Gardák (Pelecus Ag.)

Gardák (Pelecus Ag.) névvel jelölik a pontyfélék egyik nemzetségét, amelynek halai a többi pontyfélétől egyenesvonalú hátuk, erősen íves hasuk, majdnem egyenesen fölfelé nyíló szájuk, hosszú, keskeny sarlóalakú mellúszójuk, hátulálló és rövid hátúszójuk, rendkívül könnyen lehulló pikkelyeik és kétsorban elhelyezkedő 2 és 5, koronájukon fűrészesen rovátkált horgas fogat viselő garatfogaik által különböznek.

A garda (Pelecus cultratus L.)

1. Garda v. sugár kardos (

1. Garda v. sugár kardos (Pelecus cultratus L.). - 2. Ragadozó őn (Aspius rapax Ag.). - 3. Vésettajkú paduc (Chondrostoma nasus L.).

A garda, sugár kardos, balatoni hering, kardkeszeg, karda, szabóhal vagy vezérgarda (Pelecus cultratus L.) a nemzetség egyetlen képviselője, tarkóján kékeszöld, háta szürkésbarna, oldala ezüstfényű, hát- és farokúszója szürke, többi úszója vöröses. A hátúszó 3 és 7–8, a mellúszó 1 és 15, a hasúszó 2 és 7, az alsóúszó 3 és 26–29, a farokúszó pedig 19 sugarat visel. Testének hossza 30–40 cm, súlya nem több 1 kg-nál.

A gardának sajátságos az elterjedése. Közép-Európa északi felén csak a Keleti-tengerben s a vele összefüggő nagy édesvízi tavakban él és innen felhatol a beléjük torkolló folyókba is; de él a Fekete-tengerben is és megtalálható az ebbe ömlő összes folyókban is. Pallas szerint gyakori az európai Oroszország folyóiban és tavaiban, Nordmann szerint a Krím-félszigeten. A magyar folyókban szintén otthonos. Nagy tömegekben él a Balatonban, s különösen ősszel megszámlálhatatlan tömegben nagy seregekben verődik össze.

Siebold szerint eljut néha a felső Dunaszakaszba is. Tulajdonképpen sem tengeri halnak, sem édesvízi halnak nem mondható, mert egyaránt jól érzi magát úgy a sós, mint az édesvízben. Szereti a partmenti tiszta, de mozgó vizet. Életmódja, tápláléka és viselkedése tekintetében megegyezik a többi ponty-félével. Ívása májustól júliusig tart s úgy ívik, mint a keszegek. Bár 100.000 ikrát termel, a folyókban alig szaporodik s csak a Balatonban él nálunk tömegesen, hol ivadéka a fogasnak legfőbb tápláléka. Állítóan csak 4–5 évig él.

Húsa kevés, lágy és szálkás, úgyhogy csak a szegényebb nép eledele, de Balaton partjain igazi népeledel. Szabónak is azért hívják, Herman Ottó szerint, „mert felette vékony, kevéshúsú, nagyszemű. Ez az igazi magyar halászhumor.” Ausztriában tömegesebb fogása esetén, ami az ottani halászok szerint minden 7 évben fordul csak elő, háború, betegség vagy egyéb csapások előhírnökének tekintik.

Ezzel a hallal halászati irodalmunk atyamestere, Herman Ottó különös szeretettel foglalkozott. Standard művének legszebb fejezete a „Látott hal” is erről szól. A garda természetrajzának ismertetésében a következőket mondja:

„A sugár kardos folyóinkban nem annyira ritka, mint sokan tartják, hanem társaságban élő hal, tehát csak akkor kerül fogásra, ha a halász véletlenül eltalálja. Én Apatin és Zimony táján többször ráakadtam, s ekkor annyira ráment a horogra, hogy beleuntam. A Sióban jól meg lehet figyelni, különösen ifjabb nemzedékét, mely 100–200 főnyi sereget alkotva víz ellenében, s mindjárt a színe alatt áll, s lesi azt, ami a víz felszínén úszik, vagy reászáll, leginkább az apró rovarokat; 10–15 perc mulva a sereg folyómentén eltűnik, ismét a felszínre kerül, s lassan felnyomul. A rovarcsalival felszerelt horogra, de csak a fínomra és ha ügyesen van dobva, mohón veti magát, a kisebbeket 20–30 cm, a nagyokat a Duna örvénylő helyeiből 1.5 m mélységből vettem ki. Mint tengerjáró hal, úgy látszik, télire elvonul folyóinkból. A Balatonban kétségkívül mindig ott van, a fogassüllőnek prédája, s különösen ősszel, mikor a víz lehül, igen érdekes jelenség. Ilyenkor megszámlálhatatlan sokaságban seregbe verődik, s oszlopszerűen kavarogva vonul ide-oda; magasabb helyről ilyen sereg már messziről észrevehető, s erre van alapítva a tihanyiak érdekes halászati módja. A halászok ezt az összetömörülést a víz áthülésének tulajdonítják, „a hal úgy egymáson melegszik”.

„Fogtam 35 cm hosszúkat, melyek ½ kg-nál többet nyomtak. Húsa szálkás és száraz, de balatoniasan sütve, igen jó eledel. Petényi a Tiszából említi, s érdekes az, amit a dunamenti magyar halászok bemondása után szóról-szóra feljegyzett, hogy „háromféle húsa van, t. i. rák-, csibe- és halhúsa. És pedig a fülénél rákhúsa, a nyakánál csibehúsa, a derekánál pedig halhúsa.”

A garda életmódjáról újabban („Halászat”, 1925.) Unger Emil írt igen alapos tanulmányt, amelyben a béltartalom vizsgálata alapján rávilágít táplálkozására is. Bélcsatornája aránylag rövid, ami ragadozó életmódra vall s Unger csakugyan küsz- és rovarmaradványokat talált bennük. Ezzel beigazolódott a balatoni halászoknak az az állítása, hogy a garda „küszözik”.

„Hazánkban a Balatonban nagy tömegben él, s egyike a „magyar tenger” gazdaságilag is jelentős halainak – írja Unger. – Érdekes, hogy a Balatonból kifelé való vándorlását nem észlelték, ott állandóan megmarad, csak magában a tóban jár csapatosan. Mindig a felszín közelében tartózkodik. Míg a magyar dunai és tiszai halászok, csakúgy, mint a németek, ritkán fogják és úgyszólván semmire sem értékelik, addig a balatoniak megbecsülik ezt a halat, mint ételt is, de főleg azért, mert ennek pikkelyeit használják leginkább a hamis gyöngyök készítésére szolgáló „essence d’orient” előállítására. Innen van az, hogy a garda nálunk mindig lepikkelyezve kerül piacra. A balatoni halásztelepeken ugyanis a gardákat, mielőtt bejegelve csomagolnák és elszállítanák, pikkelyeiktől megfosztják a pikkelyező asszonyok, akiktől a Balatoni Halászati Rt. kilószámra, lemérlegelve veszi át ezt a nagyértékű anyagot, melyet azután külföldön, főleg Franciaországban dolgoznak fel gyöngyesszenciává. Azt is érdekes lesz megjegyeznünk, hogy Németországban, ahol pl. a Keleti-tenger Haffjaiban a garda elég tömegesen él, a gyöngyesszencia nyerésére mégsem ennek, hanem a szélhajtó küsznek a pikkelyeit használják. Viszont a Balatonban, ahol ez az apró hal szintén igen gyakori, s a híres balatoni fogas főleg ebből és a fiatal gardából táplálkozik, a küszt nem is halásszák. A külföldi szakirodalom rendszerint nem is említi a hamis gyöngyesszeciát, csakis a szélhajtó küsszel kapcsolatban. Walter megjegyez ugyan annyit, hogy Dél-Oroszországban állítólag a garda pikkelyeit a szélhajtó küszéihez hasonlóan értékesítik gyöngyesszencia nyersanyagaként.”

A balatoni gardahalászat statisztikáját 15 évre visszamenően Répássy Miklós állította össze („Halászat”, 1916.). Unger 25 év fogási adatait gyüjtötte össze s e szerint a Balatonban a gardazsákmány az utóbbi években a következő volt:

Év
Métermázsa
1911/1912
1595.24
1912/1913
2120.35
1913/1914
591.01
1914/1915
734.05
1915/1916
608.49
1916/1917
263.48
1917/1918
181.87
1918/1919
453.79
1919/1920
801.07
1920/1921
1292.15
1921/1922
703.13
1922/1923
1204.19
1923/1924
1127.92
1924/1925
2537.98