápanyag. Én azt hiszem, hogy a fejlődő fiatal, miként az alpesi szalamandra esetében is látjuk, azokból az érett petékből táplálkozott, amelyek egymásután beléptek a petevezetékbe és itt sorjában elpusztultak. A kedvezőtlen körülmények és pedig fénynek a hatása, megfelelő üregek és természetes talaj, valamint a táplálék teljes hiánya és valószínűleg a rendestől eltérő hőmérséklet okozták azt, hogy az illető nőstény a megtermékenyített petéket nem rakta le. A peték közül csak egy, és pedig valószínűleg a legkülső fejlődött ki, míg a többiek a fejlődő embrió tápláléka lettek.”

Nem sokkal ezek után Kammerer közölte, hogy az általa a bécsi kísérleti élettani intézetben tartott példányok szintén eleven fiakat hoztak a világra. Kammerer még azután is sokat foglalkozott a vakgőte szaporodásával és utolsó munkájában mint végső eredményeit, a következőket állapította meg. A Proteus 15° C-nál alacsonyabb hőmérsékleten, függetlenül minden egyéb külső és belső tényezőtől, eleveneket szül, és mivel a rendes tartózkodási helyéül szolgáló barlangokban ekkora hőfok soha sincsen, a vakgőte rendes szaporodási módjának az elevenszülést kell tartanunk. 12–14°-os hőmérséklet mellett a nőstény egyszerre két fiat hoz a világra, mindegyik petevezetékből egyet. Az újszülött állatok 9.8–12.2 cm hosszúak és 8–10 g nehezek, határozott pontalakú szemük van, farkuk pedig aránylag rövidebb a felnőttekénél, amelyhez egyébként mindenben hasonlítanak.