Csonkahalak (Ranzania Nardo)

A csonkahalak, Ranzania Nardo, sajátságos alakú állatok. Testük olyan, mintha a hát- és az alsóúszó mögött lemetszették, s a csonka részt úszószegéllyel szegték volna be. Hosszuk jelentékenyen felülmúlja magasságukat. Bőrük puha. A csonkahalak nemzetségének egyetlenegy faja van.

A fejszehal (Ranzania truncata Retz.)

A fejszehal, Ranzania truncata Retz., olaszul „pesce manera”, „pesce mannaia”, „girasol” (Fiume), „pesce balla”, „pesce luna”, „pesce rioda liscio” (Velence, Trieszt), 70–90 cm-esre növekedik. Főkép a Csendes- és Atlanti-óceánban és a Földközi-tengerben fordul elő, de betéved az Északi-tengerbe is, ahol az Orkney-szigeteknél, a Moray Firth-ben és Elgin mellett fogták. Irország és Cornwall vizeiben gyakoribb. Általában ritkábban jelentkezik, mint a holdhal. Faber az Adriából Trieszt, Curzola, St. Pietro della Brazza, Neum, Cirkvenica és Solta mellől sorolja fel. Szerinte az Adriában áprilisban, júliusban és augusztusban szokott felbukkanni. Matisz János 1895-ben és 1896-ban három példányt kapott, amelyek a Fiumei-öbölben kerültek hálóba. Az egyik Zágrábba, a másik a Magyar Nemzeti Múzeumba, a harmadik pedig a fiumei gimnázium gyüjteményébe került. A zágrábi múzeumnak a Zárai-csatornából származó példánya is van. Griffini az olasz vizekben igen ritkának mondja.

A fejszehal teste oldalról lapos, hosszúsága kétszerese a magasságának. A háta szélesebb, a hasoldala ékalakú. A test vége ferde vonalban lemetszett. A hát- és az alsóúszó a test legvégére került és összefügg a farokúszóval. A mellúszó kissé hegyes. Az úszósugarak száma: a hátúszóban 16–19, az alsóban 19–20, a mellúszóban 12–23, a farokúszóban 18–22. Hasúszója nincs. Puha bőre hatszögletes terecskékre oszlik, amelyek mozaikszerűvé teszik. Színe a hátán bíborpiros, a hasán aranyfényben csillogó fehér, az oldalán vöröses alapszínen zöld vonalak futnak végig, a test hátulsó felén pedig fehér foltok tűnnek fel; a páratlan úszók ólomszínűek, a farokúszó sugarai bíborpirosak, az úszóhártya pedig pettyes. Ezek a ragyogó színek a halál bekövetkezte után pár perccel már elhalványulnak. Ez lehet az oka, hogy a színezetre vonatkozó adatok eltérnek egymástól. Így Griffini szerint a fejszehal alapszíne barnásszürke élénk ezüstös fénnyel, itt-ott arannyal keverve. Az oldalán a szájától kiinduló sötét ferde sávok haladnak lefele és egybeolvadnak a másik oldal csíkjaival. A farokúszó szerinte fémesfényű és a törzs hátulsó részén levő fehér foltok rá is átterjedhetnek. Matisz a fiumei példányok színét a következőkép írja le: „a teste ezüstös, a fejtől oldalt barnaszínű, kiékülő haránt sávok futnak le, amelyek alul egyesülnek”. Matisz példányainak hátúszója acélkék volt, s a tövén „kékesfehér opalizáló színben ragyogott a 19 ágú koronának rajza”. Hátúszójuk sötétkékszínű volt. Matisz szerint a fejszehal éjjel élénken világít.

A fejszehal a nyilttengeren lebegő (pelagikus) életmódot folytat, egyebet nem is tudunk róla. Legfeljebb még annyit, hogy tápláléka apró lebegő rákokból és férgekből áll. Úgylátszik, hogy a fejszehal nem követi a holdhal szokását és nem jár fel a felszínre sütkérezni, e miatt is nehezebb rá szert tenni. Lárvái nem hasonlítanak a felnőtt állatokhoz, mivel jól fejlett, nyeles farokúszójuk van és töviskesek, de alig érik el az 5 cm-es nagyságot, máris felveszik végleges alakjukat.