12. család: Békahal-félék (Batrachidae)

Röfögő békahal (

Röfögő békahal (Batrachus grunniens Bloch.).

A békahalak esetlen, megnyúlt testű állatok. Szájuk kissé előre nyújtható. Két hátúszójuk közül az első a tüskés, rövidebb, a második az alsóúszóhoz hasonlóan igen hosszú. A hasúszó torokállású, s 1 kemény és 2 osztott sugárból áll. A kopoltyúrés szűk; a kopoltyúfedőn tövisek vannak, amelyek egyes fajokon méregmirigyekkel kapcsolatosak. Körülbelül 20 fajuk van, amelyek melegebb tengerekben élnek, s egy részük a folyók torkolatába is behatol.

Az amerikai békahal (Opsanus tau L.)

Laposfejű, szélesszájú hal. 45 cm-esre nő meg. Állkapcsain, garat és ekecsontján nagy fogak vannak. Szája körül, a kopoltyúfedőjén és a szeme fölött bőrlebenyek és tapogatószerű függelékek nőnek. Teste csupasz. Olajbarna háta márványozott, világosabb színű oldalán sárgásfehér foltok vannak. Amerikának az Atlanti-óceánbeli partjain kövek és tengeri füvek között él. Páratlan úszóin sötétebb, szabálytalan ferde sávok, a párosokon pedig sötét foltok láthatók. Az első hátúszót 3 tüske, a másodikat 26–28, az alsóúszót 21–22, a hasúszót 1 és 2 lágysugár alkotja. A kopoltyúfedőn két nagy tüske van.

Az amerikai békahal életmódjáról, sajátságos ivadékgondozásáról és fejlődéséről E. W. Gudger írt nagyobb tanulmányt („Bull. of the Bur. of Fish.”, 1910), amelyben főkép az Egyesült Államok beauforti (N. C.) halászati laboratóriumában végzett vizsgálataira támaszkodik. Az amerikai békahal színezete lakóhelyéhez, a nagy barna moszatokkal benőtt fenékhez alkalmazkodott. Mindenevő, de csak állati anyagokkal táplálkozik. Goode (1884) megfigyelte, hogy zsákmányszerzésre különös stratégiája van. Kövek alatt, sziklák közt húzódik meg és egészen közel ereszti magához áldozatát. A belében többnyire halakat talált. Linton (1901) egész sereg amerikai békahalat boncolt fel és megállapította, hogy béltartalmuk rákokból, puhatestűek és halak maradványából áll. Garatürege tágas, állkapcsai igen erősek, fogai kúposak, úgyhogy könnyedén ropogtat össze mindenféle kagylót és a legvastagabb páncélú rákokat is. Tüskéivel komoly sebet tud ejteni. Rendkívül szívós. Ayres (1842) szerint 24 óráig is kibírja víz nélkül.

Az amerikai békahal jól tenyészik akváriumban is, sőt szaporodik is. Ha nem háborgatják minduntalan, jól érzi magát fogságban is. Ápolóját elég hamar megszokja. Amikor ikráit lerakta, sokkal ingerlékenyebb. Egymásközt is marakodnak, s ilyenkor el kell őket rekeszteni. Linton megfigyelte küzdelmüket, s látta, amint a győztes felfalta a kisebbet. Gudger azt tapasztalta, hogy éjjel sokkal élénkebbek. Mihelyt a laboratóriumban eloltotta a villanyt, ide-oda kezdtek kóborolni a medencében. Etetésük az akváriumban nem okoz gondot, mert nem válogatósak. Sajátságos testtartással úsznak, amit üvegmedencében jól megfigyelhetünk.

Életmódjának legérdekesebb jelensége az ivadékgondozás. A nőstény sárgásszínű, 0.5 mm-es átmérőjű ikráit védett helyre, sziklaüregekbe, vízbe dobott ócska edények, stb. belsejébe, rakja le. Gudger sokszor talált békahalikrákat a sonkakagyló (Pinna seminuda) üres héjában. Az ikrákat egy rétegben ragasztják oda a kő, vagy a kagylóteknő belső felületére. Gudger egy-egy kagylóhéjon 22–723 ikrát olvasott meg. A többszázra menő ikratömeg nem egy nősténytől származik, amit különben a peték különböző, két-háromféle fejlettségi foka is elárul. Egy-egy ikrás legfeljebb kb. 100 petét rak le.

A peték odaragasztásának módját újabban Clapp és Gudger tanulmányozták. Az amerikai békahal ikráján sajátságos tapadókorong van, amilyen egyetlen más halén sem látható. Az ikra vegetatív sarkán, vagyis ott, ahol a táplálószík felhalmozódik, tányéralakú korong van, amely, – mint Gudger megállapította, – minden érett petén megtalálható. A tapadókorong váladéka a tengervízben ragadóssá lesz, s az ikrát az aljzathoz tapasztja. A békahal fejlődése 3–4 hétig tart, s ezalatt az embriók oda vannak erősítve a kagylóhéjhoz, vagy a kőhöz stb. Régebben azt tartották, hogy szíkzacskójuk tapadókorong gyanánt működik, Clapp és Gudger azonban kiderítették a tévedést. A szíkzacskó alsó része nem légnyomás segítségével tapasztja oda a békaporontyhoz hasonló embriót, hanem ragasztóanyaggal. Ilyen berendezés más halnál nem fordul elő. Az amerikai békahal szaporodási ideje június–augusztus hónapokra esik. Az embrió a méhlepényre emlékeztető képződménnyel függ össze, míg a szíkzacskó tartalma fel nem szívódik és helyhezkötöttségük véget nem ér. A lárvák Gudger szerint az ötödik nap elteltével térnek át szabad életre.

Az ivadékot, mint Gudger megállapította, a hím gondozza. A fészek belsejét és az ikrákat úszói segítségével tartja tisztán. Gudger az ikrával telt kagylóteknőkben sohasem lelt egyetlen fövenyszemet, vagy tisztátlanságot, pedig a békahal a tengerjárás övében, vagy a kikötőkben rakja le ikráit, s így a szennyeződés elkerülhetetlen. A hím a kagylóhéj nyílásánál úszóinak mozgatásával gondoskodik vízáramlásról. Az embriók feje, egyesek szerint, mindig a fényforrás felé irányul. A fiatal ivadék a felnőttektől csak nagyságában különbözik, természetesen ivarszervei is fejletlenek.

Az amerikai békahal húsát Storer és Gudger finomnak mondja, de visszatetsző külseje miatt a piacon nincs nagy kelendősége. Nagyobb gazdasági jelentőségre már csak azért sem tehet szert, mivel eddig ismert termőhelyein tömegesen nem halászható. Gudger kísérletei azt bizonyítják, hogy ikrái mesterségesen is megtermékenyíthetők és így tenyésztésre is alkalmas volna. Egyik közeli rokona, a szurinámi békahal, Batrachus surinamensis, Brit-Guianában a legkedveltebb asztali halak közé tartozik.

A ragyás hal (Porichthys notatus Girard)

A ragyás, vagy lyukacsoshal, Porichthys notatus Girard, külsejében és életmódjában az amerikai békahalhoz hasonlít.

Amerika csendestengeri partvidékén otthonos. Nevét dúsan elágazó oldalszervének nyílásairól kapta. Oldalán ezüstös foltok vannak, amelyek, Greene megállapítása szerint, nyomásra, villamos, vagy vegyi ingerre fölvillanó fényt bocsátanak ki. Ez a képesség a hímeken, különösen nász idején van erősen kifejlődve, ekkor ugyanis minden életnyilvánulásuk élénkebb. A világítás céljára nehezen lehetne magyarázatot találni, mivel a nyugodtan úszkáló halon nem is venni észre.

A foltos varangyhal (Thalassophryne maculosa Gthr.)

A békahal-félék családjába tartozik a foltos varangyhal, Thalassophryne maculosa Gthr. is, amely arról nevezetes, hogy valamennyi hal között a legtökéletesebb méregkészüléke van. Csúnya békafeje és égbenéző szeme van. Első hátúszóját csak két tüskesugár alkotja, a második 19, az alsóúszó pedig 18 puha sugarat foglal magában. A foltos varangyhal legnagyobb példányai 30 cm hosszúak. Rokonával, a recés varangyhallal (T. reticulatus) együtt Közép-Amerika partjain és a Nyugat-indiai szigettengerben él. Különösen gyakori a Bahiai-öbölben.

A varangyhalnak kettős méregkészüléke van. Kopoltyúfödelének szegélyéről igen mozgékony, fogantyúalakú tüske mered fel, amely ugyanolyan szerkezetű, mint a kígyók csatornás méregfoga. Csatornája a tövén és a hegyén nyílik. A tüske tövét méregzacskó veszi körül, amely váladékát a csatornába üríti ki. Az első hátúszó két tüskéje is hasonló szerkezetű. Belsejük üres, végükön nyílás van, amelyen át a méreg kiürül. A méregzacskó falában, Günther szerint, nincsenek mirigyek. A mérget a nyálkahártya sejtjei választják el. A méregzacskónak nincsen izmos tokja. Közvetetlenül a tüskét körülövező laza bőr alatt helyezkedik el és tartalma arra a nyomásra ürül ki, amelyet az idegen testbe behatoló tüske gyakorol rá. Kísérletekkel megállapították. hogy a méreg a tüskékből meglehetősen messze kilövellődik. A varangyhalak szúrása fájdalmas, a skorpióéra emlékeztet. A sebbe befecskendezett méreg lázt okoz, de komolyabb következményei nincsenek.