Tőkehalak (Gadus L.)

A tőkehalak, Gadus L., nemzetségének tagjain három hát- és két alsóúszó van. Az utolsó hát- és alsóúszó élesen különválva marad a farokúszótól. Az alsó állkapocs csúcsáról egyetlen bajuszszál csüng le, amely csak kevés fajról hiányzik. A nemzetséget kizáróan tengeri lakosok alkotják, amelyek nagyon jól úsznak ugyan, de rendszerint a fenéken hevernek. Felső állkapcsukon kis fogakból álló keskeny pászta van. Hatalmas rajokban üldözik a heringcsapatokat és tömegesen jelennek meg Új-Fundland, a Lofotok és a Doggerpad mentén. Az északi félgömb hideg és mérsékelt övében élnek. Legfontosabb fajuk:

A közönséges tőkehal (Gadus morrhua L.)

Foltos tőkehal (

Foltos tőkehal (Gadus aeglefinus L.). Vékonybajszú tőkehal (Gadus merlangus L.). Közönséges tőkehal (Gadus morrhua L.).fiatal és felnőtt példánya

A közönséges tőkehal, Gadus morrhua L., sokféle néven szerepel a nagy halásznemzeteknél. A németek „Kabeljau”, „Dorsh”, a hollandok „Dösch”, „Pomuchel” és „Pamuchel”, a svédek és norvégek „Kabeljauv”, az ivaréretteket „Skrei”, a dánok „Torsk”, a franciák „Morue” és „Cabillaud”, a portugálok „Bacalao”, az olaszok „Molua” és „Baccala”, az angolok és az amerikaiak pedig „Cod” néven ismerik.

A közönséges tőkehal hossza 1-1.5 m, súlya egészen 50 kg-ig terjedhet. Testének szürke alapszínén apró, sárgás pettyek vannak elhintve, oldalvonala mentén fehér sáv húzódik végig; hasa világosabb színű és nincsen pettyezve. Első hátúszójának 10-15, a másodiknak 16-22, a harmadiknak 18-21, mellúszójának 20, hasúszójának 6, alsóúszói közül az elsőnek 20-23, a másodiknak 16-19, a farokúszónak pedig 26 sugár szolgál támasztékául. A fej kb. a testhosszának negyedével egyenlő. Elől lekerekített orra valamivel túlér a felsőállkapcson. Bajuszszála ugyanakkora vagy valamivel hosszabb, mint a szemátmérő. Az oldalvonal gyengén hajló ívet ír le.

A német halászok a közönséges tőkehal idősebb és nagyobb példányait friss állapotban „Kabeljau”, a kicsiket és a fiatalokat pedig „Dorsch” néven különböztetik meg. Ugyanilyen név alatt szerepelnek a halkereskedelemben is. A Balti-tenger mellékén azokat is „Dorsch”-nak nevezik, amelyek idősebb korukban is kisebb termetűek maradnak. Amikor az ágasokon már megszárították, „Stockfisch” a neve, ha ellenben előbb besózzák s azután a sziklákon megszárítják, „Klippfisch” néven szerepel. A hordókban besózott árút „Laberdan”-nak hívják. A „Kabeljau” a tőkehal portugál nevéből, a „baculo”-ból származik, míg a „Laberdan” nevet Aberdeen-ből vezetik le. Ez a város volt régebben az izlandi besózott tőkehal fő kereskedelmi középpontja. A „Klippfisch” megjelölést egyesek nem a szikla (Klipp) nevéből származtatják, hanem a dán-norvég klippen-igéből, amely annyit jelent, hogy metszeni, hasítani. E szerint tehát ez a név nem a sziklán való szárításból ered, hanem az elkészítési művelet másik szakaszára vonatkoznék.

A közönséges tőkehal az Atlanti-óceán északi részében és a Jeges-tenger határos területén él. Tömegesebben az é. sz. 50. és 75. foka közt fordul elő. Észak-Európa minden partvidékén, továbbá Izland és Grönland mentén halásszák. Elterjedésének déli határa az északi szélességnek kb. a 40. foka alá nyúlik, tehát az amerikai partokon New-York, az európain pedig Bordeaux magasságáig ér. A Földközi-tengerből teljesen hiányzik. A Keleti-tengerben egészen a Bottni-öbölig terjedt el.

A brit partokon és az Északi-tengerben élő tőkehal rendesen zöldes vagy olajzöld színű, számos sárgás vagy barnás folttal. Odébb északra a sötétebb színezetű példányok vannak túlsúlyban. Ezeken gyakran semmiféle folt sincs, míg az északskandináviai, a grönlandi és az izlandi vizekben tanyázó tőkehalak oldalán gyakran 1-1 nagy, szabálytalan fekete folt van. Egy másik színváltozat Helgoland körül az algákkal benőtt padokon gyakori. Az ottani tőkehalak 10-50 cm hosszúak és téglavörösek. Valószínű, hogy ebben az esetben színbeli alkalmazkodásról van szó és a vörös védőszín. Ugyanilyen, ú. n. aranyos tőkehalak máshol is akadnak; így pl. a norvég fjordokban is élnek olyanok, amelyek a környező vörös moszatok színét öltötték magukra. A helgolandi vörös tőkehalnak az akváriumban hamar kifakul a színe s olyanná válik, mint a rendes színezetűek. A Keleti-tenger tőkehala nem annyira színében üt el a törzsalaktól, hanem más ottani halfajokhoz hasonlóan, nagyságbeli az eltérés. A Balti-tengerben a halak általában kisebb termetűek maradnak. A Gadus callarias, amelyet Linné önálló fajnak tekintett, Heincke és mások nézete szerint a közönséges tőkehalnak legfeljebb kisebb termetű változata, de semmiesetre sem más faj.

A tőkehal-félék az emberre nézve igen nagyjelentőségűek, de még ezek közt is a közönséges tőkehal vezet, amely a földkerekség egyik legfontosabb halfaja. Három évszázad óta szakadatlanul halásszák, véres háborúkat vívtak miatta, évről-évre sok százmillió darabot fognak belőle s még ez a megsemmisítő hadjárat sem ritkítja meg sorait, mivel példátlan szaporasága csakhamar betömi a hézagokat, amiket az ember kapzsisága okoz.

Az Északi-tenger tőkehalivadéka az első évben Heincke sorozatos mérései szerint, átlagosan kb. 14, a másodikban 27, a harmadikban 35-40, a negyedik esztendőben pedig 45-50 cm-nyi hosszúságot ér el, tehát gyorsabban növekszik, mint legközelebbi rokonai. Ivaréretté rendesen negyedik életévében válik, amikor már legalább is 55-60 cm-es. Attól kezdve, éppúgy, mint csaknem valamennyi hal, minden esztendőben ívik. A fölserdült tőkehal kétségtelenül nagyobb területet kóborol be, mint növendékkorában, az a régi feltevés azonban, hogy nagyobb vándorutakat tenne meg, pl. a nyilt óceánból, Norvégia és Skócia mentén, az Északi-tenger déli részébe és onnan vissza vonulna, tehát sok száz tengeri mérföldnyi utat járna meg, már régen megdőlt. Tavasszal ívás céljából elhagyja a mélyebb rétegeket és a sekélyebb helyeket keresi fel. Az ilyen ívási vándorlás minden évben szabályosan ismétlődik meg, amit a fogási statisztika és az ívási helyeken kifejlődött, nagyméretű halászat eredménye is bizonyít. A közönséges tőkehalra való halászat főterületei Izland és a Lofótok mellett, továbbá az Északi-tengerben és a Balti-tenger nyugati részében és keleti felének mélyebb helyein van s ezek egyúttal a legfontosabb ívóterületek is. Hoek szerint a tőkehal apró, lebegő petéje az Északi-tengerben mindenütt 40-100 m-nyi mélységből halászható ki. Az Északi-tenger déli részében, ahol a közönséges tőkehal igen korán ívik, ikráit főképpen a holland partok közelében, a 25-40 m-es rétegben lehet megtalálni. Mérhetetlenül nagy tömegekben vonul végig a norvég partok mentén, pl. a Lofóti-szigetek parti padjai fölött, továbbá a Romsdal-zátonyon és más hasonló helyeken. A közönséges tőkehal egyik legfontosabb termőhelye a Lofótok mellett van, ahol valóságos „halhegyek” úsznak a vízben, amelyeket tízezrekre menő tőkehal alkot. Hasonlóan gazdag halászati terület van Romsdalsamttól Finnmarkenig, továbbá azokon a parti padokon, amelyek Nagy-Britanniát az Északi-tenger felől szegélyezik, valamint a belga, a holland és a francia parti övben, a Fäeröer-szigetek környékén, Izland mellett, a Rockall-padon, de mindezeket felülmulják az Új-Fundland körüli zátonyok, ahol a legtöbb tőkehalat fogják.

Ívási időszaka elterjedési területének keleti oldalán az év első hónapjaira, főkép februárra esik. A tőkehalak ott már január elején a part felé kezdenek húzódni, termőhelyük nyugati oldalán ellenben a szaporodási időszak csak jóval később, májusban és júniusban következik be, aminek valószínűen az az oka, hogy azon a helyen az Öböl-áramlat megelevenítő és érlelő hatása nem érvényesül. A Balti-tenger nyugati felében februártól májusig, a középső részében pedig áprilistól augusztusig ívnak. Az ívóterület főbb pontjaira az ivarérett tőkehalak felbecsülhetetlen tömegekben vonulnak fel. Ezeket a tömegeket nevezik a norvég halászok hegyeknek. A „hegyekben” mérhetetlen tömegű hal mozog előre a partok vagy a homokpadok felé. Több méternyi rétegben sűrűn úsznak egymás mellett s egy-egy ilyen ívóraj egy tengeri mérföldnyi hosszúságú is lehet. Napokig is kavarognak egyhelyben, folyton újabbak és újabbak tódulnak elő, majd hirtelen eltűnnek megint. Az északamerikai partok mentén vonulását a heringen kívül két másik, tömegesen élő állat befolyásolja. Az egyik a kapelán (Mallotus villosus), a másik egy tintahal-faj. A kapelán, amelyről később szó lesz, ívás céljából ugyanazokat a helyeket keresi fel, mint a tőkehal és a falánk tőkehalnak úgyszólván egyedüli táplálékául szolgál. A tintahalak akkor vonulnak fel, amikor a kapelánrajok már eltakarodtak, mintha csak arra várnának, hogy ők kerülhessenek sorra a tőkehal lakomáján.

A tőkehalat termékenység tekintetében alig múlja felül egyetlen más hal is. Leeuwenhoek az ikrás tőkehalban 9 millió petét számlált meg. Bradley az ikrák számát legalább is 4 millióra becsüli.

A közönséges tőkehal kizáróan ragadozó életmódot folytat. Az Északi-tengerben a tőkehal legfőbb tápláléka elsősorban halakból és rákokból áll, de olykor kagylókkal és csillagállatokkal (Asterias) is teletömi a bendőjét. Amíg 15 cm-es, addig kizáróan, amíg pedig a 30 cm-es hosszúságot el nem éri, főképpen rákokkal táplálkozik, attól kezdve azonban étlapjában a halak kezdik átvenni a főszerepet, végül ezek alkotják főeledelét. „Ez annyit jelent - mondja Franz -, hogy a közönséges tőkehal eleinte a halellenségeket és a halak táplálkozásbeli versenytársait irtja, később pedig maga is halpusztítóvá változik át. Mivel a tőkehalnak nagymennyiségű táplálékra van szüksége, továbbá, mivel az Északi-tenger egyik leggyakoribb hala, a tenger népességének egyensúlya nagy mértékben függ tőle és jelentékeny eltolódások következnének be, ha a közönséges tőkehal fejlődési alakjainak gyakoriságában idővel változás történnék. Ha a nagy tőkehalak ellen az Északi-tengerben megsemmisítő hadjáratot lehetne folytatni, mint ahogyan az - sajnos - a nagy lepényhalak ellen teljes sikerrel járt, úgy a kistermetű halak állománya sokkal kevesebb veszteséget szenvedne a ragadozóktól; ha ezenfelül még a kisebb tőkehalakat is kímélnék, akkor az Északi-tenger egyéb halai is jól járnának, mivel több táplálék jutna számukra is. A lepény- és a nyelvhalak, s a foltos tőkehalak apró állatokból élnek és számukra jótétemény volna, ha az apró állatkák ellenségei, amelyek egyúttal a halivadékokat is pusztítják, a fiatal közönséges tőkehalak gyomrába vándorolnának. Az ember ugyan ebben az esetben kevesebb tőkehalhúshoz jutna, de viszont kárpótlást nyerne ezekben a halakban, amelyeknek nagyobb piaci értékük van.”

*

A kirándulóhajók utasai elé, akik az Északi-fok felé tartanak. egészen más tájkép tárul, mihelyt kijutnak a Norvégia partjait szorosan körülövező apró szigetek és szirtek világából és elérik azokat a magasabb szélességi fokokat, ahol a nyári hónapok alatt az éjféli nap koronázza meg a hegyeket, télen pedig csak a dél felől derengő világosság jelképezi a nappalt. A kisebb és legfeljebb csak 100 m-nyire kiemelkedő nagyobb szigetek helyett feljebb északra kisebb kiterjedésű, de 1000 m magas szirtek merednek ki a tengerből. Hóval fedett ormuk élesen üt el a szirtek komor, sötét színétől, oldalukon pedig jégárak lejtenek a mélység felé, mintha ezüstpántok volnának. Ezeket a szigeteket, a Lofótokat a szárazföldtől mindössze mérföldnyi széles tengerág választja el, s a köztük elterülő vízfelület az ott uralkodó erős áramlatok ellenére is teljesen nyugodtnak látszik. különösen, ha a csaknem örökké háborgó Jeges-tengerrel hasonlítjuk össze. A hajó hol a szárazföld közelében, hol pedig a nyilt tengeren halad és az utasnak módjában van megfigyelni, hogy a szigettengerben minden nagyobb sziget olyan, mint a csirkéitől körülvett kotlóstyúk. A csirkéket ott az apró szigetek és szirtek képviselik.

A Dél dúsgazdagságának nyoma sincs ott sem a tengerben, sem pedig a szárazon, ámbár tagadhatatlan, hogy e szigetvilág sem mindennapi látványt nyujt, különösen az éjféli órákban, amikor a nagy vérvörös naptányér a láthatár fölött állva elfátyolozva nézegeti magát a jéggel bevont hegyek és a tenger tükrében. Ilyenkor ejti meg a magas Észak varázsa a nézőket. A tájképet emberi lakások is élénkítik. Szétszórva mindenütt láthatni a normann „majorságokat”, amelyek tulajdonképpen fából ácsolt, deszkával burkolt és gyeppel fedett lakóházak, amelyek vörös színpompájukkal élénken válnak el a fekete hegyoldalaktól és a jégárak kéklő színétől. A délvidéki vándor, akit a kirándulóhajó néhány órára a partra tesz, meglepetéssel látja, hogy ezek az udvarházak sokkal nagyobbak és kényelmesebbek, mint azok, amelyek Dél-Skandinávia legáldottabb völgyeiben épültek, pedig csak ritkán van mellettük valami kis szántóföld, amelyen a négy hónapig tartó napsütés melege az árpát sem minden esztendőben érleli meg. A legtágasabb és a legszebb majorságok gyakran az aránylag legkisebb szigeteken vannak, ahol csak mohos sziklák vannak, amelyek alig hagynak helyet egy kis kert számára is.

A rejtély nyitja abban van, hogy ott nem a szárazföld, hanem a tenger adja a termést. Nem tavasszal vetnek és nyáron aratnak, hanem télvíz idején, éppen azokban a hónapokban, amikor a féléves éjszaka teríti rá fekete palástját az északi vizek felületére, s napfény helyett holdvilág mellett dolgoznak, hajnali és alkonyati pirosság helyett pedig az északi fény ragyog a mennybolton. E szigetek közt van Skandinávia legkiadósabb halászterülete, az udvarházak pedig a szérük, ahová a tenger termését betakarítják.

Nyár derekán kihalt ez a vidék, télen ellenben hemzsegnek a tengeren a hajók és a csónakok és embersereg sürög-forog mindenfelé. Karácsony táján az egész partvidék halászsága ott gyülekezik és bármennyire tágasak is az említett udvarházak, valamennyit mégsem tudják befogadni. A fedél nélkül maradtak durván összetákolt kunyhókban húzzák meg magukat, pedig a férfiaknak mindig csak egy része tartózkodik a szárazon, a többiek a tengeren halásznak.

Hónapokon keresztül tart az aratás a tenger síkján, hónapokig folyik a vásár a szigeteken. A halászokkal együtt ugyanis kereskedők és bevásárlók is érkeznek, akik a zsákmányt hajóikon délebbre szállítják. A nyüzsgés csak akkor csendesedik el, amikor a látóhatáron a nap első sugarai felragyognak és a tavasz erre a vidékre is rámosolyog. A rakománnyal telt hajók egymásután szedik fel vasmacskájukat és délnek irányítják orrukat, s amikor a tengeri madarak megszállják a hegyeket, az ember már rég eltávozott.

Csaknem ugyanebben az időben elevenedik meg viszont a tenger felszíne az óceán tulsó oldalán, az újfundlandi zátonyoknál, csakhogy ott kb. 200.000 négyzetkilométeren, tehát akkora területen, mint az egész Anglia, az északi nagy halásznemzetek flottája ad egymásnak találkozót, míg a Lofót-szigetek közt kizáróan csak skandinávok halásznak. Új-Fundland zátonyaira főkép az angolok, franciák és északamerikaiak járnak. Évente sokezer hajó keresi fel ezt a vidéket. A halászoknak kb. 100.000 főből álló serege érkezik rajtuk. Ezek az időjárás viszontagságaiban megedződött emberek a leselkedő veszélyek és nélkülözések közepette majd itt, majd meg amott teszik kockára életüket a tőkehalért, illetve a belőle szerzett jövedelemért. „Új-Fundland zátonyain már a XVI. század végén 400 francia, spanyol, baszk és angol hajó halászott. A legerősebb flottát a franciák szerelték fel - írja Ehrenbaum. - Ettől az időtől kezdve Franciaország mindig fontosnak tartotta, hogy az újfundlandi halászatban részt vegyen, nem annyira a nagy jövedelemért, amit ez a halászat hajt, hanem főképpen azért, mivel a nagy halászhajók nagyszámú és edzett legénységét haditengerészetük tartalékának tekintik. Jobb iskolát valóban el sem lehet képzelni tengerész életpályára, mint az újfundlandi zátonyokon való kilenchónapos tartózkodást, s magát a nehéz és veszélyes halászmesterséget.”

A közönséges tőkehal fogására a norvég partok mentén horgokat és állítóhálókat használnak. Az utóbbiakban a halak kopoltyúfedőjüknél fogva akadnak fel. Más helyeken, így a Lofótok mellett is, az összetett és a kézihorog játssza a főszerepet. Az összetett fenékhorognak erős, 200 m-es főzsinórja van, amelyből kb. 1200 horog függ külön-külön zsinóron. A horgokat felcsalizzák. A finnmarkeni halászok csalétek gyanánt a sallangos lazacok közé tartozó kapelánt (Mallotus villosus) használják. Az összetett fenékhorgot minden hat órában felhúzzák, a tőkehalakat leszedik és a horgokat újra felcsalizzák. A halászok ezalatt kézihoroggal dolgoznak. A halász mihelyt érzi, hogy a hal bekapta a csalétket, bevág és kihúzza a zsákmányt, majd a horgot újabb csalétekkel felszerelve visszadobja a vízbe. A tőkehal tömeges előfordulása mellett éppen nem ritkaság, hogy a csónak legénységének minden egyes tagja naponta 300-400 darabot fog. Mellékesen a kapelánt, a tintahalat, egyes helyeken pedig a heringet is szorgalmasan halásszák, hogy elegendő csalétek álljon rendelkezésükre. Ha azonban mégsem tehetnek szert elég csalira, megteszi a szolgálatot a kizsigerelt tőkehal bele is. Izland környékén már régebben áttértek a gőzösöktől, újabban pedig a motorosoktól vontatott trawl-hálókkal való halászatra, s a horgok háttérbe szorultak. Ez az újítás az Északi-tengeren is bevált és egyre nagyobb tért hódít.

A zsákmány kikészítéséhez mindjárt a kifogás után nekilátnak. A norvégek először rendesen a fejét vágják le és külön hordókba, vagy kádakba dobják. Ezután következik a kizsigerelés, amellyel a tőkehal belső szerveit távolítják el, majd a hasítás. A halász ügyes kézzel egymás után hasítja fel a halakat egészen a farkukig. Elég egyetlen vágás és a tőkehal két félre válik szét. A nagyobbakat négyfelé hasítják. A máját külön edénybe rakják, s az ikráját is külön edényben gyüjtik. A többi zsigert rögtön feldarabolják és vagy legott, vagy pedig később csaléteknek használják fel. Téli halászat alkalmával legalábbis a Lofót-szigeteken, legelőször stockfischt készítenek, vagyis a tőkehalat kiszárítják. Erre a célra minden nagyobb hajó hoz magával egy csomó rudat és villás cöveket, hogy a partokon lévő ágasokat megtoldhassák. A farkukig kettészelt tőkehalakat, amelyeket előzően tengervízben mosnak meg, az ágasokra akasztják rá száradni, mint a debreceni nagyvásáron a csizmát. Az ágasok a legtöbb szigeten szabad ég alatt állnak, imitt-amott azonban zsindelyes állást építenek föléje, de azért a levegő szabadon járja. Ezen az alkalmatosságon a tőkehal egyenletesen szárad ki. Kedvezőtlen időjárás mellett az ágasok még júliusban is tele vannak. A stockfischt csak akkor szedik le, amikor már kopogósra száradt. Csomókba kötözik, mint a rőzsét, rétegesen egymásra rakják a csűrben, míg csak a kereskedő be nem hajózza. Különösen szerencsés esztendőkben, amikor az ágasok egymás után telnek meg, a későbbi zsákmányból klipphalat készítenek. Erre a célra a tőkehalat a gerince mentén hasítják ketté, vagy kádakban besózzák és néhány napig ott tartják, majd kirakják a sziklákra száradni, vagy pedig ott hintik be sóval. Norvégia északi részén, vagy Finnmarkenben a halászat ideje alatt régebben mindig megjelentek Archangelskből érkezett orosz hajók is. Ezek nem hoztak magukkal hordókat, hanem jó muszkamódra egyéb hallal együtt az összevásárolt tőkehalat is minden kikészítés nélkül dobálták be a hajó fenekére, minden rétegre sót hintettek és bagariacsizmájukkal jól letaposták.

A tőkehal fejét a norvégek állati takarmány gyanánt használják fel, vagy pedig guánót készítenek belőle. Az utóbbi célra lassú tüzön megpirítják, majd megőrlik, takarmánynak pedig úgy készítik el, hogy algákkal együtt megfőzik. Ezeket a melléktermékeket félreeső szigeteken dolgozzák fel, ahol a borzalmas illatok nem bántják az emberek orrát. A májat azonban nagy kádakban gyüjtik össze, amelyeket igen gyakran a városok kellős közepén tartanak és a bomlásnak indult zsigerek szaga az érzékenyebb természetű idegeneket sürgős elutazásra is kényszeríti. A májból kiváló zsiradékot, amelyet nálunk csukamájolaj néven ismernek, időnként leszedegetik, szűrővel megtisztítják és minősége szerint külön-külön hordókban gyüjtik össze. A legjobb minősége természetesen annak a csukamájolajnak van, amelyet a bomlásnak indult májtömeg levéről pár nap mulva fölöznek le, a legrosszabb pedig az, amit a maradék kifőzése útján nyernek. Az ikrát a szardíniahalászok csaléteknek használják. A tőkehal nyelvéből és úszóhólyagjából enyvet főznek, vagy pedig guanó gyanánt használják fel. Nyelvéből készül az orvosi csukamájolaj is, amelynek nagy A- és E-életanyag- (vitamin) tartalma van és ezért angolkóros gyermekekkel etetik. A tőkehal nyelve egyébként kiváló ínyenceledel is.

A Lofótok mellett a tőkehalfogás a halászati főidőszak befejeződése után is folyik és a zsákmányt különbözőkép dolgozzák fel, a szerint, hogy az időjárás milyen. Az újfundlandi tőkehalhalászat ugyanolyan eszközökkel dolgozik, mint a lofóti és az elkészítés módja is hasonló.

A Lofóti-szigeteken a háború előtt kb. 30.000 halász dolgozott több, mint 7000 bárkával és évente kereken 30 millió tőkehalat zsákmányoltak. Az újfundlandi zátonyokon, Cornack szerint, már a XIX. század elején több, mint 300 milliót halásztak ki évenként, nem számítva bele a Szt. Lőrinc-öbölben fogott 100 millió darabot. A német vizekben fogott zsákmány mennyisége eltörpül ezek mellett. Az Északi-tengerben 1907-ben 70 millió kilogrammnál több tőkehalat fogtak 15 millió márka értékben. Az Északi-tenger halászati statisztikájában az első helyet a foltos tőkehal foglalja el. A második helyen a lepényhal áll, a közönséges tőkehal csak harmadik helyen következik. A Keleti-tengerben 1907-ben a svédek 600.000, a dánok több, mint 300.000, a német halászok pedig 1,500.000 kilogrammnyi tőkehalzsákmányra tettek szert.

A háború kezdetén még jobban föllendült a norvég halászat, amely akkor még valamennyi hadakozó államnak szállított élelmiszert. Erről az időszakról szól Leidenfrost leírása („A norvég tengeri halászat”, A tenger, 1916), amelyből néhány jellemző részletet vettünk át.

„A norvég halászat tömeghalai: a tőkehal és a hering. Előbbit a Lofót-szigetek vizeiből, az Északi-tengerből és a sarki óceánból halásszák.

„Nansen és Helland-Hansen vizsgálatai szerint a Golfáramlat sebesség- és hőmérsékváltozásai befolyásolják a halászat eredményét. Ennek a nyomát ingadozások alakjában megtaláljuk a norvég halászat évi statisztikájában is. Ilyen időszakos ingadozások mutatkoznak például a tőkehal-fogásban is. Az északeurópai tengerekben évenként körülbelül 973-484 tonna fenékhalat fognak. Ennek az óriási mennyiségnek 81%-a tőkehalfélékre esik.

„Bármilyen ingadozásnak van is kitéve a norvég halzsákmány mennyisége, a halászat bevétele évről-évre emelkedik. A mult század utolsó tíz évében a halászat anyagi eredménye 20 és 30 millió korona közt ingadozott. Az újabb decenniumban már 50 millióra növekedett az évi zsákmány értéke. Hasonlókép rohamosan emelkedett a halászattal egybekötött iparágak üzeme és kivitele is. Ezen iparágak: a halsózás, szárítás, füstölés és a konzervgyártás, amely viszont a dobozgyárak megszaporodására vezetett. Újabban a norvég halászatban a hűtőipar vívmányait is nagy sikerrel alkalmazták és ennek a kivitel látta újabb hasznát.

„A tőkehalat még a halászhajó fedélzetén kizsigerelik és nagyjából besózzák. A végleges besózást csak a parton végzik el, s ott csomagolják a sózott árut hordókba vagy ládákba. Békében a tőkehal inkább szárítva (Stockfisch) és füstölve került forgalomba, a háború óta a sürgős külföldi szállítások miatt, nem várják be a kiszáradást, hanem szintén besózva szállítják. A sós tőkehal kivitele tehát az előző évekhez képest megsokszorozódott.

„A szárított tőkehalon kívül még egy módja van a tőkehal elkészítésének. Ez a módszer Norvégiában már 1650-ben divatba jött, de nagyobb szerepet csak az újfundlandi halászat megteremtése óta játszik. A halat kifogás után azonnal kizsigerelik és vérét lehetően teljesen kibocsátják. Utána szűrővel ellátott vedrekben alaposan megmossák és a hátgerincét eltávolítják. Erre újabb alapos mosás következik, amikor erős kefével minden, könnyebben bomlásnak induló résztől megszabadítják. Ezután 2-3 óráig szélben szárad a hal, majd erősen besózzák. A sózás nagy szakértelmet kíván, s a kikészítés csak úgy sikerül, ha a friss halat teljesen tiszta sóval hintik be. Ezer nagyobb tőkehalra 6-7 hordó sót raknak. A besózott halakat 1 m magas, lapos csomókba rakják és 3-4 heti levegőn való szárítás után friss tengervízben kefével ismét átmossák. Ekkor még 2 napig félméteres rakásban tartják, azután kedvező idő mellett szárítani teszik ki. Finnmarken, a Lofótok, Senjek, Nordmore, Söndmöre kikötői ilyenkor tele vannak száradó hallal. A tőkehalat vagy a parton felállított ágasokon, vagy a kikötőben veszteglő hajók orrára erősített rudakra teszik száradni. Norvégia e kiviteli cikkének főleg a Földközi-tenger mellékén lévő országokban és Közép-Amerika államaiban talált forgalmas piacot. 1911-ben 38.076 tonna klipphalat exportáltak. A klipphal tápértéke igen magas: 500 gr tőkehal ugyanannyi fehérjét tartalmaz, mint 740 g marhahús. Az ára viszont az utóbbiénak egyharmada, sőt a mai viszonyok között még kisebb. Nálunk mindamellett még a háború alatt sem tudott tért hódítani. Nemkülönben Németországban sem, pedig ott a tengerihalfogyasztás érdekében évtizedek óta mindent elkövetnek. A németországi háborús kolbászárukban a klipphalhús is szerepelt.

„A német konzervgyárak a tőkehalat nem a szabadban, hanem meleg levegőben mesterségesen szárítják. A norvég halszárítóipar sokkal kezdetlegesebb és legnagyobbrészt kisebb üzemekre van tagolva. Az utóbbi tíz év alatt a tengeri halászat termékeinek kiviteléből Norvégiának az évi bevétele 57 millióról 150 millió koronára emelkedett. Norvégia évi kivitele mezőgazdasági termékekből ugyanezen idő alatt 200 millió koronát ért el. A halászat tehát óriási léptekkel közeledik ahhoz, hogy kivitelben az első helyet foglalja el. A norvég halászat terjeszkedése és virágzása a halászati biológia fejlődésének az eredménye. A norvég halászat élén Hjort, a kiváló tengeri biológus áll, aki mellett a halászat fejlesztésében Nansen, a világhírű sarkutazó és Helland-Hansen szereztek nagy érdemeket. A halászati hivatal kísérleti laboratóriuma (Fiskeriforsögstation) Bergenben van. Ezenkívül még három más biológiai állomás (Bergen, Haegadalen, Dröbak) működik közre a halászat fejlesztésében. A halászati hivatal budgetje évenként 150.000 korona fölött rendelkezik és ebből támogatja a halászati biológiai kutatásokat is. 150 milliós eredménnyel szemben nagyon csekély összeg.

„Az államilag segélyezett intézetek közé tartozik a flödevingi haltenyésztőállomás, melyet 1880-ban Dannevig kapitány alapított. Az intézet ivarérett tőkehalakat vásárol, s a természetes úton megtermékenyített petéket költőmedencékben neveli föl. Az állomás évenként átlag 300 millió tőkehalivadékot termel, s ezeket rendszerint a fjordokban bocsátják a tengerbe, de Svédországba is sokat szállítanak. A Söngel- és Helle-fjordokban végzett vizsgálatok a halállomány jelentékeny gyarapodását mutatják és ez a flödevigeni állomás sikere. Az üzemköltségből egymillió ivadékra harminc korona esik.”

A tőkehalállomány mesterséges szaporítására az első kísérleteket ezelőtt 35 esztendővel végezték, Ehrenbaum és mások azonban meglehetősen kételkednek abban, hogy ilyen módon jelentősebb eredményt lehetne elérni. Szerintük ugyanis a közönséges tőkehal lárvája annyira érzékeny, hogy kibúvása után menten a tengerbe kell kihelyezni, ahol jóval nagyobb százalékuk pusztul el, mint a szabadon kikelt példányokból, amelyek a természetes körülményekhez tökéletesebben alkalmazkodtak és a létért való küzdelemre jobban felkészültek. Amerikában mesterséges tenyésztés útján megkísérelték, hogy a közönséges tőkehalat délebbre, a Chesapeake-öbölben is meghonosítsák.

A közönséges tőkehalat egyébként úgy fiatal, mint fölserdült korában fogságban is lehet tartani, csak arra kell ügyelni, hogy a víz állandóan hűvös legyen és bőségesen kapjanak táplálékot. Ilyen körülmények között még olyan medencében is jól érzik magukat, amely szemmelláthatóan nem eléggé tágas számukra és évekig megélnek benne. Fogságban azonban éppen úgy nem szaporodnak, mint ahogy ezt a félszegúszó halaknál sem sikerült még soha megfigyelni.

*

A nehéz gazdasági helyzet hatása az utóbbi években a tőkehal halászatában is mutatkozik. A Lofót-szigetek mentén a tőkehalfogás 1926 januárjában 5650 járművel, tehát nyolcszázzal kevesebb hajóval indult meg, mint az előző évben. A zsákmány jóval nagyobb volt, mint 1925-ben, azonban az alacsony halárak miatt mégis kevesebbet jövedelmezett. A norvég tőkehalhalászat eredménye évről-évre csökken, amit az itt következő statisztika tüntet fel:

1925-ben 61.0 millió norvég korona

1926-ban 45.9

1927-ben 20.7

A Murman-partok mentén évente hihetetlen tömegekben vonulnak el a tőkehalrajok. Megbízható becslések szerint a 90 km hosszú és 70 km széles csapatok egyáltalán nem tartoznak a ritkaságok közé. Ebből a rengeteg tömegből az orosz halászok csak igen keveset fognak ki. Murmanszkban 1926-ban másfélmillió pud (24.570 tonna) tőkehal volt a halászok zsákmánya. Ugyanabban az évben a Murman-partok közelében az angol trawl-halászgőzösök 19.656, a német halászgőzösök pedig 7.535 tonna tőkehalat fogtak. Az orosz halászat a legkezdetlegesebb eszközökkel dolgozik, a motorosok száma mindössze 3 százaléka az egész flottillának. A Murman-partvidéken a tőkehalfogás 3400 halászt és 1000 szovjethivatalnokot foglalkoztat. Nagy erőfeszítéseket tesznek a halászat modernebbé tételére és ezzel a zsákmány növelésére, egyelőre azonban csak a hivatalnokok száma gyarapodik. Nemsokára több lesz, mint amennyi tőkehalat fognak.

A foltos tőkehal (Gadus aeglefinus L.)

Foltos tőkehal (

Foltos tőkehal (Gadus aeglefinus L.).
Vékonybajszú tőkehal (Gadus merlangus L.).
Közönséges tőkehal (Gadus morrhua L.).

A foltos tőkehal, Gadus aeglefinus L., a németeknél „Schellfisch”, az angoloknál „Haddock”, a közönséges tőkehaltól abban különbözik, hogy kisebb termetű, nyulánkabb, feje is kisebb, első hátúszója hegyesebb, azonkívül színezete is másféle. Háta barnás, oldala világos ezüstszürke; mell- és első hátúszója közt fekete folt van, amelyről nevét is kapta, oldalvonala is fekete. Szája aránylag kicsi. Első hátúszóját 15, a másodikat 21, a harmadikat 19, a mellúszót 18, hátúszóját 6, az alsó úszók közül az elsőt 24, a másodikat 18, a farokúszót pedig 25 sugár feszíti ki. Teljes hossza északon ritkán haladja túl az 1 m-t, a német partok mentén többnyire 50-60 cm-nyire nő meg. Súlya 6-8 kg körül van, de északabbra súlyosabb példányok is előfordulnak.

Elterjedési területe csaknem teljesen egybeesik a közönséges tőkehaléval, de valamivel még nagyobb is. A foltos tőkehal az Atlanti-óceán amerikai oldalán az é. sz. 38. és 53. foka közt, az európai oldalon ellenben a 77. és a 44. fok között fordul elő, vagyis Svalbardtól (Spitzbergák) és a Murman-partoktól a Biskayai-öbölig mindenütt megtalálható. Érthető ennélfogva, hogy a foltos tőkehal az európai oldalon sokkal nagyobb szerepet játszik a halászatban, mint az amerikai partok mentén. A Balti-tengerben ritkább, valószínűen azért, mivel a mélységi viszonyok nem megfelelőek. Csak kb. Kiel magasságáig található meg. Általában mélyebben él, mint a közönséges tőkehal. Az Atlanti-óceán északi részében még 100 m mélységben is fogják, a közönséges tőkehal pedig 500 m-nél mélyebbre nem hatol le. A Földközi-tengerből teljesen hiányzik ez a faj is. A foltos tőkehal szintén seregestől jár, s úgy látszik, sokkal többet kóborol, mint a közönséges tőkehal. A fries-partokon márciustól májusig jelentkezik, s valószínűen július elejéig ott időzik, attól kezdve eltűnik. Minden bizonnyal a 20 fonalnál mélyebb rétegeket keresi fel, s a meleg időszakot a hidegebb vízben húzza át. Október elején ismét partközelben található meg és egészen januárig ott marad. A foltos tőkehal már kora fiatalságától kezdve csapatosan jár fel s alá táplálék után. Nem valószínű azonban az a régebbi feltevés, hogy azért kényszerülne örökös kóborlásra, mert egy-egy helyen mindent elpusztít, amit csak megehetik, így a kagylókat, csigákat és az apró halakat, amelyekből tápláléka kikerül. Helgoland környékén ugyanis megfigyelték, hogy a négy tengeri mérföldnyire nyugatra található, apró kagylókban, kígyókarú csillagállatokban, tengeri sünökben és férgekben igen gazdag területen, az ott gyülekező lepényhalak és foltos tőkehalak, miután jól teleették magukat, továbbállanak, s elvonulásuk után, amennyire megállapítható, csaknem ugyanannyi táplálék marad ott, mint amennyi azelőtt volt, tehát nem a táplálékhiány, hanem valami más ok az, ami továbbvándorlásra készteti őket. Ivarérettekké életük negyedik, vagy ötödik évében válnak, s ekkor - Heincke szerint - „megkezdődik rendszeres vándorlásuk vadászterületeikről az ívóhelyek felé és megfordított irányban. Ívóhelyük csaknem kizáróan az Északi-tenger északi részére szorítkozik, alkalmas vadászterület pedig az Északi-tengerben mindenütt kínálkozik, ahol iszapos, vagy homokos-iszapos helyeken gazdag fenékfauna tenyészik, ennélfogva vándorlásuk közben délről északra igen nagy területeket kóborolnak be. Arról a helyről, ahol a világra jönnek, valószínűen annál messzebbre hatolnak le délre és keletre, mennél nagyobbakká és idősebbekké válnak. Ezzel magyarázható meg, hogy a német halászgőzösök a nagy és a legnagyobb példányokat, amelyek 45-70 cm-nyi hosszúak, s életkoruk 5-10 esztendőre tehető, a legnagyobb mennyiségben az Északi-tenger déli részében halásszák, a fiatal, serdületlen, vagy pedig életükben először ívó foltos tőkehalakat pedig, amelyek a 2-4. évjárathoz tartoznak, főképpen az északi felében és a Skagerrakban fogják.”

Az Északi-tenger déli részében, Hoek szerint, a foltos tőkehal egyáltalán nem ívik. Ikráit a legnagyobb mennyiségben az é. sz. 58. és 60. foka közt 80-130 m-nyi mélységben találni. Damas megfigyelései azt bizonyítják, hogy a leginkább látogatott ívóhelyek a Moray Firth és Norvégia közt feleúton vannak. A foltos tőkehal a Skagerrak tetemesebb mélységeiben, a skandináv partok mentén, ugyanakkora mélységben, mint az Északi-tengerben, egészen a Romsdal-padig (északabbra azonban nem), mint kiderült, mindenütt ívik. Izland mellett és pedig a déli, s a nyugati part mentén, továbbá a Fäeröer-szigetek körül mindenütt, Skócia nyugati és északi partvonalának közelében gyakran találják meg a foltos tőkehal ikráit, ellenben Írország körül ritkábban, a La Manche-csatornában pedig csak kivételesen gyüjthető. Schmidt szerint azok a helyek, amelyeken a foltos tőkehal petéit a leggyakrabban lehet kihalászni, az 50-200 m-es színt közt vannak. A foltos tőkehal ikráit a közönséges tőkehaléval vegyesen csak 100 m-nél kisebb mélységben lehet együtt találni. A foltos tőkehal a felsorolt területek közül a Skóciától északnyugatra eső helyeket, s az Északi-tenger északi felének mélységeit választja ki legszívesebben ívásra.

A foltos tőkehal lassabban nő, mint a közönséges. Az ivadék, amely alatt a lárvaállapotot már túlhaladt és végleges testalakját már felöltött első évjárat tagjait értjük, tovább folytatja pelagikus életmódját, ellentétben a közönséges tőkehal fiataljaival, amelyek, mihelyt felnőttekhez hasonló alakúakká válnak, nyomban a fenék közelébe költözködnek át. A foltos tőkehal ivadékai arról nevezetesek, hogy mindig nagyobb meduzák közvetlen szomszédságában találhatók meg. Ezek a meduzák, amelyeket a fiatal tőkehalak úgy vesznek körül, mint a csirkék a kotlóstyúkot, a Cyanea-nemzetségbe tartoznak. Az egyik a barna C. capillata, a másik faj a kékszínű C. lamarcki. Hasonló jelenség más tőkehalfajoknál is előfordul. Így a bajusztalan tőkehal ivadékai is meduzák mellé szegődnek.

A foltos tőkehal a ragadozó közönséges tőkehallal szemben határozottan békés, legelésző halnak mondható, amely a tenger fenekéről a kisebb kagylókat, a rákokat, a férgeket és a tüskésbőrűeket szedegeti össze és fogyasztja el.

Az Északi-tengerben a foltos tőkehal fogására régebben szintén a kézi- és a fenékhorgot használták, csak kivételesen folyamodtak a nagy vontatóhálókhoz. Ma már megváltozott a helyzet. A modern tengeri halászat trawl-lal dolgozik, s ez a háló sokkal kiadósabb eszköznek bizonyult. A halászat fellendülése, tehát kb. 40 esztendő előtt, a 2-4. évjáratból való kisebb példányokat nem becsülték sokra, újabb időben azonban, amikor a nagyobbtermetűek már egyre gyérebben kerülnek hálóba, az apróbbakat sem vetik meg. Ezeket óriási mennyiségben fogják, olcsóbb áru gyanánt értékesítik, és vagy felfüstölik, vagy pedig dobozos konzervet készítenek belőlük. A nagy mennyiségben kihalászott, serdületlen halak hiányoznak a tenger háztartásából és ez időnként komoly válsággal fenyegeti a halászatot, úgyhogy a halászati statisztika tanulságai sok komoly megfontolásra adtak okot és valószínűen szigorú rendszabályokra vezetnek. A halállomány csökkenése azonban nemcsupán a növendékhalak kíméletlen kihalászásával kapcsolatos, hanem egyéb, még ismeretlen tényezőkkel is. Erre vall, hogy az utóbbi években újra nagyobb mennyiségben kezdenek fogni nagyobb példányokat is, más szóval a foltos tőkehal évjáratainak megjelenésében időszakos ingadozások állapíthatók meg.

A foltos tőkehalnak kemény, fehér, ízletes és könnyen emészthető húsa van. Szárításra kevésbbé alkalmas, de viszont frissen elkészítve, sokkal többre becsülik, mint a közönséges tőkehalét.

A skót tavakban, amelyeket tengervíz tölt meg, azt tapasztalták, hogy a foltos tőkehal sokkal szelídebb, mint a rokonai. Gondozóját hamar megismeri és végül annyira megbarátkoznak, hogy kezéből veszi el az eledelt.

A vékonybajszú tőkehal (Gadus merlangus L.)

Foltos tőkehal (

Foltos tőkehal (Gadus aeglefinus L.).
Vékonybajszú tőkehal (Gadus merlangus L.).
Közönséges tőkehal (Gadus morrhua L.).

A vékonybajszú tőkehal, Gadus merlangus L., még kisebb termetű, mint az előbbiek. A vékonybajszú tőkehal a nyugat nagy halpiacain németül „Wittling” és „Weissling”, angolul „whiting”, franciául „merlan” név alatt szerepel. Átlagos hossza 20-40 cm, csak ritkán éri el a 67 cm-t, súlya pedig csak kivételes esetekben rúg fel 3 kg-ra. Barnásvörös, hamuszürkébe játszó színe az oldalán és a hasán ezüstfehérbe megy át. Mellúszójának tövén fekete foltok vannak. Bajuszszála kicsi, vékony, vagy hiányzik. Első hátúszójának 13, a másodiknak 19, a harmadiknak 18, a mellúszónak 10, a hasúszónak 6, az első alsóúszónak 31, a másodiknak 20, a torokúszónak pedig 30 sugara van.

A vékonybajszú tőkehal a nyugateurópai tengerekben sehol sem ritka. Az Északi-tengerben gyakran fordul elő, a Keleti-tengerben Gotlandig figyelték meg. Másik két rokonához hasonlóan a vékonybajszú tőkehal is mindig csapatosan mutatkozik. A vékonybajszú tőkehal az Északi-tengernek egyedekben kétségen kívül a leggazdagabb faja. Elterjedési területének északi határát, úgy látszik, az Orkádok jelzik, dél felé azonban még a portugál partok mentén is fogják. A brit vizekben gyakran tömegesen fogják, de más helyeken is bőven kerül hálóba. Szaporodási időszaka januártól májusig terjed. Tápláléka főképpen rákokból és szardínianagyságú halakból áll. A vékonybajszú tőkehal vándorlásáról semmit sem tudunk. Heincke állandó halnak tartja, mivel petéit, lárváit és különböző korú kifejlett példányait csaknem ugyanazon a helyen lehet megtalálni. A német partok mentén a téli hónapokban óriási tömegű, 8-12 cm hosszú, fiatal vékonybajszú tőkehal nyüzsög a szárazföld közelében. Fogására régebben kizáróan kézihorgot használtak, ma azonban hálóval halásszák. A vékonybajszú tőkehal halászata sok helyen igen jövedelmező. Az 50 cm-es példányok ritkák ugyan, de a felényiek, sőt az ennél kisebbek is nagyon kapósak a piacon, mivel a vékonybajszú tőkehalnak kiválóan finom húsa van, amely ízletesség tekintetében felülmúlja más tőkehalakét. Ez a könnyen emészthető hús különösen frissen ad utolérhetetlen pecsenyét, erről azonban csak közvetetlenül a tengerparton lehet meggyőződést szerezni, mivel a szárazföld belsejébe már csak jegelve, vagy sózva kerül. Ha a zsákmány annyira bőséges, hogy nem tudják másképpen értékesíteni, a vékonybajszú tőkehalat meg is szárítják, de húsa ennek következtében még többet veszít ízéből, mint a közönséges tőkehalé. Nem is igen eszi más, mint a hajósnépség, amelyiknél nem a milyenség, hanem a táplálék mennyisége fontos.

A francia tőkehal (Gadus luscus L.)

A francia tőkehal, Gadus luscus L., németül „Steinbolck”, hollandul: „Steenbolk”, angolul: „Whiting Pout” és „Bib”, franciául: „Tacaud”, dánul: „Kortsmudet torsk”. Hasonlít a foltos tőkehalhoz. Sokan nem tekintik önálló fajnak, hanem a törpe tőkehallal vonják össze. Rokonaitól zömökebb testével, mélységbeli tartózkodásra valló nagy szemével, hosszú és keskeny úszóival üt el. Bajuszszála akkora, mint a szemátmérő. Színezete is eltérő. Elterjedési területe igen nagy. Magában foglalja Izland környékét, a Shetland-szigetek vizét, Skagent és a La Manche-csatornát. Előfordul az Atlanti-óceán határos részeiben és Írország partjain is, de megtalálni a spanyol partmelléken is. Legnagyobb mennyiségben az Angol-csatorna francia és angol oldalán halásszák. Griffini a Földközi-tengerben ritkának mondja. Giglioli a Trieszti-öbölből említi.

A törpe tőkehal (Gadus minutus L.)

A törpe tőkehal, Gadus minutus L., szintén értékes tagja nemzetségének, bár gazdasági szerepe kisebb. Angol neve: „Poor Cod”, franciául: „Capelan”, norvégül: „Sypige”, dánul: „Glyse”. Testhossza ritkán több 15-18 cm-nél, súlya pedig 0.2 kg körül van. A Földközi-tengerben 30 cm-esre is megnő. Háta tetszetős színű, sárgásbarna, ezüstös oldala feketepettyes, alsó oldala piszkosfehér, mell-, hát- és farokúszója sárgásbarna, sötéttel szegve, has- és alsóúszója zavaros sárgásfehér. Bajuszszálának hossza szemének átmérőjével egyenlő. Úszósugarainak száma: az első hátúszóban 12, a másodikban 19, a harmadikban 17, a mellúszóban 14, a hasúszóban 6, az első alsóúszóban 25, a másodikban, amely jóval rövidebb, 17, a farokúszóban pedig 18. Különleges sajátsága gyanánt kiemelhetjük még, hogy a törpe tőkehal hasa sötétvörös, csaknem fekete.

A törpe tőkehal a brit, a francia, a holland, a svéd és a norvég partokon rendszeresen előfordul. Az utóbbin egész Trondhjeming halásszák. A Balti- és az Északi-tengerben is otthonos, sőt az amerikai partok mentén is látták már. Egyik-másik helyen gyakori, viszont nagy területek vannak, amelyeken sohasem fogták még. Írország körül és a La Manche-csatornában is megtalálható. A Földközi-tengerben mindenütt igen közönséges és egész éven át halásszák, jóllehet legalább is 150 fonalnyi mélységben él. Griffini szerint 300 m mélységig él. Az Adriában a Trieszti-öbölben és a Quarneróban, továbbá Zára és Spalató környékén igen gyakori és szeptembertől áprilisig halásszák, de a halpiacokon, ha kisebb mennyiségben is, egész éven át kapható. Ez az az ízletes kis hal, amely az adriamenti olasz vendéglők étlapján „moli” (tulajdonképpen „mollo”) néven szerepel, de van egyéb neve (Velencében: mormora, Triesztben: mormoro, molmolo) is. A horvát partokon „busbana”, lejjebb „pismolj”, Spalato környékén „tovarcsics” és „ugotica” néven ismerik. Az ívási időszakban tömegesen jelenik meg az olasz partok közelében és rákokkal táplálkozik.

A törpe tőkehal olykor a nyugateurópai partokon is akkora tömegben bukkan fel, amekkorát a halászok más tőkehalfajokból sohasem látnak. „1545-ben Monpellier környékén akkora mennyiségben fogták ezt a halat, hogy a legnagyobb részét kénytelenek voltak elásni, mivel oszlásnak indulva, rettenetes bűzt terjesztett. Ugyanabban a hónapban a halászok nem is fogtak más halat, mint ezt.” A törpe tőkehal tápláléka az északi tengerekben is túlnyomóan különféle rákokból áll. Bloch azt mondja, hogy a törpe tőkehal megjelenését örömmel fogadják a Balti-tenger halászai, mivel a közönséges tőkehal és más értékesebb halak előhírnökének tekintik, erre vonatkozóan azonban hiányoznak újabb megfigyelések. Annyi bizonyos, hogy a törpe tőkehalak közül sok esik áldozatul nagyobb rokonaiknak. Húsa jóízű ugyan, de az északi államok lakosai mégsem becsülik meg, s inkább más halak fogására csaléteknek használják. Szaporodási időszaka tavasszal következik be.

A puha tőkehal (Gadus poutassou Risso)

A puha tőkehal, Gadus poutassou Risso, Triesztben és Fiuméban: molo, molo da parangale, Velencében falso molo vagy molloso, nyúlánktestű hal. Hossza 42 cm körül van. Arcorra megnyúlt és lekerekített. Pikkelyei igen vékonyak. Oldalvonala egyenes. Háta szürkésbarnás, alsó oldala ezüstös. Mellúszójának tövén feketés foltok vannak. A Földközi-tengerben közönséges, de az Adriában csak a Trieszti-öbölben és a Quarneróban gyakori. Főkép augusztusban és szeptemberben halásszák. Lágy és omlós húsa igen ízletes. Előfordul az angol és a norvég partok mentén is.

A fekete tőkehal (Gadus virens L.)

A fekete tőkehal, Gadus virens L., a vékonybajszú tőkehallal áll közeli atyafiságban. A német halászok „Köhler”, „Kohlfisch”, a kereskedelemben: „Seelachs”, „Blaufisch”, vagy „Kohlmaul”, az angolok „Coalfish”, „Green Cod”, a franciák „Colin”, a hollandok „Koolvisch”, a dánok és a norvégek „Sei” névvel jelölik. Az előbbi fajokhoz képest nagytermetű; a Földközi-tengerben 75 cm-nyire, északon pedig 1 m-re nő meg. Nevét sötét színéről kapta. Igen elterjedt faj, amennyiben a Murman-partoktól a Biskayai-öbölig előfordul, de behatol a Földközi-tengerbe is, ahol Griffini szerint nagyon ritka és többnyire sziklás fenéken él. Inkább az északibb tengerek lakosságához tartozik, de az Északi-tengerben és a Balti-tenger nyugati részében is fogják. Főbb ismertetőjelei a következők: orra hegyes; felső állkapcsa valamivel rövidebb az alsónál; bajuszszála hiányzik, vagy legalább is gyengén fejlett; mellúszójának kezdetén fekete folt van, szájürege feketeszínű. Első hátúszójában 11-13, a másodikban 20-22, a harmadikban 19-22, első alsó úszójában 24-27, a másodikban pedig 19-23 sugara van.

Izland, Grönland és Finnmarken mellett, általában a norvég partok mentén, ahol a fekete tőkehal nem ritka, továbbá Svalbard környékén, ahol, ha nem is az egyetlen, de mindenesetre az egyik legértékesebb és leggyakoribb halfaj, mindenütt halásszák. Nyugatra egészen az északamerikai partokig terjeszkedett el. Couch és mások szerint nem nagy mélységekben, rendesen sziklák közt tartózkodik, ahová a hullámmozgás még lehatol. Rablóhalak módjára hasadékokból leselkedik és várja, hogy mit sodor feléje az ár. Ráront minden élőre és élettelenre egyaránt. A fekete tőkehal gyomrában többnyire rákokat, néha kagylókat, sőt heringeket is találnak. Ívási ideje decembertől februárig tart, szaporodási helye pedig az Északi-tenger északi szegélye, Izland, Fäeröer, továbbá a norvég partok mentén, s az északi és a nyugati brit vizekben kb. 150-200 m-nyi mélységben terül el. A lárvák kikelésük után a partok szomszédságába vándorolnak. A kikelt lárvák májusban és júniusban jelennek meg.

A fekete tőkehal húsa minőségére nézve a többi tőkehalé mögött áll. Az idősebb példányok húsát becsülik a legkevesebbre és ezért vagy megszárítva, vagy pedig besózva hozzák forgalomba. A fiatal példányokat az északi halászok maguk fogyasztják el, különösen azokat, amelyeket októbertől decemberig fognak. A nagyobb, s eléggé ízletes fekete tőkehalakat részint külföldre szállítják, részint pedig olcsó áron adják el a parti lakosságnak, mivel halászatuk könnyű és többnyire kiadós.

A fekete tőkehal könnyen megszokik a tengervízzel megtöltött tavakban is. Lassan, szinte ünnepiesen uszkál ide-oda, s a bedobott eledelt mohón kapja be. Hamar rájön, hogyha hizeleg, bővebben jut eledelhez és ezért rendszeresen oda úszik a tó partjához, hogy az ápoló kezéből vegye ki a neki szánt táplálékot.

A sávos tőkehal (Gadus pollachius L.)

A sávos, vagy sárga tőkehal, Gadus pollachius L., a halkereskedelemben az előbbi fajjal közösen „tengeri lazac” néven szerepel. A német, az angol és a holland halászok többnyire „Pollack”, a franciák „Merlan jaune” néven emlegetik. Dán neve: „Lubbe”, norvég neve: „Lyr”. Felső állkapcsa hegyes és jóval rövidebb, mint az alsó. Bajuszszála rendesen hiányzik. Szájürege vörösesfehér. Mellúszójának kezdetén fekete foltja van. Háta többnyire sötét olajbarna, amelyet egyenes sötét vonal élesen választ el oldalának és hasának ezüstszürke színétől. Az alapszínt gyakran lángsárga hálózat erezi be. Hasúszója sárgás, a többi barna, de a hátúszókat sárgás sávok, vagy foltok is díszítik. Aránylag erősen hajlott oldalvonala zöldes. Teljes hossza 1-1.2 m. Úszósugarainak száma az első hátúszóban 12-13, a másodikban 18-20, a harmadikban 15-19, az alsó úszók közül az elsőben 24-31, a másodikban pedig 16-20.

Tápláléka főképpen heringivadékokból áll, s ennek kedvéért a partot is megközelíti. A sávos, vagy sárga tőkehal Portugáliától Skóciáig és Trondhjemig terjedt el. Ritkán a Jeges-tengerben is megfordul. Griffini a Földközi-tengerben elég ritkának mondja. A La Manche-csatornában és délebbre bőséges zsákmányt szolgáltat a halászoknak. Előfordul Izland és Írország mellett, továbbá az Északi-tengerben és a Skagerrakban is, a Balti-tenger nyugati részében azonban csak elvétve bukkannak rá. Húsa kissé száraz, de halászlébe, továbbá sütésre és füstölésre alkalmas.