Marakodóhalak (Betta Bleek.)

A marakodóhalak, Betta Bleek., nemzetségéhez tartozó fajoknál a labirintkopoltyús halak egyik tulajdonsága, nevezetesen a hímek ívás ideje alatti harciassága fokozottabban van kifejlődve. A sziámi lakosság jól ismeri ezt a tulajdonságukat és a marakodóhalakkal fogadásokkal egybekötött viadalokat rendeznek. „Erre a hátsóindiai halra a legjellemzőbb a kis termet mellett még feltűnőbb csodálatos izgulékonyság és a hím nagy harckészsége, amelyben valamennyi más labirintkopoltyúshalat és a pikóféléket is felülmulja.” – Írja az idevonatkozó irodalmi adatok összefoglalásában Dürigen. – „A sziámiak, a kokinkínaiak és a szomszédos népek rabjai a fogadásos versenyeknek. Hamar megismerkedtek e „hidegvérű” állatka legjellemzőbb tulajdonságával és erről igen találóan marakodóhalnak nevezték el. Szobamedencékben külön fajtát is tenyésztettek ki belőle, amelynél a harcias természet a legvégsőkig fokozódott és ezért halviadalok céljaira kiválóan alkalmas. Hiteles adatok szerint a sziámi királyságban a halviadalokat meg is adóztatják, s ebből az adónemből a királyi kincstárnak tetemes bevétele van. A halviadalokat, a malájok kakasviadalának mintájára, külön színekben rendezik, ahová a tulajdonosok kis üvegmedencékben viszik magukkal a bajnokokat. A mérkőzés csak hímek között folyik. Előbb beszedik a betéteket és megkötik a fogadásokat, azután egymással szembeállítják az üvegmedencéket. A hala, mihelyest észreveszik egymást, nekirontanak az üvegfalnak, hogy egymásra törjenek. Kopoltyúkosarukat megfeszítik és színük ragyogóvá válik az izgalomtól. Győztesnek azt tekintik, amelyik élénkebb színben pompázik. Ha nagyok a betétek és a fogadások összege is magasra rug, a látványosság is fokozódik. Ilyenkor az ellenfeleket közös medencébe teszik, s azok eszeveszett dühvel rontanak rögtön egymásnak. Úszóikat fölmeresztik, egymásba csimpaszkodnak, lökdösik és éles fogaikkal mardossák egymást, miközben színezetük egyre ragyogóbbá lesz. A küzdelem azzal végződik, hogy harapásukkal kölcsönösen összemarcangolják egymást. A vesztes az, amelyik előbb süllyed le a fenékre. A győztes a legtöbbször maga is csak röviddel éli túl a diadalát, mivel csakhamar szintén sebektől borítva, felhasított testtel merül el. A halviadalok közönségén a játékszenvedély annyira elhatalmasodik, hogy egyesek feleségüket, gyermekeiket és fegyvereiket is eladják, csakhogy szenvedélyüket kielégíthessék.”

A sziámiak a marakodóhalat „pla-kat” névvel jelölik. Újabban kiderült, hogy a halviadalok céljaira egyáltalán nem tenyésztettek ki külön fajtát, mint ahogy Dürigen hitte, hanem többnyire közvetetlenül a viadal előtt halásszák ki a bangkoki csatornákból. Az utóbbi időkben, mint A. Rachow írja („Handbuch d. Zierfischkunde”, Stuttgart, 1928), Szingapurból több ízben szállítottak Európába néhány példány „fátyolos marakodóhalat”. Rachow szerint ez a „változat” a marakodóhalak közt gyakori, mivel fogságban tartva, bizonyos úszósugaraik túltengésre hajlamosak. Ez a tulajdonság, úgy látszik, nem öröklődik. A fátyolosszárnyú marakodóhalak igen kényesek.

A fényes marakodóhal (Betta splendens Reg.)

Fényes marakodóhal

Fényes marakodóhal

Az akváriumokban annyira sohasem fajul el a közdelem, mint a fentebb leírt esetben, de azért verekedő természetüket fogságban is megtartják a marakodóhalak. Színes mellékletünkön a fényes marakodóhal, Betta splendens Reg., vörösszínű változatát mutatjuk be. Ez a kép minden leírásnál jobban szemlélteti a felizgatott állat színpompáját. A kép közepén két fölmeresztett úszójú hím ront egymásnak. Kopoltyúfedőjük is annyira megfeszül, hogy mögüle a vérvörös kopoltyúk is kivirítanak. A kopoltyúfedők ebben a helyzetben pajzsokhoz hasonlítanak, amelyek a toroktájékot védik a harapások ellen. Jól láthatók a duzzadt ajkak is, amelyek valószínűen a fészeképítés miatt ilyenek. Jobbra alól a kisebb és kevésbbé tarka ikrás úszkál, balra fent pedig egy hímet láthatunk a habfészek építése közben.

A marakodóhal ivadékainak fölneveléséhez legalább 25 ° -os víz szükséges. Fészkét többnyire növények közt készíti el. Ha a habfészek lehül, könnyen szétmállik. Az ikra nehezebb a víznél, s így a fenékre süllyed, ahonnan a hím viszi fel a habtutajra és vigyáz rá, hogy vissza ne hulljék.

Közeli rokona a B. pugnax Th. Cantor, amely az akváriumban 25–30 C fokos vizet kíván meg, de fogságban való tartásra nem igen alkalmas. A hímet élénkebb színezetéről és páratlan úszóinak meghosszabbodott sugarairól ismerhetjük fel. Valószínűen ez a faj is szájban költ, mivel megfigyelték, hogy a nőstény az ikrákat ívás után a szájába veszi. Hazájában (Penang, Malakka, Szingapur) árnyékos lassú, vagy állóvízben él.

A csukafejű hal (Luciocephalus pulcher Grey)

Csukafejű hal (

Csukafejű hal (Luciocephalus pulcher Gray).

Az Osphromenidae-család utolsó nemzetségét a csukafejűek (Luciocephalus Bleek.) alkotják. Ebbe a nemzetségbe csak egyetlen faj: a csukafejű hal, L. pulcher Grey, tartozik. Nevét a csukáéhoz hasonló arcorráról kapta. Teste megnyúlt. Hátúszója, amelyben nincsenek tüskék, hátul van és 8–10 sugár feszíti ki. Alsóúszóját mély bemetszés tagolja kétfelé, az elsőben 1 kis kemény és 5–6 puha, a hátulsó, nagyobbik részben pedig 12–13 puha sugár van. A hasúszót 1 és 5 sugár alkotja; az első puha sugár meghosszabbodott. Széles száját előre is tudja tolni. Állkapcsain és ekecsontján kis, hegyes fogak vannak. Háta zöldes, hasa világosabb, oldalán széles sötét, fehéresen szegett sáv húzódik, a test egyéb részein szabálytalan fekete foltok láthatók. Ragadozó hal. Hazája a Maláji szigetvilág, Olykor európai állatkereskedők is árulják.

Szaporodási módjáról még semmi biztosat sem tudunk. A legtöbben, így Rachow is, elevenszülőnek tekintik, de mások a szabadban figyelték meg és azt állítják, hogy a csukafejű hal csak ivadékgondozó és nem eleventojó. Az ivadékot veszély esetén állítólag kopoltyúüregében rejti el.