Leső harcsák (Silurus Art.)

A leső harcsák (Silurus Art.) nemzetségének 6 faja az Óvilág északi mérsékelt éghajlatú övében él. Hátúszójuk igen rövid és nincs benne töviskes sugár. A hasúszó hátrább áll, mint a hátúszó és több, mint 8 sugarat tartalmaz. Szemük a szájzug fölött van. Négy vagy 6 bajuszszáluk közül az alsó állkapocsról 1–2, a felsőről pedig 1 pár lóg. Számos, apró foguk több pásztát alkot. Úszóhólyagjukat hosszanti választófal különíti el jobb- és baloldali félre.

A harcsa (Silurus glanis L.)

A harcsa (Silurus glanis L.), néhány ázsiai rokonával együtt, csupasztestű, termetes hal. Hátúszója rövid és tüskétlen, alsóúszója hosszú, szája széles, ekecsontján, közti és alsó állkapcsán sorokba rendeződött kapófogak vannak, amelyek kicsiben a gereblye fogaihoz hasonlítanak. A lesőharcsa Európa legnagyobb édesvízi hala, legfeljebb a víza vetekedik vele. Heckel és Kner szerint a Dunából néha 3 m hosszú és 200–250 kg súlyú példányokat is halásznak. Ilyen harcsaóriásokat újabban már csak elvétve fognak. Vogt B. 1894-ből leír egy nagy példányt, amelyet a Bieler-tóból halásztak ki. Ez 68 kg-os testsúly mellett 2.20 m hosszú és 1.2 m kerületű volt. Ez a példány valóságos törpe volt ahhoz képest, amelyet a háború alatt a szerb Duna-szakaszból halásztak ki. A megszállás ideje alatt kiadott „Belgrader Nachrichten” közölte, hogy 1916 őszén Visznica mellett a Dunából egy 4 m hosszú harcsát fogtak, amely 120 kg-ot nyomott.

A Tiszában harminc esztendő óta nem fogtak akkora harcsát, mint Bitó János szegedi öreg halászmester legényei 1929 december 23-án. A tiszai harcsaóriás a vasúti hídnál került bele az ú. n. lapsolóhálóba. Súlya 105 kg volt. Erről a hatalmas állatról 1930 februárjában Gelei József egyetemi tanár előadást tartott a Szegedi Egyetem Barátainak Természettudományi Szakosztályában. Gelei professzor az óriási harcsa koponyáját megszerezte intézete számára. Csak a feje 25 kg-ot nyomott, a koponyájának súlya pedig lehúsolva 17 kg. A szegedi harcsa teljes testhossza 247, derékbősége pedig 118 cm-re rúgott. A kopoltyúfedő csontjain és a csigolyákon látható növekedési vonalak alapján Gelei megállapította, hogy a szegedi óriásharcsa 23 esztendős volt.

A lesőharcsa tarkója, háta, s az úszók szegélye kékesfekete, oldala zöldesfekete és a hasa felé világosabb alapon olajzöld pettyekkel van tarkázva. Alsó oldala pirosas, vagy sárgásfehér, kékesfeketén márványozva. Has- és alsóúszójának közepén világossárga sáv húzódik. A felső állkapocs két bajuszszála fehéres, az alsó állkapcson lévő négy rövidebb pedig vöröses. A hátúszóban 1 kemény és 14–17 puha, a mellúszóban 1 tüskés és 14–17 puha, a hasúszóban 11–13, az alsóban 90–92, a farokban 17–19 puha sugár számolható meg.

A lesőharcsa Svédország déli részétől kezdve egész Közép- és Kelet-Európában, továbbá Nyugat-Ázsia egy részében el van terjedve, helyenként azonban hiányzik, így pl. a Rajna felső szakaszából, a Weserből, Nagy-Britanniából, Francia- és Spanyolországból, Portugáliából, továbbá Itáliából. Különösen gyakori az Al-Dunából, de előfordul a felső szakaszban, valamint a Duna mellékfolyóiban és a velük összefüggő tavakban is. A Rajnában ritka, a Boden-tóban ellenben gyakoribb. Hazánkból a következő előfordulási helyeit jegyezték fel: Balaton, Dráva, Szamos, Maros (Heckel), Duna, Körös, Tisza, Vág (Tornócig), Mura (Petényi), Berettyó, Bódva, Borzsa, Fertő, Ipoly, Kraszna, Küküllő (Bögözig), Latorca, Olt, Rába, Sajó, Szernye, Zagyva (Herman Ottó). A harcsa, mint Mika és Breuer megállapította, a Fertő-tóból kiveszőfélben van. A Tiszában, úgy látszik, legkevésbbé a harcsaállomány szenvedte meg az idők változását. Répássy („A Tisza halászata hajdan és most”, „Halászat”, 1903) a harcsát a Tisza középső szakaszának halászati nézőpontból a legfontosabb halai közé sorolja. Bodrossi a Bégában és a Temesben is közönségesnek mondja („Halászat”, 1917.). Tudomása szerint Módoson 80 kg-os példányt is fogtak. A Temesben a 20–30 kg-osak nem ritkák.

Möbius megemlíti, hogy olykor a Keleti-tenger haffjaiba is kilátogat, amit azonban mások tagadásba vesznek; a Fekete-tengerben és a Káspi-tóban biztosan előfordul, sőt helyenként a halászati is jelentékeny. Főkép iszapos fenéken, nyugodt helyeken tanyázik. Naphosszat leselkedik a kövek, vagy fatörzsek és elsüllyedt hajóroncsok mögül. Elsősorban halakra pályázik, de szívesen megeszi a rákot, a békát, a vízimadarat, s általában mindent, amihez csak hozzá juthat. Sokan állítják, hogy bajszát csali gyanánt használja, de bebizonyítva még nincs. Falánkságáról Vogt itt következő leírása nyujthat fogalmat: „Egy neunburgi halászmester, akit személyesen ismerek, a böjti időszakra egy tágas tóba több mázsa nemes hal közé egy kis harcsát telepített be. Amikor a tavat néhány hónap mulva le akarta halászni, csak a harcsát találta meg, amely összes lakótársait kipusztította és 20 kg súlyos lett.”

Az öreg Gesnernek az az állítása, hogy a harcsa az embert sem kíméli, éppenséggel nem tartozik a mesék birodalmába, mivel több esetet ismerünk, amely megerősíti. Így Heckel és Kner említi, hogy Pozsonynál kifogtak egy harcsát, amelynek a gyomrában egy gyermekhulla maradványait találták meg. Gáti István („A természet históriája”, 1798) azt mondja róla, hogy:

„Ahol megszokik, oly szemtelen bátor, hogy a mosóasszonyok kezéből a ruhát ki-kiráncigálja, a merítőedényt elharapja és a farkával a merítő gyermeket egészen elborítja vízzel, melyet magam láttam Sályiban a Szamosban gyermekkoromban.” Hasonló adatokat gyüjtött össze Antipa is.

„Antipának szavahihető halászok beszélték el, hogy a harcsa gyomrában fürdőző gyermekeknek kéz- és lábcsontjaikra akadtak. – Közli Vutskits. – Egy román halász csónakjával a Duna közepéig hatolt, mert meg akart fürödni. Fürdés közben egy harcsa bekapta lábait, melyeket nem tudott többé kihúzni e nagyszájú szörnyeteg szájából és így a víz fenekére került. Néhány nap mulva ráakadtak a holt halász tetemére, kinek lábai még mindig a harcsa szájában voltak, de a falánk rabló sem tudta szabadon bocsátani áldozatának lábait és emiatt megfulladt.”

„A harcsa idejének legnagyobb részét a vizek mélyeinek rejtekhelyein tölti el lesben. Holdvilágos éjjeleken indul ki különösen küszvadászataira. Egy alkalommal maga Antipa figyelte meg, hogy ezen alakoskodó, csupaszbőrű szörnyeteg mozdulatlanul, függőleges helyzetben, farkával a víz fenekén megtámaszkodva, felfelé néző, nyitott nagy szájjal egy nagy kinyílt szírmú vízinövényhez hasonlóan helyezkedett el és az arra úszkáló kis halakat mind elnyelte. Egy másik eset, melyet Antipa megemlít, a következő. Egy halász kezeit meg akarta mosni, de nem vette észre a vízben elrejtőzött harcsát, mely a halásznak vízbemártott kezeit azonnal bekapta, kinek a legnagyobb nehézségébe került meghámozott, bőrétől megfosztott kezeinek a kicsinyszemű, nagybajuszú ragadozó halnak sűrűfogazatú szájából kihúzni.”

„Nyáron annyi tiszavirágféle kérészt eszik, hogy meg sem bír mozdulni, ilyenkor a nehézkes testű állat a Duna mélyebb és hidegebb vizeit keresi fel.”

A harcsa ívása májustól júliusig játszódik le. Ez alatt az idő alatt rendesen páros életet folytatnak. A parti nádasokban és a káka közé rakják le ikrájukat, s ilyenkor nappal is a sekély vízben hevernek, amit máskor sohasem tesznek meg. A nőstény, mint megszámlálással megállapították, 60.000 ikrát rak le, amelyből 7–14 nap mulva sajátságos külsejű ivadékok bújnak ki. A harcsaivadékot a magyar halászok harcsapundra néven ismerik (Unger Emil). A harcsapundra meglepően hasonlít az ebihalhoz (békaporontyhoz). Az ivadék magas vízállás mellett már az első évben 70 cm-nyire nő meg, súlya a második esztendőben megüti az 1.5 kg-ot, alacsony víz mellett azonban az első évben csak 30 cm-es, a másodikban pedig csak 1 kg-os lesz. Heckel és Kner szerint, tapasztalt magyar halászok a lesőharcsa életkorát 10–12 esztendőre teszik. Ezt azonban Steche tévesnek mondja és hivatkozik Boldner feljegyzésére, amely szerint egy Illben, Strassburg mellett fogott, 1 lábnyi hosszú harcsát 1569-től 1620-ig halastóban tartották és megfigyelték, hogy ez alatt az idő alatt 1.5 m-es hosszúságot ért el. Ha feltételezhetjük, hogy a fogságban, szűk helyen tartott hal lassabban növekedik, mint azok, amelyek a Dunában és máshol szabadon vadászhatnak és kóborolhatnak, úgy a 3 m-es óriások életkorát jóval többre kell becsülnünk. Az ikrákból kikelt harcsapundrák közül életük első időszakában sokat elpusztítanak a ragadozó halak, a nagyobbakat maguk a szülők is megtizedelik, a többiek egy részét életük virágjában a halászok ejtik zsákmányul, s nem jelentéktelen mennyiség esik áldozatul a meleg beálltával gyakran járványszerűen pusztító betegségeknek is.

A harcsa ivadékgondozásáról már a mi Gesnerünknek, Miskólczi Gáspárnak volt tudomása, amit az „Egy jeles Vad-kert” következő sorai bizonyítanak: „A silurus alkalmas öreg hal, mely mindenkor széllyel kóborol és gyakorta az úszó lovakat láboknál fogva lehúzza, s a vízbe öli, mert mindenféle állatot igen kíván. Az ő tenyészetit igen szereti, szorgalmatosan őrzi és gyakorta azokon való esdeklése közben fogattatik meg, főképpen mikor farkával a vizet veri, hogy a halakat elrettentse.”

Húsát nem mindenhol becsülik meg, pedig legalább is a fiataloké, igen ízletes, főképpen, ha nem nagyon zsíros. Az idősebbek húsa szívóssá és olajosízűvé válik. Zsírját a bőrgyártásban is felhasználják, úszóhólyagját pedig a kereskedelem másodrendű vizahólyag gyanánt hozza forgalomba, vagy pedig enyvet készítenek belőle. A fiatal harcsát többnyire horoggal fogják, a korosabbakat ívás idején éjjel hajítószigonnyal kerítik kézre. Az óriási példányok alaposan próbára teszik a halászok erejét és ügyességét. Richter írja, hogy a horgon vergődő nagy harcsa farkának ütésével nem egyszer felfordítja a csónakot is. Ilyen küzdelem leírásával a mi szakirodalmunkban is többször találkozunk. Így Schenk Jakab hétórás viaskodást írt le.

A legnagyobb édesvízi ragadozóhal természetesen a sporthorgászok érdeklődését is magára vonta. Horgászatának módját Szurmay Sándor báró ösmertette („Halászat”, 1924). Van a harcsafogásnak sajátságos népies módja is, amelyet olykor a sporthorgászok is alkalmaznak. Ez a „puttyogató” halászat, amelyet Szurmay Sándor báró éveken át tanulmányozott („Halászat”, 1926, 10. l.). Lényege abban van, hogy a puttyogatóval, amelyet időnként a vízbe dobnak, hangot idéznek elő, amely a harcsát a csónak és a horog közelébe csalja.

A harcsa őseit hazai leletek alapján Leidenfrost tanulmányozta („Földtani Int. Évk.”, 1916.).