8. család: Lazac-félék (Salmonidae)


FEJEZETEK

A heringalakúak alrendjének legnemesebb tagjai a lazacfélék (Salmonidae), amelyek nyúlánk, hengerestestű, pikkelyes halak. Hátúszójuk mögött sugár nélküli zsírúszójuk van. Kopoltyúrésük a toroktájékig ér. Szájuk közepét a köztiállkapocs, kifelé pedig a felsőállkapocs határolja. Vagy teljesen fogatlanok, vagy fínom, sok faj szája pedig nagy fogakkal van fölfegyverezve. A gyomron vakon végződő kizacskósodás van, a nyomóbélből pedig többnyire igen sok vakbél ered. Az úszóhólyag egyszerű. Petefészküknek nincs vezetéke. Az érett ikrák a testüregbe kerülnek és külön nyíláson ürülnek ki. Ez a nyílás közvetlenül a végbélnyílás mögött van. Ez a berendezés tette a lazacféléket tenyésztésre olyan nagy mértékben alkalmasakká.

A fogazat alapján a lazacfélék két élesen körülhatárolt csoportra oszlanak. A gyengefogazatúak a ponty- és a heringfélékre emlékeztetnek; az erősfogazatúak, amelyeket a család magvának tekintenek, valódi ragadozók. A pikkelyek a fogazattal fordított arányban állanak, amennyiben az első csoport tagjait nagy, az erősfogúakat ellenben többnyire apró halpénzek fedik. Mentől kisebbek a pikkelyek, annál finomabb a húsuk. A fej és az úszók, a farokúszó kivételével, csupaszok.

Hat nemzetségük a déli félgömbön él. Ezek közül öt a világtengerek lakója, egy pedig Új-Zéland édesvizeiben honos. Az összes többi lazacféle mind az északi félgömb vizeit népesíti be. Tengerben és a tiszta édesvízben egyaránt megtalálhatók. Északon nagyobb számban élnek, mint délebbre. A Jeges-tengerben jelentékeny mennyiségben fordulnak elő, különösen sok van a Csendes-óceán északi részében, jóval kevesebb a számuk az Északi- és a Keleti-tengerben, továbbá az Atlanti-óceán északi részében. Némelyik faj elterjedése csak egészen szűk területre korlátozódik; vannak közöttük olyanok is, amelyek csak egyetlenegy tóban, vagy legfeljebb néhány szomszédos tóban találhatók meg. Egyeseket máshol közeli rokonaik képviselnek és ma még bizonytalan, hogy ezek ugyanahhoz a fajhoz tartoznak-e? A lazacfélékhez tartozó fajok rendszertani beosztása még igen ingadozó; újabban sok régi fajt egybeolvasztottak és csak körülbelül 80 fajnak a jogosultságát ismerik el.

A tengerben élő lazacfajok a folyamokba, a folyókba és a patakokba járnak be ívni. Valószínű, hogy minden egyes hal mindig ugyanabba a folyóba vagy folyórendszerbe tér vissza, ahol kikelt az ikrából. Vándorlásukban a hegyekben útjukba kerülő akadályok sem tartóztatják fel őket. Még a valóban áthatolhatatlan akadályoknak is nekimennek és életük kockáztatásával igyekeznek rajtuk keresztül jutni. A hegyi patakokban ívó fajok a homokos, vagy kavicsos medernek előre kivájt gödrébe járnak ikrájukat lerakni. A tavakban élő fajok ívás idején csak kivételesen hatolnak be a tóba ömlő folyóba, többnyire azonban inkább a tó sekély partjain ívnak. Más fajok ívás idején óriási tömegben jelennek meg a víz felszínén, tekintet nélkül arra, hogy alattuk néhány cm-es, vagy néhány méteres mélység van-e. Sűrűn egymás mellett ugrálnak ki a vízből és e közben ürítik ki ikrájukat és tejüket.

A gyengefogazatú lazacfélék férgekkel, csigákkal, kagylókkal, s más hasonló állatokkal, de növényi anyagokkal is táplálkoznak. Az erős fogazatúak csak életük első esztendeiben érik be férgekkel, rovarokkal és rovarlárvákkal, fölcseperedve mindenféle halat megtámadnak. Egyébként a családnak nem a legtermetesebb tagjai a legnagyobb ragadozók, hanem a közepes nagyságúak.

A lazacféléknek nagy gazdasági jelentőségük van. Húsuk finom és szálkátlan, ízletesség és könnyű emészthetőség tekintetében más hal nem vetekszik velük. Nálunk a lazacfélék csemegeszámba mennek, de Skandináviában, Oroszországban és Szibériában valódi néptáplálék gyanánt tekinthetők. A Csendes-óceán és a Jeges-tenger partvidéki lakosságának lazacfélék alkotják a főtáplálékát, fogásuk pedig főfoglalkozásukat.

A lazacfélék hazai elterjedésének megvilágítására a „Halászat” 1914. évfolyamában a korán elhunyt Simonfy Gyula sorolt fel („Am. kir. kincstári gazdászat halasvizei”) százakra menő, addig ismeretlen termőhelyet.