Tengeri sügérek (Labrax Cuv.)

A tengeri sügérek (Labrax Cuv.) nemzetségét az édesvíziekkel szemben a nyulánkabb testalkat, a kisebb halpénzek, a kopoltyúfedő hátulsó részén nőtt két tövis, az egymástól távolabb álló két hátúszó, továbbá a fogas nyelv jellemzi. A nemzetség egyik tagja:

A tengeri süllő (Labrax lupus Lacép.)

Tengeri süllő (

Tengeri süllő (Labrax lupus L.). Betűs sügér (Serranus scriba L.). Hajóroncshal, v. hajóroncs-sügér, v. gyászsügér (Polyprion cernium V.).

A tengeri süllőt, amely az adriaparti olasz halpiacokon branzino név alatt szerepel, a tirréni partokon pedig spigola a neve, kiválóan finom húsáról már az ókorban is jól ösmerték. Hazája a Földközi-tenger és az Atlanti-óceán. Előfordul az angol partokon is. Hossza 0.5–1 m, súlya olykor 10 kg. Garády 1 m-nél nagyobbat is látott. A Narenta torkolatánál fogták és 14 kg-os volt. Színe szép ezüstszürke, amely hátán kékesbe, a hasán pedig fehéresbe csap át. Rendesen a part közelében kóborol és felúszik a folyókba is. Kisebb halakra, rákokra és férgekre vadászik. Igen falánk, s ezért könnyen megy horogra, de kifogni azért nem könnyű és igen próbára teszi a horgász ügyességét. Az Adriában szigonnyal is fogják. A legértékesebb tengeri halak közé tartozik.

Erről a finom húsú halról Garády Viktor, a néhai fiúmei halászati biológiai állomás volt igazgatója, a következőket írja („A Tenger”,1929):

„A nápolyi „Museo Nazionale”-ban őrzött ama két halas falitábla nézésében gyönyörködtem legelőször, amit a Vezuv kiröpített hamuja mentett meg az utókor részére. Az úgynevezett „Casa del Fauno”-ban akadtak reá. A két falitáblán a legszembeötlőbb hal a hatalmas méretű falánksügér (Labrax lupus Cuv.), a régi rómaiak Lupus nevű hala. A tirréni tengerparton spigola. Nálunk a tengermelléken branzino. Abbazia üdülő magyar vendégei bizonyosan élvezték is hófehér, finom húsát. A rómaiak nagyrabecsülték ezt a halat, különösen pedig azokat a példányokat, amelyek felúsztak egész Rómáig a Tiberis két hídja között, s a Cloaca Maxima torkolatánál halászták. Azt állították róla, hogy a szennyes víz piszkát habzsoló Lupus húsa sokkal puhább és fehérebb. Ezért is nevezték el azokat gyapjas farkasoknak (Lupi lanati). Plinius meg is mondja az okát: Luporum laudatissimi, qui vacantur lanati a candore, mollitiemque carnis. (Plinius L. IX. c. 54.). Az ókorbeli görögök is bolondjai voltak ennek a halnak. Sőt e tekintetben a rómaiakon is túltettek. Oly merészek voltak, hogy elnevezték „Isten szülöttje”-nek.”

„No de azért mi modernek sem vetjük meg az Adria branzinóját. Mi is a legnemesebb tengeri halnak tartjuk. Ünnepi lakomát nem is tudunk elképzelni branzino nélkül. Ő a dísze és büszkesége minden ünnepi asztalnak. Különösen, ha jókora nagyra nőtt. Ha ugyanis 70–80 cm hosszú és 8–9 kg-ot nyom.”

A tengeri süllő Yarrel szerint Anglia déli partjain mindenütt előfordul, hasonlóképpen a Bristol- és a Szt. György-csatornában is, olykor azonban északabbra is halásszák. Az ír partokon a legösmertebb halak közé tartozik és olykor tömegesen kerül kézre a lazacfélék, s más hasonló halak fogására kivetett hálókban. A sekélyebb helyeket jobban kedveli, mint a mélyebbeket. Nyár derekán ívik.

Ívása az északi tengerekben egyes helyeken belenyúlik az őszbe is. Gyakran utána veti magát a szardíniarajoknak és bekergeti őket a hálókba. A halászok a bő szardíniazsákmányt a tengeri süllőnek tulajdonítják, viszont a rovására írják, ha keveset fognak. Azt mondják ugyanis, hogy szétugrasztja a rajokat. A halászok többször tapasztalták, hogy a háló széle alatt átfurakodik a fenéken, s így vesz egérutat. Az északi tengerekben nyáron és ősszel fogják. Az újabb irodalomban Morone labrax L. néven szerepel. Az Adriában, Kirsch szerint, 4–20 m-es mélységben, a sziklás fenék közelében él, s mint Syrski megállapította, az őszi és a téli hónapokban ívik. A sziklák közeléből erős hullámtörésben sem tágít, hanem a turzásban is összeszedi a lesodort rákokat és csigákat. Faber szerint az Adriai-tengerben egész évben közönséges, de húsa ősszel a legízletesebb. A legtöbb a trieszti halcsarnokban kerül forgalomba. Triesztben 1923-ban 27.255 kg-ot, Velencében 1924-ben csak 9000 kg-ot hoztak piacra.

Az amerikai sávos sügér (Roccus lineatus Bl).

Az amerikai sávos sügér (Roccus lineatus Bl.) életmódja tekintetében a mi csapósügérünkhöz hasonlít, de termetre sokkal nagyobb. Átlagos súlya 10 kg körül van, de legalábbis egyes vidékeken a 20–25 kg-os példányok sem tartoznak a ritkaságok közé. A legnagyobb, amelyet idáig fogtak, 125 angol fontot nyomott. Az amerikai sávos sügér Amerika keleti partjain behatol a nagyobb folyókba és életének legnagyobb részét édesvízben tölti el. Ugyanebbe a nemzetségbe tartozó rokonai már teljesen édesvízi állatokká változtak át.

Első hátúszóját 9 tüske, a másodikat 14 osztott, alsóúszóját 3 csontos és 11 tagolt sugár alkotja. Alapszíne olajzöld és kék közt váltakozik, oldala világosabb, hasa ezüstös. Nevét az oldala hosszában végigfutó 7–8 fekete sávról kapta. A sávok minden pikkely szélén megszakadnak. Az amerikai sávos sügér rendkívül falánk ragadozó hal. Kisebb halakkal, főkép heringfélékkel, továbbá rákokkal, lábasfejűekkel, kagylókkal és egyéb gerinctelen állatokkal táplálkozik. A Szt. Lőrinc-öböltől a Mexikói-öbölig terjedt el, s a folyókban ívik.

Húsa finom, fehér és rendkívül ízletes, ennélfogva a sávos sügér az amerikai halpiacokon igen keresett árucikk. Hajító horoggal való fogása kedvelt sportággá vált, amely népszerűségében a lazachorgászattal vetekedik. Goode említi, hogy Amerikában több jónevű klub van, amelynek tagjai kizáróan ennek a sportnak hódolnak. Ezt a szórakozást azonban csak igen gazdag emberek engedhetik meg maguknak, mivel ezekben a sportklubokban csak a fölvételi díj 1.000 dollár. A horgot menhadennel csalizzák fel és a külön erre a célra készített állványokról 30–40 m-nyire vetik be a hullámtúrzás fölött. El lehet képzelni, hogy egy-egy ilyen hatalmas, 15–20 kilós ragadozóhal kifogása és kifárasztása ugyancsak igénybe veszi a horgászok idegét és kitartását.