Kelék (Scardinius Bp.)

A kele-nemzetség Scardinius Bp. főbb ismertető bélyegei: a ferdevágású, kis száj, a hasoldal középső részének éle, mindenekelőtt pedig a hármasával és ötösével két-két sorban álló garatfogak, amelyek közül a belső sor tagjai erősen lapítottak s a szegélyük mélyen fűrészes. A kele-nemzetség igen közeli rokonságban áll a koncérokkal. A két nemzetséget régebben egybe is olvasztották.

A pirosszemű kele (Scadinius erythrophthalmus L.)

Ónos jász (

Ónos jász (Idus melanotus Heck.). - Pirosszemű kele (Scradinius erythrophthalmus L.). - Veresszárnyú koncér (Leuciscus rutilus L.). - Fejes domolykó (Squalius cephalus L.).

A pirosszemű kele, Scadinius erythrophthalmus L., a Lappföldtől Dél-Itáliáig, Írországtól egész az Uralig, sőt azon túl az Ob vidékéig Európa minden országában előfordul. Magyar népies neveit Herman Ottó a következőkben gyüjtötte össze: bikkely, bódogkeszeg, búzaszemű keszeg, búzaszemű kárász, compókhal, Duna-keszeg, gelesztás keszeg, kárászkeszeg, kelehal, kelen, konchal, nemzeti hal, piroska, pirosló keszeg, pirosszárnyú keszeg, pirosszárnyú koncár, pirosszárnyú ponty, szőrkeszeg, véres keszeg, veresszem, veresszemű keszeg. Hossza 25–30 centiméter, súlya 0.5–0.8 kilogramm. Színezete sokfélekép változik. Háta rendszerint barnászöld, oldalai fényes rezes-sárgák, hasa ezüstfehér. Has- és alsóúszója, s többnyire a farokúszója is, a hátúszó ellenben ritkábban, élénk vérpiros. Előfordulnak azonban olyan világosabb példányok is, amelyeken az úszók jellemző piros színe többé-kevésbbé elhalványodott, továbbá sötétebben színezett egyének, amelyeken a test és az úszók színe sötét feketés-kékre változott át. Mika és Breuer szerint a Fertő-tóban, a sötétebb példányok a nádasokban élnek. A pirosszemű elnevezés arra vonatkozik, hogy aranyfényben ragyogó szivárványhártyáján piros folt látható. Hátúszójában 3 és 8–9, mellúszóiban 1 és 15–16, hasúszóiban 2 és 8, alsóúszójában 3 és 10–11, farokúszójában pedig 19 sugár olvasható meg.

A pirosszemű kele a lassú folyású vizeket és a tavakat kedveli. Szívesen él együtt a kárásszal és a compóval, mivel életmódjuk azonos. A pirosszemű kele az Alpokban általában 700 m-ig található meg, a felső engadini tavakban azonban – Vogt véleménye szerint betelepítés révén – 1800 m magasságban is előfordul. Hazánkban mindenütt közönséges. Előfordulási helyei: Balaton, Fertő, Duna, Rákos, Tisza, Szamos (Heckel), Velencei-tó, Héviz (Keszthely), Óbuda (Petényi), Berettyó, Bódva, Dráva, Körös, Kraszna, Olt, Rába, Szernye, Zagyva (Herman Ottó), Vág (Zsarnovitzky).

A pirosszemű kele fürgén mozgó, óvatos és félénk hal. Táplálékát, amely vízinövényekből, rovarokból és férgekből áll, többnyire az iszapból szedegeti ki. Színezete az ívás ideje alatt megsötétedik s a hím tarkóján és hátpikkelyein egész sereg, sűrűn egymás mellett álló szemcse jelenik meg. A hím mellúszójának első sugarán, a kárászéhoz hasonlóan, megvastagodások keletkeznek, amelyek el is torzíthatják. Akváriumban való tenyésztése némi nehézséggel jár. Gramsch egy nagy vízmedence egyik részét gazdagon beültette növényekkel, de üveglemezzel olyanképpen rekesztette el, hogy a kelék csak nehezen férkőzhettek keresztül. Ívás idején, az akadályokon keresztülhatolva, növények sűrűjében rakták le ikráikat. A kifejlődött halak tartása egyébként nem okoz gondot. A pirosszemű kele ikráit áprilisban, májusban és júniusban füves helyeken, részletekben rakja le. A fiatalok pár nap alatt kelnek ki. Húsa igen szálkás, úgyhogy csak az egyáltalán nem válogatós emberek fogyasztják, egyébként még a halevő madarak is megvetik. A pirosszemű kelére külön nem is halásznak, de némelykor akkora mennyiségben kerül hálóba, hogy szántóföld trágyázására és disznóetetésre használhatják fel. Tógazdaságokban nemes halak táplálására is sikerrel értékesíthető.

A pirosszemű kele a dévérkeszeggel, a szélhajtó küsszel, a veresszárnyú koncérral és az ezüstös balinnal kereszteződik. Az utóbbival mesterségesen is keresztezhető, s az ebből származó korcsot (Scardinius erythrophthalmus X Blicca björkna) régebben önálló fajnak tekintették és az irodalomban Bliccopsis erythrophthalmoides Jäckel néven szerepelt. A Dunán kívül Ausztria és Németország egyéb folyóiban található meg. Teste magas, oldala kissé lapos; szája ferdén felfelé néz; orra tompa és vaskos. Hossza 18–25 cm. Garatcsontjai keskenyebbek, mint az ezüstös baliné. A garatfogak képlete: 2/5–5/2. Hátúszójában 3 és 8, az alsóban 3 és 14–16 sugár olvasható meg. Háta olajzöld, az oldala rézsárga; a hát- és farokúszó sötétszürke, a többi vöröses. – A veresszárnyú koncér és a pirosszemű kele korcsa mind a két szülő tulajdonságaiból örököl. Törzsének színe olyan, mint a keléé, úszóinak színezete ellenben a koncéréhoz hasonlít. Szája végsőállású, s vagy nagyon (kele-örökség), vagy pedig csak kissé ferde (koncér-bélyeg). Hasélét cserépmódra álló pikkelyek alkotják. Garatfogai oldalról laposak és belsőoldalukon mélyen fűrészesek; képletük 5–5, vagy 6–5, de állhatnak két sorban is (1–2/5 – 5/1–2, vagy 1–2/6 – 5/1–2). Hátúszójában a hártya 3 és 9–10, az alsóban pedig 3 és 11–12 sugarat köt össze.