Koncérok (Leuciscus Cuv.)

A koncérok, Leuciscus Cuv.-nemzetség jellemző sajátságai a következők: szájnyílásuk kicsi s majdnem vízszintes; garatfogaik egy sorban állanak, a baloldalon 6 vagy 5, a jobboldalon pedig mindig 5 van.

A veresszárnyú koncér (Leuciscus rutilus L.)

A pirosszemű kelét egészen a legújabb időkig rendszeresen összetévesztették a veresszárnyú koncérral. E két halfaj valóban annyira hasonlít egymáshoz, hogy kevésbbé gyakorlott szemmel csakis a garatfogak alapján lehet őket egymástól megkülönböztetni. A veresszárnyú koncér garatfogai ugyanis egy sorban állanak, mégpedig a baloldali garatcsonton 6 vagy 5, a jobboldalin pedig 5. Az elülsők koronája kúpos, a hátulsó garatfogaké pedig oldalról lapos és ferde rágófelületük van. A veresszárnyú koncéron a hasoldal éle sincs meg.

A veresszárnyú koncér, Leuciscus rutilus Löd. egyéb népies nevei Herman Ottó egybeállításában: bőke, büke, bürke, göndér, őnhal, pápakeszeg, tamáskeszeg, veresszárnyú keszeg, veresszárnyú jász, amikhez Unger Emil Apatinból még a bodorka-nevet is csatolja. Teste oldalról kissé lapos, többé-kevésbbé megnyúlt és nagy pikkelyekkel van borítva. Szája végállású. Testének körvonala és színezete tartózkodási helye és táplálkozási módja szerint változik s így többféle változata van, amelyek meglehetősen állandók. Háta rendszerint kék vagy pedig zöldesfekete, oldala világosabb s a hasa felé ezüstösen fénylő. Has- és alsóúszója gyakran csaknem épp olyan vörös, mint a pirosszemű keléé; mellúszói szürkésfehérek, hát- és farokúszója vörösösen futtatott szürke. A hátúszóban 3 és 10–11, a mellúszóban 1 és 15, a hasúszóban 2 és 8, az alsóúszóban 3 és 9–11, a farokúszóban pedig 19 sugár számlálható meg. Hossza ritkán haladja meg az 50 cm-t, súlya pedig legföljebb a 1.5 kg-ot éri el. Pennant állítólag 25 kg-os példányt is látott.

A pontyfélék közül a veresszárnyú koncér a legelterjedtebb s a legközönségesebb. Megtalálható egész Közép-Európában, Angliában, földrészünk keleti felében csaknem mindenütt, továbbá Északnyugat-Ázsiában. Tavakban és kisebb-nagyobb folyókban éppen úgy előfordul, mint gyengén sós tengerekben. Az Északi-tengerben ritka, a Baltiban ellenben rendkívül gyakori. Hazai előfordulási helyei: a Fertő, Balaton, Duna, Mura, Tisza, Cserna, Maros (Heckel), Rákos, Alsó-Vág, Velencei-tó (Petényi), Dráva, Körös, Olt, Rába, Sajó, Bódva, Szamos, Szernye, Zagyva (Herman Ottó), Béga, Temes (Bodrossi).

A veresszárnyú koncér életmódja minden tekintetben megegyezik a pirosszemű keléével. Csapatosan él együtt, az iszapból férgeket és rovarokat túr ki, de ezeken kívül ikrával, apró halakkal és vízinövényekkel is táplálkozik. Élénk természetű, gyorsan úszik, félénk, és szívesen keveredik más halak közé, ami nem válik mindig előnyére. Legveszedelmesebb ellensége a csuka, amelyet jól ismer. Amennyire nyugodt más halak társaságában, annyira nyugtalanná válik, mihelyst édesvízeinknek ezt a veszedelmes kalózát megpillantja. Májusban vagy júniusban, de olykor már márciusban és áprilisban is ívik. Szaporodási időszaka júliusra is áthúzódhatik. Ívás idején telelőhelyét, a mélyebb tavakat csapatosan hagyja el; behatol a folyókba, a füves helyeken fel-alá úszkálva és ugrálva rakja le ivartermékeit. Lund szerint a veresszárnyú koncér a megszokott ívóhelyekre szabályosan vonul fel. Előbb 50–100 tejes jelenik meg, ezeket az ikrások csapata követi, majd ismét hímek érkeznek s ezután kezdődik meg az ikrák lerakása. A tejesek tarkóján és pikkelyein az ívás ideje alatt magánosan álló, kis, kúpalakú fehér csomók láthatók. A veresszárnyú koncér egyébként ívás közben óvatosabb a többi halnál, ha ugyanis megpillant a vizen valamit, menten a mélységbe bukik alá. Igen szapora, mivel már az igen kis, látszóan még félig sem fejlett példányok is ivarérettek. Húsát sehol sem becsülik sokra. Helyenként tömegesen fogják, frissen vagy szárítva eszik. Nemes halak és sertések táplálására is felhasználják.

A veresszárnyú koncér a dévérkeszeggel, a pirosszemű kelével és az ezüstös balinnal (Blicca björkna) kereszteződik. Az utóbbival való kereszteződéséből olyan korcs keletkezik, amelyet azelőtt Bliccopsis abramorutilus Jäckel néven önálló fajnak tekintettek. Ez a korcs 24 cm-nyire nő meg. Háta elől lapos és nagy pikkelyek cserépmódra fedik. Szája végsőállású. Páratlan úszói világos szürkéssárgák, vagy világos barnák, a párosak néha pirossárgák. Hátúszójában 3 és 8–10, az alsóban 3 és 14–15 sugár van. Garatfogai 1 vagy 2 sorba rendeződnek és képletük igen változatos (6–5/1; 1/6–5; 1/5–5/2; 2/5–5/1; 1/5–5/1; 2/6–5/2; vagy egy sorban 6–5, 5–5).

A veresszárnyú koncérhoz igen hasonlít a trull, Leuciscus aula Bp., amely az Alpok déli részében otthonos. Oldalvonala mentén gyakran széles feketés sáv vonul végig.

A menyecskekoncér (Leuciscus meidingeri Heck.)

A menyecskekoncér, Leuciscus meidingeri Heck., az Atter-, a Traun-, a Mond- és a Chiem-tóból ismeretes. A legnagyobb példányai 68 cm hosszúak. Nemzetségének többi tagjától feltűnően széles homloka és nyúlánk, csaknem hengeres teste különbözteti meg. Orra tompa, szája félig alsóállású. Testét kis halpénzek fedik. Háta feketészöld, oldala fokozatosan világosabb; has- és alsóúszója pirosas, a többi szürke. Májusban sekély, kavicsos helyeken ívik. Ilyenkor a hím tarkóján, oldalán és hátán borostyánszínű tövisek alakjában nászkiütések mutatkoznak. A menyecskekoncér az ezüstös balinnal (Blicca björkna) kereszteződik.