3. Gazellák (Gazella Lcht.)

A gazellák az antilopfélék legismertebb, legmesszebb elterjedt és fajokban leggazdagabb nemét alkotják. Könnyed, takaros állatok, szarvaik lantalakúak, gyűrűzöttek, szemeik szépek, nagyok, szelíd tekintetűek. Az egész csoport csodálatosan zárt egységet alkot, melynek tagjai fölötte hasonlatosak egymáshoz. Miként alább látni fogjuk, még a legeltérőbb rajzolatúakat is átmenetek kapcsolják össze egymással. A gazelláknak semmiféle különösebben felötlő bélyegük sincs, olyan mint pl. a szajga orra, vagy a vándorantilop hátredője. Életmódjuk tekintetében is nagyon egyformák. Csapatokban élő állatok, melyeket többé-kevésbbé a talajhoz alkalmazkodott színezetük, karcsú testük, kecses, azonban acélkeménységű, rugalmas lábaik a steppék és sivatagok valódi gyermekeivé teszik. Fajaik benépesítik Észak- és Kelet-Afrika, Nyugat- és Közép-Ázsia, valamint Elő-India valamennyi megfelelő területét.

Miként sok más esetben, a gazellákéban is azt a megfigyelést tehetjük, hogy a messze elterjedt nemzetség fajai közül a legeltérőbbek azok, amelyek az elterjedés középpontjától a legmesszebb élnek. Ezt azzal magyarázzuk, hogy az elterjedési középpont gyakran összeesik a keletkezési középponttal. Ez utóbbi ponton élnek a legősibb szabású fajok, az elterjedési köz pereme felé pedig a legfiatalabbak, tehát leginkább átalakultak. A gazellák elterjedésének középpontja nyilvánvalóan Északkelet-Afrika volt. Az itt élő összes gazella-fajokat valami sajátságos fejrajzolat jellemzi. Ez a rajzolat egy sötét, páratlan sávból áll, mely a homlokon és az orr gerincén húzódik végig, s ezt jobbról-balról páros, a szemeken belül s azok mögött kezdődő, az orr hegyéig lefutó fehér vagy sárgás sáv szegi be. Ezeket a világos sávokat viszont ismét egy-egy sötét sáv kíséri, amelyek a belső szemzugnál kezdődve körülbelül a felsőajak közepéig húzódnak. Na már most meggondoljuk, hogy ez a fejrajzolat a gazellák nagyobb részén megtalálható, sőt majdnem ugyanabban az alakban a kecskéken és hasonlóban a zergéken is megtaláljuk, jelenlétét nagyon régi bélyegnek, hiányát ellenben új szerzeménynek kell tekintenünk. És valóban azt találjuk, hogy ez a bélyeg éppen azokról a fajokról tűnt el, melyeknek hazája észak és kelet felé a legmesszebbre tolódott el, amilyen Észak-Kína (Gazella gutturosa Pall.), Tibet (Gazella picticuadata Hdgs.) és Mongolország (G. przewalskii Büchn.), viszont a perzsa vagy golyvás gazella (Gazella subguttorosa Güld.), amely Nyugat-Ázsiát lakja körülbelül Mongoliától a Kaukázusig és Kis-Ázsiáig, tehát a föntebb említett három fajt földrajzilag összeköti a többi gazella-fajjal, összekötő kapocs köztük abban a tekintetben is, hogy ezek fejrajzolatából bár megőrizte a sötét oldalsávokat, ellenben elvesztette a középső hosszanti sávot, mivel orrgerince fehér

Perzsa gazella (Gazella subgutturosa Güld.).

Perzsa gazella (Gazella subgutturosa Güld.).

A perzsa gazella – mint a hozzá hasonló és vele nyilvánvalóan közel rokon arábiai marica gazella, Gazella marica Thos. is – szintén azt tanusítja, hogy a jellemző fejrajzolat hiánya valóban meglehetősen újkeletű szerzemény, mert rajta fiatal korában a páratlan középső hosszanti sáv többé-kevésbbé határozottan még felismerhető. Meg kell említenünk azt is, hogy Falz-Fein-nél egy indiai antilopbak eredményesen fedezett egy perzsa gazellanőstényt, azonban az anya, sajnos, elpusztult még mielőtt borját világra hozhatta volna.

A föntebb említett középázsiai gazellák eltérnek a többiektől abban is, hogy nőstényeiknek szarvaik rendesen nincsenek. A három legelébb említett faj farka és fülei erősen megrövidültek, különösen a mongoliai és északkínai fajéi, amit nyilván hideg éghajlatú hazájuk viszonyaihoz való alkalmazkodásként kell értelmeznünk. Ez, és még egyéb bélyegeik alapján, amilyen pl. az, hogy térdbojtjuk és szemgödöralatti mirigyeik hiányzanak vagy csak határozatlanul fejlettek, őket külön nem vagy alnem (Procapra Gray) képviselőinek szokták tekinteni, azonban ezt a gondolatot később mégis feladták, éppen mert a perzsa gazella oly símán összekapcsolja őket a többivel.

Ami a középázsiai gazellák életmódját illeti, amire vonatkozólag Przewalski-nak vannak pontos megfigyelései, az egyes fajok annyiban térnek el egymástól, hogy míg a tibeti gazella 5–7 (ritkán 20-nál több) tagból álló kicsiny családokban él, sőt sok hím gyakran magánosan található, addig a mongol gazella gyakran igen nagy, több száz, sőt több ezer tagból álló csapatokban látható, azonban legtöbbször ez is kicsiny, 15–20 főt számláló csapatokat alkot. Egyébként a tibeti gazella a csiruhoz hasonlatosan lábnyi mélységű üreget ás és a nappalt abban tölti.

A golyvás antilop (Gazella gutturosa Pall.)

A golyvás antilop, északkínai gazella vagy dzeren már Pallas, de főképpen Radde adatai („Reisen im Süden von Ostsibirien”,) alapján jól ismertes. Az állat „golyvás antilop” nevét onnan kapta, hogy hímének gégefője hatalmas fejlettségű s nyaka közepe táján púposan kiáll. Hasonló sajátsága alapján nevezik a perzsa gazellát golyvás gazellának.

A golyvás antilop jóval kisebb a dámszarvasnál: a bika 1.4 m hosszú, amiből a farokra 17 cm esik, vállánál 80, kereszttájánál 83 cm magas, a nőstény ellenben csak 1.2 m hosszú, s vállánál 74 cm magas. Teste karcsú, feje rövid és vaskos; lábszárai karcsúak és nagyon tetszetősek, a hátulsók valamivel hosszabbak az elülsőknél, csülkei háromszögletesen boltozottak, elülső térdei símák. További jellemző bélyegei ezek: orrlyukai nagyok, S-alakúan hajlottak, ajka középütt barázdás, ajkának és állának szőrözete gyér, szempilláinak széle csupasz, fülei mérsékelten nagyok, hegyesek. Nyáron az alsóajka, torka és felsőajkának elülső része, valamint végbélnyílása tája – tükör formálódva ki – tiszta fehér, fejének oldalai is világos izabellaszínűek, orr- és homloktája halovány barnásszürke, nyakszirtje és nyaka oldalainak felső része vörösessárgába hajló, törzsének egész felső része és oldalai élénk izabellasárgák, nyakának alsó része a szügyig sárgásfehér, a sárga oldalak felé élesen elhatárolt hasoldala, valamint combjainak belső oldala a csüdig fehérek, lábai elül világossárgásak, hátul inkább fehérek. Szőrözete nyáron is hosszú, többnyire egyszínű, a szőrszálak vége itt-ott fehér. Nyári szőrruhája, Radde szerint uralkodóan világosszínű; az orrgerincének barnásszürke színe átterjed a pofák elülső felső részére, valamint alul a belső szemszögletre is. A hát szőrözete elülről hátrafelé hosszabbá válik, úgyhogy 3 és 3 cm hosszú, és olyan rendkívül sűrű, hogy a gyapjúszőrnek a nyomát sem lehet látni. A hím szarvai – a nősténynek nincsenek – a fejtetőn szorosan egymás mellett állanak, lassanként elhajlanak egymástól s hátra és befelé görbültek, hegyük síma, de alább mintegy 20 gyűrű található rajtuk.

A golyvás antilop a Mongolföldet, a Kína és Tibet, valamint Kelet-Szibéria közé eső steppékét lakja, főképpen a Gobi fennsíkot, tehát mindig nyílt területeken él. Radde szerint megállapítható, hogy miként a dsiggetaj és az argali, ez is lassanként visszahúzódik dél és kelet felé. Pallas találkozott vele még az Oron felső folyása tájain is, ahol ma már nem él. Fölötte fürge és az ugrásban olyan ügyes, mint bármely más antilop, azonban a víztől irtózik és úszásra csak legvégső szükség esetén szánja el magát. Ivarzásának ideje december elején következik be, s ekkor a hímek verekszenek a nőstényekért. A fiatalok, rendesen kettő, június közepe táján jönnek a világra, a mongolok adatai szerint három napig születésük után még pihennek, akkorra azonban annyira megerősödnek, hogy ha üldözik is őket, nem maradnak el az anyjuktól. Állatunk az ősz vége felé messzevándorlásba fog, aminek oka valószínűleg abban keresendő, hogy elterjedési területének bizonyos pontjain, például a Gobi déli részein, majdnem semmi hó sem esik, a kevés vízmedencét pedig oly vastag jégpáncél vonja be, hogy gyenge csülkeivel nem tudja áttörni, és így a szomjuságtól űzetve felkerekedik, hogy vizet, vagy legalább havat keressen. Így északnak, a mélyebben fekvő síkságok felé vonul egyre hatalmasabbá növekedő serege, mely tömeg végül a vonuló délafrikai vándorantilopéra vagy ennek ottani más rokonaiéra emlékeztet. „Hogy néhanapján mily nagy tömegben jelenik meg”, írja Radde, „arról 1856 októberében az Argunj túlsó, mongoliai oldalán győződhettem meg; mert itt csapája és ürüléke olyan sűrű volt, mintha juhok ezrei vonultak volna arra el. Az állatokat akkor nem tudtuk beérni; mint a határőr kozákok mondották, szelesek voltak, vagyis nyugtalanok és gyorsak és a szomjuságtól kergetve pihenés nélkül mentek előre.” Nyáron, ugyan e kutató adatai szerint, csak ritkán vadásszák a golyvás antilopot, mert akkor mindig csak kevés található belőle, azonban annál buzgóbban üldözik vándorlásai közben. A vadászás szokott módjához két ember kell, akik közül az egyik a másik felé tereli az állatokat. Felkeresésükben és elejtésükben különösen ügyesek a steppei tunguzok, akiknek még fiatal leányai is részt vesznek az állat lövésre hajtásában. Egyes vadászok kedvező télen 200 darabot is elejtenek belőlük, mert néha olyan sűrű tömegben hömpölyögnek tova, hogy a vadásznak csak a lábszárukra kell céloznia és egyetlen golyóval 3–4-et is elejthet belőlük.

A többi gazellák nagyobb részén megvan a gazellák ismertetett fejrajzolata. Ezek egy részének a testén semmiféle további sávozottság sincs, testük alsó részének és a tükörnek a fehérségét nem választja el barna sáv a test felső oldalától. Máskor a két szín élesen elhatárolódik egymástól. A tükör nagy, körülveszi a farok egész tövét és egy csücsökbe Sömering gazellának (Gazella soemmeringi Crtzschm.), mely a Vörös-tenger partjain, Szuakintól Tadsuráig, továbbá a Szomáli föld északi részén él

Sömmering gazellája (Gazella soemmeringi Crtzschm.)

Sömmering gazellája (Gazella soemmeringi Crtzschm.)

Orrahátának fekete színe és fekete farkhegye által tér el az egyébként hasonló rajzolatú, azonban karcsúbb, hosszabblábú dáma gazellától (G. damka Pall.). A helyi alakok közül a délmarokkói mhorr-gazella (G. d. mhorr Benn.) a legsötétebb vörösbarna, és ez a szín élesen elhatárolódik a fehér részekétől. A szenegambiai nanger (G. d. permista Neumn.) és a csad-tóvidéki tulajdonképeni dáma gazella (G. d. dama Pall.) vörösbarna színe világosabbá lesz és határa a fehér szín felé elmosódottabbá válik, és fejének rajzolata is határozatlanabb. A színezetnek ilyen irányú átalakulása a legtovább haladt a szudáni vörösnyakú gazellán (G. d. ruficollis H. S m.), csak a nyaka világosvörös, valamint egy elmosódott öv a hátán

Vörösnyakú gazella (Gazella dama ruficollis H. Sm.).

Vörösnyakú gazella (Gazella dama ruficollis H. Sm.).

Grant gazellája (Gazella granti Brooke)

Az afrikai gazellák színezetében gyakori a fehérnek és barnának olyan elosztása, mint a hogyan azt Sömmering gazelláján látjuk. Ezek közül a legismertebb Grant gazellája, mely a Rudolf-tótól Ugogóig él. 95 cm-es vállmagasságával az imént említettel együtt a legtermetesebb gazellák egyike. Szarvai abszolute is meg relatíve is a legnagyobbak valamennyi gazelláéi közt, mert elérhetik a 75 cm-nyi hosszúságot. Schillings azt találta, hogy szarvai egy és ugyanazon a helyen is különböző módon, egyszer nagyon szorosan, máskor meg távol helyezkednek el egymástól. Színezete tekintetében annyiban tér el a Soemmering gazellától, hogy tükrét a csücsök alatt a barna színtől egy fekete sáv választja el, a gazellák rajzolatának „farsávja”. Ehhez még két oldalsáv járulhat, egy alsó, sötét, és egy felső, világos az oldalakon, a hasoldal fehérje és a felsőoldal barnája közt. Azonban e két sáv fejlettsége nagyon változó; rendesen nagyon kevéssé határozott, gyakran alig észrevehető, más esetekben azonban, különösen fiatal állatokon, nagyon jól fejlett lehet. A felsőoldal barna színének az árnyalata is nagyon változó. Az orr fölött mindig fekete folt látható.

Grant gazellája

Grant gazellája

Nagyon hasonlít ehhez az alakhoz a nála kissé kisebb Peters gazellája (G. granti petersi Gthr.), mely Brit-Kelet-Afrika partvidékein honos. Tükre megkisebbedett, nem veszi többé körül az egész farkot, mert ennek tövét egy keskeny, barna, a fark felső oldalára is átterjedő sáv összeköti a hát barna színével. Ez tehát átmenetet képvisel a többi gazellák felé, melyeken a fehér szín sokkal kevésbbé kiterjedt. Nevezetesen tükrük keskenyebb, csücske fehér, és a hátoldalon barna szín megosztja, tehát nem veszi körül többé tökéletesen a farok tövét.

Folytatásképen most olyan alakokat sorolunk fel, melyeken a föntebb említett oldalsáv csak határozatlanul emelkedik ki és sohasem fekete. Ebbe a csoportba egész sor kistermetű, egymáshoz nagyon hasonló és főképpen csak szarvaik görbületében eltérő gazella tartozik, melyek a nagy sivatagok és azok szegélye mentén, körülbelül Algirtól Egyiptomon, Arábián, Palesztinán és déli Perzsián át Elő-Indiáig terjedtek el. E csoport legkeletibb tagja, az indiai gazella (Gazella bennetti Syk.), az oroszlánhoz, leopárdhoz és hiénához hasonlatosan mindenesetre afrikai bevándorló. A kissé alább ismertetendő dorkász gazellától nem olyan határozott lantalakú szarvai, sötétebb színezete és az orra fölött lévő fekete foltja tekintetében tér el; ez utóbbi bélyegében egyébként megegyezik a vele közel rokon arabs gazellával (Gazella arabica Lcht.) és az északafrikai edmi gazellával (Gazella cuvieri Ogilb.) E helyen kell megemlékeznünk a hozzá közel álló Speke gazelláról (Gazella spekei Blyth) is. Nemcsak azért, mert Pelzeln gazellájával (G. pelzelni Kohl), mint a Szomáli-föld lakójával együtt a legmesszebbre hatol délre az összes osztott tükrű gazellák közt, hanem azért is, mert a Speke-gazellának orrahátán sajátságos redős duzzanata van, amelyben a csiru és a szajga ormányának első kezdeményét kell látnunk

Speke gazellája (Gazella spekei Blyth).

Speke gazellája (Gazella spekei Blyth).

Felsorolásunkat azokkal a gazellaformákkal végezhetjük, melyeknek oldalsávja fekete és határozottan kiformálódott. Ezekhez bizonyos fokig átmenetet alkot a föntebb már említett Grant-gazella, mert ennek vén hímjein–ezek közbevetőleg említve, elérhetik a 171 fontnyi súlyt – a sötét oldalsáv teljesén eltűnik, mint Roosevelt megállapította. Ez alakok közül a legismertebb a masszai steppén élő Thomson gazellája (Gazella thomsoni Gthr.). Német- és Brit-Kelet-Afrika belsejét lakja a Rudolf-tótól Dél-lrangiig, s vörösbarna homloka és fekete orrfoltja jellemzi. Azonkívül farsávja és farkának utolsó kétharmada is fekete. Egyébként a felsőoldal színét sötét vöröses homokbarnának lehet mondani. E gazella nőstényeinek gyakran elcsenevészedett vagy alakjából valahogyan másképpen kiforgatott szarvai vannak. Közeli rokona a vöröshomlokú gazella (G. rufifrons Gray), mely Szudánt és Nyugat-Afrikát lakja; szarvai rövidebbek, hegyük jobban meggörbült

Vöröshomlokú gazella (Gazella rufifrons Gray).

Vöröshomlokú gazella (Gazella rufifrons Gray).

E sok gazellafaj közül több gyakran együtt él ugyanazon a területen. Azonban ilyenkor mindegyik faj egy bizonyos tájékot részesít előnyben, amelyet majdnem kizárólagosan ő száll meg, mint Loder („Proc. Zool. Soc. London”, 1894) a két algiri gazellát illetőleg kifejtette. Ezek egyike az edmi gazella (G. cuvieri Ogilb.) csak a hegységekben fordul elő, ahol a zergével vetekedő ügyességgel kúszik fel a legmeredekebb sziklafalakon is és a tulajdonképeni sivatagba sohasem ereszkedik le. A dorkász gazella meg a tulajdonképpeni kemény, köves sivatag lakója, de alkalomadtán az előhegységbe is behatol. A fövényhalmok, a dünék viszont a nagyon világos homokszínű, majdnem fehér homoki gazella (G. leptoceros loderi Thos.), igazi otthona

Homoki gazella (Gazella leptoceros loderi Thos.).

Homoki gazella (Gazella leptoceros loderi Thos.).

A különböző gazellák életmódja meglehetősen egyforma. Legföljebb abban van különbség, hogy az egyik inkább társas lény, mint a másik és talán valamivel népesebb csapatokban található. Így a Thompson gazella alkalom adtán 60 főnél is nagyobb társaságban él. Csapataik egyébként legtöbbnyire csak kevés darabból állanak. Pontosabb megismertetésre a legismertebb fajt, a bájos szépségéért már az ókor óta sokat dicsőített tulajdonképpeni nagy dorkász gazellát választottuk ki, mely a keleti költészetben már a legrégibb időkben fontos szerepet játszott.

A dorkász gazella (Gazella dorcas L.)

Nem egészen őznagyságú állat, azonban sokkal gyöngédebb és karcsúbb alkotású, és rajzolata is szebb ezénél. Vén bakok 1.1, farkukkal 1.3 m nagyságúak lehetnek, s marjuknál 60 cm magasak. Teste zömök, jóllehet hosszú lábszárai miatt cingárnak látszik, háta gyengén boltozott, kereszttájéka magasabb a marjánál, farka meglehetősen hosszú, vége erősen szőrös. Lábszárai gyengédek, karcsúak, csülkei rendkívül díszesek. Nyulánk nyakán közepeshosszúságú fej ül, mely hátul széles és magas, előrefelé megvékonyodik s orrahegyénél gyengén legömbölyített; fülei mintegy háromnegyed részét érik el a feje hosszának; nagy, tüzes és élénk szemeinek bogara majdnem kerek; szemgödöralatti mirigyei közepes nagyságúak. Alapszíne világos homokszínű vörösesbarna. Teste két oldala mentén egy-egy sötétebb, elmosódott sáv fut végig, a határt jelezve a vakítóan fehér hasoldal felé. Feje világosabb színű, mint a háta és a jellemző gazellarajzolat díszíti; fülei sárgásszürkék, feketével szegélyezettek és meglehetősen sűrűn egymásmellé sorakozó szőrszélek alkotta három hosszanti sor fut rajtuk végig. Farka töve barna, mint a háta, vége azonban fekete. A bak szarvai mindig erősebbek, mint a sutáék, és az íven a gyűrűk mindig határozottabbak. Mindkettő szarvai fel- és hátrafelé irányulnak, azonban hegyük ismét előrefelé görbül és kissé egymás felé, úgyhogy elülről nézve a régiek lantjához hasonlít.

A dorkász gazella Marokkótól és Algirtól a Vörös-tengerig és Szíriáig van elterjedve. Az egész sivatagvonulat és az azt kísérő egész steppevidék hazájának tekinthető. Abesszínia hegységeiben az ottani helyi alak, a G. d. isabella Gray, Heuglin T. szerint, legföljebb 1500 m-nyire hatol fel. Minél gazdagabb növényzetben a vadon, annál gyakrabban található ott az állat; azonban egyáltalában nem állandó lakója a termékeny mélyedéseknek vagy folyóvölgyeknek, az ilyen helyeket csak futólag érinti, kényszerűség nélkül alkalmasint soha. Jóllehet a lapályokat előnyben részesíti a forró fennsíkokkal szemben, azonban csak a sivatag lapályait. Legkedveltebb tartózkodási helyei a mimózaligetek, és még inkább azok a homokos vidékek, amelyekben dombsorok völgyekkel váltakoznak és ahol mimóza mindenütt található a nélkül, hogy tulajdonképpeni ligetet vagy bozótot alkotna, mert tulajdonképpeni táplálónövényének a mimózát kell tekintenünk. A steppéken hasonlóképpen előfordul, és pedig egyes helyeken nagyon sűrűn; de itt is inkább szereti a ritkás bokros helyeket, mint a hullámzó szálas erdőket. A Földközi-tenger partjai közelében ritka. Minél mélyebbre hatol be az ember Nubiába, annál gyakoribbá válik; talán a leggyakoribb a Vörös-tenger és a Nílus közé eső pusztákon és steppéken. Kis csapatai rendesen egy-egy családot jelentenek, mely a bakból és nőstényből, valamint fiaikból áll, ezek u. i. a következő ellésig a szüleikkel maradhatnak. Azonban éppen ilyen gyakran lehet több, esetleg 50 darabból álló csapatokat látni; az ilyen csapatok csupa bakból állanak és pedig olyanokból, melyeket az erősebbek elűztek. Az ilyen legénygazellák a párzási időszak beálltáig hűségesen együtt maradnak.

Valamennyi utazó láthat gazellát, aki csak pár mérföldnyit is utazik a sivatagon keresztül, azonban elterjedési területének minden pontján csak az találja meg, aki életmódját ismeri. Mert ezen a területen mindenütt gyakori, vagy gyakori volt. Mint nappali állat, éppen a legalkalmasabb időben mutatkozik. Csak a nap legforróbb szakaszában, a déli órákban körülbelül délután négy óráig szeret pihenni kérődzve valamelyik mimózabokor árnyékában, egyébként majdnem állandó mozgásban van. Azonban nem lehet olyan könnyen látni, mint az ember gondolná: színezetének a föld uralkodó színével való megegyezése megnehezíti meglátását. A gyakorlatlan szem elől már nyolcad mérföldnyi távolságra elvész, míg az afrikaiak sasszemei gyakran már több mint mérföldnyi távolságra észreveszik. A csapat rendesen közvetlenül az alacsony mimózabokor mellett vagy az alatt tartózkodik, melynek lombja fölfelé ernyő módjára terjed szét és így az állat számára védő tetőt alkot. Az őrtálló gazella legel, a többiek kérőzve vagy más módon pihenve hevernek nem messze tőle. Csak az álló példány tűnik szembe, a fekvők annyira hasonlítanak a sivatag köveihez, hogy még a vadászt is tévedésbe ejtik. Amíg valami rendkívüli dolog nem adja magát elő, addig a csapat a kiszemelt helyen marad, csak kevéssé mozog ide-oda; ha azonban üldözni kezdik, szempillantás alatt megváltoztatja tanyáját. Már a szél is elégséges arra, hogy a gazellát ilyen helyváltoztatásra késztesse. Mindig a szél mentében áll, legszívesebben úgy, hogy a hegyoldalról az előtte fekvő síkságot áttekinthesse és a légáramlat útján a hátulról fenyegető veszélyt megszimatolhassa. Felriasztva legelőször a domb vagy hegy tetejére szalad, megáll annak a gerincén és gondosan átvizsgálja a vidéket, hogy a maga biztosítására legalkalmasabb helyet kiszemelhesse.

Tagadhatatlan, hogy a gazellában a természettől nagyon megáldott állatot kell látnunk. Annyira mozgékony, mint bármelyik más antilop, a mellett eleven, fürge és fölötte bájos. Futása rendkívül könnyed, úgy látszik mintha nem is érintené a földet. A menekülő csapat valóban remek látványt nyujt; ha a veszély már egészen a sarkában van, még akkor is mintegy játszani látszik képességével. Gyakran remek, 1–2 m-es szökkenésekkel, mintha csak játékból tenné, átugrik a másik fölött, és éppen olyan gyakran lehet látni, amint átugrálja az útjába eső köveket és bokrokat, amelyeket pedig igen könnyen elkerülhetne. Valamennyi érzéke kitünően fejlett. Kiválóan szimatol, látása éles és messzire hall. A mellett kitünő emlékezőtehetsége van és amint tapasztalatokat gyüjt, egyre értelmesebbé válik. Ártatlan és kissé félénk jószág, azonban egyáltalában nem olyan gyáva, mint általában hiszik. A csapatok közt gyakori a harc és a civakodás, ha csupán az egyenlőneműek közt is; különösen a bakok harcolnak a szép nem kegyeiért, míg a nőstények egészen a párzási időszakig szeretetreméltósággal, sőt gyöngédséggel bánnak velük, viszont ugyanabban részesítik őket a bakok is. A gazella minden más állattal békében él, éppen azért egyáltalában nem ritkán látható más, vele közel rokon antilopok társaságában.

Természetes, hogy az egyes fajok életmódjuk tekintetében némileg eltérnek egymástól. Így pl. Roosevelt azt írja, hogy a Thomson-gazella kevésbbé társaságszerető, mint a Grant-gazella. „Itt egy bak és több kecske, amott két kecske a gidával, majd ismét három-négy bak együtt, vagy esetleg mintegy húsz darab látható szétszórva a síkságon szanaszét... Farkuk idegesen mozog ide-oda és legföljebb pár másodpercig maradnak nyugton, míg az erősebb gazella (t. i. a Grant-gazella) ezen a vidéken farkát csak ritkán mozgatja ” A faroknak e föl-le csapkodását, amelyet más antilopoknál, így különösen a törpe antilopoknál is meg lehet figyelni, a jelbeszéd bizonyos fajtájának szokták értelmezni. Mivel azonban, mint Berger halálosan megsebesített példányok zsákmányul ejtése során megfigyelte, a mozgás még a halál után sem szűnik meg azonnal, nyilvánvalóan egyszerű reflex-mozgásnak tekintendő. Mivel a farok alsó vége vakító fehér, abban Berger valami, a hátrább következő egyéneknek szóló irányító bélyeget akarna látni A Thomson-gazella Schillings szerint kevésbbé értelmesnek látszik, mint nagyobb rokona, a Grant-gazella. Lényében van valami élesség, és a többi antilopokkal ellentétben szívesen összekeveredik a masszai fennsík legelő szarvasmarhacsordáival.

A Grant-gazelláról Sjöstedt feljegyzései alapján Lönnbergtől („Wissensch. Ergebn. d. schwed. zool. Exped. nach d. Kilimandscharo”) tudjuk, hogy gyakran nagy, esetleg 100 darabot számláló csapatokba verődik össze. Vén bak áll őrt. Veszély esetén ez menekül utoljára, a nőstények és fiatalok után, melyek merőlegesen feltartott farokkal iramlanak tova. Csak miután a csapat egy darabra eltávolodott, csak akkor ered utánuk a bak. A megsebesített bakot a csapat nem egykönnyen hagyja el. Menekülés közben az állat gyakran megáll és úgy szemléli üldözőjét.

Afrika különböző éghajlati viszonyainak megfelelően a gazellák párzási ideje is nagyon különböző. Északon körülbelül augusztus-október hónapokra esik, az egyenlítői tájakon csak október végén kezdődik és tart december végéig. A bakok hangos bégetéssel hívják ki egymást harcra és oly hevesen küzdenek, hogy egymás szarvait letörik; én sok olyan példányt ejtettem el, melynek egyik szarva tövében le volt törve. Leszegett fejjel mennek neki egymásnak és úgy döfködik egymást. E közben gyakran annyira megfeledkeznek a világról, hogy az ember majdnem kézzel megfoghatja őket. A nőstények csak gyenge, tiszta bégetést hallatnak. Természetesen a legerősebb bakot részesítik előnyben, és ez nem is tűr maga mellett vetélytársat. Bizalmasan járkál vele ide-oda és nagyon szívesen veszi, ha férje-ura becézgeti. Ez lépésről-lépésre követi választottját, minden oldalról megszaglálja, fejét nyakához dörgöli, nyalogatja az arcát és iparkodik szerelmét mindenféleképpen tudtára adni. A nőstény északon február végén vagy március elején ellik, délen március és május közt, 5–6 hónapi vemhesség után egyetlen borjat ellik. Március végén és április elején az általam elejtett összes nőstények vemhesek voltak, és egyesek már meglehetősen fejlett fiatalt hordoztak. A fiatal világrajöttének első napjaiban annyira gyámoltalan jószág, hogy kézzel el lehet fogni. Azért a nőstények ellés előtt el is válnak a csapattól és csak akkor csatlakoznak ismét hozzája, amikor fiaik már eléggé megerősödtek. Az anya fiát bátran védelmezi minden veszély ellen. Mindennek ellenére is nagyon sok gödölye áldozatául esik számtalan ellenségének. E nélkül az egyensúlyt helyreállító veszteség nélkül a gazellák valóban rendkívüli módon elszaporodnának.

A fiatalon elfogott gazella néhány nap mulva megszelidül és a fogságot, különösen hazájában, könnyen és kitartóan tűri. Az állat szemeinek szépségét valamennyi keleti nép oly tökéletesen elismeri, hogy várandós asszonyok gazellát csak azért szoktak tartani, hogy gyermekükre átszármazzon annak szépsége. Észak- és Kelet-Afrika nagyobb városainak európaiak lakta házaiban rendszeresen találunk szelidített gazellákat, s ezek között sok olyan akad, mely az emberhez annyira hozzászokott, hogy valódi háziállatnak tekinthető. Gazdájukat kutya módjára követik, bemennek a szobába, az asztalnál ennivalót koldulnak, ki-kirándulnak a szomszédos szántóföldekre és a sivatagba, de este, vagy ha gondozójuk hangját hallják, szíves örömmel térnek vissza a házba. A gazellát nálunk is évekig életben lehet tartani, azonban gondos ápolásra és meleg, télen jól fűthető istállóra van szüksége, mert mindig érzékenyebb marad, mint sok atyjafia. A szelíd gazella idegenekkel szemben is gyengéd és bizalmas, csak a bak szokta néha használni a szarvait, de ez is inkább játékból, mintsem hogy sebet üssön vele. Széna, kenyér és árpa, nyáron lóhere és más zöld takarmány elégséges a táplálására; nagyon szereti a korpás italt is, ahogyan azt a kecskének szokták adni. Vízre csak nagyon kevésre van szüksége, naponként egy közepes nagyságú pohárra való teljesen elég neki. Ellenben elvárja a sót, azt mohón nyalja. Szaporodni nem szaporodik nálunk olyan könnyen, mint sok más antilop. Jope M. (Neutlingen) értesít róla, hogy neki sikerült a gazellát tenyésztenie; a gödölye mintegy hathetes korában nyúlt hozzá az első szénaszálhoz; szarvacskái mintegy három hónap múlva bujtak elő. A vemhesség 164 napig tartott.

A gazellát hazájában igen buzgón, sőt szenvedélyesen vadásszák. Fogják csapdával, lövik puskával, üldözik sólyommal vagy halálra hajszolják agarakkal. A gazellaűzéshez tekintélyes számú ember, ló, kutya és sólyom szükséges, tehát nagyon költséges mulatság, azért ezt a szórakozást csak az ország hatalmasai engedhetik meg maguknak. Puskával való vadászata nagyon hasznothajtó. Mikor mi, kísérőm van Arkel és én, egy csapat gazellát megláttunk, nyugodtan tovább lovagoltunk legföljebb egy kicsit térve el utunkból, s megközelítettük amennyire lehetett az állatokat. Azután egyikünk egy bokor mögött leugrott az öszvérről, azt átadta a kísérő szolgának és a szél irányának leggondosabb számbavevésével lopódzott, néha hasonmászva a vad felé, másikunk pedig tovább folytatta útját. A vezérállat rendesen nagy kíváncsisággal szemlélte a tovavonuló társaságot és amellett megfeledkezett róla, hogy környezetének többi részét is szemmel tartsa. A vadász kihasználta idejét, amennyire csak lehetséges volt és a legtöbb esetben sikerült is neki valami sűrű bokorból sikeres lövést leadnia, rendesen nem távolabbról, mint 90–150 lépésről. Az életben maradt gazellák a lövés után elrohantak onnan, amilyen gyorsan csak lehetett, legszívesebben a legközelebbi dombra, amelynek egészen a tetejére felkapaszkodtak. Ott azonban megállottak, mintha csak pontosan tájékozódni akartak volna a történtekről, és többször megesett, hogy még ezeket az őrök módjára felállított állatokat is sikeresen be tudtuk cserkészni. Egy-egy kő legördülése vagy az általam okozott más zörej azonban felriasztotta őket, majd őrült meneküléssel iramodtak tova. Én azonban sohasem láttam az ember által felriasztott gazellákat az ő valódi sebességükkel száguldani; ezt csak akkor teszik, ha kutya van a sarkukban. Én egyáltalában nem tudom leírni azt a színjátékot, amelyet a két állat bemutatott; legföljebb annyit mondhatok, hogy a tova rohanó gazella többé nem futni, hanem repülni látszik, azonban gyorsaságát még ezzel sem szemléltettem kellőképen.